2019. szeptember 29., vasárnap

Richard Morgan: A holtak szava


Megviccelt ez a kötet, vagyis inkább az emlékezetem. Sokkal rosszabbra emlékeztem az előző olvasási élményem alapján, de meglepő módon egész jól elvoltam vele. A hangulat és a stílus, amiért az első kötetet szerettem itt is megvolt, sőt bizonyos szinten ez még jobban is tetszett, főleg úgy hogy tudom, mi a harmadik vége, és így leestek az apró utalások és elrejtett részletek, belső poénok. Mert azok vannak itt dögivel, ahogy vér és egyéb testnedvek meg a szexuálisan túlfűtött jelenetek is. Sőt, a három főszereplő, Ringil, Egar és Archeth is adott, de talán előbbi egy kissé haloványabb, mint az első kötetben, bár jobban meg is tépázzák szegényt mind testileg, mind lelkileg, így ez nem is csoda, bár a velős megállapításai és csak rá jellemző „gázoljunk át mindenem, ha kell” stílusa megmaradt. A világ rejtélyessége úgy szintén, aminek a működéséről itt kicsivel többet megtudunk, de mivel Morgan szereti homályban tartani az olvasóit, így csak éppen egy patikamérlegen gondosan kimért csipetet ad hozzá az eddigiekhez. Ahogy szereplőink is csak egy kicsivel kerülnek közelebb a nekik szánt végkifejlethez.

Ezzel az előbbi mondattal tulajdonképpen át is tértem a negatívumokra, ami miatt mégsem tudom jobbra, bár rosszabbra se értékelni ezt a sorozat közepi kötetet, mint az előzőt. A legnagyobb probléma a túlírtság, aminek előszelét az első kötet értékelésében már említettem. Itt elkezdünk dagonyázni a felesleges betűhalomban, mert t. író ennél a kötetnél már kezdte elveszteni a regénye fölötti gyeplőt, bár kételkedek, hogy egyáltalán volt, aki visszatartotta. A szerkesztői nyíróolló nemigen működött, maximum annyira, hogy még éppen egyben tartsák a dramaturgiai ívet, és végül is ez a regény és a szerző nagy-nagy szerencséje.

2019. szeptember 25., szerda

Interjú On Sai-jal


A második Könyvmolyképző Blogger szerzői nap keretében On Sait kérdezhettük, aki egy egész napon át fáradhatatlanul válaszolt a kérdéseinkre. Annyi kérdésem gyűlt össze, hogy végül egy vidám, kötetlen hangulatú interjú kerekedett ki a beszélgetésből. Ezt most megosztom veletek is.

A szerzőről:

1975-ben születtem Budapesten. Bármit elolvastam kamaszként, de a fantasztikum izgatott a legjobban, és íróként is imádok új világokat teremteni. Vannak kifejezetten humoros írásaim, és vannak, ahol a kalandos történet közepette elgondolkoztatni szeretnék. Az írás mellett nagy szerelmem a pszichológia, és ez sokszor visszaköszön a regényekben. Gyakran hallom, hogy a karakterek annyira élők, hogy szinte kisétálnak a lapokról. Szeretem, ha az olvasó nevet, drukkol, izgatott, vagy épp a főszereplő megdobogtatja a szívét. Élni jó, ez a mottóm, és remélem, ez az öröm a lapokon is visszaköszön.

2019. szeptember 22., vasárnap

Lois Lowry: A fiú


A harmadik rész után reménykedtem, hogy a sorozat méltó lezárást kap, de ehelyett elég felemásra sikerült. Az eleje és a vége nagyrészt beváltotta a hozzáfűzött elvárásaimat, de a középső rész nagyon nem. Értem én a funkcióját, de mégis feleslegesnek éreztem, mert ahelyett, hogy elmélyítette volna Cseremester karakterét, amit a Hírvivőben hiányoltam, inkább csak szándékosan arra kanyarította a szerző a cselekményt, hogy ő is szerepelhessen. Nagyon erőltetett volt az a mód, ahogy belekerült. A közepe helyett kifejthette volna inkább a végét jobban a szerző, mert kissé hirtelenek hatott a lezárást. A karakterábrázolást is kissé haloványabbnak éreztem.

