Robin O’Wrightly: Anya csak egy van (#Wetoo 3)

Bár Robin O’Wrightly #Weetoo sorozata nem összefüggő darabokból áll, egy dologban mégis megegyeznek. Mindegyik rész egy-egy nehéz témát dolgoz fel, a családdal és az emberi kapcsolatokkal a középpontjában (a Kettős keresztről ITT, a Testcserés számadásról ITT írtam). Nincs ez másként a harmadik kötettel sem. Mi több, talán ez megy bele legmélyebben az emberi kapcsolatok működésének legsötétebb bugyraiba, más szóval az Anya csak egy van nem könnyű olvasmány. Az pedig csak tetézi az élményt, hogy megtörtént esetet dolgoz fel fájó őszinteséggel.

Az egész sorozat különleges helyet foglal el az olvasmányaim között, de talán ez a harmadik rész talált be nálam a legjobban. Ezt a szokásos szókimondó stílus mellett azzal érte el, hogy ez a legkiforrottabb. A szerző stílusa, írásmódja sokat fejlődött az évek során, ami nagyon meglátszik ezen a kisregényen. Nagy örömmel, mégis félve olvastam minden sorát. Örömmel, mert kellemes volt olvasni, és félve, mert Robin O’Wightlynál sosem lehet tudni, milyen nehéz sorsot szán a karaktereinek, illetve ez esetben milyet írt nekik az élet.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Kemendy Júlia Csenge: Az időlátók balladája

Kemendy Júlia Csenge nevével először a Kalandra fel! (ITT írtam róla) olvasókönyvben találkoztam, amiben A sötétség, aki félt a gyerekektől című novellája jelent meg. Már akkor felkeltette az érdeklődésemet a gördülékeny stílusával és a szerethető történetével. Aztán megjelent két kisiskolásoknak szóló regénye, Az Anyacsalogató Hadművelet (ITT olvashatsz róla bővebben) és A Bertibátorító Hadművelet (EBBEN a bejegyzésben írtam a könyvről); ezek után az egyik kedvenc szerzőmmé lépett elő, ezért nagyon kíváncsi voltam az ifjúsági könyvére is, amiben szintén nem csalódtam.

Az időlátók balladája a szerző harmadik regénye, és ez minden szempontból meg is látszik rajta. A stílusa még letisztultabb, és az első pillanattól kezdve érezni a szövegen, hogy a szerző otthonosan mozog ebben a műfajban is. A hosszabb terjedelemmel sincs gondja, sőt, az írói eszköztárát sokkal jobban ki tudta bontakoztatni ebben a kamaszoknak szóló történetben. Érezhető a folyamatos fejlődés, és nagyon kíváncsi vagyok, meddig juthat el még az író.

Jelena Glazova: Naivitás

Jelena Glazova nevével először a Sóvárgás (ITT írtam róla) című verseskötete kapcsán találkoztam, ami 2021-ben jelent meg a PRAE Kiadó gondozásában. Ez a könyv átrepített a szerző saját univerzumába, ami nagyon egyedi és pozitív élmény volt, így hát, amikor megláttam, hogy az idei Könyvfesztiválra érkezik a Naivitás, nagyon megörültem.

Ebben a kötetben az erőszak és az ahhoz szorosan kapcsolódó társadalmi kérdések dominálnak, megfűszerezve a vallás, a humanizmus és a feminizmus égető problémáival. Mindez 72 oldalon keresztül, folyamatosan kérdésekkel bombázva a külvilágot és magát a szerzőt is.

Jelena Glazova verseit ismét Kis Orsolya értő fordításában olvashatjuk, aki már az előző könyvét is remekbe szabottan ültette magyarra, és ez a Naivitással sincs másként. A versek cím nélküliek, így az előző kötethez hasonlóan a tartalomjegyzék a versek első sorát adja meg címnek.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Koppány Tímea: Ködcsempész

A Koppány Tímea név a többségnek biztosan nem mond sokat, de ha azt mondom, Tarja Kauppinen, akkor annál többen felkapják a fejüket. És igen, a két név egy és ugyanazt az embert takarja. A szerző gondolt egyet, és a harmadik könyvét már saját nevén, a Delta Vision Kiadónál jelentette meg. Érdekes, hogy eddigi könyvei három különböző kiadónál jelentek meg, ami mutatja, hogy zsánerileg széles skálán mozog az írónő.

