A montgomery-i nővérek

Ez a novella már egy régebbi darab, még 2016-ban íródott az Arany 200-ra, de ha már megtaláltam a gépemen, gondoltam megmutatom. A walesi bárdok sci-fi köntösben.

A montgomery-i nővérek

 

Két elhaló kiáltás hallatszott, majd ismét néma csend uralta az utcát. A két testőr kilépett a mocskos sikátorból, lerázták karjukról a vért. Egy intéssel jelezték az őrszemeknek, hogy kiiktatták a két támadót, mire azok odaléptek egy leplekbe bugyolált alakhoz, akit további egy tucat szamuráj vett körül.

− Elhárult a veszély, helytartó úr – jelentette az egyikük.

− Helyes. Induljunk végre! – Edward öklével az oldalán függő kardra csapott. A fogát csikorgatva próbálta visszafogni magát. Nem vált volna a helytartó előnyére, ha megtizedeli a saját embereit, főleg egy ilyen helyzetben. Testőrei gyűrűjében elindult az égtörője felé. Idegessége nem volt alaptalan, mert azon a napon ez volt a második merényletkísérlet, amit elkövettek ellene, és még dél sem volt. Összességében eddig ez volt a négyszáztizenhatodik. Ugyan nem érte el az öt évvel ezelőtti számot, ahol az ötéves jubileumi körút során hatszázharminckétszer törtek az életére, de nem érezte úgy, hogy ez vigasztalhatná. Már csak azért sem, mert hamarosan elérkezett a tizedik évfordulója annak, hogy az Új-Brit Birodalom királya Új-Japán helytartójának választotta. Azóta próbált letörni minden felkelést, de az elesetteket gyászoló nép néma elszántsággal lázadt. Szavak helyett kardokkal beszélt. Ki vele, ki ellene. A japánok felfogását máig nem tudta megérteni. Mindig foggal-körömmel védelmezték az uralkodójukat, de az elnyomást mindennél jobban elutasították. Ez a kettősség a helytartó malmára hajtotta a vizet: aki vele volt, annak bőségesen adott, aki nem, az a vérével fizetett árulásáért.

Az égtörő meredek szögben emelkedett. Pár percen belül elérte a sztenderd közlekedési folyosót, besorolva egy alsó kategóriás suhanó elé. A sofőr nem kapcsolt időben, és visszaelőzött, mire az égtörő ráirányította a fullánkokat, így jobbnak látta, ha visszasorol. Edward unottan figyelte a jelenetet, szeretett volna mielőbb visszatérni Új-Tokióba, az ország virágzó fővárosába, mely a lerombolt Tokió romjain épült, és amit az ő munkálkodása tett naggyá. Minden hűbérese őt ünnepli majd, nők, hódolók veszik majd körül és éltetik nagyságát. De előtte még a körút utolsó előtti állomásaként tiszteletét kellett tennie a Montgomery-erődben, adózni a katonák hűsége, de legfőképpen a haderő tábornoka, Montgomery előtt, akinek Japán leigázását köszönhetik. Az ötévente megrendezett Montgomery Maszkabál jelképezte a tábornok hatalmát, amit, minden egyes alkalommal, kegyetlenséggel és vérrel fűszerezett, ezzel imponálva a helytartónak.

A jármű hirtelen meglódult. A sofőr jobbra rántotta a kormányt, hogy kitérjen a feléjük rajzó torik[1] elől. A drónok egyenesen az égtörőbe csapódtak, áttörve a golyóálló burkolaton, megsebezve az utasokat.

− Vigyázzon, Edward-sama[2]! – kiáltotta az egyik szolga, aki próbálta félrelökni az uralkodóját, de egy fejébe fúródó fémcsőr megállította a mozdulatban. A hegye felsértette a helytartó halántékát. Edward kardjával mérgében átvágta két, homlokát törölgető szolga torkát.

− Hogy nem vagytok képesek megvédeni engem?! Védelmi alakzatba! – üvöltötte, miközben a jármű leghátuljába húzódott. – Ha bejutnak az agyamba, végem van! – tette hozzá magában. – Lehet, hogy már ezzel is…? Nem, az kizárt! – vetette el a gondolatot, azonban a félelem már befészkelte magát a helytartó szívébe, és innentől kezdve lassan emésztette akaraterejét. – Védjetek meg, az életetek árán is! – adta ki a parancsot. Szükségtelenül, mert már aktiválták az égtörőről leváló fullánkokat, amik útnak engedték parazitavírusaikat, percek alatt hatástalanítva a támadókat.

