Koppány Tímea: A Tóúrnő bajnoka

2025 őszén jelent meg Koppány Tímea Ammerúnia: A Tóúrnő áldása sorozatának harmadik kötete, A Tóúrnő bajnoka, ami egyben a sorozat zárókötete. Így nem meglepő, hogy növeli a téteket, és összefogja az eddigi két kötetben elindított szálakat, hogy néhány remekül megírt új karakter társaságában az eddigi legnagyobb kalandjukra indítsa a régi kedvenceket, akiknek ez már csak egy átlagos hétköznapi nap Baar-Shagŷrban.

A grimdark fantasy elemek még mindig kiválóan működnek, a szarkasztikus humor ezúttal is sziporkázóan üde, Koppány Tímea többnyire továbbra is brillírozik. Kivé a történet közepén, ami kissé leül és vontatottá válik. Illetve akkor, amikor beüt némi túlírtság és önismétlés. De ezt leszámítva még mindig remek szórakozás.

Koppány Tímea: Kristálytolvaj

Koppány Tímea ismét Ammerúnia kietlen, rothadó vidékére kalauzol el bennünket a Kristálytolvaj című legújabb regényében. Még mindig nagyon illik a szerzőhöz a Ködcsempészben (ITT írtam róla) megkezdett útja a fantasy zsánerében,  ennél a kötetnél pedig egyre jobban érződik, hogy piszkosul élvezi a műfajt. Emellett úgy tűnik, megtalálta a helyét a Delta Vision Kiadónál, ami szerintem minden író életében fontos állomás, és ez a szövegen is érződik, mert egy szórakoztató kalandos történetet kaptunk.

A Kristálytolvaj a Ködcsempészhez hasonlóan a grimdark zsánerében maradt a maga antihőseivel, akik ezt tudják is magukról. Feldobta a kötetet, hogy jobban érződött benne A nép igazságát és A rendszer ellenségét (ITT és ITT olvashattok róluk) egyaránt jellemző szatirikus jelleg, aminek mindkét regény sokat köszönhetett. Sőt nekem is megdobta az élményt, mert e művek szeretették meg velem az írónő stílusát, és nagyon örültem, hogy az új kötetében is megjelent. De felesleges attól tartani, hogy ez elnyomta a fantasy világépítést, inkább az atmoszférateremtéshez tett hozzá, ami nagy erőssége a kötetnek.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Koppány Tímea: Ködcsempész

A Koppány Tímea név a többségnek biztosan nem mond sokat, de ha azt mondom, Tarja Kauppinen, akkor annál többen felkapják a fejüket. És igen, a két név egy és ugyanazt az embert takarja. A szerző gondolt egyet, és a harmadik könyvét már saját nevén, a Delta Vision Kiadónál jelentette meg. Érdekes, hogy eddigi könyvei három különböző kiadónál jelentek meg, ami mutatja, hogy zsánerileg széles skálán mozog az írónő.

Az eddigi regényeiben (A nép igazságáról ITT, A rendszer ellenségéről pedig ITT olvashattok) a szatirikus társadalomkritikai jelleg dominált, műfajilag pedig a szépirodalom és a mágikus realizmus (fantasy) határmezsgyéjén mozogtak. Különlegességük volt még a leleményes nyelvi fordulatok és a választékos nyelvezet, na meg a gyilkos humor, amivel nem egy sírva röhögős percet szerzett számomra, de ezzel az olvasási mellékhatással nyilván nem voltam egyedül.

Ezekkel szemben a szerző új kötete merőben más vizekre evez. A Ködcsempész egy vérbeli grimdark fantasy regény, annak minden finomságával és velejárójával együtt, ami önmagában remek ajánlólevél volt nekem, mert szeretem ezt a fantasy alzsánert. Arról nem is beszélve, hogy a szerző ezt a műfajt is ugyanolyan mesterien műveli, mint a szatírát.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Gaura Ágnes: Túlontúl

