Friewald Ruben: Fuss, Fehér Tenyér

A szerző nevével először a Stigma (ITT írtam róla) című antológiában találkoztam, amiben a Ringlispíl című novellája a legjobbak között volt az LMBTQ kategóriában, ezért örültem, amikor felkért első regényének elolvasására. A döntésemet segítette a különleges cím, az érdekes fülszöveg és a figyelemfelkeltő borító is.

Ilyen pozitív előjelek után nagy hévvel vetettem bele magam az olvasásba. A regény részben meg is felelt az előzetes elvárásaimnak, mert thriller volt a javából a maga hátborzongató történéseivel, emellett gördülékenyen olvasható, mert a szerző még a leggyomorforgatóbb szörnyűségeket is olvasmányos stílusban tálalja.  Ráadásul az ellenpólusként használt idilli szerelmes jeleneteket is giccstől mentesen tárja elénk. Noha nehezen küzdötte le a romantikus kliséket, de azért a legtöbb esetben sikerült. Viszont a történetet néhol hiteltelennek éreztem, illetve több helyen is akadozott, pontatlan volt a megfogalmazás, amin lehetett volna még javítani. Emellett bizonyos jelenetek, szófordulatok túl sokszor ismétlődnek, ami a végére nagyon zavaróvá vált. Ezekre lentebb még visszatérek, először rátérnék röviden a történetre.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Joe Hart: Obscura

Az Obscura nem egy világmegváltó regény. Sem az év sci-fije, sem az év thrillere nem lesz. De ott van ez a bizonyos de, mert attól eltekintve, hogy semmi különös nincs benne, és leginkább egy „egylövetű” történet, nagyon is olvasható. Sőt, megkockáztatom, hogy írástechnikai szempontból az egyik legjobb regény, amit olvastam. Mert látszik, hogy a szerző gyakorlott író, és nem ez az első regénye: jól vezeti a szálakat, kellő mennyiségben és jó helyen használja a horgokat, és jól építi fel mind az érzelmi, mind a történeti ívet. Nem éreztem csúszkálást, kerek, egész, lezárt a cselekmény. Megtörténik, aminek meg kell, és a végkövetkeztetés is a helyén van. A parafaktor is rendben van, legalábbis én cidriztem rendesen a megfelelő helyeken.

Mégsem kiemelkedő a regény egyrészt azért, mert túl sokat akar markolni (környezetszennyezés hatásai, neurológia, űrkolonizálás, metafizikai jelenségek, teleportálás), másrészt a történet vége az előzmények sötét, őrületbe hajló tónusához képest túlságosan happy end, már-már csöpögősen az. Ez a kontraszt működhetne, de túl hirtelen a váltás, semmi nem készíti elő, így kesernyés szájízt hagy maga után.

A bejegyzés többi része spoilert tartalmazhat!

 

Robin O'Wrightly: Testcserés számadás

A Kettős kereszt után már tudtam, hogy mire számítsak az írónőtől, és azt meg is kaptam. Kellő mértékben kemény volt a könyv, misztikummal, humorral, némi cukiságfaktorral és rengeteg erotikával megfűszerezve. Utóbbit kissé soknak éreztem, kevesebb jobb lett volna, főleg a téma komolyságát figyelembe véve. Ezen kívül azonban mindent megkaptam, amit a regény előzetese alapján vártam.

Az nagyon látszik, hogy a szerző sokat fejlődött a #Wetoo első része óta. A stílusa gördülékenyebb lett, jobban olvastatja magát, a történetvezetés is sokkal átgondoltabb, határozottan halad az elejétől a végéig, ami egy jó ívű, lezárt regényt eredményez. Külön kiemelném, hogy mind a történeti, mind az érzelmi ív erős, nem csúszik el sehol, nem csapong. Ritkán olvasok ilyen jó dramaturgiájú regényt. Még, ha az ötletek, amiket az író behoz nem mindig szerencsések, de ív akkor is szilárd. Látszik, hogy az író tudta, hogy mit akart elmondani, és ez nagyon átjött. A másik, amit kiemelnék az a karakterábrázolás. Élő és eleven karaktereket jelenített meg az írónő, akiknek minden apró részletére, tulajdonságára odafigyelt. Érzelmeket váltanak ki, nem maradtam irántuk közömbös, ami szintén nagy erőssége a könyvnek. Ahogy a rajzok is ismét jó kísérő elemei voltak az egyes fontosabb eseményeknek.

