Bevallom, A holttest az Ambróziában című, nagyon jónak tartott regény után, kissé tartottam ettől a könyvtől, mert féltem, hogy a Felföldi rejtélyek-sorozat nem tudja azt a színvonalat hozni, amit a Rózsakői rejtélyek-sorozat megalapozott. Ezért mindig csak tologattam és tologattam az olvasását, de aztán egy megérzés arra sarkallt, hogy kézbe vegyem. Már az első pár oldalon olyan pozitív meglepetés ért, hogy elsőre el se hittem, de tovább olvasva be kellett látnom, hogy nem káprázott a szemem, és Jud Meyrin (Megyeri Judit) megint megcsinálta. Nem hittem volna, hogy A holttest Ambróziában kötetnél képes jobb regényt letenni az olvasók elé, de nagyot tévedtem, és örülök neki. A Lowdeni boszorkányhajsza ugyanis számomra a 2021-es év eddigi legjobb olvasmányának bizonyult.
A bejegyzés további része enyhe spoilert tartalmazhat!
Amikor Lottie Kelsey szomszédja gyanús körülmények között eltűnik, a kíváncsi újságíró azonnal szimatolni kezd. Eddig kultúráról írt az Edinburghi Krónikákba, ám főnöke nem engedi komolyabb témák közelébe. Lottie elhatározza, hogy bármi áron összehoz egy ütős címlapsztorit, és megmutatja, hogy az ő helye nem a kultúra rovatnál van. Tristan Huntert egy tragikusan végződő akció után helyezik át Edinburghbe. Gyötri a bűntudat, amiért magára kell hagynia sérült barátnőjét Londonban, de nincs más választása. Amikor egy eltűnés véres gyilkosságba torkollik, Tristan rájön, hogy erre a lehetőségre várt. Ha elkapja a gyilkost, visszatérhet korábbi életéhez. Lottie és Tristan eszeveszett hajszába kezd az arctalan gyilkos után, aki olyan könnyedén csúszik ki a markukból, mintha szellem lenne, miközben egymással és zavaros érzéseikkel is meg kell küzdeniük.
Fentebb már írtam a könyvvel kapcsolatos előzetes aggályaimról, amiket a fülszöveg sem tudott igazán eloszlatni. Az eltűnési és a gyilkossági nyomozás belengetése ugyan adott okot némi bizakodásra, de ettől eltekintve a beharangozó egy átlagos romantikus krimit ígért. De utólag már nem értettem, miért ódzkodtam tőle annyira. Talán azért, mert attól tartottam, az erotika a krimiszál rovására megy, bár ez az érzés a kezembe kerülő minden romantikus kriminél visszatér. Megyeri Juditnál azonban alaptalan volt ez az aggodalom, mert a szokásához híven ennél a regényénél is biztos kézzel vezeti a szálakat, a krimi és az erotika pedig tökéletes egyensúlyban vannak. Sőt, a nyomozási részek erőteljesebbek a romantikus jeleneteknél, aminek itt nem csak külön funkciója van, de dramaturgiailag nagyon fontos szerepe is, mégpedig a szereplők kapcsolatának építése, amit a krimiszál alakulása mozdít előre.
Ezzel át is térnék a szereplőkre, Kelsey-re és Hunterre. Először szokatlan volt, hogy szinte végig vezetéknéven szólítják egymást, de aztán annyira megszoktam, hogy az ettől eltérést tartottam szokatlannak. Bár a keresztnévre váltásnak ugyanolyan dramaturgiai szerepe van, mint a nyomozási részeknek. Csak míg előbbi a cselekményívet építi, utóbbi az érzelmi ívet mélyíti el. A főszereplők kapcsolata elég messziről indul, először nem túlzottan kedvelik egymást, főleg a férfi a nőt. Ennél fogva a kapcsolatuk lassan bontakozik ki, ahogy a nyomozás közben többször egymásba botlanak. Közben megismerjük a motivációikat, legbensőbb gondolataikat. Ezért volt különösen jó döntés a váltott szemszög, mert így mindkét szereplő lelkébe beleláthattunk. Megismerhettük a legnagyobb félelmeiket, vágyaikat, titkaikat, így mélyebb benyomás alakul ki a karakterekről. Az író ugyanis a külvilág felé mutatott felszíni rétegből egyre beljebb hatol, megmutatja az alsóbb szinteket is, ezáltal összetett, rétegelt karaktereket alkot, aki élnek, és szinte lejönnek a lapokról, mert már majdnem hús-vér emberek. Ezt az érzést csak fokozza a köztük kialakuló kémia, ami a történet előrehaladtával csak erősödik.
Közben javában zajlik az eltűnésből gyilkossági nyomozásba váltó krimi szál. A mű végig a karakter- és cselekményközpontú regény határán egyensúlyoz, ami érezhetően új terep a szerző számára (eddig zömében karakterközpontúan írt, de most minkét típus nagyon erős), de ez a kísérletezés csak a javára válik, mert nagyon jól áll neki ez az újonnan kipróbált stílus. Sőt, azt kell mondjam, sokkal jobban, mint az eddig megszokott írásmódja. Ez leginkább az atmoszférateremtésben és a leírásokban nyilvánul meg. Mindkettő sokkal erőteljesebb és kiforrottabb, látszik, hogy a szerző sokat fejlődött ezen a téren is. Előbbiben olyannyira, hogy már az első pár mondatával be tudott húzni a regénybe, és ott is maradtam egészen a végéig. Ezt csak fokozták a korábbiaknál sokkal részletesebb és „látványosabb” leírások. Filmszerűek, ugyanakkor nem csak felskiccelik a helyszíneket. Például nagyon jól érzékelteti a távolságokat, ezt főleg a könyv végén éreztem, mikor Hunter cipeli Kelsey-t. Kitűnően bemutatja, milyen nagyok a terek és a köztük húzódó távolságok. A tájleírások mellett tetszett a különböző épületek, lakások, kórházak, rendőrség és a szerkesztőség leírása is. Erre ráerősített a szereplők érzelmi reakcióinak erőteljes megjelenítése is, ezáltal az adott helyszín leírása még jobb lett. Élvezetes volt ezeket olvasni, mert élővé varázsolták a szöveget.
A Lowdeni boszorkányhajsza összességében egy érett alkotás, amiben elegyedik a szerző eddig megszerzett összes írástechnikai tudása, és kiváló mixet alkotnak. Nemcsak a sok tanulás, hanem a helyszínekkel és a skóciai emberek életével kapcsolatos temérdek háttérkutatás is látszik. Mindezen tudást pedig jól használja és kamatoztatja, ekképp az eddigi legkiválóbb regényét alkotta meg.
Ajánlom a kötetet azoknak, akik szerették Jud Meyrin/Megyeri Judit eddigi könyveit, mert ebben sem fognak csalódni. Sőt, ez jobb, mint az eddigiek. Azok, akik most ismerkednének a szerzővel, bátran vágjanak bele, mert egy kiváló regényt foghatnak a kezükbe. A Lowdeni boszorkányhajsza ugyanis nem csak a műfajában, hanem attól függetlenül is nagyon jó regény.
A könyvet a szerző és a NewLine Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
Értékelés: 5
----
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése