Alex L. Hooper – Monos Anett – M. Z. Chapelle (szerk.): Sssh!

Mivel olvastam már néhány olyan antológiát, amit egy írócsoport hívott életre, elmondhatom, hogy kifejezetten érdekes és izgalmas egy-egy ilyen kötetet elolvasni. Nem csak azért, mert a csoportok összetételétől függően az adott főtéma köré épült történetek nagyon sokszínűek, hanem azért is, mert ezáltal újabb tehetséges írókat ismerhetek meg, akikre érdemes a jövőben is odafigyelni. Nem volt ez másként a Sssh! antológiával sem.

A válogatást a C&H Projects jelentette meg. A kezdeményezést M. Z. Chapelle és Alex L. Hooper szervezte. A csoport is róluk kapta a nevét, a Chapelle és Hooper Projects rövidítéséből jött létre. A Sssh! az első megjelentetett kötetük, 12 szerző 13 novelláját tartalmazza. Az írások a titok témája köré épültek, és a romantikus-erotikus műfajban íródtak. Véletlen találkozások, összefonódó sorsok kusza, máskor fájdalmas vagy épp felemelő, szenvedélyes románcait követhetjük nyomon. A novellák mindegyike más-más világba, helyre vagy korba kalauzolják el az olvasót. Legyen szó a való világról, a képzelet és a valóság határáról vagy éppen egy fantasy háttérről – elég széles a skála. Ez már önmagában is teret adott a főtéma egyedi értelmezésének, a szerzők pedig kiválóan éltek vele.

Mielőtt rátérnék a művekre, írnék egy pár sort a kötet kivitelezéséről. A borító letisztult és egyszerű, mégis sokat sejtető. A fekete-fehér-rózsaszín/lila színhármas nagyon jól mutat együtt, ebből emelkedik ki a cím pirosa, ezáltal rögtön felkelti és a témára irányítja a figyelmet, amire a fedlapon szereplő nőalak is ráerősít. Tökéletes választás volt a kötethez.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Jud Meyrin: Lowdeni boszorkányhajsza

Az írónő eddig megjelent összes könyvét/e-könyvét olvastam (ITT, ITT, ITT és ITT írtam róluk), amikből leszűrtem, hogy mind a rövid, mind a hosszabb prózai műfajban otthon van. Emellett a fokozatos fejlődés is érződik a művein, ahogy A múlt bűneitől eljut a Lowdeni boszorkányhajszáig. Látszik mögöttük a sok-sok írástechnikai gyakorlat, és az hogy a szerző folyamatosan képzi magát, nem elégszik meg az adott szinttel, amire eljutott. Ez a csúcsra járatás pedig a Lowdeni boszorkányhajszát eredményezte, ami a szerző eddigi legkiforrottabb regénye.

Bevallom, A holttest az Ambróziában című, nagyon jónak tartott regény után, kissé tartottam ettől a könyvtől, mert féltem, hogy a Felföldi rejtélyek-sorozat nem tudja azt a színvonalat hozni, amit a Rózsakői rejtélyek-sorozat megalapozott. Ezért mindig csak tologattam és tologattam az olvasását, de aztán egy megérzés arra sarkallt, hogy kézbe vegyem. Már az első pár oldalon olyan pozitív meglepetés ért, hogy elsőre el se hittem, de tovább olvasva be kellett látnom, hogy nem káprázott a szemem, és Jud Meyrin (Megyeri Judit) megint megcsinálta. Nem hittem volna, hogy A holttest Ambróziában kötetnél képes jobb regényt letenni az olvasók elé, de nagyot tévedtem, és örülök neki. A Lowdeni boszorkányhajsza ugyanis számomra a 2021-es év eddigi legjobb olvasmányának bizonyult.

A bejegyzés további része enyhe spoilert tartalmazhat!

