Shane McCarthy – Simon Furman – Mike Costa – Andy Schmidt – Nick Roche – James Roberts – Denton J. Tipton – Zander Cannon – Josh Van Reyk – Shaun Knowler: Transformers: Éljen Megatron!

Gyerekkorom egyik legmeghatározóbb képregény élménye a Superman és az X-men mellett a Transformers volt. A Semic-es füzetek közül jó néhányat a mai napig gondosan őrzök a szekrényben, a többi füzetes képregény között, és alkalmanként szívesen olvasgatom őket.

Igaz, öcsém volt az igazi rajongó, de rám is nagy hatással voltak az Autobotok és az Álcák összecsapásai, a jó és rossz az egész franchise-t meghatározó küzdelme. Én magam Autobot párti vagyok, Optimus fővezér és Racsni a két kedvencem, Megatronék megmaradtak szükséges rossznak, ami minden efféle képregényhez elengedhetetlen.  Egészen addig, míg a kezembe nem került az Éljen Megatron!

Az első, egyben legszembetűnőbb különbséget a formátum jelentette. Nagyalakú, keménytáblás, masszív, öröm kézbe venni, a fekete-piros borító pedig csillagos ötös. Minden együtt van ahhoz, hogy egy igazán jó képregényt kapjunk. Azonban a külcsín nem minden, kell hozzá a történet is, ami csavar egy kicsit a fent felvázolt jó-rossz küzdelmen, méghozzá a lehető legjobbat hozva ki az alapvetésből.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Frank Miller: 300; Xerxes

A Sin City képregények óta tudom, hogy Frank Millernek sajátosan nyers stílusa van, mind szövegileg, mind a rajzolás tekintetében. Néhol enyhén szólva is naturalisztikus és szókimondó, ami hol előnyére, hol hátrányára válik. Személy szerint nekem a Sin City fekete-fehér rajzolásánál sokkal jobban bejött ez a stílus, a noirhoz jobban illett. Ezzel ellentétben a 300-nál kissé sok volt, a Xerxesnél pedig pont az ellenkezője, már-már semmilyen.

Mindenképp el szerettem volna olvasni képregény formában is a történetet, azért, mert annak idején nagyon bejött a 300 filmváltozata, amihez ugyan sokat hozzátett a moziélmény, de még ennyi év távlatából is megmaradt kellemes emléknek. Ennél fogva nagyon kíváncsi voltam az eredeti műre, főleg arra, miként ábrázolták az ikonikus csatát papíron, amit az „Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”– mondat megörökített. Meglehetősen jól. És ha már erre rászántam magam, akkor sort kerítettem a folytatásra, a Xerxesre is, ami sajnos meg sem közelíti a 300 színvonalát.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Stjepan Šejić: Harleen

Vannak olyan képregényes karakterek, akiknek a sorsa nem, vagy csak kis mértékben tud megérinteni, illetve egész egyszerűen közömbösek maradnak. A Harleen elolvasásáig így voltam Harley Quinn-nel és Jokerrel is. Mert hiábaérdekes a karakter eredettörténete, de nem váltott ki belőlem különösebb érzelmi reakciót. Legalábbis eddig. Jött ugyanis a Šejić-féle újraértelmezés, ami megváltoztatta a két karakterhez való hozzáállásomat. Sikerült izgalmassá tenni őket, olyannyira, hogy a képregény végére azon kaptam magam, hogy olvasnám tovább is. Főleg azért, mert a szerző egyszerűen annyira megfogott a stílusával, a képi világával, hogy még hetek múltán is ez pörög az agyamban, és fel-felvillannak a fejemben az ütősebb jelenetek. Mindezt úgy éri el, hogy újraértelmezi azt, amit már láttunk/olvastunk, de teszi ezt olyan módon, ami hosszú ideig emlékezetes marad. Mondom ezt úgy, hogy ritkán maradnak meg az emlékezetemben képregények cselekményei, maximum csak halványan, de ami mégis, az nagyon erőteljesen, még évek múltán is. Ehhez a nem túl népes táborhoz csatlakozott a Harleen is.

