Keiran Rowley: Hanyatlás

A könyv utazókönyvként került hozzám. Régóta érdekelt a történet, így kihasználtam a kínálkozó alkalmat, és egyáltalán nem bántam meg.

Nehéz dolog első könyves szerzőnek lenni. Nem csak nagy általánosságban, de a kis magyar könyvpiacon aztán pláne, ahol nem csak a többi magyar kortárs író, hanem a külföldről beáramló töméntelen mennyiségű könyv közül is ki kell tűnnie. Ez nem könnyű feladat, pláne olyan témát találni, ami megragadja az olvasókat. Erre jelen pillanatban két utat látok: vagy olyan egyedi dolgot alkotni, amivel ki tud tűnni, vagy egy ismert toposzhoz nyúlni, és azon csavarni egyet, hogy felfigyeljenek a szerzőre. Keiran Rowley ez utóbbi csoportba tartozik, ami egyáltalán nem baj, sőt, egyenesen előnyt kovácsolt belőle, mert ugyan biztonsági játékot játszott első regényével, viszont olyan szinten tette, amivel az olvasói egy életre megjegyzik a nevét.

Mivel fanfiction felől jövök, és lettem könyves blogger, a magam részéről nagyon szeretem a retellingeket, az ismert karakterekre épülő történeteket, és nem újdonság számomra, hogy más aspektusból lássak egy ismert történetet. Nincs ez másként a Hanyatlással sem, ami a mesehősök életét, funkcióját értelmezi újra noir köntösbe öltöztetve. Mindezt teszi egyedi látásmóddal és írói hanggal, történetvezetésileg némi videójátékos beütéssel, ami vélhetően nem véletlen.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Urbánszki László: A nyughatatlan

Urbánszki László előszeretettel ír a pusztai népek életéről, legyen az a honfoglalást megelőző időszak vagy épp a posztapokaliptikus jövő. Előbbire jó példa a Honfoglalás-tetralógia, melynek első kötetéről, a Vérszerződésről már írtam a blogon (ITT elolvasható). Ugyanezt a témát viszi egy kicsit tovább, és a Vérszerződés egyik főszereplőjét, Karacsot árnyalja a Karacs – Egy ősmagyar kiskamasz kalandjai című ifjúsági regény lapjain (a bejegyzésem ITT olvasható). Ez utóbbiban megmutatkozik, hogy Urbánszki kiváló mesélő, sőt annyira jól sikerült belehelyezkednie a fiataloknak szóló hangvételbe, hogy észrevehetetlen, hogy nem egy meseíróval van dolgunk. Végig úgy éreztem, mintha mindig is gyerekeknek írt volna. Ez a regénye nálam nagyon betalált, így nagy várakozásokkal álltam neki az újabb fiataloknak szóló regénye, A nyughatatlan – Egy lusta kiskamasz kalandjai a jövő zord világában olvasásának.

Minden főbb benyomásom megmaradt, amit a Karacs esetében is tapasztaltam. A szerző fiatalos írói hangjához gördülékeny történetvezetés párosul, amit pazar humorával fűszerez meg, közben az ifjú főszereplőjét váratlan, embert próbáló kalandokba keveri, amiket csak úgy vészelhet át, ha megváltoztatja a gondolkodását, és lustálkodás helyett elkezdi kamatoztatni a „belé vert” képességeket. De mindenekelőtt a gyerekeknek is befogatható hangvétellel mesél el egy posztapokaliptikus jövőben játszódó, eléggé zord történetet.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Philip K. Dick: Emlékmás

Ez volt a harmadik könyvem PKD-től, és mindegyikre igaz, hogy a szerzőnek zseniális ötletei vannak, amiket egyedi látásmódjával, jellegzetes stílusban valósít meg. Ez közös jellemzője a Figyel az ég című regénynek (ITT írtam róla), a Lenn a sivár földön c. novellás kötetnek is (amiről a cikk ITT olvasható) és az Emlékmásnak is.

