Kemendy Júlia Csenge: Az időlátók balladája

Kemendy Júlia Csenge nevével először a Kalandra fel! (ITT írtam róla) olvasókönyvben találkoztam, amiben A sötétség, aki félt a gyerekektől című novellája jelent meg. Már akkor felkeltette az érdeklődésemet a gördülékeny stílusával és a szerethető történetével. Aztán megjelent két kisiskolásoknak szóló regénye, Az Anyacsalogató Hadművelet (ITT olvashatsz róla bővebben) és A Bertibátorító Hadművelet (EBBEN a bejegyzésben írtam a könyvről); ezek után az egyik kedvenc szerzőmmé lépett elő, ezért nagyon kíváncsi voltam az ifjúsági könyvére is, amiben szintén nem csalódtam.

Az időlátók balladája a szerző harmadik regénye, és ez minden szempontból meg is látszik rajta. A stílusa még letisztultabb, és az első pillanattól kezdve érezni a szövegen, hogy a szerző otthonosan mozog ebben a műfajban is. A hosszabb terjedelemmel sincs gondja, sőt, az írói eszköztárát sokkal jobban ki tudta bontakoztatni ebben a kamaszoknak szóló történetben. Érezhető a folyamatos fejlődés, és nagyon kíváncsi vagyok, meddig juthat el még az író.

Keiran Rowley: Hanyatlás

A könyv utazókönyvként került hozzám. Régóta érdekelt a történet, így kihasználtam a kínálkozó alkalmat, és egyáltalán nem bántam meg.

Nehéz dolog első könyves szerzőnek lenni. Nem csak nagy általánosságban, de a kis magyar könyvpiacon aztán pláne, ahol nem csak a többi magyar kortárs író, hanem a külföldről beáramló töméntelen mennyiségű könyv közül is ki kell tűnnie. Ez nem könnyű feladat, pláne olyan témát találni, ami megragadja az olvasókat. Erre jelen pillanatban két utat látok: vagy olyan egyedi dolgot alkotni, amivel ki tud tűnni, vagy egy ismert toposzhoz nyúlni, és azon csavarni egyet, hogy felfigyeljenek a szerzőre. Keiran Rowley ez utóbbi csoportba tartozik, ami egyáltalán nem baj, sőt, egyenesen előnyt kovácsolt belőle, mert ugyan biztonsági játékot játszott első regényével, viszont olyan szinten tette, amivel az olvasói egy életre megjegyzik a nevét.

Mivel fanfiction felől jövök, és lettem könyves blogger, a magam részéről nagyon szeretem a retellingeket, az ismert karakterekre épülő történeteket, és nem újdonság számomra, hogy más aspektusból lássak egy ismert történetet. Nincs ez másként a Hanyatlással sem, ami a mesehősök életét, funkcióját értelmezi újra noir köntösbe öltöztetve. Mindezt teszi egyedi látásmóddal és írói hanggal, történetvezetésileg némi videójátékos beütéssel, ami vélhetően nem véletlen.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Karin Tidbeck: Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről

Karin Tidbecktől szerencsére nem ez az első mű, amit olvastam. Az Amatkát (ITT írtam róla) nem sokkal a megjelenés után beszereztem, és kijelenthetem, hogy az egyik legbizarrabb, de ugyanakkor az egyik legtetszetősebb regény volt, amit valaha olvastam, és jó ízelítőt adott a weird irodalomból. Így nagyjából fel voltam készülve arra, hogy mire is számíthatok a Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről című kötettől.

Ezért utaltam rá föntebb, hogy szerencsére nem a novelláskötet került a kezembe előbb. Ha így lett volna, talán el sem olvasom, mert az első történet után néztem volna, mint hal a szatyorban, és feltettem volna a kérdést: mi a fene ez? Aztán nagy eséllyel becsukom a könyvet.