A legendás antihős, Harley Quinn születéséről és Joker iránti, kifacsarodott szerelmének döbbenetes nyitányáról szól a Harleen. Dr. Harleen Quinzel, az ifjú pszichiáter úgy érzi, megtalálta a gyógymódot a bűnözés visszaszorítására Gothamben. Forradalmi elméletét azonban csak úgy tudja bizonyítani a kétkedő szakmai elit számára, ha fejest ugrik az Arkham Elmegyógyintézet legveszélyesebb ápoltjainak elméjébe. Minél több időt tölt el betegesen őrült vizsgálati alanyaival, annál jobban vonzza őt magához az egyik páciens.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Jeph Loeb: Pókember: Kék

Mielőtt bármit is írnék a Pókember: Kék minisorozatról, meg kell említenem, hogy azon ritka kivételek egyike vagyok, aki nincs igazán oda Pókemberért. Viszont mivel Jeph Loeb és Tim Sale már meggyőzött a másik két „színes” kötettel, és ez következett nálam a Nagy Marvel-Képregénygyűjteményből, így úgy voltam vele, miért is ne?, legfeljebb úgy teszem vissza a polcra, hogy ez is megvolt, haladjunk tovább. Annak ellenére álltam így hozzá, hogy pozitívak voltak az előjelek, mert Pókfejet annyira nem kedvelem, leszámítva talán az MCU-s megformálását. Aztán belekezdtem az olvasásába, és olvastam és olvastam, és aztán azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok letenni, mert a Loeb/Sale hatás maximálisan tette a dolgát, és a végére elérte, hogy bár nem szerettem meg, de meg akartam érteni Peter Parkert/Pókembert. Ami azért nagy szó nálam, mert eddig a képregényekben inkább taszított, mint vonzott a karakter (néhány olyan üdítő kivételt eltekintve, mint ez is).

A kötet keletkezése a Fenegyerek: Sárga (ITT írtam róla) és a Hulk: Szürke (bővebben ITT) közé esik. Ennek a kötetnek különösen jót tett, hogy nem eredettörténetet mesél el. Az alkotók jól ráéreztek, hogy Parker karakterének más az erőssége: a humor és a szerelem. Ezért a történet Pókember harcairól és Peter egyre jobban bonyolódó életéről szól, ahol a szerelem is felüti a fejét, mint extra bonyolító tényező. Röviden összefoglalva ez a kötet két fiatal egymásra találásáról szól, ami nagyon is illik ehhez a Pókemberhez, aki még keresi a saját útját.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Jeph Loeb: Fenegyerek: Sárga

Fenegyerek karakterét a 2003-as filmfeldolgozásban ismertem meg Ben Affleck megformálásában. Hibáival együtt nagy hatást gyakorolt rám a film, főleg Affleck alakítása meg a vakság megjelenítése miatt. Megkedveltem a karaktert, amire a 2015-ös Netflix sorozat rátett még egy lapáttal, mivel Charlie Cox még jobban eltalálta, illetve bejött az egész feldolgozás hangulata. Viszont a filmes benyomás mellett még hiányzott, hogy képregényt is olvassak a karakterről. Ez egészen a Neil Gaiman által jegyzett 1602-ig így is maradt. És habár ott nem egyedül szerepelt, mégis tovább mélyítette a karakter iránti szimpátiámat.

Ilyen előzmények után fogtam bele a Fenegyerek: Sárgába, amit elsőként olvastam el a Loeb és Sale együttműködéséből született „színes” sorozatból, követve ezzel a keletkezési sorrendet. A kritika megírása előtt viszont fordított sorrendben haladtam, Hulk: Szürke, Pókember: Kék, és csak utána következett ez a kötet. Az újraolvasási sorrend miatt néhány dolog feltűnt, amik felett máskülönben talán átsiklottam volna. Az egyik ilyen dolog az volt, hogy első olvasásra a három kötet közül Matt Murdock története tetszett a legjobban, mert kellően sötét hangulatú, ugyanakkor a veszteség ellenére mérhetetlen optimizmus is áradt belőle. Másodjára viszont feltűnt, hogy Loeb és Sale láthatóan előre kitalálták a koncepciót. Határozott elképzeléseik voltak, de mintha itt, az első mininél még érződött volna némi bizonytalanság, legfőképpen az elején, mind képi ábrázolás, mind a szöveg terén. Ami viszont a későbbi darabokra teljesen eltűnt, de már ennek a kötetnek a végére is érződött, hogy egészen belejöttek. Talán emiatt is lehet, hogy az utolsó két fejezet, a Vert helyzetben és A végső gongszó lett a kedvencem.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Rick Remender: Tokyo Ghost – Tokió szelleme