Az eddigi regényeiben (A nép igazságáról ITT, A rendszer ellenségéről pedig ITT olvashattok) a szatirikus társadalomkritikai jelleg dominált, műfajilag pedig a szépirodalom és a mágikus realizmus (fantasy) határmezsgyéjén mozogtak. Különlegességük volt még a leleményes nyelvi fordulatok és a választékos nyelvezet, na meg a gyilkos humor, amivel nem egy sírva röhögős percet szerzett számomra, de ezzel az olvasási mellékhatással nyilván nem voltam egyedül.

Ezekkel szemben a szerző új kötete merőben más vizekre evez. A Ködcsempész egy vérbeli grimdark fantasy regény, annak minden finomságával és velejárójával együtt, ami önmagában remek ajánlólevél volt nekem, mert szeretem ezt a fantasy alzsánert. Arról nem is beszélve, hogy a szerző ezt a műfajt is ugyanolyan mesterien műveli, mint a szatírát.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Bartos Zsuzsa: Töredezés

Bartos Zsuzsára még Aranymosás Irodalmi Válogatón figyeltem fel, amikor a negyedik pályázatra kikerültek a debütáló regénye, az Alkonyőrzők (erről a kötetről ITT írtam) részletei. Általa új hang mutatkozott be a magyar fantasztikumban, egyedi látásmódjával úgy írt a jövőről, hogy az mégis a jelenünknek, nekünk, a mi társadalmunkról és annak problémáiról szólt. A ma emberének próbál valamiféle tükröt tartani képzelt eseményeken keresztül, de mégis valóságosan. Ez tette az Alkonyőrzőket máig az egyik legemlékezetesebb olvasmányélményemmé.

Ezt a vonalat folytatja a szerző második regénye, a Töredezés is. Fokozatosan rajzolódik ki egy lélegző, minden részletében kidolgozott sci-fi világ, amibe az író határozott tudatossággal vezeti be az olvasót. Kiválóan adagolja az információkat, hogy minden fejezetre maradjon valamilyen érdekes világépítési apróság, adatmorzsa vagy fordulat, amivel képes folyamatosan fenntartani a figyelmet, és meglepetést okozni. A történet ugyan nem pörög ezer százalékon, mert hagy időt az érzelmek és az események kibontakozására, de egy percre sem ül le, sőt, ezek a lassabb, elmélkedősebb részek adják a kötet velejét, erre épülnek a nyomozási és az akcióelemek. Jó volt elmerülni ezekben az elgondolkodtató részekben, mert fejben tovább szőhettem a szerző által elhintett gondolatokat.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Ecsédi Orsolya: Sárkányugatás

A Kell egy csapat!-sorozat előző két részét, a Banyavészt (ITT olvashatjátok a véleményem róla) és a Nyanyacraftot (EBBEN a cikkben írtam róla) nagyon szerettem, leginkább a bennük felmerülő fontos témák és a mondanivalójuk miatt. Mindkettőben fontos szerepet kapott a barátság és a csapatmunka, így az összetartás és összetartozás is.

Ebben a kötetben is megvan minden, amitől kiválónak tartottam az előzményeket: sziporkázó humor, versidézetek, sok-sok kaland, fiatalos lendület, tanulság és a történet folyamán megoldandó fontos társadalmi kérdések/problémák. Ez utóbbi kettő a leghangsúlyosabb, de a szerző szokás szerint ezúttal is finoman csepegteti a komolyabb mondanivalót, fokozatosan vezeti szereplőit a történet végkövetkeztetése felé, ami ismét végig a valóság és képzelet határán mozog. A kettő közti választóvonal ezúttal nem olyan éles, sokkal jobban elmosódnak a határok, amivel inkább a Banyavész történetvezetését idézi, és hangulatilag is inkább az első részhez áll közelebb.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Raana Raas: Menekülők

Az Ellenállók kritikám elején (ITT olvasható) azt írtam, hogy az a kedvencem az eddig olvasott kötetek közül. Ez a Menekülők olvasásával megváltozott. Nem gondoltam, hogy ez lehetséges, de minden mélységével, magasságával, fájdalmával és örömével együtt ezt a kötetet szeretem a legjobban a szerző világából. Azóta befejeztem az utolsó kötetet, a Vezetőket is, de ez nem változtatott a véleményemen, ezért határozottan állíthatom, hogy ezzel a kötettel új kedvencet avattam.

