Bartos Zsuzsa: Töredezés

Bartos Zsuzsára még Aranymosás Irodalmi Válogatón figyeltem fel, amikor a negyedik pályázatra kikerültek a debütáló regénye, az Alkonyőrzők (erről a kötetről ITT írtam) részletei. Általa új hang mutatkozott be a magyar fantasztikumban, egyedi látásmódjával úgy írt a jövőről, hogy az mégis a jelenünknek, nekünk, a mi társadalmunkról és annak problémáiról szólt. A ma emberének próbál valamiféle tükröt tartani képzelt eseményeken keresztül, de mégis valóságosan. Ez tette az Alkonyőrzőket máig az egyik legemlékezetesebb olvasmányélményemmé.

Ezt a vonalat folytatja a szerző második regénye, a Töredezés is. Fokozatosan rajzolódik ki egy lélegző, minden részletében kidolgozott sci-fi világ, amibe az író határozott tudatossággal vezeti be az olvasót. Kiválóan adagolja az információkat, hogy minden fejezetre maradjon valamilyen érdekes világépítési apróság, adatmorzsa vagy fordulat, amivel képes folyamatosan fenntartani a figyelmet, és meglepetést okozni. A történet ugyan nem pörög ezer százalékon, mert hagy időt az érzelmek és az események kibontakozására, de egy percre sem ül le, sőt, ezek a lassabb, elmélkedősebb részek adják a kötet velejét, erre épülnek a nyomozási és az akcióelemek. Jó volt elmerülni ezekben az elgondolkodtató részekben, mert fejben tovább szőhettem a szerző által elhintett gondolatokat.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Friewald Ruben: Fuss, Fehér Tenyér

A szerző nevével először a Stigma (ITT írtam róla) című antológiában találkoztam, amiben a Ringlispíl című novellája a legjobbak között volt az LMBTQ kategóriában, ezért örültem, amikor felkért első regényének elolvasására. A döntésemet segítette a különleges cím, az érdekes fülszöveg és a figyelemfelkeltő borító is.

Ilyen pozitív előjelek után nagy hévvel vetettem bele magam az olvasásba. A regény részben meg is felelt az előzetes elvárásaimnak, mert thriller volt a javából a maga hátborzongató történéseivel, emellett gördülékenyen olvasható, mert a szerző még a leggyomorforgatóbb szörnyűségeket is olvasmányos stílusban tálalja.  Ráadásul az ellenpólusként használt idilli szerelmes jeleneteket is giccstől mentesen tárja elénk. Noha nehezen küzdötte le a romantikus kliséket, de azért a legtöbb esetben sikerült. Viszont a történetet néhol hiteltelennek éreztem, illetve több helyen is akadozott, pontatlan volt a megfogalmazás, amin lehetett volna még javítani. Emellett bizonyos jelenetek, szófordulatok túl sokszor ismétlődnek, ami a végére nagyon zavaróvá vált. Ezekre lentebb még visszatérek, először rátérnék röviden a történetre.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Pálffy Gergő (szerk.): Bújj – Bújj

A Muselière Alkotói Csoport felkérésére olvastam el a Bújj – Bújj című horror/thriller antológiát, amit a leírás alapján rögtön érdekesnek találtam. Már abból érződött, hogy a kötet nem finomkodik, ami nagyon fekszik nekem, így nagy elánnal vágtam bele, és így előjáróban annyit, hogy egyáltalán nem bántam meg, sőt tele van jobbnál jobb írásokkal.

Mielőtt részletesebben írnék a novellákról, nézzük, mi is az a Muselière Alkotói Csoport. Bevallom az instás felkérés előtt még nem hallottam erről a kezdeményezésről, és még sokan lehetnem így rajtam kívül, így összeszedtem a csapatról mindent, amit lehetett.
 
A legkifejezőbb, ahogy a csoport saját magáról vélekedik:

„A közösségünk tehetséges, szárnypróbálgató és tapasztalt, már publikáló írókból áll. Ami azonos bennünk, hogy mindannyian elkötelezett rajongói vagyunk az irodalomnak, a műveinkkel igyekszünk színt csempészni az olvasók mindennapjaiba. Terveink szerint négy témakörben kalauzoljuk az érdeklődőket a fantázia világába, legelőször a sötétség hívó szavának engedtünk.” 