Ami jó volt mégis, az a hangulat. A második kötethez hasonlóan itt is sokat javított a könyvön az utánozhatatlan Lowry-i atmoszféra, ami végigvonult az egész köteten. A közepén kívül a cselekménnyel sem volt baj, annak ellenére, hogy a lezárást jobban kidolgozhatta volna a szerző.

2019. szeptember 20., péntek

Interjú Novák Vicával


Mostani interjúalanyom a Minka-történetek szerzője, Novák Vica, aki vidám és tanulságos meséivel rögtön belopta magát a szívembe. Kalandos írásaival felhőtlen szórakozást nyújt kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

A szerzőről:

Novák Vica – 1989-ben született Várpalotán. Közgazdaságtant és marketinget tanult, azonban gyermekkora óta írónak készül.  Eleinte internetes íróközösségekben tette közé novelláit és regényrészleteit. Később egy oktatási stúdióban szerkesztést és kiadói ismereteket tanult, 2011-ben a Pannon Lapok Társasága által megjelentetett mesekönyvben publikálták első meséjét. 2017 decemberében jelent meg első mesekönyve Minka és a felhőfoltozók címmel, valamint egy romantikus novellája az Érints meg!-antológiában. 2018 decemberében megérkezett a második Minka kötet, Minka és a betűvetők címen, valamint egy újabb antológia, a Meghitt pillanatok, amelyben a Távol, mint a csillagok című novellája található. Tervei között szerepel tovább bővíteni a Minka-mesék sorát, és kipróbálni magát regényírás terén is.

2019. szeptember 17., kedd

Borítóleleplezés #1 - Bálint Erika: A nap csókja



Hamarosan megjelenik a Könyvmolyképző Kiadónál Bálint Erika második regénye, A nap csókja, ami egy mély lelki ábrázolással megírt történet a második esélyről és az újrakezdésről.

Íme, az új Arany Pöttyös regény borítója!

2019. szeptember 11., szerda

Novák Vica: Minka és a betűvetők


Már az első kötet is gyerekkori emlékeket idézett fel bennem, és ezt a folytatás csak fokozta. Anno én is nehezen és lassan tanultam meg olvasni, mint Minka, és én sem találtam a helyemet az iskolában, ezért ennek a résznek az alapszituációja sokkal jobban megérintett, mint az első részé. Ebből adódik, hogy ez a kötet sokkal jobban tetszett, mint az előző, jobban tudtam vele azonosulni. A szerző továbbra is szórakoztatóan és kreatívan tárja elénk a fantáziájában megálmodott történetet. Amelynek ismét egy bájos, szerethető mese az eredménye. Emellett gyakorlati haszna is van, mert motivációt nyújthat az olyan kisiskolásoknak, akiknek olvasási nehézségei vannak, hogy megszeressék az olvasást, mert Minka jó példa arra, hogy ha nehézségek árán is, de végül célt lehet érni. Ennél a kötetnél szintén kiemelném az illusztrációkat, mert Szimonidesz Hajnalka képei ismét nagyban hozzájárultak a kellemes, szemet gyönyörködtető összhatáshoz, mert egyszerűen jó ránézni a könyvre. Sőt, ennél a kötetnél a színek még élénkebbek és intenzívebbek, még jobban vonzzák a szemet, ami figyelemfelkeltésnek sem utolsó. A szöveg és az illusztrációk összhangja által pedig ismét egy bájos, szerethető mesét kapunk, amit kicsik és nagyok egyaránt élvezhetnek.

