Gyerekkorom
egyik legmeghatározóbb képregény élménye a Superman és az X-men mellett a
Transformers volt. A Semic-es füzetek közül jó néhányat a mai napig gondosan
őrzök a szekrényben, a többi füzetes képregény között, és alkalmanként szívesen
olvasgatom őket.
Igaz,
öcsém volt az igazi rajongó, de rám is nagy hatással voltak az Autobotok és az
Álcák összecsapásai, a jó és rossz az egész franchise-t meghatározó küzdelme.
Én magam Autobot párti vagyok, Optimus fővezér és Racsni a két kedvencem,
Megatronék megmaradtak szükséges rossznak, ami minden efféle képregényhez elengedhetetlen.
Egészen addig, míg a kezembe nem került
az Éljen Megatron!
Az
első, egyben legszembetűnőbb különbséget a formátum jelentette. Nagyalakú,
keménytáblás, masszív, öröm kézbe venni, a fekete-piros borító pedig csillagos
ötös. Minden együtt van ahhoz, hogy egy igazán jó képregényt kapjunk. Azonban a
külcsín nem minden, kell hozzá a történet is, ami csavar egy kicsit a fent
felvázolt jó-rossz küzdelmen, méghozzá a lehető legjobbat hozva ki az
alapvetésből.
A bejegyzés további része spoilert
tartalmazhat!