Marv Wolfman: Végtelen Világok Krízise

Bevallom a terjedelme miatt sokáig ódzkodtam az elolvasásától. a másik oka, hogy olyan sok hőst vonultat fel, amire úgy éreztem még gyúrnom kell DC téren. Végül aztán olyan sok más képregény hivatkozott a gyűjteményből erre, hogy végül beadtam a derekam. Annak ellenére, hogy mennyi negatív véleményt láttam róla, és hogy néha csak néztem, hogy ez meg ez a hős mégis kicsoda alapvetően tetszett. Nem indult a cselekmény könnyen, sőt az első harmada után tartottam egy kisebb szünetet, mert azt mondtam, hogy ez egy katyvasz, és nem olvasom tovább. Végül jól tettem, hogy mégis, mert miután megszoktam a történetvezetést, és az epizodikus, több világot, helyszínt, temérdek szereplőt felvillantó, stílus utána már nem volt gondom vele, sőt azt vettem észre, hogy élvezem összerakni fejben a felvázolt kirakós darabjait. Azt nem mondom, hogy tökéletes meg egy kicsit avitt is, főleg, ami a szövegezést illeti, de ennek ellenére a végére nekem mégis összeállt kerek egésszé, és megértettem, miért tartják meghatározó darabnak a DC képregények történetében.

Felszabadulás

 

Régen osztottam már meg írásomat. Most egy egyperces hoztam, amit a karcban szereplő kép ihletett.

Felszabadulás

Cathy a tűzbe bámult. A máglya élénknarancs színben lobogó lángja bevilágította a tisztást, már csak az e heti áldozatra vártak. Minden héten egyet, minden kontinensről egyet, kivéve a hétvégéket, mert ki tudja miért, akkor senkit nem vittek el. Az Égi Nép, ahogy mindenki hívta őket, már csak ilyen szeszélyes volt. Ezért a hétvégék se voltak nyugodtak, legalábbis az áldozások elején. Pár hónapig az emberek gyújtogattak, fosztogattak, így élték ki a frusztrációjukat, akik nem, azok rettegve gubbasztottak a házukban. Ám ez mit sem ért, mert az adott kontinensen a földönkívüliek hatására az emberek a kijelölt napon mindig megindultak az általuk megszabott helyre. Nem volt nehéz engedelmeskedni a parancsnak, hisz akkorra már az emberiség nagy része kihalt a környezetszennyezés, valamint a víz- és az élelemhiány miatt, a maradék pedig egy helyre vándorolt, hogy fenn tudják tartani, ami a termőföldből, vizekből megmaradt, és még így is csak hullottak. Aztán megérkeztek Ők, és elkezdődtek az élve hamvasztások. Az emberek eleinte próbáltak ellenkezni, de semmit nem használt, mert csak még több lángra lobbant ember volt a büntetés, így lassan a leghevesebb ellenállók is megtörtek, és beállt a rendszer.

Top 5 Wednesday #48 - Kedvenc paranormális lények

 Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva.

A heti téma a kedvenc könyves paranormális lények voltak. Nem volt könnyű a választás, de végül sikerült összehoznom az ötös listámat.

Diana Soto: Csak a bolondok boldogok

Ritkán olvasok dráma műnembe tartozó műveket. Nem azért, mert nem szeretem őket, nem egyhez jó emlékek fűznem, vegyük például Az ember tragédiáját, hanem talán azért, mert könnyebb egy regénybe beleélni magam. Ám Diana Soto rácáfolt erre azzal, hogy nagyon is közel hozta hozzám a művét, egyrészt az írói stílusával, másrészt a választott témájával. Egy nagyon is aktuális témát boncolgat: az internet, de leginkább a közösségi oldalak befolyását a mindennapi életünkre. Ezt egy hétköznapinak tűnő családon keresztül mutatja be, akikről, ahogy haladnak előre a színek úgy hántódnak le a rétegek, és mutatkoznak meg a tökéletesnek tűnő felszín alatt elburjánzott problémáik. Kiderül, hogy a tökéletesnek mutatott kép mögött egy elfojtásokkal, szenvedéssel, meg nem értettséggel, mentális betegséggel küzdő család létezik, amenek tagjai tökéletes hallgatásba burkolóznak, és a dráma végére szinte teljesen megszűnnek családnak lenni. A Csak a bolondok boldogok mindezt olyan nyelvezettel és stílusban tárja az olvasó elé, ami letehetetlenné teszi.

Köszönöm az e-könyvet a szerzőnek!

