Évösszegző 2020

Az év eleje gördülékenyen indult a blog életében. Megírtam a 2019-es év évösszegző bejegyzéseit, könyves leges listákat. (A sci-fi-fantasy listáról ITT, a legérdekesebb könyvekről ITT, az ifjúsági- és gyerekkönyvekről ITT, a képregényekről pedig ITT írtam.) Interjúk és értékelések is kerültek fel, előbbiek zömében péntekre kerültek át, utóbbiak pedig maradtak a szokásos vasárnapi menetrenden.

Úgy látszott, minden adott ahhoz, hogy egy jó évnek nézzek elébe blogolás szempontjából, de aztán jött a pandémia, és mint minden más, a blogolás is megtorpant nálam. Bár az év első felében még kitartottak az előre megírt bejegyzések, de a másodikba, főleg a vége felé néha már kínlódtam, mert a helyzet kissé leszívott. Noha ez annyira nem látszott, mert mentő ötletként beugrott, hogy van jó pár régen, már megszűnt online magazinokba írt cikkem, így indítottam egy Könyveken túl rovatot (ITT írtam erről), aminek keretén belül eddig a régi animés ismertetőim egy részét, illetve egy filmes cikkemet tettem fel. Ez a rovat ebben az évben is folytatódik, ahogyan a Top 5 Szerda és a Borítóleleplezés is. Interjúkat is tervezek, de ez még képlékeny. A 2020-as év a stagnálás éve volt, de reméljük, hogy a 2021-es év sokkal jobb lesz.

Top 5 Wednesday #76 – 5+2 kedvelt könyves szerelmespárom

 

Ez a rovat hetente jelenik meg, és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot IDE kattintva megnézhetitek. A témaszünet miatt egy ideig rendszertelen időközönként saját témákkal jelentkeztem, de a témák kitalálója immár visszatért, így próbálok én is visszatérni a heti bejegyzésekhez. Ha a heti tematikából lenne olyan, amire nem lesz ötletem, akkor saját témával helyettesítem az adott hetit.

 

A Valentin-nap közeledtével mi másról is szólhatna a heti Top 5 Szerda, mint a szerelemről. Nektek kik a kedvenc könyves szerelmespárjaitok? A bejegyzésemből megtudhatjátok, hogy számomra kik azok a párok, akiknek megfogott a szerelmük.

 

Borítóleleplezés #30 – Kresley Cole: Dead of Winter – A tél halottai

Hamarosan megjelenik a Könyvmolyképző Kiadónál Kresley Cole Az Arkánum Krónikák sorozatának harmadik kötete, A tél halottai, ami a kiadó Vörös pöttyös sorozatát gazdagítja.

Íme, az új Vörös pöttyös kötet borítója!

 

Borítóleleplezés #29 – Amy Harmon: The Bird and the Sword – A madár és a kard

Hamarosan megjelenik a Könyvmolyképző Kiadónál Amy Harmon A madár és a kard krónikái sorozatának első kötete, A madár és a kard, ami a kiadó Vörös pöttyös sorozatát gazdagítja.

Íme, az új Vörös pöttyös kötet borítója!

 

Top 5 Wednesday #75 – Öt könyv/mangasorozat, aminek a világában szívesen élnék

Ez a rovat hetente jelenik meg, és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot IDE kattintva megnézhetitek. A témaszünet miatt egy ideig rendszertelen időközönként saját témákkal jelentkeztem, de a témák kitalálója immár visszatért, így próbálok én is visszatérni a heti bejegyzésekhez. Ha a heti tematikából lenne olyan, amire nem lesz ötletem, akkor saját témával helyettesítem az adott hetit.

  

Januárban kihagytam ezt a rovatot, de februártól szeretnék hozzá visszatérni. A heti téma: Home Sweet Home, azaz otthon, édes otthon. Olvasás közben fordult már elő veled, hogy megálltál és feltetted magadnak a kérdést: Szívesen élnék itt? Ugye ismerős ez az érzés? A Top 5 Szerda heti témája erről szól: öt olyan könyv/mangasorozatról, aminek a világába beköltöznék.

