Robin O’Wrightly: Anya csak egy van (#Wetoo 3)

Bár Robin O’Wrightly #Weetoo sorozata nem összefüggő darabokból áll, egy dologban mégis megegyeznek. Mindegyik rész egy-egy nehéz témát dolgoz fel, a családdal és az emberi kapcsolatokkal a középpontjában (a Kettős keresztről ITT, a Testcserés számadásról ITT írtam). Nincs ez másként a harmadik kötettel sem. Mi több, talán ez megy bele legmélyebben az emberi kapcsolatok működésének legsötétebb bugyraiba, más szóval az Anya csak egy van nem könnyű olvasmány. Az pedig csak tetézi az élményt, hogy megtörtént esetet dolgoz fel fájó őszinteséggel.

Az egész sorozat különleges helyet foglal el az olvasmányaim között, de talán ez a harmadik rész talált be nálam a legjobban. Ezt a szokásos szókimondó stílus mellett azzal érte el, hogy ez a legkiforrottabb. A szerző stílusa, írásmódja sokat fejlődött az évek során, ami nagyon meglátszik ezen a kisregényen. Nagy örömmel, mégis félve olvastam minden sorát. Örömmel, mert kellemes volt olvasni, és félve, mert Robin O’Wightlynál sosem lehet tudni, milyen nehéz sorsot szán a karaktereinek, illetve ez esetben milyet írt nekik az élet.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Buótyik Dorina: III. Amenemhat rejtélye

A kötet fülszövege rég felkeltette az érdeklődésemet, így rögtön kihasználtam, hogy a szerző utazókönyvet indított belőle. A leírás egy izgalmas, pörgős kalandot ígér, amiben tulajdonképpen nincs is hiba. Amit vállal, azt nagyjából teljesíti, csak a megvalósítással akadtak problémáim, sajnos nem kevés, de mielőtt ezekre kitérnék, írnék a pozitívumokról.

A borítóval kezdeném. Színválasztása és képi világa illik a történethez, egyben megteremti az alaphangulatot, és megágyaz a fülszövegben ígért kalandnak. A láttán bizakodik az ember, hogy a könyv belseje is hasonló igényességet tartogat. Ez azonban csak részben teljesül, nagyrészt a gyengeségek dominálnak, elhalványítva az élvezhető részeket.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Keiran Rowley: Hanyatlás

A könyv utazókönyvként került hozzám. Régóta érdekelt a történet, így kihasználtam a kínálkozó alkalmat, és egyáltalán nem bántam meg.

Nehéz dolog első könyves szerzőnek lenni. Nem csak nagy általánosságban, de a kis magyar könyvpiacon aztán pláne, ahol nem csak a többi magyar kortárs író, hanem a külföldről beáramló töméntelen mennyiségű könyv közül is ki kell tűnnie. Ez nem könnyű feladat, pláne olyan témát találni, ami megragadja az olvasókat. Erre jelen pillanatban két utat látok: vagy olyan egyedi dolgot alkotni, amivel ki tud tűnni, vagy egy ismert toposzhoz nyúlni, és azon csavarni egyet, hogy felfigyeljenek a szerzőre. Keiran Rowley ez utóbbi csoportba tartozik, ami egyáltalán nem baj, sőt, egyenesen előnyt kovácsolt belőle, mert ugyan biztonsági játékot játszott első regényével, viszont olyan szinten tette, amivel az olvasói egy életre megjegyzik a nevét.

Mivel fanfiction felől jövök, és lettem könyves blogger, a magam részéről nagyon szeretem a retellingeket, az ismert karakterekre épülő történeteket, és nem újdonság számomra, hogy más aspektusból lássak egy ismert történetet. Nincs ez másként a Hanyatlással sem, ami a mesehősök életét, funkcióját értelmezi újra noir köntösbe öltöztetve. Mindezt teszi egyedi látásmóddal és írói hanggal, történetvezetésileg némi videójátékos beütéssel, ami vélhetően nem véletlen.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Jud Meyrin: Lowdeni boszorkányhajsza

Az írónő eddig megjelent összes könyvét/e-könyvét olvastam (ITT, ITT, ITT és ITT írtam róluk), amikből leszűrtem, hogy mind a rövid, mind a hosszabb prózai műfajban otthon van. Emellett a fokozatos fejlődés is érződik a művein, ahogy A múlt bűneitől eljut a Lowdeni boszorkányhajszáig. Látszik mögöttük a sok-sok írástechnikai gyakorlat, és az hogy a szerző folyamatosan képzi magát, nem elégszik meg az adott szinttel, amire eljutott. Ez a csúcsra járatás pedig a Lowdeni boszorkányhajszát eredményezte, ami a szerző eddigi legkiforrottabb regénye.

