Szilágyi Heléna: Diabolika

Nem könnyű összeszedni a gondolataimat a könyvről, mert nagyon nehezen rázódtam bele a Diaboloka világába. Az eleje elsőre nem igazán rántott be, többször újra is kezdtem a kötetet, mire úgy a századik oldal környékén jött egy pont a történetben, ahonnan gördülékenyen, és a folyamatos időhiány ellenére elég gyorsan elolvastam a kötetet. Valahol az első rész vége felé ugyanis bekövetkezett a szövegben egy ritmusváltás, illetve ezzel együtt az is érződött, hogy a szerző onnantól kezdve talált rá az igazi hangjára.

Az viszont az első negyed javára írandó, hogy rögtön beindul a cselekmény és a történések közepette kirajzolódik egy ismerős lényeket mozgató, mégis egyedi dark fantasy világ, ami nem nélkülözi a horror elemeit sem. Ez utóbbiakat a szerző képes úgy belecsepegtetni, hogy nem válnak öncélúvá, ugyanakkor kellően felpörgetik a parafaktort.

Ugyanakkor akadtak a könyvnek olyan aspektusai, amik rontották az élményt. Az egyiket már érintettem: a történet eleje, ami nehezen rántott be. Továbbá a karakterek, az ő személyiségjegyeik, viselkedésük néhol túl lett tolva, és már-már karakteridegenné váltak. Illetve némely fejezet, főleg a vége felé nagyon elkapkodottnak tűnt, főleg a regény ráérősen hömpölygő elejéhez és közepéhez képest. Így ugyan a történeti ív megvan, mind az érzelmi, mind a cselekményív elvarrásra került, de közben meg-megakad néhol, ami majdnem szétveti a szövegkohéziót. Azért csak majdnem, mert a szerző valahogy mégis képes egyben tartani a történetet. Ekképp pedig a hibái ellenére is egy élvezhető fantasy sztori kerekedik ki belőle.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

A halál néma pusztasága

Ez az egyperces a Cserno-ZL02 című novellám világában játszódik egy ott nem szereplő karakter szemszögéből.

A halál néma pusztasága

A többiek szentimentális idiótának tartották, de Andrew szeretett ilyentájt feljönni ide. Mindig megállt a védőmező szélén, ami elválasztotta a halál néma pusztaságától és a sejteket szétfeszítő sugárzástól. Még mindig hihetetlennek találta, hogy a védelmen belül simán lélegezhet, de ha pár lépést tenne, a halál várna rá. Igazából az ilyenkor testében zubogó adrenalinért jött ide, úgy érezte, másként már bedilizett volna a bezártságtól és az unalomtól.

Tekintete a lábára tévedt. Talpa alatt zöldellt a fű, ha oldalra nézet kacsák játszadoztak a kis tavon, kellemesen meleg szellő melengette a hátát, a fa, ami alatt állt, megfelelő árnyékot vetett a mesterséges nap elől.

Előre kapta a tekintetét, hogy láthassa az „igazi” felkeltét, ami éppen most kezdett emelkedni a horizonton. Vörös, narancs, lila árnyalatokkal világította meg az éppen szállingózó havat, és a rozsdállt roncsokat, megszínezve az örök nukleáris tél fogságában sínylődő kopár pusztaságot.

Ez volt a másik ok, amiért feljárt ide, hogy sose feledje a védőmezőn kívüli igazságot, és a földalatti ugyanilyen szürke valóság börtönét.