A cyberpunk nem igazán az én világom, de a fülszövegben sejtetett baljós jövőkép, valamint a borítógrafika megnyertek maguknak. Főleg, mert amúgy is egy keményebb történetre vágytam, ami nem finomkodik, és messze van a romantikától. Ez a számításom maximálisan be is jött, mert Rick Remender története minden, csak nem kíméletes. Sőt, kegyetlen, erőszakos, mocsokban dagonyázó, környezetszennyezéstől pusztuló világ az övé, ahol az emberek a digitális tértől és annak minden vívmányától függenek, és csak keveseknek adatik meg, hogy mentesek maradjanak ettől a szintetikus mételytől. És noha van benne szerelem, de az korántsem romantikus, inkább rothadással, problémákkal és keserűséggel szennyezett, viszont ez nagyon is illik a történet által ábrázolt kifordult világhoz.

Az alapsztori nem túl acélos, de a körítés, a mögötte kirajzolódó cyberpunk világ jobb szó híján fenomenális. A teremtett háttér kifejezetten életszerű, tekintve, hogy a jelenünk egy hasonló jövő felé tart, ha nem vesz más irányt, amire jelenleg nem sok esély mutatkozik. A látványvilág élő, a jelenetek már-már lerobbannak a lapokról. Sean Murphy képei részletgazdagok, a karakterek egyediek, az alapvetően szögletes arcformák illenek a történethez, csakúgy, mint a helyszínek színvilágának komorsága.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Kurt Busiek: Csodák kora

Kezdésképpen Stan Lee szavaival tudom legjobban kifejezni, mit is kaptam a Csodák korától: „A Csodák kora nemcsak egy képregény címe. Sőt, közönséges képregénynek nevezni majdnem olyan, mintha egy apró perpatvarként tekintenénk a II. világháborúra. A Csodák kora hatalmas ugrás, mind forgatókönyvében, képi megvalósításában és nyomdain kivitelezésében – az illusztrált irodalom fejlődésének egy vadonatúj állomása. Avagy, ha nem lennék elég világos, elég klassznak látom.”

Stan Lee lazán odavetett utolsó mondatához első körben annyit fűznék hozzá, hogy az összhatás gyönyörű és zseniális. Az egyedi hangulat magával ragad, és a végéig nem ereszt, csak pillanatokra fékez le, de e pillanatokban is ott rejlik megannyi fontos gondolat, érzés, amiket az olvasó elraktározhat magában, vagy éppen elmerenghet rajta még azután is, hogy becsukta a Csodák korát. Ehhez kellett ez a zseniális történet, a Busiek cselekménye által megelevenített egyedi látásmód, és a gyönyörű festmények, melyeket ehhez Alex Ross megálmodott. Ez a festményes perspektíva illett a választott szemszöghöz, az egyszerű polgár szemszögéhez, mert általa az emberalakok már-már élethűre sikerültek, ami nem véletlen. Az alkotó a képregény végén feleleveníti a rajzok keletkezéstörténetét, és megemlíti, hogy sok figurához élő modellt használt alapnak – legyen az akár csak egy mosoly, egy tekintet vagy arckifejezés – emiatt nagyon kifejező lett a végeredmény. Ugyanakkor ahhoz a néhány nagytotálhoz is illett ez az ábrázolásmód, mikor a szuperhősöket jeleníti meg.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Neil Gaiman: 1602

Gaimantől eddig az Északi mitológiát és a Cartaphilusnál megjelent négy Sandman-kötetet olvastam. Ebből az utóbbi, leginkább a hangulatát tekintve jó alap volt ehhez a képregényhez, legalábbis olvasás közben nem egyszer bevillant egy-egy Shakespeare-korabeli jelenet belőle.  A Sandmanból ezek a részek a kedvenceim közé tartoztak.