 

Stjepan Šejić: Harleen

Vannak olyan képregényes karakterek, akiknek a sorsa nem, vagy csak kis mértékben tud megérinteni, illetve egész egyszerűen közömbösek maradnak. A Harleen elolvasásáig így voltam Harley Quinn-nel és Jokerrel is. Mert hiábaérdekes a karakter eredettörténete, de nem váltott ki belőlem különösebb érzelmi reakciót. Legalábbis eddig. Jött ugyanis a Šejić-féle újraértelmezés, ami megváltoztatta a két karakterhez való hozzáállásomat. Sikerült izgalmassá tenni őket, olyannyira, hogy a képregény végére azon kaptam magam, hogy olvasnám tovább is. Főleg azért, mert a szerző egyszerűen annyira megfogott a stílusával, a képi világával, hogy még hetek múltán is ez pörög az agyamban, és fel-felvillannak a fejemben az ütősebb jelenetek. Mindezt úgy éri el, hogy újraértelmezi azt, amit már láttunk/olvastunk, de teszi ezt olyan módon, ami hosszú ideig emlékezetes marad. Mondom ezt úgy, hogy ritkán maradnak meg az emlékezetemben képregények cselekményei, maximum csak halványan, de ami mégis, az nagyon erőteljesen, még évek múltán is. Ehhez a nem túl népes táborhoz csatlakozott a Harleen is.

A legendás antihős, Harley Quinn születéséről és Joker iránti, kifacsarodott szerelmének döbbenetes nyitányáról szól a Harleen. Dr. Harleen Quinzel, az ifjú pszichiáter úgy érzi, megtalálta a gyógymódot a bűnözés visszaszorítására Gothamben. Forradalmi elméletét azonban csak úgy tudja bizonyítani a kétkedő szakmai elit számára, ha fejest ugrik az Arkham Elmegyógyintézet legveszélyesebb ápoltjainak elméjébe. Minél több időt tölt el betegesen őrült vizsgálati alanyaival, annál jobban vonzza őt magához az egyik páciens.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Bodnár Gyöngyi Gina (szerk.): Stigma

Szabó Borka kért fel még december közepén, a Közösségi Írók Céhének alapítója, Tóth Győző nevében a Stigma című antológia előolvasására, aminek örömmel tettem eleget, mert már rögtön a kötetben szereplő témák (ezekre később visszatérek) felkeltették az érdeklődésemet. Mielőtt olvasni kezdtem, felmerült bennem, hogy mi is az a KIC, mert még soha nem hallottam róla azelőtt. Bizonyára a cikk olvasói közül is sokan így vannak ezzel, így elsőként álljon itt egy rövid ismertető arról, milyen kezdeményezés is a Közösségi Írók Céhe.

 

A KIC-ről:

A világ kezdő írói mind telve vannak kreatív energiával, mégis a legtöbben félbehagyják, fiókba teszik, esetleg szégyellik műveiket. Csoportunk arra vállalkozik, hogy egy közösségbe gyűjtse ezt a sok kreatív energiát, és kézzel fogható eredményre juttassa.

Segít önbizalmat önteni a kétkedő tehetségekbe, megszervezni a nálunk alkotott művek megjelenését.

A Stigma antológia az első ilyen alkotás, melyet csapatunk írói és a vezetők önkéntes munkája hozott létre.

ITT csatlakozhattok hozzánk.

A lelkes szavakat olvasva nagyon megtetszett ez a kezdeményezés, mert kifejezetten a kezdő írókat célozza közvetlen, befogadó módon. Ugyan a kötet elolvasása után látszik, hogy itt is válogatáson estek át a művek, és a legszínvonalasabbnak ítélt novellák kerültek be, de látszólag nincsenek olyan szigorú kritériumok, amik elriaszthatnák a kezdő szerzőket, mégis minőségi szövegeket válogattak be. Ezáltal ez a kezdeményezés nagyon jó löketet adhat akár az eddig fióknak író szerzőknek is.

A kötetről:

Mi születik abból, ha harmincnégy kezdő író egy közös cél érdekében írásra adja a fejét? Mi az, ami megmozgatott és cselekvésre késztetett ennyi elmét?