Bevallom, A holttest az Ambróziában című, nagyon jónak tartott regény után, kissé tartottam ettől a könyvtől, mert féltem, hogy a Felföldi rejtélyek-sorozat nem tudja azt a színvonalat hozni, amit a Rózsakői rejtélyek-sorozat megalapozott. Ezért mindig csak tologattam és tologattam az olvasását, de aztán egy megérzés arra sarkallt, hogy kézbe vegyem. Már az első pár oldalon olyan pozitív meglepetés ért, hogy elsőre el se hittem, de tovább olvasva be kellett látnom, hogy nem káprázott a szemem, és Jud Meyrin (Megyeri Judit) megint megcsinálta. Nem hittem volna, hogy A holttest Ambróziában kötetnél képes jobb regényt letenni az olvasók elé, de nagyot tévedtem, és örülök neki. A Lowdeni boszorkányhajsza ugyanis számomra a 2021-es év eddigi legjobb olvasmányának bizonyult.

A bejegyzés további része enyhe spoilert tartalmazhat!

 

Megyeri Judit: Rózsakő – Liza & Alex

A Rózsakői rejtélyek sorozat nagyon betalált nálam. Mind az első rész, a Holttest az Ambróziában (ITT írtam róla), mind az előzménynovellák, a Rózsakő – Kezdetek (a véleményemet ITT olvashatjátok) nagyon igényes munka szerethető szereplőkkel, és magával ragadó, izgalmas cselekménnyel. Ezért nem meglepő, hogy nagyon várom a sorozat második részét (Csontvázak a szekrényben) is. De előtte úgy döntöttem, hogy mivel ez a rész Liza és Alex könyve lesz, így sort kerítek a karakterüket bevezető, Rózsakő – Liza & Alexre is, amit egyáltalán nem bántam meg, sőt, ezek a rövid írások kitűnő alapot, illetve emlékeztetőt adnak a két karakterhez.

A Rózsakő – Liza & Alex az előző novelláskötethez, a Rózsakő – Kezdetekhez hasonlóan két történetet tartalmaz, ami a két kulcsszereplő szemszögéből mesél egy egy-egy előzménytörténetet, amik betekintést engednek a központi karakter jellemébe, motivációiba (Liza), vagy éppen megmutatnak az adott szereplő életében a későbbiekben fontos szerepet játszó eseményeket (Alex). Abban is hasonlóság mutatkozik a két kiegészítő kötet között, hogy mindkettő a decemberi ünnepekhez (karácsony, szilveszter) kapcsolódik, ezáltal a cselekménytől függetlenül egyfajta kellemes alaphangulat lengi őket körül. Emiatt annak ellenére is jó olvasni ezeket a szövegeket, hogy hagynak némi hiányérzetet maguk után, főleg Liza novellájánál éreztem ezt a végén.

Az bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Martha Wells: Mesterséges sors

Martha Wells Öldöklő-naplók sorozatával nem igazán kerültünk egy hullámhosszra. Az első részről azt írtam (EBBEN a bejegyzésben olvasható a teljes kritika): „Sablonos, alulírt (túlírt – ez nézőpont kérdése), a karakterek kidolgozatlanok, és ami a legkevésbé tetszett, az a könyv vége. Sokkal jobban ki lehetett/ki kellett volna dolgozni a történetet, vagy lefaragni, hogy egy jó novella lehessen belőle. Ebből sajnos egyik sem valósult meg.” A folytatást ugyan ennek ellenére megvettem, mert akartam még egy esélyt adni a szerzőnek, de sokáig halogattam az elolvasását. A motivációt végül egy molyos kihívás adta meg, amihez pont jó volt a Mesterséges sors. Ezért nem túl bizakodóan, de végül elolvastam.