Donászi Franciska: Csókvírus

Tavasszal volt szerencsém elolvasni az írónő előző könyvét, a Kalandozásaim Budapesten című blogregényt, és így utólag nagyon örülök, hogy ez így esett, mert másképp biztosan nem találok rá a novelláskötetére. A Csókvírus a címmel ellentétben nem éppen egy csöpögős romantikus mű, noha romantikus színezet is fellelhető benne, de inkább arról mesél, hogy milyen arcai vannak a szerelemnek, és hogy hogy éli meg ezt egy harmincas éveiben járó nő, aki úgy érzi, hogy nem jutott sehová sem az élete. Ebből kifolyólag telve van a mű iróniával és szomorúsággal, de vidám és önfeledt pillanatokkal is. Végig igazi hullámvasút. A szerző már megismert közvetlen stílusa itt még erősebb, ami még szimpatikusabbá tette számomra. Az is feltűnt, hogy ezek az írások, talán az eltelt idő miatt is, érettebbek, mint a blogregényben, de ugyanakkor valamiképp az abban elindított gondolatmenetet folytatja, noha nem tényleges folytatás, és a szerző is változott a húszas éveiben írt történetek óta. Jellemző a kötetre, hogy az utolsó mondatok könyve, több olyan novella is volt, amiben nagyon intenzív volt a lezárás. Kedvencem a kötetzáró, Gábriel című novella lett, valamiért az került a legközelebb hozzám, annak a legerősebb az érzelmi töltete. Amit enyhe negatívumnak éreztem, néhány novellánál, hogy megszakította az addig jól felépített gondolati ívet, hol visszaemlékező tartalma, hogy nem a megfelelő sorrend miatt. Ez az adott szövegek értékén nem ront semmit, de megkavarta számomra a kötet egységét.

A novellákról a véleményemet lentebb bővebben is olvashatjátok. Nagyon köszönöm a szerzőnek az e-könyvet és az előolvasási lehetőséget.

Top 5 Wednesday #47 - Kedvenc könyves gonoszok

Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva.

A heti téma a kedvenc könyves gonoszok voltak. Próbáltam ismét úgy összeszedni ötöt, hogy ne szerepeljen benne a Harry Potter. 

Murakami Rjú: Piercing

A Piercing nem egy egyszerű regény, annak ellenére, hogy egy-két délután alatt végigolvasható. Kell hozzá egy bizonyos hangulat meg gyomor. Bár bírom az ilyen típusú történeteket, így nem taglózott le annyira, mint szerintem az író szándékában állt, de azért volt, ahol ledöbbentett. Úgy ír a szerző a gyerekkori bántalmazásról és két áldozaton keresztül annak felnőtt életre való hatásáról, hogy közben szórakoztat. Sajátos humorral és iróniával, amihez sokat hozzátesz a japán közeg és az író gondolkodásmódja. Amit eddig leszűrtem az eddig olvasott/látott japán művekből ez a látásmód több mint érdekes, néhol bizarr és kell nem kevés elfogadás/befogadás a megértéséhez, ahogy azt ennél a könyvnél is tapasztaltam. Alapvetően kedvelem ezt a fajta látásmódot, és ez itt sem volt másként. Egy baja volt az egész könyvnek, hogy nagyon „egylövetű” történet volt, ahogy felfutott az elején, úgy ki is pukkadt a végére. A vége meg tipikusan japán történetvég, és itt most nem mentette meg semmi, mint például az animék többségénél néhány momentum szokta. Egyszer csak nyissz, és kész. Ez nagy szívfájdalmam, mert nem jött olvasás után a késztetés, hogy továbbgondolja, mint általában ilyen végeknél előfordul. Kár érte, mert kb. egy fejezet kellett volna egy jó lezáráshoz.

Top 5 Wednesday #46 - Kedvenc mágiarendszerek

Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva.

A heti téma a kedvenc mágiarendszerek voltak. Próbáltam úgy összeszedni ötöt, hogy ne szerepeljen benne a Harry Potter és A Gyűrűk Ura. Kicsit ülnöm kellett fölötte, de egy nap késéssel elkészült az 5+1-es listám.

Joe Abercrombie: A ​penge maga

Sokat ültem és gondolkoztam ezen az értékelésen, mert nem tudtam eldönteni, hogy nagyon szeretem, vagy nagyon utálom ezt a könyvet. Mert egyrészt nagyon jól van megírva, másrészt meg nagyon nem, és nehézen tudtam mit kezdeni ezzel a dilemmával. Végül arra jutottam, hogy jó, DE! A kevesebb kicsit több lett volna, a karakterek lehettek volna mélyebbek, a történet több és a cselekmény pörgősebb, mert körülbelül a feléig el kellett olvasnom, hogy történjen valami addig csak be lettek lengetve dolgok, de nem haladt sehová, ami miatt kissé döcögősen haladtam vele, annak ellenére, hogy volt egy nagyon fontos dolog, ami megmentette. Ez pedig az író mesélői vénája. Abercrombie úgy tud fantasy történetet mesélni, hogy jó olvasni, jók a leírásai, élvezhetőek a párbeszédei, vannak jó karakterei, jól gombolyítja a szálakat csak épp lassan, sok felesleges oldallal teletűzdelve. Nem tudom, hol volt a szerkesztő húzóollója, de valahol félúton elveszthette. Azonban a hibái ellenére is valahogyan megszerettem ezt a könyvet, és érdekel a folytatás is. Valamikor biztosan sort kerítek rá, de az biztos, hogy kell egy kis szünet, míg az Első törvény világát újra előveszem.