Robin O’Wrightly: Emlékkönny

Robin O’Wrightlyról nekem mindig a #Wetoo sorozat jut eszembe. Ám vannak más jellegű írásai is. Az egyik ilyen az Emlékkönny, ami merőben más, mint, amit eddig olvastam tőle. Mind hangvételében, mind kivitelezésében egyedi és sokkal bensőségesebb. Egyszersmind magát a szerzőt is közelebb érzi magához az olvasó, hiszen hamar kiderül, hogy a mesélő is a család része, amiről a regény szól, és a cselekmény igaz történeten alapul. A hiányokat, hézagokat pedig kitölti a szerzői képzelet, de végig titok marad, hogy az egészből mi igaz és mi nem, így az élmény végig érdekfeszítő amellett, hogy sokszor szomorú és drámai is egyben.

A borító romantikus történetet sejtet, ám a regény sokkal több ennél, mert egy család (a szerző családja) száz évét meséli el 1920-tól egészen 2020-ig. Ez már önmagában nem kis vállalkozás, viszont az egyenesen csodálatos, ahogy az olvasók elé tárja, pedig a nevek és helyek a legtöbb esetben kegyeleti okokból fiktívek. Ez egy a valóság és a mágikus realizmus határán egyensúlyozó remekmű, tele fájdalommal és egy családdal, amelyik még napjainkban is csak lábadozik a generációkon átörökített traumákból. Mindez már-már szépirodalmi nyelvezettel és kiváló történetvezetéssel lett megírva, amit végig áthat az író az olvasóra is átragadó szeretete.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Raana Raas: Vezetők

Az Időcsodák negyedik, egyben befejező kötetének, a Vezetőknek nem volt könnyű dolga. Egyrészt sok idő telt el az előző rész, a Menekülők (ITT írtam róla) megjelenése óta, ami olyan magasra tette a lécet, hogy annak iszonyú nehéz megfelelni, másrészt egy záró kötetnek mindig nagyot kell domborítania, hogy az olvasók elégedettek legyenek. Az elvárásaim nekem is az egekben voltak, noha próbáltam nem a Csodaidők lezárásához, a Hazatérőkhöz hasonlítgatni, mert attól a történettől időközben teljesen eltávolodtunk. Ami nem baj, sőt nagyon érdekes volt látni, a szerző hogyan képzelte el az alternatív története megoldását. 

Az előző kötet értékelésénél kitértem rá, hogy a részek egy határozott történeti ív mentén mozognak. Az első, az Elágazó utak (ITT olvashattok róla bővebben) a bevezetés szerepét töltötte be, lefektette az alapokat, és megágyazott a további történéseknek, a második, az Ellenállók (ITT írtam róla) a CSU és a Kaven közötti konfliktust hivatott elmélyíteni. A harmadik rész, a Menekülők (EBBEN a cikkben olvashattok róla) még erre is rátett egy lapáttal, mégpedig azzal, hogy a tetralógia tetőpontjává vált, a Vezetők pedig a megoldást, a lezárást adja a történethez. Noha minden hosszabb történet körülbelül ezekből az egységekből épül fel, de ritkaság az ennyire jól felépített, sodró lendületű sorozat. Mert hiába telt el több év egy-egy kötet megjelenése között, a történeti és érzelmi ív mégis töretlen maradt, ami nem kis teljesítmény. Ritkán találkozni ennyire határozott négy köteten keresztül egyenletesen és erőteljesen vezetett történettel, de a szerzőnek (a végső zárást leszámítva) tökéletesen sikerült tartania a történetfolyam elején felvett ritmust.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Raana Raas: Menekülők

Az Ellenállók kritikám elején (ITT olvasható) azt írtam, hogy az a kedvencem az eddig olvasott kötetek közül. Ez a Menekülők olvasásával megváltozott. Nem gondoltam, hogy ez lehetséges, de minden mélységével, magasságával, fájdalmával és örömével együtt ezt a kötetet szeretem a legjobban a szerző világából. Azóta befejeztem az utolsó kötetet, a Vezetőket is, de ez nem változtatott a véleményemen, ezért határozottan állíthatom, hogy ezzel a kötettel új kedvencet avattam.