Robin O’Wrightly: Kettős kereszt

Sokáig gondolkoztam, mit írjak erről a könyvről, mert tetszett a téma, az irány, amin a könyv elindult, de a megvalósítás nem volt az igazi, legalábbis a két novella esetében. Főleg a Gyilkos emléknél éreztem ezt. Sok volt a magyartalan szórend, néhol értelmetlen szavak is előfordultak, és egy kis kapkodást is éreztem rajta. A Tinnitusszal nem írástechnikailag volt problémám. Az elsőhöz képest rendben volt ezen a téren, viszont itt az írói megoldást, álom az álomban, éreztem nem túl szerencsésnek. Egyrészt sablonosnak érződött, másrészt kissé becsapottnak éreztem magam a végén.

A regényrészletnél viszont erőteljes minőségi javulás tapasztalható, látszik, hogy a novellák és a regény megírása között sokat fejlődött a szerző, ami jó. Sokat javított nálam a kötet megítélésén. Ami nagyon tetszett az előzetesben az az ötlet, és az, hogy a szerző következetesen valósítja meg. Jó kedvcsináló a teljes regényhez, amire ezután nagyon kíváncsi vagyok.

A szerző könyvhöz készült rajzai is nagyon tetszettek, mert jól kiegészítik a történeteket. Nagyon szeretem a fekete-fehér rajzokat.

Sebastian Fitzek: A Terápia

Egyszer még régebben futottam bele a könyv fülszövegébe, és már akkor felkeltette az érdeklődésemet, de ez idáig nem került a kezembe. Nem régen egy csere folytán szert tettem egy saját példány, és nem is halogattam az olvasást. Mikor befejeztem ezt a könyvet a Közönséges bűnözők jutott eszembe, abból is a filmben többször elhangzó kérdés: Hol van Keyser Soze? Egy hasonló kaliberű kérdés hangzik el a regény utolsó oldalán, ami Fitzek művének tükrében legalább ugyanolyan meghatározó, mint a fentebb említett filmben elhangzó kérdés. Valahogy a könyv utóhatása, lecsapódása is olyan volt nálam, mint a Közönséges bűnözők esetében. Mindkettő a végére nyer értelmet, noha mindkettőben vannak árulkodó jelek, de az olvasó/néző csak az egész mű ismeretében rakja össze a darabokat, és csap a fejére, hogy: Jé, tényleg! Minden ott volt az ember orra előtt, mégis a végén csodálkozik rá az olvasó, hogy mi is a lényeg. Sőt, az epilógus még rá is dob egy csavart az egészre, amire végképp nem számítottam. Számomra egy végig élvezetes, feszültséggel teli, izgalmas olvasmány volt A terápia.

Murakami Rjú: Piercing

A Piercing nem egy egyszerű regény, annak ellenére, hogy egy-két délután alatt végigolvasható. Kell hozzá egy bizonyos hangulat meg gyomor. Bár bírom az ilyen típusú történeteket, így nem taglózott le annyira, mint szerintem az író szándékában állt, de azért volt, ahol ledöbbentett. Úgy ír a szerző a gyerekkori bántalmazásról és két áldozaton keresztül annak felnőtt életre való hatásáról, hogy közben szórakoztat. Sajátos humorral és iróniával, amihez sokat hozzátesz a japán közeg és az író gondolkodásmódja. Amit eddig leszűrtem az eddig olvasott/látott japán művekből ez a látásmód több mint érdekes, néhol bizarr és kell nem kevés elfogadás/befogadás a megértéséhez, ahogy azt ennél a könyvnél is tapasztaltam. Alapvetően kedvelem ezt a fajta látásmódot, és ez itt sem volt másként. Egy baja volt az egész könyvnek, hogy nagyon „egylövetű” történet volt, ahogy felfutott az elején, úgy ki is pukkadt a végére. A vége meg tipikusan japán történetvég, és itt most nem mentette meg semmi, mint például az animék többségénél néhány momentum szokta. Egyszer csak nyissz, és kész. Ez nagy szívfájdalmam, mert nem jött olvasás után a késztetés, hogy továbbgondolja, mint általában ilyen végeknél előfordul. Kár érte, mert kb. egy fejezet kellett volna egy jó lezáráshoz.