Elsősorban azért, mert a vártnál jobban elmélyíti a világot. Itt most nem csak a háttér továbbépítésére és árnyalására, valamint az új elemek behozatalára gondolok, hanem az érzelmi ív elmélyítésére is. Ezzel pedig az események megfelelő súlyt kapnak. Mert míg az Elágazó utak (ITT olvashattok róla) a történet bevezetéseként funkcionált, az Ellenállók pedig leginkább a konfliktus szerepét töltötte be, addig a Menekülők a tetralógia tetőpontja, annak minden iszonytató vagy éppen szívmelengető történésével együtt. Így hát a háború gépezete a csúcsra pörög, magával sodorja a szereplőket és az olvasókat egyaránt.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Kristin M. Furrier: A Társalkodónő

A szerzőtől eddig olvasott két kötet, Az üveggyémánt átka (ITT írtam róla) és Az elvesztett múlt (amiről EBBEN a cikkben olvashattok) alapján eléggé szkeptikusan álltam A Társalkodónőhöz. Az írónőben ugyanis minden tudás megvan, ami egy igazán átütő íráshoz kell, viszont engem eddig nem tudott igazán magával ragadni, valami mindig kizökkentett, vagy éppen hiányzott ahhoz, hogy igazán szeressem a műveit.

Így hát először nem is akartam vállalni a könyv olvasását, de aztán megláttam, ki szerkesztette, és Tarja Kauppinen neve kíváncsivá tett, milyen fejlődési szintre jutott el a szerző az ő útmutatásával. Olyanra, amire egyáltalán nem számítottam, sőt számomra A Társalkodónő az év eddigi legnagyobb pozitív meglepetése. Vajon hol rejtőzött ez eddig a szerzőben? Nem tudhatom, de sokkal hamarabb ki kellett volna adnia magából, mert ez a szöveg számomra az igazi Kristin M. Furrier, ami az eddigi írásainak mélyén rejtőzött, de mind ez idáig nem tudott kibontakozni, nem állt össze annyira, hogy egy igazán jól megírt, kiforrott szöveg kerekedhessen ki belőle. De végre itt van! És örülök, hogy végül kötélnek álltam, mert sokkal többet kaptam ettől a könyvtől, mint  képzeltem.

Raana Raas: Elágazó utak

A Mi lett volna, ha…? kérdést sokszor feltesszük magunknak könyvek kapcsán. Mi lett volna, ha az egyik szereplő mégse megy valahová, vagy épp másképp dönt. Ilyesmivel fejben sokszor eljátszottam már, de általában erre a kérdésre nincs válasz, mert az írók megírják a saját elképzelésük szerint a történetet, ők vezetik a cselekményt, alakítják szereplőik sorsát, az olvasó pedig csak befogad, és csak fejben ötletelhet azon, mi lenne ha valami egészen másként zajlana, és ez milyen változásokat indíthat el. A Csodaidők-tetralógia (amiről ezekben a cikkekben olvashattok: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész) szerzője azonban másképp gondolta, és megalkotta saját történetének alternatív univerzumát, amivel elképesztő távlatokat nyitott a szereplők sorsának elkanyarításához, aminek csak a képzelet szabhatott határt. Persze, nehéz jól, olyanra csinálni, hogy a változás hihető legyen. Görgey Etelka, írói nevén Raana Raas ezt fejlesztette tökélyre az Időcsodákkal. Ennek a sorozatnak az első kötete az Elágazó utak, ami egy ponton, az egyik szereplő döntése miatt elválik a Csodaidőktől, és elképzelhetetlen távlatokat nyit ezzel.