A helytartó égtörője öt óra körül irányíthatatlanul landolt a kijelölt leszállóplatformon, nem egy járművet összetörve kényszerleszállás közben. Montgomery már várta az embereivel, ahogy azt a szokás megkövetelte. A tábornok kezében díszes maszkot tartott, amit az urának készült átadni. Edward kiszállt a megviselt járműből, és önkéntelenül megdörzsölte a karcolást a halántékán, mire a felé közeledő Montgomery gúnyosan elmosolyodott, és így szólt: − Látom, a lázadók már megint majdnem elkapták, helytartó uram.

− Hogy merészelsz így beszélni Edward-samával?! – kiáltotta a védelmi osztag vezetője.

− Hagyd csak, Motoi! − Edward kilépett a testőr takarásából. − Különben is, ez semmiség – mutatott hanyagul a homlokára, de válasza ellenére hajával eltakarta a sérülést. Gondolatban hálát adott annak, hogy a támadás után valamelyest sikerült rendbe szednie magát és átöltöznie az égtörőben, így szinte csak ez az apróság emlékeztette arra, hogy az életére törtek. De Montgomerynek ez is elég volt, hogy pimasz megjegyzést tegyen, ahogy mindig. Ez ellen nem tehetett semmit, hiszen a tábornok is a király támogatását élvezte, így akár akarta, akár nem, vele kellett dolgoznia.

− Ahogy gondolja. Szeretne felfrissülni, mielőtt elkezdődne a bál? – ajánlotta fel a tábornok. – Azt a pár órát kellemesen is eltölthetjük.

− Maga mindig kitalálja a gondolataimat, Montgomery. Ez alkalommal mit tartogat nekem?

− Az erőd három legcsodálatosabb gésáját, akiket montgomery-i nővérekként is ismernek.

− Ó, már hallottam róluk. Ők a legszórakoztatóbb felfedezettjeid – élénkült fel a helytartó. – Vezess hozzájuk. Rám férne a gondoskodás. – Edward most először a nap folyamán úgy érezte, megütötte a főnyereményt. Yumi, Yume és Yunia Új-Japán három leghíresebb szórakoztatója volt, és most egész este csak az ő parancsait lesik majd. Három lassan hervadó virág a vérzivataros világban, akik ma este csak neki nyílnak.

− Tessék, a maszkja, helytartó úr – adta át a tábornok egy mély meghajlás kíséretében. Edward magára öltötte a kicune[3] álarcot, majd elindultak az épületbe. A bejárat egy fogadócsarnokba nyílt. − Erre tessék, nagyuram – vezette Montgomery a csarnokból jobbra nyíló hosszú folyosóra. A helytartó intett a kíséretének, és a menet megindult a szórakozások tárházát nyújtó terem felé. A falakat a brit uralkodóház nemeseinek és tábornokainak portréi borították, amik a falakból áradó kék fénybe vesztek, kivéve a folyosó végi ajtó fölött lógó festményt, mely magát Edwardot ábrázolta, és a leghatalmasabb volt az erődben, ezzel is a helytartó uralmának nagyságát hirdetve.

− Kíváncsi vagyok, ma milyen szórakozást nyújt a híres Ao[4]. – Új-Japán ura megállt Montgomery Londontól Új-Tokióig híres terme előtt, ahol bármi megtörténhetett, és csak kevesen élvezhették gyümölcseit.

A terem belseje szintén kékben úszott. A fények, díványok, fotelek, az ablakokon lógó nehéz bársonyfüggönyök, az asztalok, de még a szolgák ruhája is, akik rögtön kínálni kezdték Edwardot mindenféle szemnek és szájnak kellemes étekkel. A helytartó néhány korty és falat után nem győzte elküldeni a túlbuzgó szolgálókat.

− Tény és való, hogy Új-Japán összes étkét és italát felvonultatod nekem, Montgomery, de nem ilyen szórakozásról volt szó – panaszkodott a férfi, és levetette magát a legnagyobb kanapéra a teremben, a tábornok pedig a mellette lévő fotelben foglalt helyet. – Lássuk azokat a nővéreket!

− Ahogy óhajtja, uram, de ajánlom, hogy ne egyszerre hívjuk be őket, mert akkor gyorsan vége lenne a mókának – somolygott Montgomery sejtelmesen. Megvárta, amíg Edward bólint, majd hangosan így szólt: − Yumi, lépj elő! – Szavaira kinyílt egy oldalajtó, amin belépett a legidősebb nővér. Büszke, egyenes tartásával, sötétkék, ezüstmintás kimonójában úgy festett, mint egy londoni úri hölgy. Egyenesen megállt a helytartó előtt, tekintete határozottan az övét kereste.

− Először szeretném hallani a hangodat. Beszélj hozzám! – parancsolta Új-Japán ura.

A nő ajkai megremegtek, arcán sötét grimasz futott át, majd kitört.