A világon számos olyan ember él, aki magán viseli a társadalom előítéleteit, sztereotípiáit.

Az írók a történeteken keresztül bepillantást engednek ezen sorsokba, élettörténetekbe és tragédiák fondorlatos szövevényébe.

A kötetben szereplő témák: Mentális-betegségek és személyiségzavarok, introvertáltság, LMBTQ, tudatos gyermektelenség és hajléktalanság. A novellák főhősei szemén keresztül megismerhetjük, milyen az életük úgy, hogy egy kicsit mások, mint a többiek.

A művek szerzői: Alex L. Hooper, Andy T. Miller, Barbara Liney Woods, Bodnár Gina, Broklynn Lee, Cain Godrich, Czipó Petra, Friewald Ruben, Jáger Dorottya, Julia RedHood, Kovács Kelemen Zoltán, Kucsora Zsolt, Lekli Medárd, L. J. Wesley, Majcher Artúr Bendegúz, M. Z. Chapelle, Molnár Regina, Németh Tünde, Palcsó László, Papp Vera, Papp Zsuzsi, Pengő Edit, S. Fischer, S. A. Locryn, Shadow, Surányi Gabriella, Szabó Cintia, Szili Petra, Szinayné Rigó Éva, Takács Dóra, Tom Bone, Tóth Győző, Vasvári Tamás

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Jeph Loeb: Pókember: Kék

Mielőtt bármit is írnék a Pókember: Kék minisorozatról, meg kell említenem, hogy azon ritka kivételek egyike vagyok, aki nincs igazán oda Pókemberért. Viszont mivel Jeph Loeb és Tim Sale már meggyőzött a másik két „színes” kötettel, és ez következett nálam a Nagy Marvel-Képregénygyűjteményből, így úgy voltam vele, miért is ne?, legfeljebb úgy teszem vissza a polcra, hogy ez is megvolt, haladjunk tovább. Annak ellenére álltam így hozzá, hogy pozitívak voltak az előjelek, mert Pókfejet annyira nem kedvelem, leszámítva talán az MCU-s megformálását. Aztán belekezdtem az olvasásába, és olvastam és olvastam, és aztán azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok letenni, mert a Loeb/Sale hatás maximálisan tette a dolgát, és a végére elérte, hogy bár nem szerettem meg, de meg akartam érteni Peter Parkert/Pókembert. Ami azért nagy szó nálam, mert eddig a képregényekben inkább taszított, mint vonzott a karakter (néhány olyan üdítő kivételt eltekintve, mint ez is).

A kötet keletkezése a Fenegyerek: Sárga (ITT írtam róla) és a Hulk: Szürke (bővebben ITT) közé esik. Ennek a kötetnek különösen jót tett, hogy nem eredettörténetet mesél el. Az alkotók jól ráéreztek, hogy Parker karakterének más az erőssége: a humor és a szerelem. Ezért a történet Pókember harcairól és Peter egyre jobban bonyolódó életéről szól, ahol a szerelem is felüti a fejét, mint extra bonyolító tényező. Röviden összefoglalva ez a kötet két fiatal egymásra találásáról szól, ami nagyon is illik ehhez a Pókemberhez, aki még keresi a saját útját.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Jeph Loeb: Fenegyerek: Sárga

Fenegyerek karakterét a 2003-as filmfeldolgozásban ismertem meg Ben Affleck megformálásában. Hibáival együtt nagy hatást gyakorolt rám a film, főleg Affleck alakítása meg a vakság megjelenítése miatt. Megkedveltem a karaktert, amire a 2015-ös Netflix sorozat rátett még egy lapáttal, mivel Charlie Cox még jobban eltalálta, illetve bejött az egész feldolgozás hangulata. Viszont a filmes benyomás mellett még hiányzott, hogy képregényt is olvassak a karakterről. Ez egészen a Neil Gaiman által jegyzett 1602-ig így is maradt. És habár ott nem egyedül szerepelt, mégis tovább mélyítette a karakter iránti szimpátiámat.

