Deja
vu érzés fogott el a Sóvárgás
olvasása közben, ugyanis a hatása egy szóban összefoglalva lehengerlő. Tovább
megyek, elkapott a „Hűha, mit is olvastam!”-benyomás. Utoljára ilyet Karin
Tidbeck Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről (ITT írtam róla)
című novelláskötete váltott ki belőlem, csak az prózával, míg Glazova lírával.
Nézek ki a fejemből, és olyan, mintha áthúzott volna a saját univerzumába.
Mikor
becsuktam a kötetet, nem tudtam eldönteni, hogy remekművet vagy egy random
vershalmazt tartok a kezemben, vagyis nagyon ráérzett-e valamire a szerző, mint
a fent említett kollégája vagy sem. Aztán ülepedett a szöveg, és visszhangozni
kezdtek a fejemben az utózöngéi, úgy érvényesült egyre jobban a Tidbeck-hatás.
Ugyanis Glazova versei hasonló szürreális-groteszk-abszurd remekművet alkotnak,
mint a fent említett kötet tizenhárom novellája.
A
hatás nem véletlen, mert a szerző többféle elemet kombinál. Ahogy a borító egyik
belső fülén olvasható: „A kortárs művészet interdiszciplináris és médiumközi
területei érdeklik, műveiben szövegeket, képeket és experimentális hangokat
kombinál.” Ennek megfelelően a szöveg egésze vizuális hatást kelt, a versek
nagyja pedig egyedi dallammal rendelkezik, amit nagyon nehéz fordításban
visszaadni, de Kis Orsolyának többségében sikerült.
A bejegyzés további része spoilert
tartalmazhat!
