John Scalzi: A Kaidzsú Állatvédő Társaság

Negyedjére olvastam a szerzőtől, korábban az Egyesülés-trilógia fordult meg a kezemben, amikről ITT, ITT és ITT írtam. E hármas közös jellemzője, hogy ugyan az ötlet kivitelezése vagy a történet kidolgozottsága nem volt éppen a toppon, ennek ellenére mégis megszerettem Scalzi stílusát. Ez elsősorban a humorának és annak köszönhető, hogy kitűnő horgokat alkalmaz a műveiben, amitől szinte letehetetlenek, emellett mestere a váratlan fordulatoknak is. Csavarokban A Kaidzsú Állatvédő Társaságban sincs hiány, ahogy kapkodásból sem. Ugyanis a szerző nem csak remek dramaturg, de sajnos abban is páratlan, hogy a leadási határidő előtt egy-két hónappal rántsa össze a regényeit, ami A Kaidzsú Állatvédő Társasággal sincs másként. Ez utóbbi sajnos látszik a végeredményen, mert semmit nem fejlődött a fentebb említett trilógiája óta. Ugyanazok a hibák jönnek ki ennél is, mint azoknál, ennek ellenére mégis bátran mondhatom, hogy ezúttal is jól szórakoztam, szerettem a karaktereket, a humort, néhol még a világépítése is rendben volt, viszont érződött rajta az is, hogy nincs a helyén, lett volna mit csiszolgatni rajta. Szóval még mindig várok egy olyan könyvet a szerzőtől, amire több időt szánt. Nagyon remélem, hogy már nem kell sokat, mert még mindig állítom, hogy tudhat valamit, mert székhez tud szegezni, de valahogy mégis kevésnek érzem. Ennél sokkal többet nézek ki belőle. 

John Scalzi: Az utolsó emperátor

Az összeomló birodalom volt az első könyv, amit a szerzőtől olvastam, és bár a regény koncepciója vagy írástechnikai vonatkozásai nem voltak a toppon, megszerettem Scalzi stílusát. Olyannyira, hogy ez a folytatásokkal csak fokozódott. Így bár körülbelül úgy vagyok ezzel a trilógiával is, mint Morgan Hősöknek való vidék sorozatával, ami szintén nem volt tökéletes, de számomra nagy kedvenc lett. Scalzi Egyesülése is így járt. És ugyan Az utolsó emperátorral lezárul ez a sorozat, de a szerzőtől még biztosan fogok olvasni ezután is.

Leginkább az látszik ezen a köteten, hogy eredetileg nem trilógiának készült, hanem egy hosszabb sorozatnak, ezért vannak olyan részek, ahol csak röviden összefoglalja a történteket; mond, nem mutat, ami az eddigi két kötetre nem volt ennyire jellemző, vagy csak elvétve. Ezeken érződik a kapkodás, ami nem csoda, mert a köszönetnyilvánítás tanúsága szerint t. szerző ismét az utolsó pillanatban adta le a könyvet, ahogy ez ennél a sorozatánál a szokásává vált. Sajnos, meglátszik. Viszont a fontosnak tartott és kifejtett részek nagyon jól sikerültek, így ezen a köteten is hasonlóan tudtam szórakozni, mint az eddigieken, nem egy részhez képzeletben bekészítettem a popcornt, mert ezúttal is olyan jó volt olvasni a karakterek játszmáit.

A bejegyzés innentől spoilert tartalmazhat!

John Scalzi: Pusztító tűz

Az Egyesülés sorozat első kötete, Az összeomló birodalom (ITT írtam róla) volt az első könyv, amit a szerzőtől olvastam, és már az is megvett magának a stílusával. Noha korántsem volt tökéletes, de mégis volt benne valami, ami annyira szórakoztatóvá tette, hogy alig bírtam letenni. Ez a második résznél, a Pusztító tűznél sem volt másként. Sodró lendületével ez is rögtön beszippantott, a szereplők közötti párbeszédek továbbra is kellően humorosak és dinamikusak voltak, amiben Scalzi nagyon erős. A világ kidolgozottsága ugyan továbbra sem különösebben rétegelt vagy éppen részletes, de tágult az első részhez képest. Ugyan az első könyvnél még nem tudtam elvonatkoztatni a világépítési lyukaktól, de itt a szerző ezt sokkal jobban áthidalta azzal, hogy jobban rágyúrt az erősségeire, a fentebb említett humorra és a karakterdinamikára, ami fergeteges párbeszédeket eredményez. Ehhez az eléggé szabadszájú nyelvezet (főleg Kiva esetében) különösen illik. Valamint az első kötetnél bevált könyv végi csattanó sem maradhatott el, ami ennél a kötetnél még nagyobbat szól, és fülig érő vigyort csalt az arcomra.

A random megjelenő eseményleíró részek mégis egy kicsit rontottak nálam az összképen , amik csak összefoglalnak, mint ha valami jelentések lennének, és ezzel megszakítják a kötet dinamikáját. Szerencsére azonban kevés van belőlük, így csak mérsékelten zavaróak.

A bejegyzés innentől spoilert tartalmazhat!

John Scalzi: Az összeomló birodalom

A szerző Vének háborúja sorozatáról hallottam először, méghozzá sok jót, de valahogy nem éreztem ingerenciát arra, hogy azt a kezembe vegyem. Nem úgy az új sorozatának nyitókötetét Az összeomló birodalmat. Megláttam még a megjelenése előtt a Tor Kiadó honlapján a borítóképet és a fülszöveget, és a kettő együttese annyira bevonzott, hogy úgy voltam vele, mindenképp el kell majd olvasnom. Azóta már többször olvastam, így többedik olvasás után azt mondhatom, hogy nem bántam meg. Írom ezt úgy, hogy a könyv olvasása előtt Scalzi eddigi munkásságának utána olvasva nagyjából tudtam, mire számíthatok, és azt meg is kaptam. Bő háromszáz oldalnyi instant szórakozás egy érdekes sci-fi világba ágyazva, szerethető, néhol szabad szájú karakterekkel és humorral megfűszerezve. Nem keményvonalas sci-fi, nem is próbál az lenni, és nem is kell, hogy az legyen, mert nem is erre született. Az összeomló birodalmat bárki leveheti a polcról és mindenféle előismeret nélkül elolvashatja, együtt kalandozhat a szereplőkkel, miközben megismer egy új, ismeretlen világot. Nem akar ennél több lenni a könyv, és nem is kell annak lennie, mert amire íródott abban elég jól teljesít.