A másik, amiért nagyon hamar behúzott a történet az az, hogy Gaiman szeret eljátszani a „mi lett volna ha…” kérdéskörrel, amivel váratlan helyzeteket teremt, váratlan korba és helyszínre helyez ismert figurákat, és megbolondítja bravúros csavarokkal, amitől az olvasó egy percre sem marad izgalom nélkül. Ehhez illeszkednek Andy Kubert ceruzarajzai, melyek jól passzolnak az ábrázolt korszakhoz. Scott McKowen borítógrafikái pedig egyedi elkészítési módjukkal (borzolásos mélynyomással készültek, amiből a mélynyomás egy olyan grafikai eljárás, amelynél a festék a nyomóforma mélyedéseiből kerül át a papírra, a borzolásnál pedig a rajz kialakítása a sűrűn telepontozott, felborzolt felületű fémlemez sötéten nyomtató felületéből a világosabbnak szánt részek lehántolásával, visszanyomásával történik. – forrás: Wikipedia és Axioart) sokat hozzátesznek az élményhez.

A bejegyzés további része spoilereket tartalmazhat!

Top 5 Wednesday #60 - Öt nagyon várt képregény 2019 őszéről

Ez a rovat hetente jelenik meg (nálam inkább két hetente vagy havonta) és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák (jelenleg a havi tematika kitalálója szünetelteti az új témákat). A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva.

Ismét saját témával jelentkezem a Top 5 Szerda keretében. Olyan képregényekről írtam, amiket már nagyon várok az októberi-novemberi megjelenések közül.

Bryan Lee O’Maley: Seconds

O’Malleyt a Scott Pilgrim képregényekkel ismertem meg, és már azzal a sorozattal a kedvencemmé vált, ami a Seconds-zel csak fokozódott. Nem először olvastam ezt a képregényt, és nem is utoljára. Röviden: szeretem minden oldalát. Mind a képeket, mind a szöveget. A rajzstílus számomra olyan, hogy egyszerűen néznem kell. Főleg az emberek rajzolása, ami tetszik, a kialakításuk, minden apró részlet, ami egy adott karaktert meghatároz. Ez a fajta ábrázolás már a Scott Pilgrimnél is feltűnt, ami itt azzal egészül ki, hogy az egész kötet színes, ami sokat hozzátesz az összképhez.

A történetvezetéssel kapcsolatban, ami nagyon tetszett, hogy a szerző itt is vegyítette a valóságot és a kitalált, fantasztikus, néhol enyhén horrorba hajló elemeket. És milyen jól csinálja. O’Malleynek is, mint minden írónak megvan a saját vesszőparipája, ami mindig visszaköszön a műveiben. Nála ez a fiatal felnőttel problémái, útkeresése, amik teljesen hétköznapiak lennének, sőt klisések, de ezeket megcsavarja azzal, hogy beletesz nem odaillő elemeket, megmagyarázhatatlan eseményeket, amik végül mégis nagyon összeillenek egymással. Ezek a fantasztikus elemek jól összesimulnak a valóságosakkal. Ezen események közben a karakterei is fejlődnek, és végül tanulsággal is szolgál a történet, mikor az összekuszálódó szálak kisimulnak.

Catana Chetwynd: Szerelmes pillanatok

Catana egyik képregénye még Facebookon jött velem szembe régebben. Körülbelül ugyanakkor találkoztam vele, mint Sarah Andersen képregényeivel, és bevallom, míg utóbbi nagyon tetszett, előbbi akkor még nem váltott ki belőlem semmit. Ezen válogatás megjelenéséig meg is feledkeztem Catanáról, talán azért, mert nem jött velem szembe több képregénye. Amikor láttam, hogy jön magyarul, felidéződött a régebben látott kép, és elmosolyodtam, így a jó élmény miatt úgy döntöttem, teszek egy próbát ezzel a válogatással. Egyáltalán nem bántam meg, sőt, az előzetes várakozásaimmal szemben sokkal jobban tetszett. Végigvigyorogtam az egészet, noha azért voltak olyan részek, amik túl cukik voltak. Catanánál hiányzott az, ami Sarah-nál ellensúlyozza a cukiságot, mégpedig az irónia. Számomra a Szerelmes pillanatok túl tökéletesen ábrázolta a szerelmet, annak ellenére is, hogy a bevezetőben írta az alkotó, hogy a boldog pillanatok vannak a válogatásban megörökítve. De minden kapcsolatnak vannak árnyoldalai is, ezt egy kicsit hiányoltam. Bár az tény, hogy jót szórakoztam, és maximálisan ki tudtam kapcsolni, amíg olvastam, ami nagy erénye. Egy nyűgösebb nap tökéletes lezárása volt.

