Borítóleleplezés #81 – Jennifer L. Armentrout: Obszidián (Luxen 1.) és Ónix (Luxen 2.)

Hamarosan megjelenik a Könyvmolyképző Kiadónál Jennifer L. Armentrout Luxen-sorozata első két részének újra kiadása, az Obszidián és az Ónix, ami a Vörös pöttyös sorozatban érkezik új borítókkal.

 

Íme, a két Vörös pöttyös kötet borítója!

Borítóleleplezés #80 - Amy Harmon: The Queen and the Cure - A királyné és a gyógyír

Hamarosan megjelenik a Könyvmolyképző Kiadónál Amy Harmon legújabb regénye, a The Queen and the Cure - A királyné és a gyógyír, ami a Vörös pöttyös sorozatban érkezik.

 

Íme, az új Vörös pöttyös kötet borítója!

John Scalzi: A Kaidzsú Állatvédő Társaság

Negyedjére olvastam a szerzőtől, korábban az Egyesülés-trilógia fordult meg a kezemben, amikről ITT, ITT és ITT írtam. E hármas közös jellemzője, hogy ugyan az ötlet kivitelezése vagy a történet kidolgozottsága nem volt éppen a toppon, ennek ellenére mégis megszerettem Scalzi stílusát. Ez elsősorban a humorának és annak köszönhető, hogy kitűnő horgokat alkalmaz a műveiben, amitől szinte letehetetlenek, emellett mestere a váratlan fordulatoknak is. Csavarokban A Kaidzsú Állatvédő Társaságban sincs hiány, ahogy kapkodásból sem. Ugyanis a szerző nem csak remek dramaturg, de sajnos abban is páratlan, hogy a leadási határidő előtt egy-két hónappal rántsa össze a regényeit, ami A Kaidzsú Állatvédő Társasággal sincs másként. Ez utóbbi sajnos látszik a végeredményen, mert semmit nem fejlődött a fentebb említett trilógiája óta. Ugyanazok a hibák jönnek ki ennél is, mint azoknál, ennek ellenére mégis bátran mondhatom, hogy ezúttal is jól szórakoztam, szerettem a karaktereket, a humort, néhol még a világépítése is rendben volt, viszont érződött rajta az is, hogy nincs a helyén, lett volna mit csiszolgatni rajta. Szóval még mindig várok egy olyan könyvet a szerzőtől, amire több időt szánt. Nagyon remélem, hogy már nem kell sokat, mert még mindig állítom, hogy tudhat valamit, mert székhez tud szegezni, de valahogy mégis kevésnek érzem. Ennél sokkal többet nézek ki belőle. 

Sam Sykes: Seven Blades in Black

A könyvet eredeti nyelven olvastam, ezért az értékelésben előforduló magyarított elnevezések tőlem származnak, mert a könyvnek nincs hivatalos fordítása.

Szeretem a kevert műfajt, mert ha az író jól csinálja, akkor valami egyedi jöhet létre az elsőre kuszának tűnő egyvelegből. Máskor viszont elveszik a lényeg, így a próbálkozás sikertelen. Saykes regénye szerencsére inkább az előbbi tábort erősíti. Jól ötvözi a fantasyt a westernnel (néhol spagettibe hajlik) és a road movie életérzéssel, továbbá némi sci-fi beütéssel is megfűszerezi (portálok), csak úgy az íze kedvéért. Emellett némi grimdarkot is tartalmaz, a főhőse révén. Sal ugyanis az antihősök mintapéldánya.

A kötet mágiarendszere egyedi, a stílusa szabadszájú, ahogy az ebben az alzsánerben megszokott. Bár néhol már-már költőien szép a nyelvezet, ami egy kis plusz tesz hozzá ehhez.

Egyenletes az információadagolás, az író fokozatosan vezet be a világába, a szereplő útja során fejezetről-fejezetre tárul fel előttünk egy új, háború dúlta világ. Ezáltal az történeti ív seholsem törik meg, határozott ívet alkot. Ezt segíti elő a mesélő narráció is. Emellett a főhős révén nagyon szórakoztató, nagyon bírtam Sal stílusát.

A fentiek alapján a Seven ​Blades in Blacknek egy tökéletes regénynek kellene lennie, de koránt sincs így. Az egyedi elemek mellett a szerző felvonultatja az összes klisét, amit a fentebb felsorolt zsánerek felvonultathatnak egy regényben, lelkileg megzuhant főhős, akit a barátai elárultak, bosszúhadjárat, és még sorolhatnám napestig. Az is látszott, hogy sok minden hatott rá, nem egy anime, film, könyv ráhatása beköszönt, ami nem baj, de egy idő után kezdett sok lenni, bár szerencsére sikerült ezeket megfűszereznie a saját elképzeléseivel, ami miatt azért egy nagyon is fogyasztható és szórakoztató elegy jött létre.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!