 

Megyeri Judit: Holttest az Ambróziában

Az írónőtől először A múlt bűneit (ITT írtam róla) olvastam (a felkérésért azóta is hálás vagyok a szerzőnek, mert e nélkül nem ismerek meg egy kiváló írót), amit még Jud Meyrin álnéven jelentetett meg, eredetileg a Magnusz Kiadónál, de azóta a NewLine kiadónál új kiadást kapott. Ennél a könyvénél még éreztem némi döcögést, voltak benne agyonhasznált klisék, de már itt is látszott, hogy a szerző tud írni, a stílusa magával ragadó, kitűnően építi fel a karaktereket. Viszont itt még látszott, hogy nem az író kvalitásaihoz illő a szöveggondozás meg az egyéb háttérmunkák, és nem tudott teljesen kibontakozni.

Aztán jött a Rózsakő – Kezdetek (ITT írtam a novellákról), amit a szerző már a saját nevén, a NewLine Kiadónál jelentetett meg, és már a borítón látszott, hogy minőségibb kiadás, mint Judit első könyve. Ezt végül a szöveg is alátámasztotta. Az új kiadójánál jobban meg tudta mutatni, hova fejlődött írás terén, és a mostani kiadója szöveggondozásban is nagy előrelépést jelent. Ez a két novellát tartalmazó kötet kitűnő kedvcsináló a Rózsakői rejtélyek sorozathoz. Megmutatja a két főszereplő hátterét, lefekteti az alapokat azzal, hogy mindkettőjük életéből kiemel egy-egy fontos fordulópontot. A szerző kiválóan rejti el benne a horgokat, hogy az ember úgy érezze olvasás végén, minél hamarabb meg akarja kaparintani a sorozat első kötetét. A két történet végéhez érve én is így jártam.

Most pedig az író jóvoltából lehetőségem volt elolvasni a Holttest az Ambróziában című kötetet is, amely annyira jól sikerült, hogy Megyeri Judit a kedvenc szerzőim közé lépett elő. A kötet az elejétől kezdve magával ragadott, és ez egészen a végéig kitartott, sőt, ha úgy vesszük, még tovább is, mert nagyon várom, milyen kalandokba keverednek még a szereplők.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Benina: Mindig és soha

A szerzőtől ezt a könyvet olvastam először, mert az eddigiek valamiért nem ütötték meg az ingerküszöbömet. Láttam, hogy az író népszerű, és sokaknak kedvence, de mégsem éreztem ingerenciát, hogy olvassak tőle, egészen a Mindig és soha megjelenéséig, aminek azonnal megtetszett az ötlete, és nyomban elő is rendeltem, azonban sokáig a polcomon várta, hogy kézbe vegyem. Ám a borító – imádom a fekete-fehér ceruzarajzokat – mindig vonzotta a tekintetemet, így megadtam magam.

Utólag nem értem, miért halogattam eddig, mert nem volt rossz könyv, sőt, kifejezetten tetszett. A műfaja egyik legjobbja. Helyén volt a stílus, a történetvezetés, a nyelvezet, a történeti háttér. Talán a vége volt egy kissé döcögős és elkapkodott, meg a erotikus jeleneteket éreztem egy kicsit soknak, de ettől eltekintve egy korrekt könyv.

 A bejegyzés további része spoilereket tartalmazhat!

Szurovecz Kitti: A sokszívű

Az írónő könyveivel eddig csak szemeztem, de a hozzájuk írt fülszövegeket olvasva azt szűrtem le, hogy érdekes, fontos témákról ír, amiről keveset, vagy egyáltalán nem beszélünk. Végül A sokszívűre esett a választásom, hogy ismerkedjek a szerzővel, mert a poliamoria, mint téma különösen felkeltette az érdeklődésemet, mert erről a párkapcsolati formáról már hallottam a regény olvasása előtt is, de ez az első könyv, amivel találkoztam, és ezzel foglalkozik. Így sokáig várta a sorát a polcomon, de végül győzött a kíváncsiság.