A Lenn a sivár földön novelláskötethez hasonlóan ez a válogatás is a sci-fi zsáner széles skálájából merít mind a főhősök, mind az ötletek, mind pedig a végkövetkeztetések tekintetében. Viszont mindben közös a magas minőség és az egyedi hangulat. Mind a tizenkét történet egy-egy külön kis világot alkot, amikben megmutatkozik egy-egy szelet Dick lenyűgöző fantáziájából. Abban talán némileg elmarad a fentebb említett novelláskötettől, hogy nem olyan erőteljes a kötet összhatása, sőt némelyik írás (Apáink hite, A sors kereke) nem igazán hagyott bennem maradandó nyomot, illetve nem kötöttek le eléggé vagy már-már túlbonyolítottak voltak az ízlésemnek (Különvélemény). Viszont jócskán akadt kedvencem is : Az utód, A Megőrzőgép, Második változat, a Szuvenír vagy éppen a Mi az ember?

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Vivien Holloway: Forgandó szerencse

Míg a Mechanikus farkas értékelésében (ami ebben a bejegyzésben olvasható) arról írtam, hogy mennyit fejlődött a szerző az előző kötetekhez képest, addig ennél a résznél inkább visszafejlődést éreztem. Főleg a leírások terén éreztem ezt, mert míg az előző kötetben az írónő részletes helyszínleírásokat tárt az olvasók elé, addig itt ez teljesen visszaszorult, sőt, szinte el is tűnt. A legnagyobb baj az volt, hogy ennek ellenére sem éreztem pörgősnek a cselekményt, mi több, jó néhány helyen leült, és unatkoztam olvasás közben. Emellett azt láttam, hogy ebbe is, abba is belekapott a szerző, csak hogy kiteljen egy kisregénynyi szöveg, a legtöbb történést egyáltalán nem éreztem átgondoltnak, kivéve néhány jobban sikerült fejezetet, ami Harry helyett a Langtonokra vagy Willre koncentrált. Előbbi részeit ugyanis nagyon gyengének éreztem, mintha a karakterével nem tudott volna mit kezdeni a szerző, ezért nem tartom túl jó választásnak, hogy őt is megtette szemszögkarakternek. Will és Winie részei sokkal jobbak voltak. Előbbi még mindig a meg-megcsillanó humorával viszi a történetet, habár nagy sajnálatomra a cselekmény darálása miatt ebből sokkal kevesebb volt, utóbbi pedig lassú, de folyamatos karakterfejlődésével mindig tud újat mutatni. A szerelmi szálak beleerőltetése pedig a legrosszabb dolog, ami ezzel a sorozattal történhetett, főleg, ha maradnak ezek a párosítások, amiket az írónő elhintett. Bár a leírtak ellenére is várom a befejező részt, de remélem, valamelyest visszakanyarodik az előző kötetek stílusához, mert az sokkal jobban állt ennek a sorozatnak.

Lois Lowry: A fiú

A harmadik rész után reménykedtem, hogy a sorozat méltó lezárást kap, de ehelyett elég felemásra sikerült. Az eleje és a vége nagyrészt beváltotta a hozzáfűzött elvárásaimat, de a középső rész nagyon nem. Értem én a funkcióját, de mégis feleslegesnek éreztem, mert ahelyett, hogy elmélyítette volna Cseremester karakterét, amit a Hírvivőben hiányoltam, inkább csak szándékosan arra kanyarította a szerző a cselekményt, hogy ő is szerepelhessen. Nagyon erőltetett volt az a mód, ahogy belekerült. A közepe helyett kifejthette volna inkább a végét jobban a szerző, mert kissé hirtelenek hatott a lezárást. A karakterábrázolást is kissé haloványabbnak éreztem.

Ami jó volt mégis, az a hangulat. A második kötethez hasonlóan itt is sokat javított a könyvön az utánozhatatlan Lowry-i atmoszféra, ami végigvonult az egész köteten. A közepén kívül a cselekménnyel sem volt baj, annak ellenére, hogy a lezárást jobban kidolgozhatta volna a szerző.

Lois Lowry: Hírvivő

A második rész után féltem attól, hogy ebben a részben is csalódom, mert a Valahol messze nagyon nem tetszett. Szerencsére hamar kiderült, hogy ez a rész sokkal jobb, mint a második, noha Az emlékek őrét még ez sem közelíti meg. Nagy erőssége volt, hogy felbukkantak benne szereplők az előző kötetekből, valamint az, hogy a hangulata sokban hasonlított az első kötetéhez. Tetszett még, hogy ebben a kötetben már horrorba hajló elemek is megjelentek, ami feltételezi, hogy az olvasók is a sorozattal nőnek, ami növelte nálam az kötet élvezeti értékét. A főszereplő személye nagyon jó választás volt, habár az elején kissé szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, de a végére kellemeset csalódtam.