A szerzőnek minden eddig megjelent könyvét olvastam, így a Túlontúlra is nagyon kíváncsi voltam, ezért a megjelenés környékén be is szereztem a könyvet, de valamiért eddig porosodott a polcomon. Nem tudnám megfogalmazni, mi tartott vissza, mert a fülszöveg alapján érdekes történetnek tűnt, a borító pedig a belső illusztrációkkal együtt egyszerűen gyönyörű. Talán a terjedelem foghatott vissza, már nem tudom, de végül december végén elkezdtem, és egy hónapig olvastam, ami nálam soknak számít, tekintve, hogy a Borbíró Borbála sorozatot a régebben olvasott első kötet kivételével szinte egymásután daráltam le, annyira elsodort. Ezzel a könyvel viszont meggyűlt a bajom. Valahogy nem tudott úgy behúzni, mint az írónő eddigi kötetei. Ez egyrészt a stílusnak és az információadagolásnak, másrészt a hangulatának köszönhető, amik miatt valamiért sokszor kidobott magából a történet, és megakadt az olvasás. Sokat rontott a helyzeten a benne maradt sok elgépelés, betűkihagyás, hiányzó névelő és félreragozás is, amit még nem tapasztaltam ilyen mennyiségben Delta Vision könyvnél. Még egy kör korrektúra ráfért volna a könyvre. A tündérmesék beledolgozása a regénybe viszont nagyon tetszett, ez tette gazdaggá a háttérvilágot. Látszott, hogy sok munka van a világépítésben, és a tündérmeséket jól viszi bele a történetbe a szerző. Elsőre furcsának hathat a mese belekeverése a való világba, a történet keretei közt mégis természetesnek tűnik, mintha ezek az elemek mindig is ott lettek volna, hétköznapi jelenségként.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Gaura Ágnes: Embertelen jó

Bajban vagyok, mert nagyon akartam szeretni ezt a kötetet, főleg a bevezető elolvasása után. Nagyon tetszett, hogy a szerző írt a történetek keletkezéséről, ezzel némiképp bevonva az olvasókat az alkotási folyamatba. Azonban ennek ellenére nem tudtam maradéktalanul szeretni ezt a kötetet. A Szörnyek között novellák zöme nem igazán tudott megmozgatni, főleg azért, mert kissé döcögött az írásmód. Szerintem nem találta az író a fókuszt. Olyan érzésem volt, hogy random történetek kerültek egymás után, nem éreztem benne semmi koncepciót, sorrendiséget, ami a kötet többi részében megvolt. Csak egy-két novella volt, ami ebből a részből emlékezetes. Igazából örültem, mikor eljutottam a Boriverzumos novellákig, mert akkor újra eszembe jutott, hogy miért is szeretem Gaura Ágnest, mint írót. Ezekben a történetekben újra élt, visszajött a már jól ismert és általam nagyon szeretett írói hang, és ez kitartott a Moszkva téri történeteknél és a Szívhangok résznél is. Ez a három rész kedvenc lett, nem tudnék közülük igazán választania. Talán a Moszkva téri történetek felé húz a szívem, mert azok igazán különlegesre sikerültek.

Kae Westa: Napsötét

Jó pár művét olvastam már az írónőnek, amikből eddig azt szűrtem le, hogy abban a fantasy szegmensben, amiben ír, az jól áll neki, és jól is csinálja. Ezért ennek a könyvnek is úgy indultam neki, hogy ismét kapok egy jó Kae Westa szerzeményt, és nagyon szeretni fogom. Ez részben így is lett, más szempontból meg nagyon nem lett az én könyvem, így némiképp csalódás is volt.

Ami az eddigi írásainál nagyon jó volt és itt is jó, ezek a karakterek. Agrodé, Vrudla, Szelihé és az Alkotók mind-mind szerethetők, de ami a legfontosabb, hogy látszik, az író nagyon szerette a karaktereit, és ez az, amit nagyon szeretek abban, ahogyan ír.

A megvalósítással voltak gondjaim, pontosabban főleg két dologgal: a visszaemlékezésnek álcázott töméntelen mennyiségű, egy tömbben hagyott expozícióval, amik ráadásul végig dőlt, bolhabetűvel voltak szedve, emiatt nehézkes volt olvasni és a töméntelen mennyiségű ismétléssel, amik „eposzi jelzőként” akartak az egyes karakterek tekintetében funkcionálni, de valahogy túl soknak érződött. Mert míg például az Odüsszeiában működött itt nálam nagyon nem.