A kezdeti lelkesedésem néhol lelohadt, máskor ismét fellángolt olvasás közben, ami felemás élményt eredményezett. Egyrészt magát a többszerelműséget alapvetően jól felvázolja a könyv, bár nem túl mélyen, de nekem pont elég volt. Bár a végére az írónő is belejött az írásba, és egyre jobban megtetszett a történet, elviseltem volna belőle többet is. Idővel szereplőket is megszerettem még annak ellenére is, hogy a legtöbben túlságosan jól kezelik a problémákat, gazdagok, vagy a sok munka/gyerek/terhesség ellenére is túl sok idejük van a szerelemre/barátokra, ami miatt helyenként nem tűntek valóságosnak. Ez azért okozott gondot, mert a kötet a mai magyar valóságban játszódik, de emiatt nekem az jött le, hogy a poliamoria a jómódúak „sportja”, ami érzésem szerint nem fedi a valóságot, mert a szegényebbek között is biztos vannak, akik így élnek. Másrészt viszont a szerző stílusa ingadozott, a könyv elején még szinte személytelen, ami számomra lassította az olvasást, a történet előrehaladtával viszont emberközelibb lesz, ami a végére jobban megszeretette velem a könyvet.

A folytatás spoilereket tartalmazhat!

Robin O'Wrightly: Testcserés számadás

A Kettős kereszt után már tudtam, hogy mire számítsak az írónőtől, és azt meg is kaptam. Kellő mértékben kemény volt a könyv, misztikummal, humorral, némi cukiságfaktorral és rengeteg erotikával megfűszerezve. Utóbbit kissé soknak éreztem, kevesebb jobb lett volna, főleg a téma komolyságát figyelembe véve. Ezen kívül azonban mindent megkaptam, amit a regény előzetese alapján vártam.

Az nagyon látszik, hogy a szerző sokat fejlődött a #Wetoo első része óta. A stílusa gördülékenyebb lett, jobban olvastatja magát, a történetvezetés is sokkal átgondoltabb, határozottan halad az elejétől a végéig, ami egy jó ívű, lezárt regényt eredményez. Külön kiemelném, hogy mind a történeti, mind az érzelmi ív erős, nem csúszik el sehol, nem csapong. Ritkán olvasok ilyen jó dramaturgiájú regényt. Még, ha az ötletek, amiket az író behoz nem mindig szerencsések, de ív akkor is szilárd. Látszik, hogy az író tudta, hogy mit akart elmondani, és ez nagyon átjött. A másik, amit kiemelnék az a karakterábrázolás. Élő és eleven karaktereket jelenített meg az írónő, akiknek minden apró részletére, tulajdonságára odafigyelt. Érzelmeket váltanak ki, nem maradtam irántuk közömbös, ami szintén nagy erőssége a könyvnek. Ahogy a rajzok is ismét jó kísérő elemei voltak az egyes fontosabb eseményeknek.

Anne L. Green: Elvakult szerető

A szerző Elfojtott indulatok című novellájának olvasása után erősen elgondolkodtam, hogy olvassak-e mást a szerzőtől. Aztán úgy voltam vele, hogy mindenkinek jár egy második esély, így elolvastam ezt az írását is. Nem voltak különösebben elvárásaim, magasak meg végképp nem, ezért kellemeset csalódtam ennek a húsz oldalnak az olvasása közben. Sokkal jobb a történet íve és a karakterek is hitelesebben lettek ábrázolva. Sok hibát kiküszöbölt a szerző, ami a fentebb említett novellájában zavart. Jól állt neki a férfi szemszög. Úgy éreztem, Alex karakterébe meglepően jól belehelyezkedett, tetszett az ő története, és a következtetés, amire jutott a novella végén.

Akivel voltak bajok, az a női karakter. Egyszerűen irritált. Érzésem szerint a szerző jobban tud férfi karaktereket írni, mint női szereplőket. Ami még zavart, az a téma sablonossága. Egyedül az mentette meg, hogy Cross egyedi bosszút választott és hogy végig szinte vibrált a karaktere.