David Morrell: Amerika Kapitány: A kiválasztott

Amikor elkezdtem olvasni ezt a képregényt, az jutott eszembe rögtön az elején, hogy végre egy olyan történet, ahol a Kapitány karakteréhez egyedi megközelítéssel nyúlnak hozzá. Ez a benyomás szerencsére végig megmaradt. Az író új megközelítéssel nyúl egy katona karakteréhez, ami nem az első ilyen vállalkozás tőle, elég csak a Rambóra gondolnunk. A Nagy Marvel Képregény gyűjtemény Amerika Kapitány sztorijai közül eddig egyik sem ragadott ennyire magával, mint ez. Nagyon emberi és magára a Kapitányra, az általa képviselt értékekre koncentrál nem pedig az akcióra. Arra, hogy egy eszmét hogy lehet továbbörökíteni, milyen módon lehet elérni, hogy amit elért az életében, megmaradjon. Newman tizedes karakterén keresztül követhetjük nyomon ezt az átörökítést, és vele együtt csöppenünk bele az afganisztáni háborúba. Emiatt, noha maga a szerző azt írta a történetről, hogy szinte bárhová beilleszthető az idővonalon, én mégis úgy éreztem, hogy az Amerika kapitány: Új irány kvázi folytatásának tekinthető, még ha igazából nem is az. Főleg a hangulata miatt éreztem ezt.

Ami még magánál az ötletnél is jobban tetszett, az a rajzolás. Ritkán látok ilyen realisztikus ábrázolást. Néha olyan érzésem volt, mintha a való élet képeit látnám, a színezés is rájátszott erre, de főleg a hangulatra. A barnás, szürkés színek dominálnak, pont, mint az afgán sivatagban. Nagyon tetszett ez a megközelítés, tökéletes volt a történethez.

Gerard Way: The Umbrella Academy: Az Esernyő Akadémia 1. – Apokalipszis szvit

Végre egy szuperhős képregény, ami nem Marvel vagy DC, és nem a szokásos felállást hozza, nem szokványos eszközöket vonultat fel. A karakterei sem a megszokott tulajdonságokkal rendelkező hősök, hanem egyediek. Bár persze itt is megvan az izomagy, az ész és a nemtörődöm karakter, de nem úgy és nem olyan mértékben, mint a fentebb említett két kiadónál. Az külön tetszett, hogy itt az izomagy volt a legérzelgősebb is, ami jó kontrasztot alkotott.

Ha már itt az elején érintettem a karaktereket, akkor megemlíteném azt is, hogy az író Gerard Way és a rajzoló Gabriel Bá tökéletesen működtek együtt, és ez a többek közt a karakterábrázoláson is meglátszik. A szöveg és a képi világ teljesen összhangban volt. Látszott, hogy író és rajzoló teljesen egy hullámhosszra került, annak ellenére, hogy mint ahogy az előszóban írták neccesek voltak a határidők. De végül Bá azt látta, amit Way elképzelt, és ez valami elképesztő elegyet alkotott. A habot erre az amúgy is tökéletes tortára a színező, Dave Stewart tette rá, akinek a színei szinte lerobbannak a lapokról, és tökéletesen illenek a koncepcióhoz. A képek ezáltal teljesen kiegészítik a szöveget, nem egyszer narratív szerepet is betöltenek. Érdemes jól megfigyelni minden képkockát. Az alkotó csapatból még a beírót is érdemes megemlíteni. Elsőre fura betűtípust használt, de hamar meglehet szokni, és illik is a képregényhez, így külön funkciója is van.

A kirobbanó színek és egyéb narratív megoldások kellettek is ehhez a sodró, minden képkockáján pörgő történethez, mely ha le is lassított néhol, akkor is csak azért tette, hogy mélyítsen kicsit a karaktereken, amit Way jó érzékkel, pár jól irányzott mondattal meg is tett. Aztán viszont robog tovább, és tobzódik a meglepő ötletek és stílusos megoldások tengerében a valóságtól nem kissé elrugaszkodott sci-fivel fűszerezett világában. Érdekes víziói vannak, amit sikerült Gabriel Bának kitűnően megjelenítenie.