Az első pár oldal után meglepődtem, mert mintha az írónő stílusát kicserélték volna. Nem volt olyan nyers, száraz, sőt néhol már-már közvetlenné vált. Ez részben Öldöklő változásának köszönhető, de érezhető volt az is, hogy az írónő lazított a hangvételen, bár néhol azért visszaköszönt az első rész merev hangneme. De a stílus dolgábab Wells érezhetően fejlődött erre a kötetre.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Megyeri Judit: Holttest az Ambróziában

Az írónőtől először A múlt bűneit (ITT írtam róla) olvastam (a felkérésért azóta is hálás vagyok a szerzőnek, mert e nélkül nem ismerek meg egy kiváló írót), amit még Jud Meyrin álnéven jelentetett meg, eredetileg a Magnusz Kiadónál, de azóta a NewLine kiadónál új kiadást kapott. Ennél a könyvénél még éreztem némi döcögést, voltak benne agyonhasznált klisék, de már itt is látszott, hogy a szerző tud írni, a stílusa magával ragadó, kitűnően építi fel a karaktereket. Viszont itt még látszott, hogy nem az író kvalitásaihoz illő a szöveggondozás meg az egyéb háttérmunkák, és nem tudott teljesen kibontakozni.

Aztán jött a Rózsakő – Kezdetek (ITT írtam a novellákról), amit a szerző már a saját nevén, a NewLine Kiadónál jelentetett meg, és már a borítón látszott, hogy minőségibb kiadás, mint Judit első könyve. Ezt végül a szöveg is alátámasztotta. Az új kiadójánál jobban meg tudta mutatni, hova fejlődött írás terén, és a mostani kiadója szöveggondozásban is nagy előrelépést jelent. Ez a két novellát tartalmazó kötet kitűnő kedvcsináló a Rózsakői rejtélyek sorozathoz. Megmutatja a két főszereplő hátterét, lefekteti az alapokat azzal, hogy mindkettőjük életéből kiemel egy-egy fontos fordulópontot. A szerző kiválóan rejti el benne a horgokat, hogy az ember úgy érezze olvasás végén, minél hamarabb meg akarja kaparintani a sorozat első kötetét. A két történet végéhez érve én is így jártam.

Most pedig az író jóvoltából lehetőségem volt elolvasni a Holttest az Ambróziában című kötetet is, amely annyira jól sikerült, hogy Megyeri Judit a kedvenc szerzőim közé lépett elő. A kötet az elejétől kezdve magával ragadott, és ez egészen a végéig kitartott, sőt, ha úgy vesszük, még tovább is, mert nagyon várom, milyen kalandokba keverednek még a szereplők.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Mosonyi Mara: Olmec

A szerző felkérésére olvastam el ezt a regényt, amit először nem akartam elfogadni, mert a kötetről küldött rövid leírás alapján azt gondoltam, hogy nem az én zsánerem. Romantikus krimit eddig egyet, Jud Meyrin A múlt bűnei című könyvét olvastam (ITT írtam róla), és noha az tetszett, ez a felállás mégsem lett a kedvenc műfajom. De miután az írónő megnyugtatott, hogy nem a romantikus szál a leghangsúlyosabb, úgy döntöttem, teszek egy próbát az Olmec-kel.

Így utólag a kezdeti ódzkodásomat sem értem, mert ha visszautasítottam volna, egy jó könyvtől esek el. Méghozzá nem is akármilyentől. Magával ragadó, pörgős cselekmény, jól megteremtett atmoszféra, kidolgozott karakterek és háttérvilág jellemzi a kötetet. Látszik, hogy a szerző alapos kutatómunkát végzett írás közben, mert olyan természetességgel mozgott a választott közegben, és repítette el oda olvasóját, mintha tényleg ott lennénk a szereplőkkel, és tényleg hihető, amit leír. A krimiszál valóban erősebb, mint a romantikus, az írónő akciódúsan és csavarosan ábrázolja. A fordulatok azonban szerencsére nincsenek túltolva, az elhelyezésük tökéletes, és kellő mennyiségben vannak jelen. A krimivonal közepette a romantikus szál amolyan nyugalmi pontként hat, van értelme és funkciója, remekül mozgatja előre a történetet, motivációkat ad a szereplőknek. Ez által a kettő nincs meg a másik nélkül, jól illeszkednek, és többféle ízt adnak a történetnek. Ami néhány apróbb hibától eltekintve tökéletes.