Így viszont az első történet után felcsillant a szemem, hogy ez ismét egy Karin Tidbeck-féle groteszk-abszurd-weird remekmű, amit még 12 másik követett. A végén pedig csak fokozta az élményt az, amit a szerző a fordításról ír: „Svédül és angolul írni két roppant különböző tapasztalás. Az anyanyelved még a csontjaidban is visszhangzik. … Az angol azonban nem hagyja, hogy ugyanígy bánjak vele. Így aztán sokkal óvatosabb vagyok a prózájával… Az elképzelések és történetek határozottan másképp hatnak, anyanyelvüktől függetlenül.” Ezen sorokat olvasva bántam, hogy nem tudok svédül, mert teljesen egyedi és megismételhetetlen tapasztalás lenne az eredeti nyelvén olvasni a kötetet, és teljesen más, mint magyarul vagy angolul, mert egy adott nyelv egy adott gondolkodásmód is egyben. Jó lenne jobban belelátni az író fejébe, amire az anyanyelvén több esély lenne. De azért így, több nyelvi szűrőn keresztül sem volt rossz.

Gaura Ágnes: Túlontúl

A szerzőnek minden eddig megjelent könyvét olvastam, így a Túlontúlra is nagyon kíváncsi voltam, ezért a megjelenés környékén be is szereztem a könyvet, de valamiért eddig porosodott a polcomon. Nem tudnám megfogalmazni, mi tartott vissza, mert a fülszöveg alapján érdekes történetnek tűnt, a borító pedig a belső illusztrációkkal együtt egyszerűen gyönyörű. Talán a terjedelem foghatott vissza, már nem tudom, de végül december végén elkezdtem, és egy hónapig olvastam, ami nálam soknak számít, tekintve, hogy a Borbíró Borbála sorozatot a régebben olvasott első kötet kivételével szinte egymásután daráltam le, annyira elsodort. Ezzel a könyvel viszont meggyűlt a bajom. Valahogy nem tudott úgy behúzni, mint az írónő eddigi kötetei. Ez egyrészt a stílusnak és az információadagolásnak, másrészt a hangulatának köszönhető, amik miatt valamiért sokszor kidobott magából a történet, és megakadt az olvasás. Sokat rontott a helyzeten a benne maradt sok elgépelés, betűkihagyás, hiányzó névelő és félreragozás is, amit még nem tapasztaltam ilyen mennyiségben Delta Vision könyvnél. Még egy kör korrektúra ráfért volna a könyvre. A tündérmesék beledolgozása a regénybe viszont nagyon tetszett, ez tette gazdaggá a háttérvilágot. Látszott, hogy sok munka van a világépítésben, és a tündérmeséket jól viszi bele a történetbe a szerző. Elsőre furcsának hathat a mese belekeverése a való világba, a történet keretei közt mégis természetesnek tűnik, mintha ezek az elemek mindig is ott lettek volna, hétköznapi jelenségként.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Vivien Holloway: Forgandó szerencse

Míg a Mechanikus farkas értékelésében (ami ebben a bejegyzésben olvasható) arról írtam, hogy mennyit fejlődött a szerző az előző kötetekhez képest, addig ennél a résznél inkább visszafejlődést éreztem. Főleg a leírások terén éreztem ezt, mert míg az előző kötetben az írónő részletes helyszínleírásokat tárt az olvasók elé, addig itt ez teljesen visszaszorult, sőt, szinte el is tűnt. A legnagyobb baj az volt, hogy ennek ellenére sem éreztem pörgősnek a cselekményt, mi több, jó néhány helyen leült, és unatkoztam olvasás közben. Emellett azt láttam, hogy ebbe is, abba is belekapott a szerző, csak hogy kiteljen egy kisregénynyi szöveg, a legtöbb történést egyáltalán nem éreztem átgondoltnak, kivéve néhány jobban sikerült fejezetet, ami Harry helyett a Langtonokra vagy Willre koncentrált. Előbbi részeit ugyanis nagyon gyengének éreztem, mintha a karakterével nem tudott volna mit kezdeni a szerző, ezért nem tartom túl jó választásnak, hogy őt is megtette szemszögkarakternek. Will és Winie részei sokkal jobbak voltak. Előbbi még mindig a meg-megcsillanó humorával viszi a történetet, habár nagy sajnálatomra a cselekmény darálása miatt ebből sokkal kevesebb volt, utóbbi pedig lassú, de folyamatos karakterfejlődésével mindig tud újat mutatni. A szerelmi szálak beleerőltetése pedig a legrosszabb dolog, ami ezzel a sorozattal történhetett, főleg, ha maradnak ezek a párosítások, amiket az írónő elhintett. Bár a leírtak ellenére is várom a befejező részt, de remélem, valamelyest visszakanyarodik az előző kötetek stílusához, mert az sokkal jobban állt ennek a sorozatnak.