Elsősorban azért, mert a vártnál jobban elmélyíti a világot. Itt most nem csak a háttér továbbépítésére és árnyalására, valamint az új elemek behozatalára gondolok, hanem az érzelmi ív elmélyítésére is. Ezzel pedig az események megfelelő súlyt kapnak. Mert míg az Elágazó utak (ITT olvashattok róla) a történet bevezetéseként funkcionált, az Ellenállók pedig leginkább a konfliktus szerepét töltötte be, addig a Menekülők a tetralógia tetőpontja, annak minden iszonytató vagy éppen szívmelengető történésével együtt. Így hát a háború gépezete a csúcsra pörög, magával sodorja a szereplőket és az olvasókat egyaránt.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Raana Raas: Ellenállók

Nehéz elfogulatlanul írnom erről a műről, mert Raana Raas univerzumának eddig olvasott hat kötete közül (a Csodaidők négy kötetét is beleértve) eddig az Ellenállók a kedvencem. Ahogy az Elágazó utakról szóló cikkben írtam (ITT olvasható) a szereplők erőteljesebben fejezik ki az érzéseiket, emiatt az események is sokkal intenzívebbek, és jobban hatnak az olvasóra, mint a Csodaidők-tetralógia esetén. Habár annak második kötete, a Kiszakadtak (ITT írtam róla) sem volt egy pillekönnyű olvasmány, de az valahogy mégsem hatott annyira intenzíven, mint az Időcsodák második része, az Ellenállók. Úgy éreztem, hogy a szerző ezúttal teljesen elengedte magát, és minden elképzelt (vagy valóságban gyökerező) vad ötletét megvalósította, amivel iszonytatóan gyönyörű, egyben kegyetlen regényt alkotott.

A történet ugyanis egyszerre szép és megrázó, ugyanakkor elgondolkodtató is. Nem először olvastam ezt a részt, mégis minden egyes alkalommal szétszed és összerak, és belül mindig jóízűt bőgök rajta, főleg az utolsó hat fejezetén. Nem tudom, ez a rész hogy sikerült ilyen intenzívre, és mit érezhetett, gondolhatott a szerző írás közben, de az a pár fejezet (természetesen az előzőek is!) valami zseniális. Mindig fáj olvasni ezt a könyvet, ugyanakkor annyira szeretem, hogy időről időre muszáj elővennem. Közben mindig elgondolkodom a saját életemen is, és a szereplők példáját követve végül mindig elemzés lesz a vége, így a végeredmény mindig nagyon érdekes utazás lesz a regény univerzumán belül és a saját agyamban is.

A bejegyzés további része spoilereket tartalmazhat!

Kristin M. Furrier: A Társalkodónő

A szerzőtől eddig olvasott két kötet, Az üveggyémánt átka (ITT írtam róla) és Az elvesztett múlt (amiről EBBEN a cikkben olvashattok) alapján eléggé szkeptikusan álltam A Társalkodónőhöz. Az írónőben ugyanis minden tudás megvan, ami egy igazán átütő íráshoz kell, viszont engem eddig nem tudott igazán magával ragadni, valami mindig kizökkentett, vagy éppen hiányzott ahhoz, hogy igazán szeressem a műveit.

Így hát először nem is akartam vállalni a könyv olvasását, de aztán megláttam, ki szerkesztette, és Tarja Kauppinen neve kíváncsivá tett, milyen fejlődési szintre jutott el a szerző az ő útmutatásával. Olyanra, amire egyáltalán nem számítottam, sőt számomra A Társalkodónő az év eddigi legnagyobb pozitív meglepetése. Vajon hol rejtőzött ez eddig a szerzőben? Nem tudhatom, de sokkal hamarabb ki kellett volna adnia magából, mert ez a szöveg számomra az igazi Kristin M. Furrier, ami az eddigi írásainak mélyén rejtőzött, de mind ez idáig nem tudott kibontakozni, nem állt össze annyira, hogy egy igazán jól megírt, kiforrott szöveg kerekedhessen ki belőle. De végre itt van! És örülök, hogy végül kötélnek álltam, mert sokkal többet kaptam ettől a könyvtől, mint  képzeltem.