Ami az előző részhez hasonlóan nem tetszett itt sem, hogy a cselekmény még mindig nem elég. Sokat javult, de az elsőhöz képest még mindig kevés. Illetve egy bizonyos szereplővel kapcsolatban azt éreztem, hogy direkt nem fedi fel róla az információkat a szerző, mert majd a negyedik részből kiderül. Értem én, hogy szükséges írói fogás, de itt nagyon direktnek és erőltetetnek éreztem az olvasó homályban tartását.

Lois Lowry: Valahol messze

Nagy várakozással kezdtem neki ennek a könyvnek, de nem azt kaptam, amit vártam. Azt tudtam, hogy csak lazán fog kapcsolódni Az emlékek őréhez, és nem is ez volt a baj. Inkább az, hogy üresnek és semmilyennek éreztem, annak ellenére, hogy Lowry ismét hozta az első részből már megszokott nyelvezetet, sőt, részben még a hangulatot is, de mégsem volt az igazi. Valahogy itt hiába voltak színek, az első rész szürke világa mégis színesebbnek, gazdagabbnak hatott. Igazából az is baj volt, hogy alig történt valami. A könyv inkább a közösség bemutatása volt, mint tényleges regény. Valahogy itt a szereplőkért sem tudtam izgulni annyira, mert tudtam, hogy még két kötet hátra van. Ezen a köteten nagyon látszott, hogy jönni fog a folytatás, ami nagyon nem tett jót neki.

Ami miatt mégsem tudom rosszra értékelni, az a főszereplő, Kira karaktere volt. Az ő kitartása engem is arra késztetett, hogy olvassam végig a könyvet, és összességében a negatívumok ellenére végül is megérte. Főleg az első részre tett halvány utalás miatt, amire nem számítottam, és a szerző által teremtett hangulat miatt, amilyet számomra csak ő tud így megteremteni. Ebben utánozhatatlan.

Lois Lowry: Az emlékek őre

Amikor régebben először olvastam a könyvet, még nem tudtam, hogy sorozat, ezért teljesen más hatást keltett bennem, mint most. A vége egyenesen katartikus élményt nyújtott, és többféleképpen lehetett értelmezni. A folytatások elolvasása előtt újraolvasva már elmaradt ez a hatás, mert tudtam, hogy van folytatása. Ennek ellenére még mindig tetszett a szerző által megalkotott világ, a nyelvezet, ahogy ezt a gyerekek elé tárja, és az, hogy közben felnőttek is ugyanúgy élvezhetik, mert, ahol kell elég kemény a könyv ahhoz, hogy nekik is maradandó élményt nyújtson. Ez volt az első disztópia, amit olvastam, és ennek a könyvnek köszönhető, hogy azóta is szeretem ezt a zsánert, mert szeretek elmerülni a negatív jövőképekben még, ha néhol fájdalmas is. Ez a könyv sem kevésbé az. Lowry gyönyörűen megírt regénye a nyelvezet szépsége ellenére vagy talán pont azért hirtelen szúr oda a legváratlanabb módokon, miközben próbál feloldást kínálni a legiszonyatosabb helyzetek közepette is. Ehhez jön az egyedi, utánozhatatlan hangulat, amit már a Számold meg a csillagokatnál is tapasztaltam, ami egyszerűen elragadott és nem eresztett, majd egyszer csak ledobott a végén, és ott hagyott, hogy rágódjak a történteken. Legalábbis első olvasásra ezt tette, de most ez a hatása már elmaradt, mert rögtön el is kezdtem a második részt, mert egyszerűen nem hagy nyugodni a történet. Ebből is látszik, hogy még mindig megmozgatott ez a világ. Várom már, hogy kiteljesedjen teljes valójában.

Anthony Burgess: Gépnarancs

Emlékeim szerint a Mechanikus narancs volt az első Stanley Kubrick film, amit láttam, és egyben az egyik legbetegebb alkotás, amivel valaha összehozott a sors. A szereplők ruházata különösen irritált, még szerencse, hogy a könyv alapján másként képzeltem el a karakterek kinézetét. Egyébként tanulságos film volt, és a könyv sem kevésbé az.