Egy hibát tudok felróni a történetnek, hogy a csapat múltjáról alig derül ki valami, de talán ezt a későbbi kötetekben orvosolni fogják a készítők.

Marv Wolfman: Végtelen Világok Krízise

Bevallom a terjedelme miatt sokáig ódzkodtam az elolvasásától. a másik oka, hogy olyan sok hőst vonultat fel, amire úgy éreztem még gyúrnom kell DC téren. Végül aztán olyan sok más képregény hivatkozott a gyűjteményből erre, hogy végül beadtam a derekam. Annak ellenére, hogy mennyi negatív véleményt láttam róla, és hogy néha csak néztem, hogy ez meg ez a hős mégis kicsoda alapvetően tetszett. Nem indult a cselekmény könnyen, sőt az első harmada után tartottam egy kisebb szünetet, mert azt mondtam, hogy ez egy katyvasz, és nem olvasom tovább. Végül jól tettem, hogy mégis, mert miután megszoktam a történetvezetést, és az epizodikus, több világot, helyszínt, temérdek szereplőt felvillantó, stílus utána már nem volt gondom vele, sőt azt vettem észre, hogy élvezem összerakni fejben a felvázolt kirakós darabjait. Azt nem mondom, hogy tökéletes meg egy kicsit avitt is, főleg, ami a szövegezést illeti, de ennek ellenére a végére nekem mégis összeállt kerek egésszé, és megértettem, miért tartják meghatározó darabnak a DC képregények történetében.

Sarah Andersen: Macskapásztor

Előző két gyűjteményhez képest ezt gyengébbnek éreztem. Kevesebb volt benne a vicces, ütősebb képsor. Néhol kicsit untam is, és több helyen éreztem azt is, hogy a témák is folyamatosan ismétlődnek. Nem tudom, hogy ennél a résznél miért éreztem így, mert az eddigi két kötetnél is megvoltak a központi témák. Itt valahogy a cím sem illeszkedett annyira a tartalomhoz, mint mondjuk a Puha boldog puffancsnál, aminek jobb címet nem is adhattak volna. Több macskás képsort vártam. Ennek ellenére azért még mindig érződött belőle a Sarah-féle szarkazmus és életszeretet, csak éppen minthogyha kicsit megfáradt volna.

A fentebbiek ellenére azért voltak itt is olyan képsorok, szövegek, amiken felnevettem, és többször elolvastam őket, mert annyira jól esett. A Puffancshoz hasonlóan itt is tetszett a tematikusabb rész a végén, elgondolkodtatott megint a képek alá írt szöveg. Több kellene az ilyen részekből.

Alejandro Jodorowsky – Juan Giménez: Metabárók kasztja 1.

Jodorowsky munkásságát elnézve (el nem készült Dűne film) nem meglepő ez a képregény. Habár én nem láttam az el nem készült Dűne adaptációról készült filmet, de hallottam hírét, hogy mit tervezett. Volt egy olyan sugallatom, hogy nem nekem való ez, de aztán, ha már itt volt, úgy voltam vele, miért ne olvasnám el.

Annyit már itt az elején elmondhatok, hogy ennyire abszurd világban játszódó, szürreális valamit már régen olvastam. Elborult stílusban megírt űropera, elfajzott világlátással és ötletekkel, ami néhol annyira színpadias, mint egy színpadi dráma. Bizonyos történéseken néztem, mint hal a szatyorban, olyan gondolatokkal a fejemben, mint: most tényleg? És tényleg, Jodorowsky szinte mindent belepakolt, amit bele lehetett ebbe a családregény/űropera/kaland hibridbe tenni. Tette ezt olyan természetességgel, mintha csak az időjárást ecsetelné. Én pedig úgy döntöttem, hogy nekem ez tetszik.

Paul Tobin: The Witcher 1. – Az elátkozottak háza

Ezt az olvasást a kíváncsiságom szülte, mert egyáltalán nem volt betervezve, de ha már ott volt a képregény, akkor úgy gondoltam, miért ne. Azért így teljesen Witcher szűzként voltak fenntartásaim, hogy úgy, hogy nem olvastam a könyveket, nem játszottam a játékkal (néhány videót láttam róla csak), és csak Geraltról tudtam némi információt, mennyire fogom érteni, de kellemeset csalódtam. Teljesen érthető volt minden, amennyi információ kellett a történet megértéséhez, az kiderült, így semmi hiányérzetem nem volt. Sötét, dark fantasy történet, az ehhez az alzsánerhez tartozó szabadszájúsággal és a nem makulátlan szereplőkkel. Különösen Geralt stílusa volt, ami megnyert magának.