Bryan Lee O’Maley: Seconds

O’Malleyt a Scott Pilgrim képregényekkel ismertem meg, és már azzal a sorozattal a kedvencemmé vált, ami a Seconds-zel csak fokozódott. Nem először olvastam ezt a képregényt, és nem is utoljára. Röviden: szeretem minden oldalát. Mind a képeket, mind a szöveget. A rajzstílus számomra olyan, hogy egyszerűen néznem kell. Főleg az emberek rajzolása, ami tetszik, a kialakításuk, minden apró részlet, ami egy adott karaktert meghatároz. Ez a fajta ábrázolás már a Scott Pilgrimnél is feltűnt, ami itt azzal egészül ki, hogy az egész kötet színes, ami sokat hozzátesz az összképhez.

A történetvezetéssel kapcsolatban, ami nagyon tetszett, hogy a szerző itt is vegyítette a valóságot és a kitalált, fantasztikus, néhol enyhén horrorba hajló elemeket. És milyen jól csinálja. O’Malleynek is, mint minden írónak megvan a saját vesszőparipája, ami mindig visszaköszön a műveiben. Nála ez a fiatal felnőttel problémái, útkeresése, amik teljesen hétköznapiak lennének, sőt klisések, de ezeket megcsavarja azzal, hogy beletesz nem odaillő elemeket, megmagyarázhatatlan eseményeket, amik végül mégis nagyon összeillenek egymással. Ezek a fantasztikus elemek jól összesimulnak a valóságosakkal. Ezen események közben a karakterei is fejlődnek, és végül tanulsággal is szolgál a történet, mikor az összekuszálódó szálak kisimulnak.

Gaura Ágnes: Embertelen jó

Bajban vagyok, mert nagyon akartam szeretni ezt a kötetet, főleg a bevezető elolvasása után. Nagyon tetszett, hogy a szerző írt a történetek keletkezéséről, ezzel némiképp bevonva az olvasókat az alkotási folyamatba. Azonban ennek ellenére nem tudtam maradéktalanul szeretni ezt a kötetet. A Szörnyek között novellák zöme nem igazán tudott megmozgatni, főleg azért, mert kissé döcögött az írásmód. Szerintem nem találta az író a fókuszt. Olyan érzésem volt, hogy random történetek kerültek egymás után, nem éreztem benne semmi koncepciót, sorrendiséget, ami a kötet többi részében megvolt. Csak egy-két novella volt, ami ebből a részből emlékezetes. Igazából örültem, mikor eljutottam a Boriverzumos novellákig, mert akkor újra eszembe jutott, hogy miért is szeretem Gaura Ágnest, mint írót. Ezekben a történetekben újra élt, visszajött a már jól ismert és általam nagyon szeretett írói hang, és ez kitartott a Moszkva téri történeteknél és a Szívhangok résznél is. Ez a három rész kedvenc lett, nem tudnék közülük igazán választania. Talán a Moszkva téri történetek felé húz a szívem, mert azok igazán különlegesre sikerültek.

Charlie Jane Anders: Minden madár az égen

Ezzel a könyvel a végére érve úgy voltam, mint múlt évben az Amatkával: jó, de valami nekem mégis hiányzik. Hogy mi, azt nehéz megmondani, mert nagyrészt minden benne van, amit szeretek egy könyvben. Nem teljes mértékben behatárolható zsáner (fantasy-sci-fi összemosódás), érdekes, szerethető főszereplők, jó kiindulópont, élvezhető cselekmény. Ennek összegyúrásából pedig egy jó könyv született, de mégsem százszázalékos nálam. Talán a klisék teszik, amik vannak szép számmal a regényben, bár ezeket nagyrészt feledteti a szerző kiszámíthatatlansága, ami lépten-nyomon megjelenik a történet bizonyos pontjai, így az ismerős frázisok nem rontják el a könyvet. Sőt, néhol csavar is rajtuk a szerző, már-már paródiára véve a figurát, ami viszont nem mindenhol ül, de ahol igen, ott nagyon, pl. a boszorkány szereplő munkahelyénél, avagy a vasorrú bába és a kemence esete abból a bizonyos gyerekmeséből.

Eltűnődtem, hogy a könyv orbitális katyvasz vagy zseniális egyveleg-e. Valahol a kettő közé tenném. Ahol jó ott nagyon, ahol nem ott viszont felejthető. Néhol komolyan veszi magát, néhol nem. Ebből kerekedik ki egy furcsa, de alapvetően élvezhető könyv, minden erényével és hibájával együtt.