2019. szeptember 8., vasárnap

Interjú Balatoni Józseffel


Fotó: Hajas Orsolya

Még régebben egy tv-s interjú kapcsán találkoztam a szerző nevével, akkor mint tanár kérdezték. Nem tudtam, hogy könyveket is ír, amíg a Jaffa Kiadó meg nem keresett, hogy írjak az Önharckép című könyvéről. Közvetlen, olvasmányos stílusával szinte azonnal megnyert magának. Olvasás közben több kérdés is felmerült bennem, így megkerestem a szerzőt, aki nagy örömömre, igent mondott az interjúra, amit ebben a bejegyzésben ti is olvashattok.

A szerzőről

Balatoni József, azaz Jocó bácsi, a televíziós vetélkedőből és a média különböző felületeiről jól ismert tetkós töritanár. Szakmai celebként már sokan találkoztak vele országszerte, csak úgy, ahogyan a korábbi, a Jaffa Kiadónál megjelent kötetei - Kamaszharc, Osztályharc, Tanulj szabadon, taníts szabadon– kapcsán is. Jocó bácsit több díjat is átvehetett már a szakmai munkájáért: Jövő reménysége-díj, Boldog gyermekekért, boldog családokért-díj, Forbes: 30 sikeres 30 év alatti-díj, Gránit Oroszlán Példakép Díj döntős. A WMN állandó szerzője, a Felelős Szülők Iskolájának szakértője és előadója, a gyerekek jó ügyeinek lelkes harcosa.

2019. szeptember 1., vasárnap

Balatoni József: Önharckép


Az első dolog, ami megragadja a szemet, az maga a cím. A címlapon kiemelt H betű miatt többféleképpen értelmezhető „önharcképként” és „önarcképként” is. Mindkettő a főszereplő magával való szembenézésére, belső vívódására utal és a harcára egy új, jobb életért. Ritkán olvasok olyan könyvet, ahol már magában a címben benne van az írói ígéret, hogy miről is fog szólni a regény, így már külön ez is különlegessé tette számomra. Ez a többféle olvasat a borítóban is kifejeződik, ami nagyon ügyesen fejezi ki a történet helyszínének, Haitinek a kettősségét. A nyitható borítón a kisfiú először a makulátlanul tiszta strandon ül, de ha kihajtjuk, akkor egy nyomornegyedben, ami jól mutatja ennek az országnak a két arcát, amire maga a könyv is több helyen reflektál. Egyben az újrakezdés könyve is, ahol az önkéntes munka közben a főhős keresi önmagát, és a helyét a világban. Mindezeket a szerző olvasmányos stílusban tárja elénk. Emellett közérthetően is, a szövegbe simulóan magyarázva meg az esetleges idegen szavakat, helyi ételeket, szokásokat. A könnyed, már-már felszabadult stílus miatt nagyon gyorsan haladtam a könyvvel, amely próbálja mindennek a pozitív oldalát keresni, még ott is, ahol első látásra nem látjuk. Ez teszi könnyen befogadhatóvá a könyvet. Az illusztrációk ehhez az élményhez külön hozzátesznek. A fekete-fehér képek jó kísérői a történetet körüllengő borús-vidám hangulatnak.

Ami hagy némi kívánnivalót maga után, azok a párbeszédek. Nem éreztem őket eléggé kidolgozottnak, sőt néhol, amikor több beszélő is megszólalt, bábeli zűrzavar uralkodott a kevés átkötő szöveg miatt. Bár szerencsére a legtöbb helyen a szerző egyben tudta tartani a párbeszédeket. A másik a karakterek hiányos kidolgozása. Szinte csak a főszereplőre fókuszál, ami tulajdonképpen nem baj, de kis hiányérzetet okozott, hogy a többi szereplőről alig tudunk meg valamit. Emellett, ennek ugyan értettem a funkcióját, kevés tulajdonsággal ruházza fel karaktereit a szerző, a legjellemzőbb, hogy mindenki nyitott, kedves, ami kell a munkájukhoz, de ez kevés. Nem ezen volt a fókusz, hanem az események bemutatásán, és olvasás közben igazából nem is zavart, csak utólag csapódott le hiányérzetként.

Kövess E-mailen is!