Megyeri Judit: Rózsakő – Kezdetek

A múlt bűnei című regénye után kíváncsi voltam arra, hogy a szerző milyen novellista, így pont kapóra jött ez a novelláskötet, amit az írónő és a kiadója ingyen elérhetővé tett. Emellett azért is érdekelt, mert a legújabb regényének előzménye, ami a két főszereplő életéből mutat meg fontos mérföldköveket, illetve azt, hogy honnan is indultak. Így mindenképp a Holttest az Ambróziában előtt szerettem volna sort keríteni rá.

Az elsőre feltűnt, hogy A múlt bűnei némiképp eltolódott arányai és néhol döcögő információadagolásához képest a Kezdetek sokkal kiforrottabb, összeszedettebb. A szerző jobban átgondolta, hogy mit is szeretne ebben a két történetben elmondani, és csak arra koncentrált. Ez a feszesség jót tett a szövegnek, sőt az írói hangnak is, amiből két különbözőt – a fiú és lány hangját – is megmutatta. Különösen tetszett, hogy a fiú szemszögénél sem érződött, hogy nő az író, mert jól eltalálta a kamaszsráchoz illő nyelvezetet, motivációkat és a karakterhez illő szituációt, hangulatot. A szöveg gördülékenysége is sokat hozzátesz, jól átgondolt az információadagolás, a használt képek nagyon szépek, és nagyon természetesnek hatnak. Egyik történet sem mesterkélt vagy felszínes, esetleg túljátszott, mint ahová az ilyen YA/NA sztoriknál néha átbillenek a szerzők. Emiatt különösen kellemes volt olvasni, mert a két szöveg alapján a szerző gyakorlott novellistának tűnik.

Benina: Mindig és soha

A szerzőtől ezt a könyvet olvastam először, mert az eddigiek valamiért nem ütötték meg az ingerküszöbömet. Láttam, hogy az író népszerű, és sokaknak kedvence, de mégsem éreztem ingerenciát, hogy olvassak tőle, egészen a Mindig és soha megjelenéséig, aminek azonnal megtetszett az ötlete, és nyomban elő is rendeltem, azonban sokáig a polcomon várta, hogy kézbe vegyem. Ám a borító – imádom a fekete-fehér ceruzarajzokat – mindig vonzotta a tekintetemet, így megadtam magam.

Utólag nem értem, miért halogattam eddig, mert nem volt rossz könyv, sőt, kifejezetten tetszett. A műfaja egyik legjobbja. Helyén volt a stílus, a történetvezetés, a nyelvezet, a történeti háttér. Talán a vége volt egy kissé döcögős és elkapkodott, meg a erotikus jeleneteket éreztem egy kicsit soknak, de ettől eltekintve egy korrekt könyv.

 A bejegyzés további része spoilereket tartalmazhat!

Baráth Viktória: A jófiú

A főnök nagy napja című novellát olvastam eddig az írónőtől, és nagyon megtetszett az, ahogyan ír. A stílussal itt sem volt bajom, mert ez a húsz oldalas szösszenet is olvastatta magát. A szereplők, az alapszituáció és a történet alakulása is felkeltették az érdeklődésemet, szívesen megtudnám, hogy mi lett a szereplőkkel, hogy folytatódik a történetük. Jó lett volna, ha kerek egész a történet, de sajnos nem volt így. Nagy hiányérzetet hagyott maga után, amit azért sajnálok, mert a szerző élvezhetően ír, de érzésem szerint ez a novella most nem állt össze.

Több mindennel volt problémám. Az egyikre fentebb már utaltam: hiányosnak éreztem. Pontosabban egy bevezető kedvcsinálónak, ami nincs befejezve, nem zárul le ennek a történetnek az íve, hanem félbe marad. Ezáltal nem egy rendes novella, hanem egy töredék. Értem én, hogy összekötő novella a két sorozata/világa között, de ennek ellenére is lehetett volna lezárt. Több oldalt elbírt volna a történet. Emellett az is érződött néhol, hogy kapkodott a szerző. Voltak részek, amiken átrobogott, és jobban kifejthette volna, de olyanok is, ahol túl sokat elidőzött anélkül, hogy igazán történt volna valami.