Ezzel át is térnék magára a kötetre, ami hét szerző nyolc novelláját tartalmazza. A történetek a horror/thriller műfaj elég széles skáláját lefedik, más zsánerek elemeivel is keverednek a sci-fitől a fantasy elemekig, a történelmitől a lélektani pszichothrillerig, ami nagyon sokszínűvé teszi a könyvet. Ezt fokozza az írások nagyon gyors olvashatósága, hála a jól megválasztott sorrendnek és az olvasmányosságuknak. A szerzők ugyanis maximálisan kihozták a szövegükből, amit lehetett, az esetleges hibák pedig nem voltak túl hangsúlyosak vagy csak néhány műnél rontottak az olvasásélményen. Ezek némely történet lezárásánál vagy történetvezetésénél érhetők tetten, ezeknél jobb is lehetett volna a kivitelezés. Ettől eltekintve azonban egy korrekt, jól megírt és ötletes antológiát kapunk, aminek helye van a horror/thriller zsáner palettáján.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Joe Hart: Obscura

Az Obscura nem egy világmegváltó regény. Sem az év sci-fije, sem az év thrillere nem lesz. De ott van ez a bizonyos de, mert attól eltekintve, hogy semmi különös nincs benne, és leginkább egy „egylövetű” történet, nagyon is olvasható. Sőt, megkockáztatom, hogy írástechnikai szempontból az egyik legjobb regény, amit olvastam. Mert látszik, hogy a szerző gyakorlott író, és nem ez az első regénye: jól vezeti a szálakat, kellő mennyiségben és jó helyen használja a horgokat, és jól építi fel mind az érzelmi, mind a történeti ívet. Nem éreztem csúszkálást, kerek, egész, lezárt a cselekmény. Megtörténik, aminek meg kell, és a végkövetkeztetés is a helyén van. A parafaktor is rendben van, legalábbis én cidriztem rendesen a megfelelő helyeken.

Mégsem kiemelkedő a regény egyrészt azért, mert túl sokat akar markolni (környezetszennyezés hatásai, neurológia, űrkolonizálás, metafizikai jelenségek, teleportálás), másrészt a történet vége az előzmények sötét, őrületbe hajló tónusához képest túlságosan happy end, már-már csöpögősen az. Ez a kontraszt működhetne, de túl hirtelen a váltás, semmi nem készíti elő, így kesernyés szájízt hagy maga után.

A bejegyzés többi része spoilert tartalmazhat!

 

Martha Wells: Mesterséges sors

Martha Wells Öldöklő-naplók sorozatával nem igazán kerültünk egy hullámhosszra. Az első részről azt írtam (EBBEN a bejegyzésben olvasható a teljes kritika): „Sablonos, alulírt (túlírt – ez nézőpont kérdése), a karakterek kidolgozatlanok, és ami a legkevésbé tetszett, az a könyv vége. Sokkal jobban ki lehetett/ki kellett volna dolgozni a történetet, vagy lefaragni, hogy egy jó novella lehessen belőle. Ebből sajnos egyik sem valósult meg.” A folytatást ugyan ennek ellenére megvettem, mert akartam még egy esélyt adni a szerzőnek, de sokáig halogattam az elolvasását. A motivációt végül egy molyos kihívás adta meg, amihez pont jó volt a Mesterséges sors. Ezért nem túl bizakodóan, de végül elolvastam.

Az első pár oldal után meglepődtem, mert mintha az írónő stílusát kicserélték volna. Nem volt olyan nyers, száraz, sőt néhol már-már közvetlenné vált. Ez részben Öldöklő változásának köszönhető, de érezhető volt az is, hogy az írónő lazított a hangvételen, bár néhol azért visszaköszönt az első rész merev hangneme. De a stílus dolgábab Wells érezhetően fejlődött erre a kötetre.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Mosonyi Mara: Olmec

A szerző felkérésére olvastam el ezt a regényt, amit először nem akartam elfogadni, mert a kötetről küldött rövid leírás alapján azt gondoltam, hogy nem az én zsánerem. Romantikus krimit eddig egyet, Jud Meyrin A múlt bűnei című könyvét olvastam (ITT írtam róla), és noha az tetszett, ez a felállás mégsem lett a kedvenc műfajom. De miután az írónő megnyugtatott, hogy nem a romantikus szál a leghangsúlyosabb, úgy döntöttem, teszek egy próbát az Olmec-kel.