Chanda Hahn: Bűbájtalan

Mese regényfeldolgozások vs. Én harmadik kör. Ha jól számolom a bűbájtalan volt a harmadik. Eddig kisebb fenntartásokkal mindegyik tetszett. Úgy látszik, bejönnek nekem ezek a meseadaptációk. Bár nem tökéletesek, így a Bűbájtalan sem volt az, de megvolt a maga bája, amiért nem bántam meg, hogy elolvastam. Valahol a mese és a YA határmezsgyéjén egyensúlyoz a történetvezetés és a nyelvezet egyaránt, ami néhol emiatt megbicsaklik, de többnyire leküzdi a gyerekbetegségeit, és egész jól helytáll a maga határain belül. Mindehhez hozzáadódik a nélkülözhetetlen fantasy beütés, ami a cselekmény mozgatórugója, ha úgy tetszik, ha nem lenne, akkor be sem indulna, és a főszereplőnk élné ügyetlen, szerencsétlen mindennapjait. A fantasy gépezet azonban beindul, így pedig kapunk egy érdekes, néhol meg-megbicsakló, tini drámával teletűzdelt, de azért ezt a vonalat nem túlzásba vivő ifjúsági történetet, ami nem nélkülözi a helyzetkomikumot és néhol a komolyságot sem. Na meg, a tini románcot, bár szerencsére még a cukormérőm határain belül maradt ez a vonása is, mert sokkal jobban lekötött a cselekmény és a rejtélyek, melyek szintén meghatározói a regénynek. A szereplők számomra ugyan nem maradtak túl emlékezetesek, de a cselekmény többnyire helyettük is elvitte történetet a hátán.

Vivien Holloway: Winie Langton történetek 1-5.

Mikor először találkoztam Winie történetével, akkorra az első három kisregény már megjelent, de először nem ragadta meg a figyelmemet. Aztán egyre többet került a szemem elé a Molyon és a Facebookon, így rászántam magam, hogy elolvassam a fülszöveget, amit aztán az első kötet és a kiegészítő novella, A bross követett, és megtetszett a világ. Viszont valamiért mégsem volt ingerenciám arra, hogy tovább ismerkedjek Winie történetével, és elolvassam a többi részt is, noha akkorra már kijött a negyedik, aztán az ötödik kötet is. A miértekre akkor jöttem rá, amikor most gyors egymásutánban elolvastam az összes eddig megjelent részt, és teljesebb képet kaptam a világról, a karakterekről, a szerző írói stílusáról. Főleg első két kötetet, a Mesterkulcsot és a Tolvajbecsületet még nagyon kidolgozatlannak éreztem, legalábbis a folytatásokhoz képest. Először A hóhér kötele húzott be igazán a világba, és ez is lett a kedvencem az eddig megjelent kötetek közül. Ami nagyon észrevehető, hogy a szerző kötetről kötetre fejlődik a leírások, a karakterábrázolás, a történetmesélés terén, így kötetről kötetre egyre jobban tetszett a sorozat, olyannyira, hogy mióta befejeztem a Mechanikus farkast, tűkön ülve várom a folytatást.

Robert Jackson Bennett: City of Miracles (The Divine Cities 3.)

Bennett világa eléggé addiktíven hatott rám, így az első, de főleg a második kötet után, ami kedvencem lett, tudnom kellett, hogy is ér véget ez a remek történet. Nem mondom, hogy csalódtam, mert nem, azt sem, hogy nem tetszett ez a kötet, mert nagyon is, de nálam tetszésben valahol a Lépcsők városa és a Pengék városa között van. Ennek oka talán, hogy egy olyan karakter a kötet főszereplője, akit nem éreztem úgy, hogy teljesen előtérbe kellene helyezni. Bár a fülszöveget olvasva megörültem, hogy Sigrud is kapott egy könyvet, de nem működött olyan jól, mint az előző két kötet. Mert így, hogy beleláttam a fejébe számomra elvesztette azt a varázsát, amiért szerettem a karaktert, a kiismerhetetlenségét, titokzatosságát. Némileg a keménységét is így, hogy érző lényt csinált belőle a szerző. Mert nekem ő volt az a karakter, aki pont jó volt a háttérben (első kötet) és megosztott főszereplőként (második kötet). Viszont azt meg kell hagyni, hogy az életemben olvasott egyik legszebb könyvlezárás pont a marcona drejlinghez kötődik. Ez azért kicsit helyrebillentette nálam a dolgokat.