Ilyen előzmények után fogtam bele a Fenegyerek: Sárgába, amit elsőként olvastam el a Loeb és Sale együttműködéséből született „színes” sorozatból, követve ezzel a keletkezési sorrendet. A kritika megírása előtt viszont fordított sorrendben haladtam, Hulk: Szürke, Pókember: Kék, és csak utána következett ez a kötet. Az újraolvasási sorrend miatt néhány dolog feltűnt, amik felett máskülönben talán átsiklottam volna. Az egyik ilyen dolog az volt, hogy első olvasásra a három kötet közül Matt Murdock története tetszett a legjobban, mert kellően sötét hangulatú, ugyanakkor a veszteség ellenére mérhetetlen optimizmus is áradt belőle. Másodjára viszont feltűnt, hogy Loeb és Sale láthatóan előre kitalálták a koncepciót. Határozott elképzeléseik voltak, de mintha itt, az első mininél még érződött volna némi bizonytalanság, legfőképpen az elején, mind képi ábrázolás, mind a szöveg terén. Ami viszont a későbbi darabokra teljesen eltűnt, de már ennek a kötetnek a végére is érződött, hogy egészen belejöttek. Talán emiatt is lehet, hogy az utolsó két fejezet, a Vert helyzetben és A végső gongszó lett a kedvencem.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Kellemes ünnepeket kívánok!

Kedvenc karácsonyi képem 2019-ből

 

Sziasztok!

Minden kedves olvasómnak kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánok! 

Az ünnepi időszak a pihenés és feltöltődés időszaka. Ennek jegyében én is egy lélegzetvételnyi szünetet tartok a blogon. A következő bejegyzést január 10-én olvashatjátok, ami egy könyvértékelés lesz. 

Üdvözlettel:

L. M. Montgomery: Anne karácsonya

Montgomerytől eddig nem sokat olvastam, inkább csak filmadaptációkat láttam a műveiből. Még régebben a kezembe került néhány rész az Anne-sorozatból, az Anne otthonra talál és az Anne az élet iskolájában című kötetek. Ősszel viszont beszereztem a szerző magyarul megjelent könyveinek nagy részét, így most álltam a polc előtt, és gondolkoztam, hogyan álljak hozzá a munkássága mélyebb megismerésének. Végül addig-addig halogattam, hogy már decembert írt a naptár, így a karácsonyi novelláskötete, az Anne karácsonya mellett döntöttem. Egyrészt pont tökéletes olvasmány volt így az ünnepek előtt, másrészt amúgy is szeretem a novellásköteteket, harmadrészt szeretek egy szerzővel a novelláin keresztül megismerkedni, mert behatóbb első benyomás alakulhat ki az adott íróról több, rövidebb történet által.

Ez LMM-nél is határozottan így volt, még annak ellenére is, hogy a gyűjteményben szereplő novellák nagyrészt egy fősodor mentén íródtak, illetve mindegyiknek hasonló a felépítése, mi több, a tanulsága is. Viszont a szereplők mindegyikben különböznek, ezáltal az alapszituációk és némiképp a hangulatuk is. Azonban néhány közös vonás mégis jellemzi a kötetet. Az egyik ilyen, hogy Montgomery mesélés közben egyben egy adott időszak (19. század vége, 20. század eleje) egy-egy szeletét is megmutatja az olvasónak, és ebből a tizenhat darabkából egy határozott korrajz és helyszínrajz (mindegyik novella a Prince Edward-sziget egy-egy szegletében játszódik) áll össze. Valamint mindegyikben fontos témákkal foglalkozik a szerző. Ezek közül a leggyakoribb a szegénység, a megnemértettség, a magány vagy éppen a megbocsátás. Illetve hasonló karakterek is felbukkannak a novellákban, például Montgomery több történetben is szerepeltet ikreket a főszereplők testvéreiként, vagy egy-egy furcsa nagybácsi, nagynéni is felbukkan. De karakterszinten mégis az jellemzi legjobban az írásokat, hogy mindegyik nagyszámú szereplővel dolgozik, ami miatt az olvasó elveszhetne a részletekben, ha Montgomery nem varázsolta volna őket emlékezetessé valamilyen humoros elemmel, hajviselettel, viselkedéssel.