Nem rémlett, hogy fiataloknak külön szleng nyelvet írt a szerző, így az elején nem értettem, hogy miért beszélnek úgy a szereplők, ahogy. Mikor aztán pár oldal után felfogtam, és nagyjából belejöttem, mi mit is jelent, onnantól barátok voltunk a könyvvel. Érdekes volt ez az orosz eredetű szavakból összerakott egyedi szleng. A hatása nem is maradt el, mert a könyv olvasása után napokig úgy akartam beszélni, mint ahogy a történetben a főhős.

A nyelvezet mellett az írásmód volt a másik, ami nagy hatást keltett nálam. Végig a főszereplő szemszögében vagyunk, ami miatt az ő érzelmein, gondolatain van a hangsúly. Főleg az volt érdekes, ahogy a saját tetteiről gondolkodik, hogy csak évekkel később jutott igazán arra a következtetésre, hogy rossz az, amiket fiatalabb korában tett. Szinte mindig Alex fejében vagyunk, ezért a történet disztópikus világa kissé darabosan tárult elém, ami az elején zavaró volt, de a végére egész jól kirajzolódott a háttérvilág.

Vivien Holloway: Végtelen ​horizont

Az írónő Winie történeteivel megszeretette velem a steampunkot, így nem volt kérdés, hogy valamikor a Végtelen horizontot is beszerzem, és elolvasom. Ami rögtön feltűnt, hogy Winie világához képest Becky világa egy sokkal összetettebb világ, erősebb háttérvilággal, részletesebb kidolgozással. Ezt a sokkal nagyobb terjedelem is lehetővé tette, ami által jobban ki tudott bontakozni a szerző. A stílusa ugyanolyan közvetlen, mint amit a Winie történeteknél már megszoktam, hősnője itt is talpraesett, és egyik kalandból keveredik a másikba. A többi szereplő jól kiegészíti. A férfi karakterek is jól megírtak, talán még némiképp jobban is, mint a női karakterek, ami a Winie történeteknek is erőssége. Ami a Végtelen horizontnál annyira nem talált be nálam, az a történet, valahogy nem fogott meg annyira, mint a szerző másik sorozata. A háttérvilágnak jót tett ugyan a nagyobb terjedelem, de a cselekménynek annyira nem. Némiképp túlnyújtottnak éreztem. A másik, ami már jobban zavart azok az elgépelések, a Winie-ben is voltak, de ott elhanyagolható számban ehhez képest. Igazából ezek általában nem zavarnak, ha minimális mennyiség van belőlük, de itt a terjedelemhez képest sok volt, így nem tudtam rajta egyszerűen átsiklani. Egy korrektúrakört elbírt volna még a szöveg.

Top 5 Wednesday #42 - Könyves lista az órára: disztópia

Csatlakoztam a Top 5 Wednesdayhez, amit Gorkie blogján, az Olvasókörúton fedeztem fel, és nagyon megtetszett a koncepció, így én is belevágtam. 

Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva.

A héten az iskolakezdés jegyében egy könyves listát kellett összeállítani az osztálynak egy adott témában. A disztópia témára esett a választásom.

Jennie Melamed: Lányok csöndje

„A könyvek… ablakok. Még akkor is, ha azok a helyek, amelyeket rajtuk keresztül láthatok, elérhetetlenek.”

Azok után, hogy elolvastam ezt a könyvet, nem csodálkozom, hogy a regény egyik szereplője megfogalmazta ezt, akár a könyv egyik mottója is lehetne. Ebben érződik az elvágyódás, az, hogy a szereplők legszívesebben elhagynák azt a helyet, ahol élnek, ám ebből az idézetből még nem derül ki, hogy milyen kemény igazából ez a könyv, sőt, ez még a fülszövegből sem. A rövid kedvcsinálót olvasva Katniss és Az éhezők viadala ugrott be, és ez alapján egy hasonló disztópiára számítottam, ahol a fiatal lányok harcolnak az elnyomás ellen. Ez azonban már a könyv elején megdőlt, mert ez a regény minden csak nem ifjúsági, és semmilyen szempontból sem reményteljes, hanem kegyetlen és nyomasztó, és mindenképpen felnőtteknek szól. Ezért olvasás után úgy éreztem, hogy a borító és a fülszöveg is kissé csalóka, mert sehol sem utal igazán arra, hogy milyen is a tartalom, egy 18-as jelzést elbírt volna.