Jud Meyrin: A múlt bűnei

Szeretem a kevert zsánerű történeteket, így nagy érdeklődéssel kezdtem bele ebbe a romantikus krimibe. A regénnyel először az Aranymosás válogatón találkoztam, ahová felkerült egy részlete. Rögtön feltűnt, hogy azóta nagy változásokon esett át az eleje is, az információk sokkal jobban eloszlottak, nem volt olyan egy tömbben az expozíció, mint az előző változatban, ami nagyon jót tett a történetnek. A dramaturgia javulása sokkal gördülékenyebbé tette a szöveget. Emellett a krimi és romantikus szál is sokkal jobban egyensúlyba került, bár egy kicsit a krimi felé dőlt a mérleg nyelve, amit egyáltalán nem bántam. A magam részéről jobban szeretem, ha a romantika csak mellékszál, amit itt meg is kaptam, mert a főleg a nyomozásra fókuszált az írónő. A karakterábrázolás is javult. Sokkal jobban éltek a karakterek, mint az első változatban. Külön kiemelném, hogy minden szereplőnek határozott karakterrajza volt, saját hanggal, ami egy első könyves szerzőtől nagyon ritka. Nem csak a karaktereken, de az egész regényen látszik, hogy sok mögötte a belefektetett munka, ami szükséges volt ahhoz, hogy egy ilyen élvezetes olvasmány születhessen.

A fentebbiek alapján tökéletesnek tűnhet a könyv, de koránt sincs így. Két számomra zavaró elem volt a regényben, és mindkettő agyon használt klisé, amiktől jobb szó híján általában a falat kaparom. Spoiler kezdődik! - Az egyik az amnézia, a másik, amikor a női főszereplő egyedül elrohan a volt pasija hívására, aki elvileg halott. – Spoiler vége! Ezek kicsit rontottak az olvasás élményemen, de ellensúlyozta, hogy ezektől eltekintve nagyon jól lett megírva a könyv.

A bejegyzés többi részében spoilerek előfordulhatnak!

Robin O’Wrightly: Kettős kereszt

Sokáig gondolkoztam, mit írjak erről a könyvről, mert tetszett a téma, az irány, amin a könyv elindult, de a megvalósítás nem volt az igazi, legalábbis a két novella esetében. Főleg a Gyilkos emléknél éreztem ezt. Sok volt a magyartalan szórend, néhol értelmetlen szavak is előfordultak, és egy kis kapkodást is éreztem rajta. A Tinnitusszal nem írástechnikailag volt problémám. Az elsőhöz képest rendben volt ezen a téren, viszont itt az írói megoldást, álom az álomban, éreztem nem túl szerencsésnek. Egyrészt sablonosnak érződött, másrészt kissé becsapottnak éreztem magam a végén.

A regényrészletnél viszont erőteljes minőségi javulás tapasztalható, látszik, hogy a novellák és a regény megírása között sokat fejlődött a szerző, ami jó. Sokat javított nálam a kötet megítélésén. Ami nagyon tetszett az előzetesben az az ötlet, és az, hogy a szerző következetesen valósítja meg. Jó kedvcsináló a teljes regényhez, amire ezután nagyon kíváncsi vagyok.

A szerző könyvhöz készült rajzai is nagyon tetszettek, mert jól kiegészítik a történeteket. Nagyon szeretem a fekete-fehér rajzokat.

Carrie Cooper: Ügynökjátszma

Carrie Cooper novellájára nagyon kíváncsi voltam, mert szeretem az ügynökös történeteket, és sok jót olvastam az írónő könyveiről, ezért érdeklődve vettem a kezembe. Nem is csalódtam, sőt, ez a rövid ízelítő kedvet csinált az írónő más műveihez. Főleg a hangulata tetszett, ahogy bevezetett a Moszkvai éjszakába és egyben a főszereplő gondolataiba. Jó volt, hogy nem csak az akcióra koncentrált, hanem az ügynök motivációjára is. Kellően megmagyarázta a szerző a miérteket, jó a történet íve. Egyensúlyban van a történetben az akció és az érzelmi oldal. A rövid terjedelem ellenére megfelelően felvázolt a háttérvilág, jó a karakterábrázolás.