Borsa Brown: A maffia gyermekei

Az Álomgyár karácsonyi turnéján kapott novellák közül ez jelentette a mélypontot. Előzőleg sok negatív és pozitív véleményt is hallottam/olvastam az írónőről, ezért kíváncsian kezdtem bele ebbe a tizenhat oldalas novellába. Azt itt az elején leszögezem, hogy a negatív tábort fogom erősíteni, és a szerző rajongói nem fognak szeretni, de nem tudom szépíteni: gyatra volt a szöveg. Maga a novella ugyan tetszett volna, de a megvalósítása az sok kívánni valót hagy maga után. Irtózatosan alacsony a novella nyelvi szintje, nem publikált szerzőtől is olvastam már jobbat. Ez azért szomorú, mert egy több könyves szerző az elkövető, ami feltételezne némi gyakorlottságot az írásban, de ez az írás sajnos nem ezt tükrözi. Ismerek olyan kezdőt, aki sokkal jobban ír, ami felvett egy fontos kérdést. Habár el tudom képzelni, hogy ez az írás a szerző egy rosszabbul sikerült darabja, de ugyanakkor azt is, hogy csupán ilyen minőséget tud kiadni a kezéből. Bármelyik eset is áll fönn értetlenül állok a fölött, hogy ez a novella ilyen formában nyomtatásba került. Kérdem én, miért nem jelezte a szerzőnek a szerkesztő és a korrektor? Mert, ahogy látom, mindkettő kezén átment a szöveg. Még szerencse, hogy a szerzőtől ezzel a novellával találkoztam először, mert nem szeretek könyvet félbehagyni, és egy regénynél valószínűleg ez lett volna a helyzet.

Anne L. Green: Elfojtott indulatok

Sokáig úgy voltam az írónővel, hogy megláttam a nevét és görgettem is tovább. A témák, amikben ír egyáltalán nem hoztak lázba. De ha már decemberben az Álomgyár karácsonyi turnéján ajándékként hozzájutottam az ő novellájához is, így úgy voltam vele, miért ne. Veszíteni nem veszítek vele semmit, másrészt meg jelenleg ezekre a rövid novellákra van időm, így adva volt, hogy ez is sorra kerül.

Ilyen felvezetés után adva van a kérdés: Tetszett? A válasz az, hogy részben igen. Az író stílusa kellemes, jól olvastatja magát a történet, illett hozzá a választott E/1-es szemszög, és a főszereplő Maya is kedvelhető karakter a maga módján. Hogy hol romlott el a történet? Az utolsó tíz oldalon. A történet addig számomra viszonylag hihető volt, a karakterek is hozták a történet keretei között, amit szerintem hozniuk kellett. De aztán a végén számomra teljesen elvesztették a hitelességüket, átesve a ló túloldalára, ezzel kizökkentve az olvasásból. Tudom, hogy ezeknek az erotikus történeteknek nem a hitelesség a lényegük, de van egy pont, amit, ha átlép egy ilyen történet, akkor onnantól kezdve élvezhetetlen számomra. Nem jó olvasni. Sajnos, ez a novella átlépte ezt a küszöböt. Kár érte, mert az író stílusa nem rossz.

Baráth Viktória: A főnök nagy napja

Már régóta terveztem, hogy olvasok Baráth Viktóriától, de eddig még nem jutottam el addig, hogy meg is valósítsam. Egészen mostanáig. A főnök nagy napja pont jókor került a kezembe, mert most pont egy ilyen rövid történetre vágytam, ami gyorsan elolvasható, és nem sokat kell rajta gondolkodni.

Amit rögtön leszűrtem az első pár oldal után, hogy a szerző kellemes, olvasmányos stílusban ír. Választékos, letisztult a megfogalmazás, biztos kézzel vezeti végig az olvasót a történeten. Ezáltal teljes ívet fut be a novella, noha függővéges, de jó a horog a végén, emellett viszonylag önállóan is érthető a novella. Megfelelő csalétek volt a történet folytatásához, legalábbis nekem felkeltette az érdeklődésemet a szerző A főnök című könyve iránt. Ha alkalmam lesz rá valamikor, bele fogok pillantani abba is.