Eléggé lassan haladtam a könyvel, és nem azért mert rossz, sőt, pont azért, mert a szerző stílusa, és amikről ír, meg ahogyan ír róla, az nagy hatású és odacsap, főleg, ha nem készült fel rá az ember. Így bizonyos részek után szünetet kellett tartanom, hogy kissé eltávolodjak a könyvtől, mert kellemetlen érzéseket keltett bennem.

Nem mondom, hogy szerettem ezt a könyvet, sőt utáltam, de pont ez az, amiért jó. Jó, mert nem lehet szeretni, és ez az, ami nagyon jól van így. A hatása viszont letaglózó.

Karin Tidbeck: Amatka

“Egy disztópikus vízió, amely meggörbíti maga körül a teret.”

Ez a mondat áll a borítón. A teret ugyan nem tudom, meggörbítette-e, de világomat biztosan. A new weird irányzat a Lépcsők városával lépett be az életembe, de az ehhez képest egy könnyű olvasmánynak mondható, pedig abban a sorozatban is történnek dolgok, nem is kevés. De az Amatkánál éreztem azt, hogy igazán bejön nekem ez az irányzat, és több hasonlót is el akarok olvasni. Mert ez a könyv egyszerre volt, furcsa, bizarr, abszurd, nyomasztó. Rátelepedik az ember agyára a hangulatával, a lelki drámájával, és nehéz kikeveredni belőle. Máig nem tudtam, mert valamiért mindig visszatér a történet a gondolataim közé, mindig ott pörög egy-egy apró mozzanata a háttérben. Szóval, mint fentebb már említettem, nem tudom, hogy a teret elgörbítette-e, de maradandó élmény az biztos. Viszont felmerül bennem néhány kérdés: Mit is olvastam? Miért úgy történnek a dolgok, ahogy? Lehet-e egyáltalán egy ilyen világban élni? Van-e valami értelme ennek az egésznek? Egyelőre nincsenek meg a saját válaszaim erre, csak azt érzem, hogy még mindig utazok a könyvvel, de majd csak megállok valahol.

A döntés szabadsága vagy mégsem? - Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

Már régóta érdekelt ez a könyv, egyrészt a gyönyörű borító, másrészt a fülszövege miatt, ami felkeltette az érdeklődésemet. A Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton! második könyveként olvastam el, mondván, hogy ez biztos nekem való lesz, mert disztópia és sci-fi meg a téma is nyerő. Na, aztán persze ez nem egészen lett így. Elkezdtem olvasni, és nem igazán úgy haladtam vele, ahogy szerettem volna. Ennek egyik oka a fordítás, amiről elöljáróban annyit, hogy nem éppen a legjobb, a másik a sci-fi vonal. Ott volt, ott volt, próbálkozott, de a “sci” valahogy nem igazán akart megjelenni, csak hellyel-közzel.

Viszont azért van, ami megmenti a könyvet: a téma és a cselekmény meg részben a karakterek is. Ami viszont még ezeknél is jobb a mondani való és a hangulat. Ez a két dolog majdnem feledtette velem, hogy ez alapvetően nem egy jó könyv, de ez így nem pontos, mert van benne jó is, inkább fele más érzéseim vannak. A fentebb leírtakból is látszik, hogy nem egyszerű értékelni ezt a könyvet. Visszatérve a hangulatra: érfelvágós. Kegyetlen és felkavaró. Nem egyhamar fogom újraolvasni.

Remek debütálás - Bartos Zsuzsa: Alkonyőrzők

Még az Aranymosáson fedeztem fel magamnak ezt a regényt. Már az ottani részletek is nagyon figyelemfelkeltőek voltak. Ahogy a kezembe vettem, és elkezdtem olvasni ezt a könyvet, egy teljesen új világ tárult elém, aminek a közepébe dob a szerző. Nem teketóriázik, hanem rögtön a mélyvízbe dob, ami egyáltalán nem baj, mert a cselekmény közepette kirajzolódik egy egyedi, jól átgondolt, kidolgozott sci-fi világ, ami az események előrehaladtával egyre jobban működik, ahogy egyre több információt tudunk meg róla. Nagyon jól építkezik a szerző, és miközben világot építi, megismerhetjük az abban élő embereket is, és általuk még jobban elmélyíti a világát.