Így utólag a kezdeti ódzkodásomat sem értem, mert ha visszautasítottam volna, egy jó könyvtől esek el. Méghozzá nem is akármilyentől. Magával ragadó, pörgős cselekmény, jól megteremtett atmoszféra, kidolgozott karakterek és háttérvilág jellemzi a kötetet. Látszik, hogy a szerző alapos kutatómunkát végzett írás közben, mert olyan természetességgel mozgott a választott közegben, és repítette el oda olvasóját, mintha tényleg ott lennénk a szereplőkkel, és tényleg hihető, amit leír. A krimiszál valóban erősebb, mint a romantikus, az írónő akciódúsan és csavarosan ábrázolja. A fordulatok azonban szerencsére nincsenek túltolva, az elhelyezésük tökéletes, és kellő mennyiségben vannak jelen. A krimivonal közepette a romantikus szál amolyan nyugalmi pontként hat, van értelme és funkciója, remekül mozgatja előre a történetet, motivációkat ad a szereplőknek. Ez által a kettő nincs meg a másik nélkül, jól illeszkednek, és többféle ízt adnak a történetnek. Ami néhány apróbb hibától eltekintve tökéletes.

Benina: Mindig és soha

A szerzőtől ezt a könyvet olvastam először, mert az eddigiek valamiért nem ütötték meg az ingerküszöbömet. Láttam, hogy az író népszerű, és sokaknak kedvence, de mégsem éreztem ingerenciát, hogy olvassak tőle, egészen a Mindig és soha megjelenéséig, aminek azonnal megtetszett az ötlete, és nyomban elő is rendeltem, azonban sokáig a polcomon várta, hogy kézbe vegyem. Ám a borító – imádom a fekete-fehér ceruzarajzokat – mindig vonzotta a tekintetemet, így megadtam magam.

Utólag nem értem, miért halogattam eddig, mert nem volt rossz könyv, sőt, kifejezetten tetszett. A műfaja egyik legjobbja. Helyén volt a stílus, a történetvezetés, a nyelvezet, a történeti háttér. Talán a vége volt egy kissé döcögős és elkapkodott, meg a erotikus jeleneteket éreztem egy kicsit soknak, de ettől eltekintve egy korrekt könyv.

 A bejegyzés további része spoilereket tartalmazhat!

Sebastian Fitzek: A Terápia

Egyszer még régebben futottam bele a könyv fülszövegébe, és már akkor felkeltette az érdeklődésemet, de ez idáig nem került a kezembe. Nem régen egy csere folytán szert tettem egy saját példány, és nem is halogattam az olvasást. Mikor befejeztem ezt a könyvet a Közönséges bűnözők jutott eszembe, abból is a filmben többször elhangzó kérdés: Hol van Keyser Soze? Egy hasonló kaliberű kérdés hangzik el a regény utolsó oldalán, ami Fitzek művének tükrében legalább ugyanolyan meghatározó, mint a fentebb említett filmben elhangzó kérdés. Valahogy a könyv utóhatása, lecsapódása is olyan volt nálam, mint a Közönséges bűnözők esetében. Mindkettő a végére nyer értelmet, noha mindkettőben vannak árulkodó jelek, de az olvasó/néző csak az egész mű ismeretében rakja össze a darabokat, és csap a fejére, hogy: Jé, tényleg! Minden ott volt az ember orra előtt, mégis a végén csodálkozik rá az olvasó, hogy mi is a lényeg. Sőt, az epilógus még rá is dob egy csavart az egészre, amire végképp nem számítottam. Számomra egy végig élvezetes, feszültséggel teli, izgalmas olvasmány volt A terápia.

Murakami Rjú: Piercing

A Piercing nem egy egyszerű regény, annak ellenére, hogy egy-két délután alatt végigolvasható. Kell hozzá egy bizonyos hangulat meg gyomor. Bár bírom az ilyen típusú történeteket, így nem taglózott le annyira, mint szerintem az író szándékában állt, de azért volt, ahol ledöbbentett. Úgy ír a szerző a gyerekkori bántalmazásról és két áldozaton keresztül annak felnőtt életre való hatásáról, hogy közben szórakoztat. Sajátos humorral és iróniával, amihez sokat hozzátesz a japán közeg és az író gondolkodásmódja. Amit eddig leszűrtem az eddig olvasott/látott japán művekből ez a látásmód több mint érdekes, néhol bizarr és kell nem kevés elfogadás/befogadás a megértéséhez, ahogy azt ennél a könyvnél is tapasztaltam. Alapvetően kedvelem ezt a fajta látásmódot, és ez itt sem volt másként. Egy baja volt az egész könyvnek, hogy nagyon „egylövetű” történet volt, ahogy felfutott az elején, úgy ki is pukkadt a végére. A vége meg tipikusan japán történetvég, és itt most nem mentette meg semmi, mint például az animék többségénél néhány momentum szokta. Egyszer csak nyissz, és kész. Ez nagy szívfájdalmam, mert nem jött olvasás után a késztetés, hogy továbbgondolja, mint általában ilyen végeknél előfordul. Kár érte, mert kb. egy fejezet kellett volna egy jó lezáráshoz.