Két apró szépséghibája van. A végét kicsit elkapkodottnak és lezáratlannak éreztem. A másik dolog, hogy nekem nagyon hiányzott az előzmény, bár ezt tompította, hogy a novella nagyon olvastatta magát.

Hóval fedett igazság - Juan Diaz Canales - Juanjo Guarnido: Blacksad - Hófehér nemzet (Blacksad 2.)

Gyönyörű rajzokkal örvendeztetnek meg ismét a készítők, csakúgy, mint az az előző, Árnyak között kötetnél. A képek ugyanolyan részlet gazdagok, minden helyszín, figura jól ki van dolgozva. Az összes állatalak személyisége egyedi, mérhetetlenül emberi is egyben, de ez már az előző kötetben is tetszett. Borongós hangulat lengi be az egész képregényt, sokkal sötétebb ez a darab, mint az elődje pedig a világos borító nem ezt sugallná.

Az előző részből hiányoltam a történetet, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy kevésnek találtam. Itt nem volt bajom a sztorival, sőt, annak ellenére, hogy csak pár oldallal több ez a kötet, mint az elődje egy sokkal kerekebb, tartalmasabb történetet kapunk, mint az Árnyak között esetében. A téma is sokkal komolyabb és elgondolkodtatóbb, ami már mondani valót is hordoz.

Egy abszurd éjszaka története - Felkai Ádám: Para körút

Az Aranymosás egyik pályázatán fedeztem fel magamnak ezt a művet, bár akkor még 4-6-os halál randi címen futott, ami már önmagában megvett magának akkor. A cím azóta változott, de a Para körút is épp ugyanannyira eltalált és illik a műhöz, mint az elődje, sőt, a könyv végigolvasása után kijelenthetem, hogy még talán jobban is. A címen túlmenően már rögtön a mű első mondata behúz a történetbe, egy zseniális horogként funkcionál, mert arra ösztönzi az olvasót, így engem is arra ösztönzött, hogy továbbhaladjak a könyvben. Egyébiránt ezeket a horgokat a mű során jól alkalmazza a szerző, ezért a “csak még egy fejezetet” szindróma garantált a mű olvasása során.

A mű egyetlen éjszaka történetét elmesélő akció-krimi abszurd humorral és egyedi szereplőkkel. Minden felbukkanó karakter személyisége különbözik, amivel sokszínűvé teszik a könyvet. Egyáltalán nem bántam meg, hogy a Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton! alatt ezt a könyvet olvastam harmadikként. Mindenkinek ajánlom, aki egy jót akar szórakozni, mert ez a humoros, akciódús krimi ideális hozzá.

Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton! - 3. könyv

Tegnap befejeztem a Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton!-ra olvasott második könyvet, a Jessie Lamb testamentumát. Eléggé elgondolkodtató könyv, fogok még rajta agyalni rendesen.

Az eddigi oldalszám mérleg 534 oldal, ami a becsült 1200-nak majdnem a fele három nap alatt. Azt hiszem, jól állok.

Eddig olvastam romantikust, sci-fit és most harmadikként jön egy krimi/thriller, a Para körút. Feltűnt, hogy elég változatosan válogattam a könyveket, de ez csak véletlen, bár jól sikerült véletlen.

Fülszöveg:

"Fehér Edina főzőmániás ápolónő, aki imádja krimiket, és most bele is csöppent egybe. Vajon a jóképű főzőpartnere, aki elhívta őt a pesti gyorsétterembe, épp meggyilkol valakit a vécén?
Vajon a férfi különös és nem épp jóképű apja miféle titkokat rejteget?
Ahogy múlik az éjszaka, Edina felfedezi Budapest ismeretlen, izgalmas arcát, ahol az éjszakai járat nem egyszerűen csak tömegközlekedési szolgáltatás, ahol titkos alagutak nyílnak az Oktogon földalatti állomásáról, és ahol a gyilkosok meglepő állatmaszkokat viselnek.
Randi a halállal a 4-6-os villamos vonalán!
Ahogy az állomások követik egymást, úgy nő a veszély is. Ki barát, ki ellenség? Egyáltalán van különbség a kettő között?
Sodró lendületű, lebilincselően humoros krimi, vérbeli ponyva egy nagyszerű író tollából."