Bartos Zsuzsa világa egyszerre kegyetlen és esendő, jobb és rosszabb, érzelmekkel teli és érzéketlen, fejlettebb és fejletlenebb. Mindezek együtt alkotják az Alkonyőrzők egyedi ízét, ami egy első könyvtől nagyon jó teljesítmény. A sorokból kirajzolódó világ sokszínűségét ki-ki maga értelmezésében láthatja, ahogy a bekezdés elején felsorolt jellemzőket is maga tapasztalatai szerint értelmezheti. A legnagyobb előnye a könyvnek ugyanis ez: hagyja a szerző, hogy teljesen saját magunk tapasztaljuk meg az eseményeket, nem rágja a szájunkba őket, csak vezet, és pont ezért lesz ez a könyv egy egyedi élmény.

Összekapcsolódó világok - Erika Johansen: The Invasion of the Tearling (The Queen of the Tearling 2.)

Egy sorozat folytatásokról sosem könnyű írni, így nem csoda, hogy eddig halogattam ezt az értékelést. Holott a könyv egyáltalán nem volt kínszenvedés, sőt, sok szempontból jobb, mint az elődje, de ennek ellenére sem tudtam eddig rávenni magam arra, hogy írjak róla. Egyrészt időhiány, másrészt ülepednie kellett, ami nem vált hátrányára, így nem foghatom rá, hogy hirtelen felindulásból éreztem jobbnak, mint az első könyvet.

De mitől jobb ez a rész?

Az első, ami szembetűnt nekem, hogy míg az első rész a világalapozásával volt elfoglalva, bemutatta a főbb viszonyokat, helyeket, szereplőket, konfliktusokat, rejtélyeket, addig a második rész elmélyíti azt, jobban belelátunk Tear és Mortmesne múltjába, abba, hogy Kelsea és a Vörös Királynő miért az aki, miből gyökerezik a két ország ellentéte, a Vörös királynő Tear iránti gyűlölete. Néhány rejtélyjel, főleg Kelsea apjának kilétével, kapcsolatban is kiderülnek plusz információk, ahogy néhány szereplő múltjáról is. Elkezdte a szálak továbbépítését, de néhányat el is varr, hogy ne a befejező kötetre maradjon. Jól építkezik tovább a saját világában a szerző.

Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton! - 2. könyv

Az első könyvön túl vagyok, hamarabb, mint gondoltam. Bár ebben az is közrejátszott, hogy minél hamarabb túl akartam esni rajta, mivel annyira nem nyerte el a tetszésemet a Hanna örök, de majd részletesebben az értékelésben fejtem ki, ha eljutok odáig.

A második könyv teljesen más lesz, mint az előző, ami romantikus volt, Jessie Lamb testamentuma pedig egy sci-fi.

Fülszöveg:

Asszonyok és lányok milliói halnak meg, amikor egy terhes nőket támadó vírus elszabadul, és az emberiség sorsa is kockán forog. Isten keze, vagy a tudósok hibája? Az emberi sötétség és pusztítás gyümölcse? 

Jessie Lamb egy hétköznapi kamaszlány különleges körülmények között: miközben világa összeomlik, idealizmusa és bátorsága arra sarkallja, hogy megtegye a szükséges, hősies lépést, és hozzájáruljon az emberiség megmentéséhez. Vajon Jessie valóban hős? Vagy, ahogy az apja tart tőle, könnyen befolyásolható csitri, aki fel sem fogja tettei következményét? 

A Jessie Lamb testamentuma a közeljövő, biológiai terrorizmus által visszavonhatatlanul megváltozott világát mutatja meg, és egy rendkívüli fiatal lány döntésének folyamatát, aki a gyermekkorból kilépve azért küzd, hogy az élete – és talán a halála – értelmet nyerjen. 

A Jessie Lamb testamentuma 2012-ben elnyerte az Arthur C. Clarke-díjat és jelölték a Man Booker-díjra.

Egy összeesküvés sodrásában – Gáspár András: Kiálts farkast 1-2.