A fentebb említettektől eltekintve egy jó lezárást kapunk, a szálak nagy része elvarrásra kerül, a rejtélyek megoldódnak, történik ez a szerzőtől megszokott pörgős cselekménnyel, érdekes és szerethető karakterekkel.

A BEJEGYZÉS TOVÁBBI RÉSZÉBEN SPOILEREK ELŐFORDULHATNAK!

Robert Jackson Bennett: Pengék városa (Isteni városok 2.)

Általában egy trilógia középső része nem tudja megközelíteni az első rész színvonalát, mert valami mindig félrecsúszik, vagy mert tipikus középső rész. A Pengék városa viszont egy üdítő kivétel, mert érvényes rá az a közhely, hogy jobb, mint az első rész, ami nem kis teljesítmény tekintve, hogy már az első könyv is nagyon tetszett a világépítésével, történetével.

Ebben a kötetben tovább szélesedik Bennett világa, több minden kiderül az isteneiről, a háború mikéntjeiről, és ezt nem máson keresztül mutatja be, mint az első kötetből kedvenc mellékszereplőmön, Turjin Mulaghesh-sen keresztül, aki ebben a kötetben főszereplővé lép elő. De nem akár milyenné. Már az első könyvnél is kitűnt, hogy amellett, hogy keményvonalas katona tud gondolkodni is, nemcsak pusztítani, és az érzelmi világa is elég gazdag, bár nemigen mutatja ki. Ő nekem a “gondolkodó katona”, bár hogy mennyire értelmes definíció ez azt nem tudom, de az én fejemben így élnek a hozzá hasonló karakterek. Valamiért Paul Martin jutott eszembe róla a Csodaidőkből, ne kérdezzétek miért, talán a múltja miatt. Ugyanazért látom őket sokrétű és értékes karakternek. Katonák, de mégis többek annál.

Szegény Mulaghesh mama ismét rejtélyek és pörgős események közepén találja magát, amiben nem kevés szerepe van az isteneknek és Sigrudnak.

Baj baj hátán - Rachel Hawkins: Hex Hall (Hex Hall 1.)

Vagy olyan címet is adhattam volna a bejegyzésnek, hogy rejtély rejtély hátán. Ugyanis mindkettőben bővelkedik a kötet. Már régóta érdekelt ez a könyv és most a Hősök vagyunk avagy olvasási maraton! keretében ötödik könyvként sort is kerítettem rá. Kiderült, hogy sokkal hamarabb is kézbe vehettem volna, mert nagyon tetszett a Rachel Hawkins által megálmodott világ, a főszereplő csetlése-botlása, miközben próbál lavírozni a számára ismeretlen közegben, a rejtélyek sokasága, amiben bővelkedik a kötet és persze a fordulatok, amikből szintén van egy pár.

A történetben a természetfeletti lények, vérfarkasok, alakváltók, boszorkányok és más különleges lények dominálnak, illetve a mágia, ami hozzátartozik ehhez a világhoz. Zsánerileg urban fantasy, abból is az ifjúsági (YA) vonal, de nem szenved annak gyerekbetegségeitől. Áthatja egy amolyan kamaszos báj, ami a szereplők életkorából adódik, de egyébként egy izgalmas, fordulatokkal teli történet, amit idősebbek is nyugodtan kézbe vehetnek minden fenntartás nélkül. A vörös pötty se legyen elrettentő, mert azt csak a korosztályt hivatott belőni, de a regény felnőtt fejjel is élvezetes.

A rejtélyek városa - Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa (Isteni városok 1.)

Már régóta érlelődött bennem ennek a könyvnek az elolvasása, de valahogy mindig elmaradt. Végül mégis a kezembe akadt a könyv és mikor a végére értem egyetlen gondolat járt a fejemben: miért vártam ezzel eddig? Mert jó, sőt, nagyon jó. Az urbanfantasy new weird irányzatának kiemelkedő darabja, amely egy kiváló alapötletre épít. A szerző jól mozgatja a különböző szálakat, jól építi fel a nyomozást, a szereplők kutatása közben fokozatosan ismerteti meg a világot az olvasóval. A felbukkanó történelmi emlékek ezt még jobban alátámasztják, de mivel ezek a történet részei, és ügyesen belesimulnak a cselekménybe, nem érződik direkt expozíciónak.

