Shane McCarthy – Simon Furman – Mike Costa – Andy Schmidt – Nick Roche – James Roberts – Denton J. Tipton – Zander Cannon – Josh Van Reyk – Shaun Knowler: Transformers: Éljen Megatron!

Gyerekkorom egyik legmeghatározóbb képregény élménye a Superman és az X-men mellett a Transformers volt. A Semic-es füzetek közül jó néhányat a mai napig gondosan őrzök a szekrényben, a többi füzetes képregény között, és alkalmanként szívesen olvasgatom őket.

Igaz, öcsém volt az igazi rajongó, de rám is nagy hatással voltak az Autobotok és az Álcák összecsapásai, a jó és rossz az egész franchise-t meghatározó küzdelme. Én magam Autobot párti vagyok, Optimus fővezér és Racsni a két kedvencem, Megatronék megmaradtak szükséges rossznak, ami minden efféle képregényhez elengedhetetlen.  Egészen addig, míg a kezembe nem került az Éljen Megatron!

Az első, egyben legszembetűnőbb különbséget a formátum jelentette. Nagyalakú, keménytáblás, masszív, öröm kézbe venni, a fekete-piros borító pedig csillagos ötös. Minden együtt van ahhoz, hogy egy igazán jó képregényt kapjunk. Azonban a külcsín nem minden, kell hozzá a történet is, ami csavar egy kicsit a fent felvázolt jó-rossz küzdelmen, méghozzá a lehető legjobbat hozva ki az alapvetésből.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Martha Wells: Mesterséges sors

Martha Wells Öldöklő-naplók sorozatával nem igazán kerültünk egy hullámhosszra. Az első részről azt írtam (EBBEN a bejegyzésben olvasható a teljes kritika): „Sablonos, alulírt (túlírt – ez nézőpont kérdése), a karakterek kidolgozatlanok, és ami a legkevésbé tetszett, az a könyv vége. Sokkal jobban ki lehetett/ki kellett volna dolgozni a történetet, vagy lefaragni, hogy egy jó novella lehessen belőle. Ebből sajnos egyik sem valósult meg.” A folytatást ugyan ennek ellenére megvettem, mert akartam még egy esélyt adni a szerzőnek, de sokáig halogattam az elolvasását. A motivációt végül egy molyos kihívás adta meg, amihez pont jó volt a Mesterséges sors. Ezért nem túl bizakodóan, de végül elolvastam.

Az első pár oldal után meglepődtem, mert mintha az írónő stílusát kicserélték volna. Nem volt olyan nyers, száraz, sőt néhol már-már közvetlenné vált. Ez részben Öldöklő változásának köszönhető, de érezhető volt az is, hogy az írónő lazított a hangvételen, bár néhol azért visszaköszönt az első rész merev hangneme. De a stílus dolgábab Wells érezhetően fejlődött erre a kötetre.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Valeria Screwy: Miss Screwy csavaros árvái

2018. november 25-én jött velem szembe Bleeding Bride karca (ITT olvasható), amiben az akkortájt megjelent meseregényének keletkezéséről írt. Mikor belekezdtem a karc olvasásába, azt hittem, egy átlagos beharangozó a könyvhöz, de nem így lett. Mást találtam benne. Röviden megfogalmazva a mű mögötti szívet, az érzelmeket, amitől ez a mese az, ami. Bevallom, még most, a karc újraolvasásakor is megkönnyeztem, mert ez egy sokkal tragikusabb hátteret ad a főszereplő kislány (Mira) karakterének, mint ami a könyvben olvasható.

Ilyen előzmények után elhatároztam, hogy ha lehetőségem adódik rá, beszerzem a Miss Screwy csavaros árváit, ami a múlt évi Könyvhéten meg is történt. Igaz, a közelmúltig nem vettem a kezembe, de mindig ott motoszkált a háttérben, hogy nekem ezt olvasnom kell, és végül győzött. A végére érve azt mondhatom, nem bántam meg.

Kétszer is elolvastam annyira megtetszett a részletesen kidolgozott disztópikus steampunk háttérvilág, a karakterek, akiket csak szeretni lehet, az írásmód, ami a 20. század eleji mesemondó stílust úgy használja fel, hogy közben mégis illeszkedik a mai trendekhez és igényekhez. Ezáltal a mostani gyerekekhez szól úgy, hogy közben egy régebbi kort helyez a fókuszba. Oszoli Bernadett fekete-fehér illusztrációi pedig tökéletesen illenek a kötet stílusához. Ceruzarajz-hatást keltenek, ami szintén jellemző volt a huszadik század elejére, erre jó példa a 1912-ben megjelent Nyakigláb apó képei (EBBEN a cikkemben látható néhány). Oszoli Bernadett rajzai finom vonalvezetésűek, az épületek, ruhák, emberi arcvonások aprólékosan kidolgozottak, főleg a főszereplők esetében. Néhány esetben előfordulnak erőteljesebb, durvább ceruzavonásokkal megrajzolt jelenetek is, ezek vagy kihangsúlyoznak valamit, vagy mellékszereplőket ábrázolnak.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Martha Wells: Kritikus rendszerhiba