Alejandro Jodorowsky – Juan Giménez: Metabárók kasztja 1.

Jodorowsky munkásságát elnézve (el nem készült Dűne film) nem meglepő ez a képregény. Habár én nem láttam az el nem készült Dűne adaptációról készült filmet, de hallottam hírét, hogy mit tervezett. Volt egy olyan sugallatom, hogy nem nekem való ez, de aztán, ha már itt volt, úgy voltam vele, miért ne olvasnám el.

Annyit már itt az elején elmondhatok, hogy ennyire abszurd világban játszódó, szürreális valamit már régen olvastam. Elborult stílusban megírt űropera, elfajzott világlátással és ötletekkel, ami néhol annyira színpadias, mint egy színpadi dráma. Bizonyos történéseken néztem, mint hal a szatyorban, olyan gondolatokkal a fejemben, mint: most tényleg? És tényleg, Jodorowsky szinte mindent belepakolt, amit bele lehetett ebbe a családregény/űropera/kaland hibridbe tenni. Tette ezt olyan természetességgel, mintha csak az időjárást ecsetelné. Én pedig úgy döntöttem, hogy nekem ez tetszik.

Urban fantasy kiváló humorral - Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája (Borbíró Borbála 1.)

Már egy ideje végére értem a könyvnek, de még mindig nehezen tudom összeszedni, hogy mit írjak róla. Eddig gondolkoztam, miért is lehet ez, aztán rájöttem, hogy azért van, mert nagyon tetszett a könyv és nem tudom, hol kezdjem az áradozást. Tény, hogy már régen nem olvastam ennyire jól megírt könyvet, és nem értem, miért halogattam eddig egyáltalán, mert már régóta érdekelt a könyv. A múlt év nyarán, az írónő játékán, megnyertem belőle egy példányt, de eddig vártam a pillanatot, mikor szippant be a Boriverzum. Aztán egyszer csak megtörtént, és hamar kiderült, hogy megérte az „ihletre” várni. Köszi, Ligeia!

Először a sorozat szlogenjével ismerkedtem meg a Merengő Magyar Agyar novellapályázata kapcsán. „Magyar nyakba magyar szemfog!” Ez már rögtön felkeltette az érdeklődésemet. És így a történet megismerése után mondhatom, hogy a Darren Shan óta nem olvastam ilyen jó történetet, amiben vámpírok vannak, és ráadásul Magyarországon játszódik, ami még pluszban hozzátesz a dologhoz.

Egy jól kidolgozott, érdekes háttérvilágú történetet kapunk, jó karakterekkel, párbeszédekkel, humorral, amit egy jó adag társadalomkritika is fűszerez. És nem utolsó sorban az írónő történelmi, irodalmi ismereteit is megcsillogtatja.

Egy összeesküvés sodrásában – Gáspár András: Kiálts farkast 1-2.

Gáspár András két kötetes víziója a Kiálts farkast 1-2. a 21. század végi Magyarországra kalauzol el minket, pontosabban az első kötet 2091 karácsonyára. Ebben a világban semmi sem az aminek látszik, mindenhol mutációkba és az ezek nyomán született gestaltokba és mindenre elszánt üzletemberekbe botlik az ember, egy olyan világba, amit a pénz és az üzleti érdekek uralnak. Ehhez jön a főszereplőnk Vogel Zsigmond, aki a regény kezdetén tér vissza egy furcsa háború még furcsább és még távolabbi frontjáról és gyógyulni akar nyugalomban a hangyásza és barátnője, egy Ágnes nevű lány társaságában, de persze semmi sem ilyen egyszerű…

Ebből az alapállásból azt hihetnénk, hogy egy mesterművet kapunk, legalábbis én mikor belekezdtem, ezt hittem. Aztán persze ez csak félig állt fönt, mert a mű egyrészt zseniális, másrészt viszont idegesítően vontatott és modoroskodó, főleg az elsőnek a nyelvezete volt ilyen, többek közt, a „kamrád” szó ismételgetése miatt. A másik a „kefehajú” ismételgetése volt, de azt hamar megszoktam és a másodikra megszerettem, mert a főszereplő, Vogel Zsigmondhoz nőtt, mint beceneve a Madár.