A rajzolást is kiemelném, mert nagyon illett ez a fajta stílus a történethez és magához a világhoz, bár először kissé durvának találtam, de a végére nagyon megtetszett az ábrázolásmód. A borítót külön kiemelném, aminek a stílusa már a Hell Boy kötetekről is visszaköszönt. Mike Mignola már megint alkotott.

Hóval fedett igazság - Juan Diaz Canales - Juanjo Guarnido: Blacksad - Hófehér nemzet (Blacksad 2.)

Gyönyörű rajzokkal örvendeztetnek meg ismét a készítők, csakúgy, mint az az előző, Árnyak között kötetnél. A képek ugyanolyan részlet gazdagok, minden helyszín, figura jól ki van dolgozva. Az összes állatalak személyisége egyedi, mérhetetlenül emberi is egyben, de ez már az előző kötetben is tetszett. Borongós hangulat lengi be az egész képregényt, sokkal sötétebb ez a darab, mint az elődje pedig a világos borító nem ezt sugallná.

Az előző részből hiányoltam a történetet, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy kevésnek találtam. Itt nem volt bajom a sztorival, sőt, annak ellenére, hogy csak pár oldallal több ez a kötet, mint az elődje egy sokkal kerekebb, tartalmasabb történetet kapunk, mint az Árnyak között esetében. A téma is sokkal komolyabb és elgondolkodtatóbb, ami már mondani valót is hordoz.

Ki a karmokkal! - Mark Millar: Logan: Kíméletlen jövő

Ez az egyik olyan eset, amikor a képregény és a belőle készült filmadaptáció is jól sikerült, még úgyis, hogy a kettőnek nem sok köze van egymáshoz és mindkettő másért jó. Most a filmbe nem nagyon mennék bele, de az biztos, hogy hangulatra sötét mindkettő, és mindkettő road-movie jellegű. Habár a képregény a posztapokaliptikus szuperhős feelingre még jobban rátesz. Ha valamiről kijelenthető, hogy sötét, akkor az ez a képregény. Bár azért van benne némi fanyar humor is az akciók között Sólyomszem jóvoltából, aki végig a kedvenc karakterem volt. Sőt, nekem ő belevalóbb karakternek érződött, mint maga Logan, aki főleg az elején olyan búvalbélelt volt, hogy el nem tudtam akkor még képzelni, hogy miként vedlik újra Rozsomákká, mert annyira azt hajtogatta, hogy nem eresztem ki a karmaimat, és a többi, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnt. De aztán a történet utolsó harmada kárpótolt a kezdeti “nem harcolok soha többé” borongásért, mert volt itt vér és akció bőven, noha Logan karakterének háttér sztorija megalapozott volt, így a motivációi is, csak túl sokat angstelt szegény. Erre részletesebben kitérek, mikor a történetről lesz szó.

Újabb mosolyszilánk - Sarah Andersen: Puha boldog puffancs (Sarah's Scribbles-gyűjtemény 2.)

Az első válogatáshoz képest, aminél még nem voltak elvárasaim, ezt már nagyon vártam. Szerencsére a szokásos Sarah Andersen színvonalat kaptam, sőt többet is. Ez a rész sokkal jobban tetszett, mint az első. Már rögtön a borítója megfogott, aminek megtapintásakor a cím rögtön értelmet nyer, mert a címlaprajz-lány pulcsija élénk kék és bolyhos. Percekig csak simogattam és csak aztán tértem rá az olvasásra.

 Először végiglapoztam, hogy lássam, mire számíthatok a kötetben, és rögtön fel is fedeztem a kedvenc képsoromat, amit a Felnőni kiábrándító értékelésénél már megmutattam nektek, A mire költöm a pénzt című kép. Örülök, hogy ebbe belekerült, mert igazi könyvmolykép. Ami még feltűnt, hogy ez a könyv tematikusabb, személyesebb a végén található két összefüggő történet a pulcsi tolvajos és az introvertáltakról szóló különösen.