Amikor a végére értem a könyvnek, akkor úgy éreztem, ez nagyon nem tetszett. Becsuktam, és csak néztem, és felmerült a kérdés: ennyi? Itt most nem a terjedelemre gondolok, mert ennél rövidebb írást is olvastam már, ami sokkal ütősebb volt, hanem a tartalomra. Ahhoz képest, hogy mennyire vártam ezt a könyvet, és hogy időközben többek közt egy Nebula-díjjal is jutalmazták, amihez gratulálok a szerzőnek, hát, mit mondjak sokkal többet vártam. Mindent egybe vetve közvetlen olvasás után nagyon alacsonyan állt nálam. Aztán mikor kissé eloszlott a csalódottságom, találtam benne néhány pozitívumot, főleg néhány jó ötletet. Például a gyilokdroid szórakoztató műsormániája vagy az, hogy az ősszemszögéből láttuk végig az egészet, ami egy jó megoldásnak tartok az író részéről. Még hellyel-közzel Öldöklő gondolkodását is bírtam. Ezek azonban nem elegek egy igazán jó könyvhöz. A probléma ugyanis ezeken felül veszi kezdetét. Sablonos, alulírt (túlírt – ez nézőpont kérdése), a karakterek kidolgozatlanok, és ami a legkevésbé tetszett az a könyv vége. Sokkal jobban ki lehetett/ki kellett volna dolgozni a történetet, vagy lefaragni, hogy egy jó novella lehessen belőle. Ebből sajnos egyik sem valósult meg.

Charlie Jane Anders: Minden madár az égen

Ezzel a könyvel a végére érve úgy voltam, mint múlt évben az Amatkával: jó, de valami nekem mégis hiányzik. Hogy mi, azt nehéz megmondani, mert nagyrészt minden benne van, amit szeretek egy könyvben. Nem teljes mértékben behatárolható zsáner (fantasy-sci-fi összemosódás), érdekes, szerethető főszereplők, jó kiindulópont, élvezhető cselekmény. Ennek összegyúrásából pedig egy jó könyv született, de mégsem százszázalékos nálam. Talán a klisék teszik, amik vannak szép számmal a regényben, bár ezeket nagyrészt feledteti a szerző kiszámíthatatlansága, ami lépten-nyomon megjelenik a történet bizonyos pontjai, így az ismerős frázisok nem rontják el a könyvet. Sőt, néhol csavar is rajtuk a szerző, már-már paródiára véve a figurát, ami viszont nem mindenhol ül, de ahol igen, ott nagyon, pl. a boszorkány szereplő munkahelyénél, avagy a vasorrú bába és a kemence esete abból a bizonyos gyerekmeséből.

Eltűnődtem, hogy a könyv orbitális katyvasz vagy zseniális egyveleg-e. Valahol a kettő közé tenném. Ahol jó ott nagyon, ahol nem ott viszont felejthető. Néhol komolyan veszi magát, néhol nem. Ebből kerekedik ki egy furcsa, de alapvetően élvezhető könyv, minden erényével és hibájával együtt.

Van lélek vagy nincs lélek? - Ian Tregillis: Géplélek (Fogaskerék-háború 1.)

Ahhoz, hogy beszélni lehessen a könyvről, érdemes besorolni, hogy a fantasztikus zsáneren belül hová is sorolható, mert ez már maga hordozza az egyediségét, legalábbis én még hasonlót eddig nem olvastam. Alapvetően valahol a sci-fi és fantasy határmezsgyéjén helyezkedik el, előbbi az alternatív történelmi sík, utóbbi az alkímia miatt. Az alternatív történelmi síkkal operáló regényeken belül a clockpunk, ahol az óraműszerű fogaskerekes berendezések dominálnak, sci-fik közé sorolható, amit feltuningoltak alkímiával. Ez utóbbi fontos szerepet játszik az egész műben, mondhatni ez az alapvető mozgató rugó. Pontosabban az, hogy ebben a világban a XVII. században elindult tudományos kutatások más irányt vettek, és ebből eredeztethetően itt létezik az alkímia tudománya, amit Huygensnek köszönhetően a hollandok kaparintottak meg és ennek felhasználásával leigázták a világok. A másik hatalom az Új Világba menekült franciák a Vatikánnal karöltve, akik hát, nem igazán erősek a hollandokhoz képest, sőt, a politikai intrikázás még belülről is emészti őket, ennek ellenére valamilyen úton-módon (különleges vegyszerek), mégis kitartanak. Ebből az alapszituációból indul ki a történet, nem is akár hogy.