Noir fantázia világ állatokkal - Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Árnyak között (Blacksad 1.)

Amikor először megláttam, hogy nagyalakú, művészeti albumszerű a képregény kivitelezése, valamiért a Tesz-Vesz város ugrott be gyerekkoromból. Az is nagy alakú volt és egy egész öl kellett hozzá, hogy kényelmesen lapozgasd. Ebben ugyan ki is merült a hasonlóság, mert az említett könyv gyerekeknek készült, a Blacksad meg a felnőtteket szólítja meg. Amiért megemlítettem, az az, hogy néha kényelmetlen volt tartani, de ez nem von le semmit az értékéből természetesen, ez csak egyéni meglátás arra nézve, hogy ez a formátum inkább nézegetésre való, nem pedig sokszori olvasásra.

Ezt az érzetet megerősíti az is, hogy a rajzok nagyon részletesek, minden kocka él, és a legapróbb utcarészlet, szobabelső is odavonzza a szemet. Az állatok realista emberszerű ábrázolása ad egy plusz az összképnek. A karakterek személyisége illik az adott állatalakhoz, ami megformálja, ahogy lakásuk, szobájuk, irodájuk, stb. hangulata is, ami szintén tükrözi a személyiségüket is. Az előszó első mondata megemlíti a Macskafogót, ami nem rossz összehasonlítási alap, bár emiatt elég magas elvárásom volt a képregény felé, amit viszont nem elégített ki maximálisan.

A zseni antihős - Patrick Süskind: A parfüm - Egy gyilkos története

Ismertem már a történetet, mert láttam a 2006-os filmváltozatot, és arra is emlékszem, hogy nekem valahogy túl szép volt a főszereplőt játszó Ben Whishaw a karakterhez. Hát még a színész kisugárzása, az volt a tökéletesen gyilkos elegy. Mert Ben annyira beleélte magát Grenouille szerepébe, hogy máig a retinámba égett a játéka. Ezért már évek óta kíváncsi voltam, milyen lehet a könyvváltozat, és most volt is lehetőségem elolvasni, mert az antihős szó, amire asszociációként ezt a könyvet kaptam, nem is nagyon illhetne jobban más könyvre, mint erre.

Az első, ami feltűnt olvasás közben, hogy a főbb eseményeiben megegyezik a film és a könyv, de egyébként nagyon más. Hangulatilag mindenképp. A könyv borúsabb, kevésbé színes, már-már sötét. Grenouille, a kullancs gondolataiból többet kapunk, jobban belelátunk egy ilyen ember lelkivilágába. És ahogy csorog az ő története, úgy szolgál rá egyre jobban a nevére. Mindeközben a szerző finoman, de határozottan felvázolja a kor társadalmi, gazdasági változásait, megemlíti a háborúkat, amik közben zajlanak. Mindezt tökéletes vázként használja, amire jól építkezik a fő cselekményszál.

Említettem, hogy a könyv eltér a filmtől. Ez leginkább az atmoszférájában mutatkozik meg. A történet tónusa sötétebb, jobban megmutatja az 1700-as évek Franciaországának előnytelenebb oldalát. A mocskot, amiben az emberek élnek, az árvák, munkások, szinte reménytelen helyzetét a gazdagokhoz képest. Jól lekövethetjük az akkori élet árnyoldalait, ahogy az akkori emberek gondolkozását, életfelfogását is. Elgondolkodtató volt, ahogy a vallásról vélekedtek, vagy a nem hívőkről. De főleg a férfiak nőkről való véleménye volt érdekes, főleg azért, mert az akkori felfogás részben még ma is tartja magát. Miszerint a nők gyengébbek, tudatlanok, nem értenek a tudományhoz, dolguk a gyereknevelés, stb. Ezzel a témával nem nagyon szoktam foglalkozni egyébként, de ebben a könyvben ez nagyon szembetűnő volt, így nem mehettem el mellette szó nélkül.