Az Időcsodák-tetralógia ugyanis nem csak egy bőrlehúzás a szerző kedvenc univerzumáról, hanem annak kitágítása, olyannyira, hogy szereplői a végére teljesen más utakat járnak be. Az alapok, a keret változatlan, viszont a világ és a szereplők sokkal árnyaltabbak, a jellemek húsbavágóbbak, és a Csodaidőkben megismert társadalmi berendezkedéssel, a Kavennel kapcsolatos ismeretek is sokkal bővebbek. A világ tehát kitágul, és magához igazítja a szereplőit is. Mindezt a szerző ismét kitűnő érzékkel tárja az olvasója elé.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Tarja Kauppinen: A rendszer ellensége

A szerző első regénye, A nép igazsága (ITT írtam róla) a 2020-as évem egyik legkiemelkedőbb olvasmánya volt, ráadásul a Twister Média Kiadó révén egyenesen előolvasója lehettem. Azóta a regény nagy utat járt be, több díjon is helyezést ért el, mind közül a legrangosabb a Margó-díj jelöltjei közé kerülése.

Ilyen előzmények után nagyon vártam a szerző következő regényét, A rendszer ellenségét, ami hivatalosan csak nyáron, az idei könyvhétre fog kijönni a Napkút Kiadó gondozásában. Azért írtam múlt időben, mert az a megtiszteltetés ért, hogy szerző és a kiadó kérésére én írhattam meg a kötet fülszövegét, előtte pedig lehetőségem volt már decemberben elolvasni a könyvet. Márpedig ez az eddigi blogger pályafutásom legnagyobb elismerése, ezért itt az elején megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem Tarjának és a Napkút Kiadónak ezt a páratlan lehetőséget.

Nagyon gyorsan kiolvastam, mert beszippant és nem ereszt a havasfelföldi életérzés és a regény atmoszférája. A végére érve csak ez járt a fejemben: Tarja megcsinálta! A második: Tarja tényleg megcsinálta! Komolyra fordítva a szót, ha nem látom, nem is hiszem el, de sikerült kiküszöbölnie az első könyve zavaró gyengeségeit. Jobb lett, sőt nem egyszerűen jobb, fényévekkel lekörözi A nép igazságát, pedig az is jó regény. Minden várakozásomat felülmúlta, sokkal érettebb, levetkőzte az elődjén még érezhető felesleges sallangokat. A dramaturgia egyszerűen annyira patent, hogy hihetetlennek éreztem a minőségbeli ugrást. Minden a helyén van, határozott a fókusz, semmi kicsapongás, letisztult, érett, ugyanakkor ugyanolyan választékos nyelvezetű, mint az első rész, a humor pedig eszement, de ez a fajta élc bitang jól áll a szövegnek. A karakterábrázolás is csodás, sehol nem tudok belekötni, mindenki pont annyira van árnyalva, amennyire kell, pont oda jutnak, ahová a szerző vinni akarta őket.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

David Attenborough: Egy élet a bolygónkon

David Attenborough nagy hatást gyakorolt a gyerekkoromra, sőt a későbbi pályaválasztásomhoz is nem kevés iránymutatást adott. Természetfilmjeit nézve elgondolkodtam, hogy én is ezzel a területtel akarok foglalkozni, ha nagy leszek, pláne valahányszor szóba került a környezetvédelem. Mert már akkor voltak jelek arra, hogy bajban van a természetes környezetünk. Ez később, mikor az egyetemen részletesebben tanultam a témáról, tudatosult is bennem, a környezetvédelem témája pedig azóta is velem maradt, noha végül nem ezen a pályán kötöttem ki. Ezért nem véletlen, hogy DA könyve is sorra került. Noha először a filmet láttam, amit rövid idő alatt kétszer is megnéztem, de ott motoszkált bennem, hogy a könyvet is el kell olvasnom, így év végén kölcsönkértem édesanyámtól, és év elején sorra is került.

