2019. május 29., szerda

Gerard Way: The Umbrella Academy: Az Esernyő Akadémia 1. – Apokalipszis szvit


Végre egy szuperhős képregény, ami nem Marvel vagy DC, és nem a szokásos felállást hozza, nem szokványos eszközöket vonultat fel. A karakterei sem a megszokott tulajdonságokkal rendelkező hősök, hanem egyediek. Bár persze itt is megvan az izomagy, az ész és a nemtörődöm karakter, de nem úgy és nem olyan mértékben, mint a fentebb említett két kiadónál. Az külön tetszett, hogy itt az izomagy volt a legérzelgősebb is, ami jó kontrasztot alkotott.

Ha már itt az elején érintettem a karaktereket, akkor megemlíteném azt is, hogy az író Gerard Way és a rajzoló Gabriel Bá tökéletesen működtek együtt, és ez a többek közt a karakterábrázoláson is meglátszik. A szöveg és a képi világ teljesen összhangban volt. Látszott, hogy író és rajzoló teljesen egy hullámhosszra került, annak ellenére, hogy mint ahogy az előszóban írták neccesek voltak a határidők. De végül Bá azt látta, amit Way elképzelt, és ez valami elképesztő elegyet alkotott. A habot erre az amúgy is tökéletes tortára a színező, Dave Stewart tette rá, akinek a színei szinte lerobbannak a lapokról, és tökéletesen illenek a koncepcióhoz. A képek ezáltal teljesen kiegészítik a szöveget, nem egyszer narratív szerepet is betöltenek. Érdemes jól megfigyelni minden képkockát. Az alkotó csapatból még a beírót is érdemes megemlíteni. Elsőre fura betűtípust használt, de hamar meglehet szokni, és illik is a képregényhez, így külön funkciója is van.

A kirobbanó színek és egyéb narratív megoldások kellettek is ehhez a sodró, minden képkockáján pörgő történethez, mely ha le is lassított néhol, akkor is csak azért tette, hogy mélyítsen kicsit a karaktereken, amit Way jó érzékkel, pár jól irányzott mondattal meg is tett. Aztán viszont robog tovább, és tobzódik a meglepő ötletek és stílusos megoldások tengerében a valóságtól nem kissé elrugaszkodott sci-fivel fűszerezett világában. Érdekes víziói vannak, amit sikerült Gabriel Bának kitűnően megjelenítenie.

Egy hibát tudok felróni a történetnek, hogy a csapat múltjáról alig derül ki valami, de talán ezt a későbbi kötetekben orvosolni fogják a készítők.

2019. május 26., vasárnap

Jack Campbell: Rendíthetetlen


Az első pillanattól kezdve látszik, hogy egy nyugalmazott haditengerésztiszt az író, ami egyszerre előnye és hátránya is a könyvnek. Bár a hátrány rész az inkább szubjektív meglátás, és az írói stílushoz köthető, ami nekem kissé száraz volt és nyers, sokszor tényszerű. Nyomokban az Elit alakulat stílusához hasonlított. Azért csak nyomokban, mert sok mindenben más, és később, amikor belejön az író, főleg a csatajeleneteknél, akkor lazul egy kissé. Habár az is lehet, hogy akkorára én voltam az, aki belerázódott. Nehéz lenne ezt eldönteni, mert a szerző katonai múltjának előnyei hamar elsöpörték a stílussal kapcsolatos aggályaimat. Mert a különböző alakzatok, flottamozgások leírásán látszott, hogy nagy tapasztalata van a szerzőnek ezekben, ami nagy előnyére vált a könyvnek. Még arra is ügyelt, hogy belevegye a hadtáp fontosságát vagy azt, hogy milyen fontos a morál, és annak fenntartása. De ami az i-re igazán felteszi a pontot, az a csatajelenetek leírása, ahogy képes volt érdekessé tenni az űrhajókötelékek mozgásának leírását, vagy a taktikai leírásokat és még az alakzatgyakorlást is. Faltam ezeket a részeket. Itt kanyarodnék vissza az értékelés elejéhez; a stílus nagyon illet ezekhez a részekhez, megvan a maga funkciója, így végül is a hátrányt előnnyé fordította a szerző nálam a végére. Amit kiakarok ebből hozni az az, hogy nem fogok sokat várni a sorozat folytatásával, mert nagyon érdekel egy ilyen kezdés után, mi lesz ezzel a flottával.

2019. május 22., szerda

Top 5 Wednesday #55 - Kedvenc könyvek, amik még nincsenek meg a magánkönyvtáramban


Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva.

Régen jelentkeztem már Top 5 Szerda bejegyzéssel, de most újra kedvet kaptam hozzá. Saját témát hozok. Azokról a kedvenc könyveimről szól a bejegyzés, amik még nincsenek meg a magánkönyvtáramban, de nagyon szeretek.


2019. május 19., vasárnap

Borsa Brown: A maffia gyermekei


Az Álomgyár karácsonyi turnéján kapott novellák közül ez jelentette a mélypontot. Előzőleg sok negatív és pozitív véleményt is hallottam/olvastam az írónőről, ezért kíváncsian kezdtem bele ebbe a tizenhat oldalas novellába. Azt itt az elején leszögezem, hogy a negatív tábort fogom erősíteni, és a szerző rajongói nem fognak szeretni, de nem tudom szépíteni: gyatra volt a szöveg. Maga a novella ugyan tetszett volna, de a megvalósítása az sok kívánni valót hagy maga után. Irtózatosan alacsony a novella nyelvi szintje, nem publikált szerzőtől is olvastam már jobbat. Ez azért szomorú, mert egy több könyves szerző az elkövető, ami feltételezne némi gyakorlottságot az írásban, de ez az írás sajnos nem ezt tükrözi. Ismerek olyan kezdőt, aki sokkal jobban ír, ami felvett egy fontos kérdést. Habár el tudom képzelni, hogy ez az írás a szerző egy rosszabbul sikerült darabja, de ugyanakkor azt is, hogy csupán ilyen minőséget tud kiadni a kezéből. Bármelyik eset is áll fönn értetlenül állok a fölött, hogy ez a novella ilyen formában nyomtatásba került. Kérdem én, miért nem jelezte a szerzőnek a szerkesztő és a korrektor? Mert, ahogy látom, mindkettő kezén átment a szöveg. Még szerencse, hogy a szerzőtől ezzel a novellával találkoztam először, mert nem szeretek könyvet félbehagyni, és egy regénynél valószínűleg ez lett volna a helyzet.