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Vivien Holloway: Végtelen ​horizont

Az írónő Winie történeteivel megszeretette velem a steampunkot, így nem volt kérdés, hogy valamikor a Végtelen horizontot is beszerzem, és elolvasom. Ami rögtön feltűnt, hogy Winie világához képest Becky világa egy sokkal összetettebb világ, erősebb háttérvilággal, részletesebb kidolgozással. Ezt a sokkal nagyobb terjedelem is lehetővé tette, ami által jobban ki tudott bontakozni a szerző. A stílusa ugyanolyan közvetlen, mint amit a Winie történeteknél már megszoktam, hősnője itt is talpraesett, és egyik kalandból keveredik a másikba. A többi szereplő jól kiegészíti. A férfi karakterek is jól megírtak, talán még némiképp jobban is, mint a női karakterek, ami a Winie történeteknek is erőssége. Ami a Végtelen horizontnál annyira nem talált be nálam, az a történet, valahogy nem fogott meg annyira, mint a szerző másik sorozata. A háttérvilágnak jót tett ugyan a nagyobb terjedelem, de a cselekménynek annyira nem. Némiképp túlnyújtottnak éreztem. A másik, ami már jobban zavart azok az elgépelések, a Winie-ben is voltak, de ott elhanyagolható számban ehhez képest. Igazából ezek általában nem zavarnak, ha minimális mennyiség van belőlük, de itt a terjedelemhez képest sok volt, így nem tudtam rajta egyszerűen átsiklani. Egy korrektúrakört elbírt volna még a szöveg.

Felszabadulás

 

Régen osztottam már meg írásomat. Most egy egyperces hoztam, amit a karcban szereplő kép ihletett.

Felszabadulás

Cathy a tűzbe bámult. A máglya élénknarancs színben lobogó lángja bevilágította a tisztást, már csak az e heti áldozatra vártak. Minden héten egyet, minden kontinensről egyet, kivéve a hétvégéket, mert ki tudja miért, akkor senkit nem vittek el. Az Égi Nép, ahogy mindenki hívta őket, már csak ilyen szeszélyes volt. Ezért a hétvégék se voltak nyugodtak, legalábbis az áldozások elején. Pár hónapig az emberek gyújtogattak, fosztogattak, így élték ki a frusztrációjukat, akik nem, azok rettegve gubbasztottak a házukban. Ám ez mit sem ért, mert az adott kontinensen a földönkívüliek hatására az emberek a kijelölt napon mindig megindultak az általuk megszabott helyre. Nem volt nehéz engedelmeskedni a parancsnak, hisz akkorra már az emberiség nagy része kihalt a környezetszennyezés, valamint a víz- és az élelemhiány miatt, a maradék pedig egy helyre vándorolt, hogy fenn tudják tartani, ami a termőföldből, vizekből megmaradt, és még így is csak hullottak. Aztán megérkeztek Ők, és elkezdődtek az élve hamvasztások. Az emberek eleinte próbáltak ellenkezni, de semmit nem használt, mert csak még több lángra lobbant ember volt a büntetés, így lassan a leghevesebb ellenállók is megtörtek, és beállt a rendszer.

Ki a karmokkal! - Mark Millar: Logan: Kíméletlen jövő

Ez az egyik olyan eset, amikor a képregény és a belőle készült filmadaptáció is jól sikerült, még úgyis, hogy a kettőnek nem sok köze van egymáshoz és mindkettő másért jó. Most a filmbe nem nagyon mennék bele, de az biztos, hogy hangulatra sötét mindkettő, és mindkettő road-movie jellegű. Habár a képregény a posztapokaliptikus szuperhős feelingre még jobban rátesz. Ha valamiről kijelenthető, hogy sötét, akkor az ez a képregény. Bár azért van benne némi fanyar humor is az akciók között Sólyomszem jóvoltából, aki végig a kedvenc karakterem volt. Sőt, nekem ő belevalóbb karakternek érződött, mint maga Logan, aki főleg az elején olyan búvalbélelt volt, hogy el nem tudtam akkor még képzelni, hogy miként vedlik újra Rozsomákká, mert annyira azt hajtogatta, hogy nem eresztem ki a karmaimat, és a többi, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnt. De aztán a történet utolsó harmada kárpótolt a kezdeti “nem harcolok soha többé” borongásért, mert volt itt vér és akció bőven, noha Logan karakterének háttér sztorija megalapozott volt, így a motivációi is, csak túl sokat angstelt szegény. Erre részletesebben kitérek, mikor a történetről lesz szó.