Raana Raas: Elágazó utak

A Mi lett volna, ha…? kérdést sokszor feltesszük magunknak könyvek kapcsán. Mi lett volna, ha az egyik szereplő mégse megy valahová, vagy épp másképp dönt. Ilyesmivel fejben sokszor eljátszottam már, de általában erre a kérdésre nincs válasz, mert az írók megírják a saját elképzelésük szerint a történetet, ők vezetik a cselekményt, alakítják szereplőik sorsát, az olvasó pedig csak befogad, és csak fejben ötletelhet azon, mi lenne ha valami egészen másként zajlana, és ez milyen változásokat indíthat el. A Csodaidők-tetralógia (amiről ezekben a cikkekben olvashattok: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész) szerzője azonban másképp gondolta, és megalkotta saját történetének alternatív univerzumát, amivel elképesztő távlatokat nyitott a szereplők sorsának elkanyarításához, aminek csak a képzelet szabhatott határt. Persze, nehéz jól, olyanra csinálni, hogy a változás hihető legyen. Görgey Etelka, írói nevén Raana Raas ezt fejlesztette tökélyre az Időcsodákkal. Ennek a sorozatnak az első kötete az Elágazó utak, ami egy ponton, az egyik szereplő döntése miatt elválik a Csodaidőktől, és elképzelhetetlen távlatokat nyit ezzel.

Az Időcsodák-tetralógia ugyanis nem csak egy bőrlehúzás a szerző kedvenc univerzumáról, hanem annak kitágítása, olyannyira, hogy szereplői a végére teljesen más utakat járnak be. Az alapok, a keret változatlan, viszont a világ és a szereplők sokkal árnyaltabbak, a jellemek húsbavágóbbak, és a Csodaidőkben megismert társadalmi berendezkedéssel, a Kavennel kapcsolatos ismeretek is sokkal bővebbek. A világ tehát kitágul, és magához igazítja a szereplőit is. Mindezt a szerző ismét kitűnő érzékkel tárja az olvasója elé.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Louisa May Alcott: Kiasszonyok; Jó feleségek

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat!

Sokat gondolkoztam azon, hogyan is írhatnék a Kisasszonyokról, és végül úgy döntöttem, hogy egymagában nem igazán tudom értékelni ezt a kötetet, mert – a háromévnyi időugrás ellenére – szerves egységet alkot a Jó feleségekkel. Ezért úgy döntöttem, egy cikkben írom le a véleményemet. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a filmadaptációk – mind a 1994-eset, mind a 2019-eset nagyon szeretem – is együtt dolgozzák fel ezeket, ami erősítette bennem, hogy „egy könyvként” kezeljem őket. A történeti ív és a mondanivaló is így teljes, ami szintén a fent leírtakra erősít rá.

Egy filmadaptáció esetében általában szeretem előbb elolvasni az eredeti művet, viszont a Kisasszonyoknál úgy esett, hogy a filmadaptációval előbb találkoztam a tévében, még tizenegy-két évesen, minthogy megtudtam volna, hogy létezik belőle könyv. Akkoriban mondjuk ez nem is foglalkoztatott annyira, és csak később, mikor felrémlettek a filmmel kapcsolatos pozitív emlékeim, ötlött fel bennem, hogy jó lenne elolvasni. Viszont csak a 2019-es feldolgozás mozis megtekintése ösztönzött arra igazán, hogy kölcsönkérjem és elolvassam. A legújabb film ugyanis nagyon jól sikerült, főleg Saoirse Ronan alakításának köszönhetően, így nagyon kíváncsi lettem az alapműre.