A világmélyítés mellett említést érdemelnek a karakterek is, akik jól kidolgozottal, mindegyiküknek megvan a maga szerepe a megfelelő helyen és időben. Mindegyikükről annyit tudunk meg, amennyi a történet szempontjából feltétlenül szükséges és ez nagyon jól van így. A történetet áthatja a politikai helyezkedés, a szereplők játszmái mindezt egy olyan városban, amit az Istenek öröksége határoz meg, mindent áthatnak a titkok és rejtélyek, és ahol a lépcsők a semmibe vesznek.

Ahol a természet az úr… - Anne Bishop: Vörös betűkkel (A Mások 1.)

Szándékosan nem olvastam el előre a fülszöveget, hogy ne befolyásoljon, így csak annyit tudtam olvasás előtt a könyvről, hogy fantasyról van szó. Ami jó is volt meg nem is. Hamar kiderült, hogy az emberek és a természetfeletti lények (alakváltók, vámpírok, elementálisok, stb.) viszonya van a középpontban, ami nem igazán a zsánerem, bár vannak kivételek, és ez a könyv is ezek közé tartozik. Így nehezen is kezdtem neki az olvasásnak, mert ahhoz, hogy ilyen témájú fantasyt olvassak, kell egy bizonyos hangulat, ami éppen mikor elkezdtem a könyvet, nem nagyon volt meg. Aztán az is hamar kiderült, hogy ez a könyv más szemszögből áll a témához, mint az ilyen típusú könyvek általában. Itt nem az ember állt a középpontban, hanem a Másoknak nevezett természetfeletti lények és az emberek másodlagos szereplők. Ez a csavar már rögtön más megvilágításba helyezte a könyvet, és egyszer csak azt vettem észre, hogy beszippantanak az események, és nagy izgalommal várom, hogy mi fog történni.

Anne Bishop világa egyedi fantasy világ, jól felépített háttérrel és karakterekkel. Az információadagolás az elején lassabb, így van idő megismerni a szereplőket, a háttérvilágot, van idő elmerülni a cselekményben. Ez a lassú tempó aztán kissé begyorsul, ahogy történnek az események, de addigra már otthonosan mozgunk a világban, és így könnyen követhető a váltás. A feszültséget és veszélyérzetet is jól adagolja a szerző, és jól is adja át, így a szereplőkel együtt izgulhatunk. Egy határozott ívet fut be a történet a főszereplő Meggie Udvarba kerülése és a támadóitól való megmenekülése között. Annak ellenére, hogy ez egy sorozat első kötete, nem lezáratlan, ami egyik nagy előnye a könyvnek.

Urban fantasy kiváló humorral - Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája (Borbíró Borbála 1.)

Már egy ideje végére értem a könyvnek, de még mindig nehezen tudom összeszedni, hogy mit írjak róla. Eddig gondolkoztam, miért is lehet ez, aztán rájöttem, hogy azért van, mert nagyon tetszett a könyv és nem tudom, hol kezdjem az áradozást. Tény, hogy már régen nem olvastam ennyire jól megírt könyvet, és nem értem, miért halogattam eddig egyáltalán, mert már régóta érdekelt a könyv. A múlt év nyarán, az írónő játékán, megnyertem belőle egy példányt, de eddig vártam a pillanatot, mikor szippant be a Boriverzum. Aztán egyszer csak megtörtént, és hamar kiderült, hogy megérte az „ihletre” várni. Köszi, Ligeia!

Először a sorozat szlogenjével ismerkedtem meg a Merengő Magyar Agyar novellapályázata kapcsán. „Magyar nyakba magyar szemfog!” Ez már rögtön felkeltette az érdeklődésemet. És így a történet megismerése után mondhatom, hogy a Darren Shan óta nem olvastam ilyen jó történetet, amiben vámpírok vannak, és ráadásul Magyarországon játszódik, ami még pluszban hozzátesz a dologhoz.

Egy jól kidolgozott, érdekes háttérvilágú történetet kapunk, jó karakterekkel, párbeszédekkel, humorral, amit egy jó adag társadalomkritika is fűszerez. És nem utolsó sorban az írónő történelmi, irodalmi ismereteit is megcsillogtatja.