„A
könyvek… ablakok. Még akkor is, ha azok a helyek, amelyeket rajtuk keresztül
láthatok, elérhetetlenek.”
Azok
után, hogy elolvastam ezt a könyvet, nem csodálkozom, hogy a regény egyik
szereplője megfogalmazta ezt, akár a könyv egyik mottója is lehetne. Ebben
érződik az elvágyódás, az, hogy a szereplők legszívesebben elhagynák azt a
helyet, ahol élnek, ám ebből az idézetből még nem derül ki, hogy milyen kemény
igazából ez a könyv, sőt, ez még a fülszövegből sem. A rövid kedvcsinálót olvasva
Katniss és Az éhezők viadala ugrott be, és ez alapján egy hasonló disztópiára
számítottam, ahol a fiatal lányok harcolnak az elnyomás ellen. Ez azonban már a
könyv elején megdőlt, mert ez a regény minden csak nem ifjúsági, és semmilyen
szempontból sem reményteljes, hanem kegyetlen és nyomasztó, és mindenképpen
felnőtteknek szól. Ezért olvasás után úgy éreztem, hogy a borító és a fülszöveg
is kissé csalóka, mert sehol sem utal igazán arra, hogy milyen is a tartalom,
egy 18-as jelzést elbírt volna.
Eléggé
lassan haladtam a könyvel, és nem azért mert rossz, sőt, pont azért, mert a
szerző stílusa, és amikről ír, meg ahogyan ír róla, az nagy hatású és odacsap,
főleg, ha nem készült fel rá az ember. Így bizonyos részek után szünetet
kellett tartanom, hogy kissé eltávolodjak a könyvtől, mert kellemetlen
érzéseket keltett bennem.
Nem
mondom, hogy szerettem ezt a könyvet, sőt utáltam, de pont ez az, amiért jó.
Jó, mert nem lehet szeretni, és ez az, ami nagyon jól van így. A hatása viszont letaglózó.