Régi ajánló - Raana Raas: Csodaidők – Hazatérők

A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

Raana Raas könyvtetralógiájának befejező része, a Hazatérők 2010 nyarán jelent meg, a Shremeya Kft. gondozásában. Őszintén megvallva én egy évig szabályszerűen tűkön ültem, mert a harmadik könyv finoman szólva is függővéggel ért véget. 

A kötet cselekménye a harmadik kötet vége után négy évvel veszi kezdetét. A háború tovább dúl, miközben a szereplőknek a személyes tragédiáikkal is meg kell küzdeniük. A Kaven puszta léte teljesen veszélybe kerül. A CSU folytatja a közösség teljes elpusztítására vonatkozó terveit.

Az eseményeket továbbra is Judy, Giin és Yaan szemszögéből 

ismerhetjük meg.

Régi ajánló - Raana Raas: Csodaidők – Árulás

A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

Raana Raas könyvtetralógiájának harmadik kötete, az Árulás 2009 nyarán jelent meg. A kiadás egy kis nehézségbe ütközött, mert az Animus megvált a sorozattól, így egy időre kiadó nélkül maradt. Az írónő végül a magánkiadás mellett döntött, így a könyv a Shremeya Kft. gondozásában jelent meg. Először kérdéses volt, hogy sikerül-e fizikai formában kiadni a sorozat kötetei, de a hűséges olvasótábornak hála lehetővé vált. 

A könyv a második kötet után öt évvel kezdődik. Tűzszünet van érvényben a CSU és a Kaven között, így a szereplők összeszedhetik magukat, és valamelyes rendezhetik az életüket. De ez az állapot nem tart sokáig, és a háború lángjai újra felerősödnek, a második kötethez képest még hevesebben. A Csillagunió megpróbálja bekebelezni a Kaven utolsó védfalait is, ami Paul Martyn révén nagyon eredményesen megy nekik. De aztán a sikeres hadvezért eltávolítják az útból, és a hódítások is megállnak. Viszont a történet nem ilyen egyszerű. Cselszövések sora szövi át az egész regényt, és van, akit végül azok árulnak el, akikre az életét is rábízta volna.

Régi ajánló - Raana Raas: Csodaidők – Kiszakadtak

A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

A Kiszakadtak Raana Raas könyvtetralógiájának második kötete, másfél évvel Az ogfák vöröse után, 2008-ban jelent meg. A másfél éves szünet annyiból nem volt túl szerencsés körülmény, hogy a történet nagyon épít az első regény cselekményére, így még azoknak sem árt feleleveníteni a történetet a könyv elolvasása előtt, akik olvasták az első kötetet. Azoknak, akik először a második kötettel találkoznak, azt tanácsolom, hogy mindenképp szerezzék be az első kötetet is, mert az már olyan összetett és sok szálon fut, hogy sokszor még az előzmények ismeretében is nagyon oda kellett figyelni, hogy az ember megértse a könyv eseményeit.

Míg az első kötetről elmondható volt, hogy lefektette az alapokat, megismerhettük a Kavent és az azon kívüli külsős világot, addig a második kötetre az áll, hogy ez a sorozat „motorja”. Míg az első kötet leginkább egy sci-fi családregény volt, addig a második kötetben egy politikai sci-fit kapunk az arcunkba, amiben erőteljesen felpörögnek az események. Hat évvel járunk az első kötet vége után. A Csillag Unió politikai és katonai vezetésének terjeszkedési tervei egyre nagyobb feszültségeket szülnek, de a háttérben a kaveniek iránti ellenszenv is mozgatja az eseményeket. Ennek középpontjában a kiszakadtak, a kavent elhagyók állnak, akiknek a helyzetét szinte ellehetetleníti a Shee Martyn-féle politika, így nem tudnak beilleszkedni a külsős világba. Viszont a Kaven nem akarja visszafogadni őket. Az ő sorsukon keresztül rajzolódik ki a két fél – a Kaven és a külsős világ közötti – ellentét, amely végül a háború kitöréséhez vezet.