Gáspár András két kötetes víziója a Kiálts farkast 1-2. a 21. század végi Magyarországra kalauzol el minket, pontosabban az első kötet 2091 karácsonyára. Ebben a világban semmi sem az aminek látszik, mindenhol mutációkba és az ezek nyomán született gestaltokba és mindenre elszánt üzletemberekbe botlik az ember, egy olyan világba, amit a pénz és az üzleti érdekek uralnak. Ehhez jön a főszereplőnk Vogel Zsigmond, aki a regény kezdetén tér vissza egy furcsa háború még furcsább és még távolabbi frontjáról és gyógyulni akar nyugalomban a hangyásza és barátnője, egy Ágnes nevű lány társaságában, de persze semmi sem ilyen egyszerű…

Ebből az alapállásból azt hihetnénk, hogy egy mesterművet kapunk, legalábbis én mikor belekezdtem, ezt hittem. Aztán persze ez csak félig állt fönt, mert a mű egyrészt zseniális, másrészt viszont idegesítően vontatott és modoroskodó, főleg az elsőnek a nyelvezete volt ilyen, többek közt, a „kamrád” szó ismételgetése miatt. A másik a „kefehajú” ismételgetése volt, de azt hamar megszoktam és a másodikra megszerettem, mert a főszereplő, Vogel Zsigmondhoz nőtt, mint beceneve a Madár. 

Most olvasom

Fülszöveg:

Veled ​vagy ellened?

Zóra egy fiatal lány, aki géntervezett és tökéletes – lenne.
Csakhogy selejtes, így kénytelen versenyt futni az idővel, pár hónap maradt már csak az életéből.
Különleges bűnöző: más testébe töltik a tudatát, így végez küldetéseket.
Új feladatot kap, az utolsó természetesen született kislányt kell megmentenie.
Vajon igaz, hogy a szerelem mindent legyőz? És mi történik, ha a szerelmünk lesz az ellenségünk?
A biotech cégek átvették a családok szerepét. Ardan csak egy virtuális szobában találkozik a gyerekét szimuláló programmal, nem ismeri a lányát, ám megtudja, hogy elrabolták.
Mi a fontosabb, túlélni egy nehéz világban, vagy az ősi késztetés, maga a család?
Tarik mélyen sebzett. Öt éve keresi hasztalan Zórát, képtelen elfogadni, hogy elvesztette őt. Elrabolja az utolsó természetesen született gyereket, ám a helyzet kicsúszik az irányítása alól.
Képes lesz jó döntést hozni? Szembeszállni a saját elveivel?

A kemény világ kemény hősöket kíván. Vajon sikerül megmenteni a jövőt?

A kötet a negyedik Aranymosás Irodalmi Válogató nyertes műve.


Küzdj mindhalálig!

Ne nyisd ki a szemed! - Josh Malerman: Madarak a dobozban

Lehet-e látás nélkül létezni? Lehet-e folyamatosan rettegni? Lehet-e mindig erősnek maradni? Lehet-e nem sírni? Lehet-e túlélni?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak a könyv olvasása közben. Ahogy a halad előre úgy temet maga alá a cselekmény és annál kevésbé enged szabadulni. Csak falod a sorokat, mert nincs megállás, ahogy a szereplők számára sem. Remekbe szabott utazás egy borzalmakkal teli új világban, amelynek a hangulata magával ragad.

Már a könyv borítója is baljós hangulatot áraszt egyszersmind előre vetítve a hangulatot. Először nem tudtam eltalálni, mire vonatkozhat a cím, és miért ilyen a borító, de aztán minden értelmet nyert, az eltakart ablakok, festett szélvédő, minden, minden fokozatosan értelmet nyer.

Régen olvastam már ilyen történetet, ami ennyire magával ragadott volna, ami komor hangulata ellenére ennyire meg tudott volna venni magának, de ez a könyv megtette, és jó darabig azt hiszem, nem fogom tudni elfelejteni.

Az ötlet: A történet ötlete elég újszerű, bár lehet, hogy csak nekem. Mit tenne az ember, ha nem nyithatná ki többet a szemét? Mit tehetne ha a külvilágban olyan lények ólálkodnak akikre ha ránéz, megőrül? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják az írót, aki szerintem mesterien járja körül, építi fel a hangulatot, az eseményeket, a rettegést.