Szinte rögtön észrevehető, mennyivel részletesebb a filmnél, ami ugyan jól tömörít, de kihagy számos a könyv gerincét képező adatot és információt. Ez teljesen érthető, mert mozgóképen nem lehet mindent elmondani vagy megjeleníteni, viszont így a könyvnek és a filmnek más hangulata, hatása van. A végkövetkeztetésük viszont egyezik, azt mindkét változat nagyon jól megfogta és kifejtette, ami nagy közös erény, mert aláhúzza Attenborough életének munkáját.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Kemendy Júlia Csenge: A Bertibátorító Hadművelet

Jelen cikkem tárgya, Kemendy Júlia Csenge A Bertibátorító hadművelet című meseregénye március 4-ig előrendelhető, és a könyv kiadását is segítheted ( ITT). Erre azért volt szükség, mert a kötet nem kapott megjelenési támogatást a Nemzeti Kulturális Alaptól, ezért a szerző úgy döntött közösségi gyűjtést szervez. A részletekről ITT olvashattok. Szerencsére én lehetőséget kaptam az előolvasásra.

Kemendy Júlia Csenge nevével először a Kalandra fel! meseantológiában találkoztam, amiben A sötétség, aki félt a gyerekektől című meséje (EBBEN a cikkben írtam róla) jelent meg. A történet nagyon megérintett, egyszerre volt szomorkás és kicsit vidám, mint az élet maga. Így az első találkozásunk kellemes élményként maradt meg bennem. Ezt az  első meseregénye, Az Anyacsalogató Hadművelet, A Tündérfürt utca 12.-sorozat első kötete csak fokozta, ígéretes debütálásnak tartottam. Sziporkázó, vidám hangulatával azonnal megnyert magának. ITT olvashattok róla bővebben.

Nagyon vártam a következő részt, így éltem a szerző kínálta lehetőséggel, amikor egy Molyos karcban előolvasókat keresett, akik ajánlót is írnának a könyvéről. Erről ITT olvashattok bővebben.

Megvallom, nem tudtam, mire számítsak, mert a szöveg még nem esett át a tördelésen, viszont hamar kiderült, hogy feleslegesen aggódtam, mert szerkesztett verziót olvashattam. Már az első oldalak után elámultam, mert az első kötet is nagyon jól megírt szöveg volt, de A Bertibátorító Hadművelet még annál is jobb. Látszik, hogy a szerző fejlődött a két kötet megírása között mind ötletek, mind történetszövés, mind karakterábrázolás tekintetében. A második rész sokkal élvezhetőbb, gördülékenyebb, és a történet fókusza is sikerültebb. Emellett a mondanivaló is jobban belesimul a történetbe.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Jelena Glazova: Sóvárgás

Deja vu érzés fogott el a Sóvárgás olvasása közben, ugyanis a hatása egy szóban összefoglalva lehengerlő. Tovább megyek, elkapott a „Hűha, mit is olvastam!”-benyomás. Utoljára ilyet Karin Tidbeck Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről (ITT írtam róla) című novelláskötete váltott ki belőlem, csak az prózával, míg Glazova lírával. Nézek ki a fejemből, és olyan, mintha áthúzott volna a saját univerzumába.

Mikor becsuktam a kötetet, nem tudtam eldönteni, hogy remekművet vagy egy random vershalmazt tartok a kezemben, vagyis nagyon ráérzett-e valamire a szerző, mint a fent említett kollégája vagy sem. Aztán ülepedett a szöveg, és visszhangozni kezdtek a fejemben az utózöngéi, úgy érvényesült egyre jobban a Tidbeck-hatás. Ugyanis Glazova versei hasonló szürreális-groteszk-abszurd remekművet alkotnak, mint a fent említett kötet tizenhárom novellája.

A hatás nem véletlen, mert a szerző többféle elemet kombinál. Ahogy a borító egyik belső fülén olvasható: „A kortárs művészet interdiszciplináris és médiumközi területei érdeklik, műveiben szövegeket, képeket és experimentális hangokat kombinál.” Ennek megfelelően a szöveg egésze vizuális hatást kelt, a versek nagyja pedig egyedi dallammal rendelkezik, amit nagyon nehéz fordításban visszaadni, de Kis Orsolyának többségében sikerült.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Hajdú-Antal Zsuzsanna: Belvárosi srác

Hajdú-Antal Zsuzsanna érzékenyen és finoman nyúl komoly témákhoz, műveinek általában valamilyen valós esemény vagy élethelyzet az alapja, ebből kell a szereplőinek kikecmeregnie. Erre jó példa előző könyve, a Visszatérünk (ITT írtam róla) is, mely az első könyvem volt tőle, és  olyan hatást gyakorolt rám, amit ritkán tapasztalok, de akkor örökre velem marad mind a könyv, mind a késztetés, hogy nyomon kövessem a szerző további életútját.