Egy abszurd éjszaka története - Felkai Ádám: Para körút

Az Aranymosás egyik pályázatán fedeztem fel magamnak ezt a művet, bár akkor még 4-6-os halál randi címen futott, ami már önmagában megvett magának akkor. A cím azóta változott, de a Para körút is épp ugyanannyira eltalált és illik a műhöz, mint az elődje, sőt, a könyv végigolvasása után kijelenthetem, hogy még talán jobban is. A címen túlmenően már rögtön a mű első mondata behúz a történetbe, egy zseniális horogként funkcionál, mert arra ösztönzi az olvasót, így engem is arra ösztönzött, hogy továbbhaladjak a könyvben. Egyébiránt ezeket a horgokat a mű során jól alkalmazza a szerző, ezért a “csak még egy fejezetet” szindróma garantált a mű olvasása során.

A mű egyetlen éjszaka történetét elmesélő akció-krimi abszurd humorral és egyedi szereplőkkel. Minden felbukkanó karakter személyisége különbözik, amivel sokszínűvé teszik a könyvet. Egyáltalán nem bántam meg, hogy a Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton! alatt ezt a könyvet olvastam harmadikként. Mindenkinek ajánlom, aki egy jót akar szórakozni, mert ez a humoros, akciódús krimi ideális hozzá.

Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton! - 3. könyv

Tegnap befejeztem a Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton!-ra olvasott második könyvet, a Jessie Lamb testamentumát. Eléggé elgondolkodtató könyv, fogok még rajta agyalni rendesen.

Az eddigi oldalszám mérleg 534 oldal, ami a becsült 1200-nak majdnem a fele három nap alatt. Azt hiszem, jól állok.

Eddig olvastam romantikust, sci-fit és most harmadikként jön egy krimi/thriller, a Para körút. Feltűnt, hogy elég változatosan válogattam a könyveket, de ez csak véletlen, bár jól sikerült véletlen.

Fülszöveg:

"Fehér Edina főzőmániás ápolónő, aki imádja krimiket, és most bele is csöppent egybe. Vajon a jóképű főzőpartnere, aki elhívta őt a pesti gyorsétterembe, épp meggyilkol valakit a vécén?
Vajon a férfi különös és nem épp jóképű apja miféle titkokat rejteget?
Ahogy múlik az éjszaka, Edina felfedezi Budapest ismeretlen, izgalmas arcát, ahol az éjszakai járat nem egyszerűen csak tömegközlekedési szolgáltatás, ahol titkos alagutak nyílnak az Oktogon földalatti állomásáról, és ahol a gyilkosok meglepő állatmaszkokat viselnek.
Randi a halállal a 4-6-os villamos vonalán!
Ahogy az állomások követik egymást, úgy nő a veszély is. Ki barát, ki ellenség? Egyáltalán van különbség a kettő között?
Sodró lendületű, lebilincselően humoros krimi, vérbeli ponyva egy nagyszerű író tollából."

Ne nyisd ki a szemed! - Josh Malerman: Madarak a dobozban

Lehet-e látás nélkül létezni? Lehet-e folyamatosan rettegni? Lehet-e mindig erősnek maradni? Lehet-e nem sírni? Lehet-e túlélni?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak a könyv olvasása közben. Ahogy a halad előre úgy temet maga alá a cselekmény és annál kevésbé enged szabadulni. Csak falod a sorokat, mert nincs megállás, ahogy a szereplők számára sem. Remekbe szabott utazás egy borzalmakkal teli új világban, amelynek a hangulata magával ragad.

Már a könyv borítója is baljós hangulatot áraszt egyszersmind előre vetítve a hangulatot. Először nem tudtam eltalálni, mire vonatkozhat a cím, és miért ilyen a borító, de aztán minden értelmet nyert, az eltakart ablakok, festett szélvédő, minden, minden fokozatosan értelmet nyer.

Régen olvastam már ilyen történetet, ami ennyire magával ragadott volna, ami komor hangulata ellenére ennyire meg tudott volna venni magának, de ez a könyv megtette, és jó darabig azt hiszem, nem fogom tudni elfelejteni.

Az ötlet: A történet ötlete elég újszerű, bár lehet, hogy csak nekem. Mit tenne az ember, ha nem nyithatná ki többet a szemét? Mit tehetne ha a külvilágban olyan lények ólálkodnak akikre ha ránéz, megőrül? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják az írót, aki szerintem mesterien járja körül, építi fel a hangulatot, az eseményeket, a rettegést.