 

Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury – Köd és harag udvara

Kissé lassan haladtam ezzel a könyvel, de nem azért, mert nem tetszett vagy nem kötött volna le. A terjedelem volt az, ami majdnem kifogott rajtam, pontosabban a bennem mocorgó gyerkőc követelte sokszor, hogy mozduljak meg, így nem igen kedvezett a helyzet egy hosszabb könyv olvasásának. Ez esetben még jól is jött, hogy bő egy hónapig olvastam, mert jobban el tudtam merülni újra Sarah világában, mint hogyha csak végigrobogok rajta. A könyv egyik legjobb része számomra a történet hátterének tovább építése volt, ezért nálam ebből a szempontból a Köd és harag udvara jóval a Tüskék és rózsák udvara fölé emelkedik. A másik, amiben szintén jobb, azok a leírások. Mivel angolul nem olvastam a könyvet, így nem tudom, Sarah-hoz mennyiben tesz hozzá a fordító, de az összes leíró rész gyönyörű. Olyan mondatok, gondolatok vannak benne, hogy csak ámultam. Némelyik egy fantasy, new adult könyvhöz képest meglepő komolysággal bírt. Ehhez talán hozzájárult, hogy ebben a kötetben sokat sötétül a világábrázolás, ami az első könyv vége után nem kis teljesítmény, mert már az is minden volt, csak világos és pozitív nem. azok a szenvedések, amik ott elkezdődtek itt tovább folytatódnak, sőt, főleg lelki téren az írónő még rá is tesz egy lapáttal.

A harmadik a karakterek, akik tovább fejlődnek, árnyalódnak. A szerző teljes mértékben ki is használja ehhez a rendelkezésére álló teret, így mindenkinek jut elég tér, hogy kibontakozhasson, és megismerhessük. Utóbbinál az új karakterekre gondolok.

A pozitívumok mellett volt azért negatívum is. Az ismétlődés. Annyiszor ismételte azt a szerző, hogy a karakterek mennyire szenvednek, és hogy mennyire összetörték őket a hegyaljai események, hogy ez több helyen megakasztotta a cselekményt, ami emiatt nem haladt sehova. Főleg a könyv közepe táján éreztem, hogy áll a cselekmény. Értem, hogy szükséges volt a karakterek motivációjának, fejlődésének bemutatásához, csak érzésem szerint elég lett volna kevesebbszer megemlíteni. A másik, amit kissé feleslegesnek éreztem az a divatbemutató, azaz a szereplők szinte összes ruhájának, frizurájának leírása. Nem éreztem egy-két alkalomnál többször relevánsnak ezt sem a cselekmény szempontjából. Főleg egy felnőtteknek és nem tiniknek íródott könyvnél. Lehet, nem vagyok ehhez eléggé nőből, hogy lekössön az ilyesmi. A harmadik Lucien és Elain: ezen csak néztem, hogy most tényleg az történt-e, ami.

Jessica Park: Lélegezz velem!

Egy jó darabig kerülgettem ezt a könyvet, mert a borító nagyon tetszett ugyan, de ez nem garantálja, hogy a tartalom ugyanolyan jó, így tologattam. Aztán ez a könyv is bekerült azok közé, amit próbaképpen megvettem az ebbe a zsánerbe tartozó könyvek közül. Ha már nyitni szerettem volna errefelé is, miért ne? A fülszöveg alapján az alap téma nem bizonyult rossznak, és alapvetően működött a könyvben is végig, habár megfűszerezték egy sor felesleges, indokolatlan jelenettel. Főleg, az erotikus jelenetek indokolatlan nagy számára gondolok. Volt köztük, ami kellett a történetbe, de volt, amit csak töltőelemnek éreztem. Ennek ellenére, ami nálam nagyon vitte a történetet, azok a szereplők és a lelki problémák leírásai, a téma kibontása. Blythe, Chris, Sabin, Eric, Estelle és Zach mind remek karakterek, és nagyon a szívemhez nőttek. Miattuk vagyok nagyon kíváncsi a folytatásra is. Reménykedek benne, hogy az írónő a továbbiakban inkább a cselekményre koncentrál, és nem a szexjelenetek mennyiségére, mert a stílusát nagyon megszerettem.