Vártam is az újabb könyvét, és amikor megláttam a szerzői oldalán, hogy jön a Belvárosi srác, nagyon megörültem. Már csak azért is, mert a témája nagyon megfogott, hiszen nagyon keveset beszélünk a Down-szindrómáról, de mondhatni bármilyen születési rendellenességről, vagy arról, hogy ez mivel jár. Mindenki próbálja szőnyeg alá söpörni, pedig ezek fontos témák, de mivel kevés információ jut el ezekről az állapotokról a nem érintett emberekhez, sok a megbélyegzést és kirekesztést szülő tévhit. Az írónő többek közt ezeket a kérdéseket is érinti, miközben az olvasó elé tárja egy Down-szindrómás kisfiú és az őt egyedül nevelő édesapja történetét.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Tiszlavicz Mária: Madarat tolláról

A Madarat tolláról volt az első könyvem a szerzőtől, de ha jobban belegondolok, akkor talán még egy novelláját is volt szerencsén régebben bétázni. Már az első oldalakon látszott, hogy azóta sokat fejlődött, sőt a kötet végére érve csak fokozódott ez az érzés. Ez a kisregény belopta magát a szívembe, megszerettem a szereplőket és magát a történetet. Úgy volt jó, ahogy volt. Három hét szívmelengető története. Lezárt, frappáns szöveg, amit szívesen olvastam volna tovább is.

Hogy miért?

Egyszerűen azért, mert Tiszlavicz Mária elvarázsolt a lehengerlő stílusával. Úgy szippantott be a szöveg, hogy a végéig alig tudtam kivonni magam a hatása alól, vagy csak nagy kínlódás árán tudtam abbahagyni az olvasást. Az egész szöveg könnyed, gördülékeny, játékos, olyannak érződik, mintha a szerzője a kisujjából rázta volna ki, holott ez valószínűleg nem fedi a valóságot teljesen. Nagy tudás van mögötte, továbbá számtalan írókurzus, gyakorlás. Ezt onnan sejtem, hogy volt szerencsém Marcsival egy Szövegboncnok kurzusra járni még 2018 tavaszán, így tudom, hogy akkor hol állt az írói fejlődésben, és ahhoz képest ég és föld a különbség, természetesen, pozitív irányba. A tehetsége már akkor megvolt, de azóta sokkal jobbá vált, ami nagyon érződik ezen a kisregényen.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Jud Meyrin: Lowdeni boszorkányhajsza

Az írónő eddig megjelent összes könyvét/e-könyvét olvastam (ITT, ITT, ITT és ITT írtam róluk), amikből leszűrtem, hogy mind a rövid, mind a hosszabb prózai műfajban otthon van. Emellett a fokozatos fejlődés is érződik a művein, ahogy A múlt bűneitől eljut a Lowdeni boszorkányhajszáig. Látszik mögöttük a sok-sok írástechnikai gyakorlat, és az hogy a szerző folyamatosan képzi magát, nem elégszik meg az adott szinttel, amire eljutott. Ez a csúcsra járatás pedig a Lowdeni boszorkányhajszát eredményezte, ami a szerző eddigi legkiforrottabb regénye.

Bevallom, A holttest az Ambróziában című, nagyon jónak tartott regény után, kissé tartottam ettől a könyvtől, mert féltem, hogy a Felföldi rejtélyek-sorozat nem tudja azt a színvonalat hozni, amit a Rózsakői rejtélyek-sorozat megalapozott. Ezért mindig csak tologattam és tologattam az olvasását, de aztán egy megérzés arra sarkallt, hogy kézbe vegyem. Már az első pár oldalon olyan pozitív meglepetés ért, hogy elsőre el se hittem, de tovább olvasva be kellett látnom, hogy nem káprázott a szemem, és Jud Meyrin (Megyeri Judit) megint megcsinálta. Nem hittem volna, hogy A holttest Ambróziában kötetnél képes jobb regényt letenni az olvasók elé, de nagyot tévedtem, és örülök neki. A Lowdeni boszorkányhajsza ugyanis számomra a 2021-es év eddigi legjobb olvasmányának bizonyult.