Régi ajánló - Raana Raas: Csodaidők – Az ogfák vöröse

A régebben írt ajánlóim/értékeléseim közül a Csodaidők-tetralógiához írtakat mutatnám meg nektek elsőként. Ezeket még nem Luthien Lovemagic, hanem Grannis néven írtam az azóta megszűnt (maga az oldal sem létezik már) Töviskapu Magazinba. Most egy kicsit leporoltam, és megosztom veletek, hogy akkoriban, 2011 februárjában, milyen cikket írtam. Azért választottam elsőnek Az ogfák vöröséhez írott darabot, mert részletesnek és kellően kidolgozottnak érzem ahhoz, hogy ne maradjon a gépem mélyére elásva. Most már biztosan sok mindent máshogy írnék, és tömörítenék is. Talán ha legközelebb újraolvasom a sorozatot, írok hozzá új értékelést, de addig is álljon itt a 2011. február 7-én befejezett régi változat.

A Csodaidők Görgey Etelka regény-tetralógiájának címe, melynek első kötete, Az ogfák vöröse 2006 decemberében jelent meg az Animus Kiadó gondozásában. A Görgey Etelka név nem sokatoknak lehet ismerős (azóta természetesen ez már biztosan változott), viszont az enahma nicknév láttán sokatoknak felcsillanhat a szeme (Harry Potter fandomos oldalra került fel eredetileg a cikk, ezért erről közelítettem a témához), főleg, ha fanfictionös körökben mozogtatok valamikor. Ami nem véletlen. Ő a magyar Harry Potter fanfiction irodalomban egyik ismert neve. Legismertebb és legnépszerűbb műve a Severitus trilógiája, a Boldog napok apokolban trilógia, vagy a személyes kedvencem a Bolond (ha azt hiszed, vége), mely egy tíz fejezetes kisregény. Aztán hírek kezdtek jönni arról, hogy saját könyvet ír, és jómagam nagyon vártam a könyv megjelenését, amely végül 2006. december 9-én meg is történt. Azért tudom ilyen pontosan, mert ott voltam a könyv dedikálással egybekötött megjelenési partiján, ami nagyon jó hangulatban zajlott.

Az ajánló további része erősen spoileres!

Paullina Simons: A bronzlovas

Jó ideje kerülgettem már ezt a könyvet, mert a több mint nyolcszáz oldalas terjedelem mindig visszatartott, de aztán mégis levettem a polcról és belekezdtem. Érdekelt a történelmi kor, amiben a cselekmény játszódik, viszont történelmi romantikust ezelőtt még nem sokat olvastam, így nem tudtam, pontosan mire számítsak, viszont nagyjából azt hozta a könyv, amit olvasás előtt sejtettem. A történelmi rész szépen kidolgozott, érzékletesen írja le a borzalmakat, harcokat a szerző. Az ebbe beépülő szerelmi szálat viszont kissé túlírtnak, néhol értelmetlennek éreztem, noha vannak szép, jól kidolgozott részei is, főleg a házaséletet leíró pillanatképek. Viszont egy háborús történethez képest túl sok volt benne a felesleges sóvárgás, se veled, se nélküled kapcsolat, a szerelmesek közötti rossz/elégtelen kommunikáció, ami sok helyen csak felesleges oldalakat töltött meg, hogy növelje a terjedelmet. Pár száz oldallal meghúztam volna a történetet, mert akkor sokkal nagyobbat ütöttek volna a drámai részek, így viszont a szerelmi játszmák közepette úgy éreztem, nincs elég súlyuk. Ami ennek ellenére a legnagyobb erénye a könyvnek, az írói stílus. Egyszerűen olvasmányos és letehetetlen, és minden hibájával együtt is várom a folytatás magyar megjelenését.