Kylie Scott: Lick – Taktus

"...tegyél magasról minden következményre. Mi van, ha igazából tényleg tudsz repülni? Ha pedig mégsem, akkor gondold el, milyen izgalmas lesz zuhanni!"

Ez a könyvből vett idézet körülbelül tükrözi a kezdeti hozzáállásomat az ebben a zsánerben íródott regényekhez. Mindig egy jó nagy adag fenntartással fogok bele bármi hasonlóba. De utólag visszagondolva hallgattam az idézetben szereplő első félmondatra, és nem törődtem a következményekkel, hanem belekezdtem az olvasásba. Emellett az is szólt, hogy zenészek szerepelnek benne, és emiatt a zene is nagy hangsúlyt kap, amit nagyon szeretek, így győzött a kíváncsiságom, na meg a borító, ami ízlésesebb a félmeztelen pasis borítós könyvek legtöbbjénél. És hiába, hogy a tartalom számít, nálam ez is szempont, továbbá a fülszöveg sem rettentett el, amit még egy pluszpontként említenék a könyv mellett. A másik, hogy simán újraolvasós, pedig sosem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog, főleg, hogy a pozitív előjelek ellenére is azt hittem, hogy nem leszünk barátok. Aztán az első pár oldalon úgy behúzott a könyv, vagyis inkább a főszereplő, Evie stílusa volt az, ami miatt az első perctől akkorákat nevettem olvasás közben, hogy emlékszem, párom oda-odanézett, hogy mi bajom van. Meglepődtem, hogy mennyire elszórakoztatott ez a könyv. Habár tudni kell a helyén kezelni, és nem túl sokat, mély tartalmat várni tőle, hanem hagyni, hogy kikapcsoljon és magával sodorjon. Ha ez megvan, akkor az ember tényleg úgy érzi olvasás közben, hogy szárnyal, ha viszont nem tud elvonatkoztatni, és a való világot akarja viszont látni a könyv történéseiben, akkor zuhanni fog és nagyot csalódni.

"A lelken ejtett seb legfeljebb heggé forr..." - Lakatos Levente: A tiltás gyönyöre (Szigor I.)

Sok mindent hallottam a szerző műveiről, leginkább negatívumot, így én lepődtem meg a legjobban, hogy egy szórakoztató, jó stílusban megírt könyvet olvashattam. Mert tény, hogy vannak hibái és nem tökéletes, de nem is katasztrofális, mint, ahogy azt sokan írják/mondják.

Rétegeltebb a kép annál, minthogy a főszereplők szexelnek és ez mennyire izgató a nők számára. Oké, tény, igen, az! Mert hogy a fenébe ne lenne az, de mi baj van ezzel? Szerintem az égegyadta világon semmi. Mert nem csak az a könyv lényege, hogy Liza és Igor között forr a levegő, hanem amiért forr, és ami van a háttérben közben, az az, ami többé teszi ezt a művet, mint egyszerű erotikus regény.

Imádom a politikát (az életben nem annyira, de könyvekben igen), az intrikát, és ha ezt jól leírják. Tetszett az, hogy Magyarországon játszódott a mű, egy ugyan fiktív Magyarországon (ami nem is annyira fiktív, inkább a könyv szereplői azok), de mégis magának érezheti az olvasó a környezetet, mert ismeri. Talán ezért jobban élveztem, mintha egy másik országban játszódott volna.

Visszakanyarodva az erotikus részhez. A szexjelenetek változatosak, izgalmasak, és nem unalmasak, ami jó! Ami még jobb, hogy fektet hangsúlyt a könyv a szexualitásból kialakuló érzelmekre is, megismerhetjük a szereplők lelki világát, nem csak a ruhájuk alá nézhetünk be. Ami megint jó.