A bejegyzés további része enyhe spoilert tartalmazhat!

 

Kemendy Júlia Csenge: Az Anyacsalogató Hadművelet

Kemendy Júlia Csenge első meseregénye, Az Anyacsalogató Hadművelet a napokban (április 30-án) jelenik meg a Napkút Kiadó gondozásában. A szerző nevével először a Kalandra fel! meseantológiában találkoztam, amiben A sötétség, aki félt a gyerekektől című meséje (EBBEN a cikkben írtam róla) jelent meg. A történet nagyon megérintett, egyszerre volt szomorkás és kicsit vidám, mint az élet maga. Pozitív benyomásként raktározzam el magamban az első olvasmányélményt, ezért nagyon örültem, mikor a szerző felkért első könyvének az előolvasására, aminek örömmel tettem eleget.

A kötet két változatát is volt lehetőségem elolvasni (tördelés előtt és után), így kis betekintést nyerhettem a szöveg fejlődésébe, ami nagyon izgalmas volt számomra. Legfőképpen azért, mert érdekes volt látni, ahogy egy csupasz szöveg megtelik élettel és többlettartalommal az illusztrációk által. Meg kell mondjam, a szöveg önmagában is megállja a helyét, sőt, első könyv ide vagy oda, nagyon igényes munka, amit szívből tudok ajánlani az olvasóknak, de a képek, Nagy Bettina munkái sokat hozzátesznek az élményhez. Ehhez nagyban hozzájárul az illusztrációk egyedi stílusa, a kollázstechnika, aminél több rétegből áll össze egy-egy kép. Ez illik a meséhez és a szereplők különböző attitűdjeihez.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Rupi Kaur: Tej és méz

Szeretem a verses köteteket, főleg azokat, ahol különleges a vezérgondolat. Rupi Kaur pedig nemcsak ennek a kitételnek felelt meg, hanem megfogott, és odaszegezett a végéig, sőt még utána is. Mert először, az első pár sorával, ahol még szoktam a stílust, csak beszivárgott, mint a folyó a gát alá árvíz idején, aztán áttörte a gátat, és magával sodort. Szavakkal körülbelül így tudom kifejezni az első találkozásom a szerzővel. 

Le kellett tesztelnem, hogy másodjára is ugyanígy hat-e rám a könyv, így újraolvastam. A hatás megmaradt, de ekkor már a mögöttes tartalmakra, a sorok mögött meghúzódó kemény igazságokra is jobban tudtam figyelni.

Az egyik ilyen, és talán a legelgondolkodtatóbb (legalábbis számomra) ez volt:

 

először is
akarnod kell
magaddal
tölteni életed
hátralévő részét

 

Elsőre egyszerű igazságnak tűnhet, amit lehet, hogy már sokan kimondtak az írónő előtt is, más szavakkal, sokszor, sok helyen, de egy könyv lapjain, az adott szöveg kontextusában sokkal erősebben hatnak az ilyen kinyilatkoztatások. Ez és az összes többi vers a szerző saját felismerése, amiket az olvasója elé tár, és egyszersmind gondolkodásra készteti a kötet kézbevevőjét.

 