Variációk egy témára - Próza Nostra Könyvek I. - Az atomkatasztrófa gyermekei

Múlt év tavaszán a Próza Nostra blog novellapályázatot hirdetett a csernobili atomkatasztrófa 30. évfordulója alkalmából. Arra voltak kíváncsiak, hogy ennyi év távlatából hogyan mozgatja meg ez a téma a szerzőket, milyen hatásokat hagyott maga után az emlékezet vagy éppen a sokhelyütt olvasható, sokféle információ a katasztrófa körülményeiről.
Ahogy a címben írtam sokféle variáció született ugyanazon témára, a szerzők sokszínűen ragadták meg ezt a tragikus eseményt. Más-más aspektusát emelték ki az eseményeknek, más-más zsánerben alkottak. Mindenekelőtt azt jegyezném meg, hogy jól lett megválasztva a kötetbe kerülő novellák sorrendje. Nincs kilógó szöveg, jól illeszkednek egymáshoz a darabok. Mindegyik novellában van valami, amiért érdekes elolvasni, felkelti a figyelmet. Van valami plusz bennük, amiért érdemes megmutatni őket.

Azonban nehéz erről a kötetről teljesen elfogulatlanul beszélnem, mert az én novellám is megtalálható benne, így a második elolvasással, próbáltam kívülről, kissé eltávolodva nézni a kötetet, és így is élvezetes volt a végeredmény, talán, egy kicsit más, mint, amikor szinte még frissen olvastam. Érdekes „olvasáskísérlet” volt. 

Agylövött mecha* noir beütéssel - Szöllösi Kristóf: Acélszentek

Amikor az ötödik Aranymosáson olvastam a könyv első fejezetét, azt hittem, hogy ez az én könyvem. Konkrétan egy gépromboló elpusztít egy pilóta által irányított gépmonstrumot. A bejegyzés címe is innen jött a *mecha annak az anime/manga műfajnak a megnevezése, amiben pilóta által irányított gépek harcolnak egymással. Itt nem teljesen ez az alapfelállás, de erre is van példa a műben. Nem titkoltan ez a kedvenc anime műfajom, így jó néhány mecha anime és gépmonstrumokat felvonultató film után nagyon megörültem ennek a könyvnek. Mert egy mecha rajongónak ez olyan, mint az éhezőnek egy falat kenyér. Kell, a könyvből vett analógiával élve, mint exo pilótának a megváltás.

Ezzel a részével nincs is baj, jól hozza a könyv a mecha sci-fikre jellemző jegyeket, néhol még meg is csavarintja, megrágja, és jól kiköpi. Pontosabban megfogalmazva magyarosítja, tele rakva olyan jegyekkel, amivel csak magyar szerző képes megtölteni egy művet. Emiatt egyedülálló, le a kalappal a szerző előtt, hogy meg tudta alkotni ezt a mecha alkotást.

A gondom az nem itt kezdődik. Van egy másik vonása is a mecháknak, hogy ne csak agyatlan hentelést bámuljon az ember a képernyőn, ez pedig a jól összerakott háttérvilág, jól kidolgozott karakterek, jó történet. Ezeken a fontos jellemzőkön a könyv felemásan teljesít, úgy is mondhatnám bizonyos pontokon el is bukik. Visszakapcsolódva a bejegyzés első mondatához: „…ez az én könyvem.” Részben a könyvnek sikerült teljesítenie az első fejezet után táplált elvárásaimat, részben pedig nagyon mellélőtt nálam. A rákfenéi valahol a Vár romjai között vannak elásva.

Ugyanakkor, ahogy a Molyon @tetsuo értékelése alatt hozzászólásban már írtam: „Olyan érzés nekem ezt a könyvet olvasni, mint anno a Macskafogót nézni. Olyan wtf…, de mégis élvezetes.”