Urbánszki László: Karacs - Egy ősmagyar kiskamasz kalandjai

A szerzőtől először a Fogadó a Visongó Disznóhoz című novellát olvastam (ITT írtam az antológiáról, amiben megjelent), amiben megcsillogtatta sziporkázó humorát. Látszott a szövegen, hogy a történelmi korok bemutatása mellett a szórakoztatás is fontos a számára. Ezután a szerző maga kért fel a Honfoglalás-sorozat első kötetétének, a Vérszerződésnek az elolvasására (ITT olvashatjátok a cikket róla), ami egy felnőtteknek szóló történelmi regény. A novellához hasonlóan az író itt is okosan adagolta a humort, kalandok sorába keverte a szereplőit, és végig fenntartotta a figyelmet. A kedvenc szereplőm a húsz éves fiatalember, a vakmerő, de ugyanakkor intelligens Karacs volt, akiről nagyon szerettem volna még olvasni. Nagyon hamar teljesült is a vágyam, mert Urbánszki tollából megjelent a Karacs – Egy ősmagyar kiskamasz kalandjai című ifjúsági regény, ami a Vérszerződésből ismert Karacs egy ifjabb kori kalandját meséli el, abba a korba kalauzolva el ifjú és kevésbé ifjú olvasóit, amikor a frankok még meghatározó tényezőnek számítottak a világtörténelemben.

Megvallom, elsőre a Vérszerződéshez hasonló hangvételre számítottam. Féltem, hogy a szerző nem tudja eltalálni a megfelelő, ifjúsági könyvhöz illő nyelvi szintet, és túlságosan felnőttes lesz a nyelvezet. Szerencsére már az első pár oldalon kiderült, hogy alaptalan volt az aggodalmam, mert Urbánszki kiváló mesélő, sőt annyira jól sikerült belehelyezkednie a fiataloknak szóló hangvételbe, hogy észrevehetetlen, hogy nem egy meseíróval van dolgunk. Végig úgy éreztem, mintha mindig is gyerekeknek írt volna. A fiatalos írói hanghoz gördülékeny történetvezetés párosul, amit pazar humorával fűszerez meg, közben az ifjú főszereplőjét váratlan, embert próbáló kalandokba keveri, amikhez fel kell nőnie. De mindenekelőtt a gyerekeknek is befogatható hangvétellel beszél a honfoglalás-kori viszonyokról és életről. Viszont az is látszik , hogy Urbánszki László hatalmas történelmi háttértudással rendelkezik, amiből ügyesen szelektál, hogy a kamasz olvasói számára is érdekessé tegye a kötetet.

Valeria Screwy: Miss Screwy csavaros árvái

2018. november 25-én jött velem szembe Bleeding Bride karca (ITT olvasható), amiben az akkortájt megjelent meseregényének keletkezéséről írt. Mikor belekezdtem a karc olvasásába, azt hittem, egy átlagos beharangozó a könyvhöz, de nem így lett. Mást találtam benne. Röviden megfogalmazva a mű mögötti szívet, az érzelmeket, amitől ez a mese az, ami. Bevallom, még most, a karc újraolvasásakor is megkönnyeztem, mert ez egy sokkal tragikusabb hátteret ad a főszereplő kislány (Mira) karakterének, mint ami a könyvben olvasható.

Ilyen előzmények után elhatároztam, hogy ha lehetőségem adódik rá, beszerzem a Miss Screwy csavaros árváit, ami a múlt évi Könyvhéten meg is történt. Igaz, a közelmúltig nem vettem a kezembe, de mindig ott motoszkált a háttérben, hogy nekem ezt olvasnom kell, és végül győzött. A végére érve azt mondhatom, nem bántam meg.

Kétszer is elolvastam annyira megtetszett a részletesen kidolgozott disztópikus steampunk háttérvilág, a karakterek, akiket csak szeretni lehet, az írásmód, ami a 20. század eleji mesemondó stílust úgy használja fel, hogy közben mégis illeszkedik a mai trendekhez és igényekhez. Ezáltal a mostani gyerekekhez szól úgy, hogy közben egy régebbi kort helyez a fókuszba. Oszoli Bernadett fekete-fehér illusztrációi pedig tökéletesen illenek a kötet stílusához. Ceruzarajz-hatást keltenek, ami szintén jellemző volt a huszadik század elejére, erre jó példa a 1912-ben megjelent Nyakigláb apó képei (EBBEN a cikkemben látható néhány). Oszoli Bernadett rajzai finom vonalvezetésűek, az épületek, ruhák, emberi arcvonások aprólékosan kidolgozottak, főleg a főszereplők esetében. Néhány esetben előfordulnak erőteljesebb, durvább ceruzavonásokkal megrajzolt jelenetek is, ezek vagy kihangsúlyoznak valamit, vagy mellékszereplőket ábrázolnak.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!