− Azt képzeled, mindenki dicsőít téged, mindenki imád téged, de néped kiirtásával nem győzhetsz! Nem, ha vérszag árad termeidben! Helytartó, te tetted ezt! – Halomba dobált, megcsonkított holttestek képei törtek elő a gésa csuklóján függő apró holokészülékből. Edward először megkövülten meredt a mészárlás képeire, de hamar lerázta magáról az iszonyatot.

− Vigyék a megsemmisítőbe! – intett a szamurájoknak. – Mit jelentsen ez, Montgomery?! Azonnal magyarázatot követelek! – Felpattant és a Montgomery fölé tornyosult.

A tábornok hátrahőkölt, kezét védekezőm emelte maga elé. − Nyugodjon meg, nagyuram. Én magam sem értem a dolgot, Yumi eddig egy kezesbárány volt – rázta a fejét tanácstalanul. – Talán a legkisebb a kedvére tehet. Ő még nagyon fiatal, nem ronthatta el semmilyen politikai nézet vagy a széthúzás, és nem mellesleg gyönyörűen szaval – hízelgett Montgomery.

A helytartó karba tett kézzel visszaült, és már nyugodtabban így szólt. − Rendben. Lássuk!

− Yunia!

A belépő fiatal teremtés nem volt olyan finom megjelenésű, mint a nővére, sőt, az előkelő leplek, bútorok között szinte már esetlennek hatott a megjelenése.

−  Halljuk, te mit tudsz nekem mondani. Beszélj! – vágta oda Edward durván. Kezdte elveszíteni a türelmét, ujjai eszeveszett sebességgel doboltak a karfán, de még így is alig tudta fékezni magát.

− Lágyan kél az esti szél Szumida folyó[5] felé; árvák és özvegyek panasza nyög belé. Lányok ne szüljetek rabot, anyák ne szoptassatok! – Edward intett, és Yuniát is elhurcolták a testvére után.

Mielőtt még bárki reagálhatott volna, előlépett a középső nővér.

− Népünk a gyásztól szenved, de te szórakozást és örömöt vársz, Eduárd! Tudd meg, nincs a népünkből olyan, aki nevedet dicsőítené!

− El vele! Pusztuljon az összes gésa, aki ellenem van! – A katonák azonnal elindultak végrehajtani a parancsot. Reggelre ötezer gésa vérét ontották, de egy se tudta kimondani, hogy éljen Edward.

Út a megnyugváshoz - 4. fejezet (befejező rész)

4.

Mary

Mary a végtelen kékségbe bámult. Gondolatban messze járt. A szeretteiről szóló emlékek az álmaiból fokozatosan szivárogtak át a nappalaiba. Általában vissza tudta szorítani őket, de ezen az úton már képtelen volt. Attól kezdve, hogy a kapitány odalépett hozzá, minden megváltozott, felerősödött. Az érzések, a vágyódás a szülei után, akiket maga előtt látott, mintha most is itt lennének vele. Beszéltek hozzá, bátorították, hogy ne féljen soha többé semmitől. És ő nem félt, már nem, de még meg kellett várnia a megfelelő időt, hogy találkozhasson velük és Darrennel.

Darren…

Egyik keze automatikusan nyúlt a nyakában lévő medált felé, és a következő pillanatban már a kis virágot szorongatta. A körmei akaratlanul is érzékeny bőrébe vájtak. Ez magához térítette. A szülei és néhai kedvese képe elenyészett, hívó, szívét körülölelő szavaik elhalkultak, hogy átadják a helyüket a jelennek. Kopogtak.

− Szabad! – szólt ki, de nem fordult el a kabin ablakától.

Biztos volt benne, hogy csak az ebédjét hozzák.

− Jó napot, Mary! − A hang megfordulásra késztette. Kingsley arcán aggodalom tükröződött, ahogy az enyhén sápadt, izzadságtól gyöngyöző arcot meglátta, főleg a tegnap esti balul elsült próbálkozás után. – Minden rendben? Sápadtnak látszol. – A férfi betolta a kocsit, és az étkezőasztal mellé állította, majd Mary felé fordult, és egy zsebkendőt nyújtott felé.

Miss Hayes először értetlenül nézett a kapitányra, és nem nyúlt a felkínált kendő után, de hamarosan megértette a férfi gesztusának okát, mikor megérezte az arcán végigfolyó nedvességet.

− Köszönöm – vette el az anyagot −, minden rendben, csak egy kicsit elgondolkodtam, és a nap pont idesütött. Ennyi az egész – válaszolta Mary halvány mosollyal.

Kingsley-t ez a magyarázat nem győzte meg, de nem kérdezett rá, nem érezte úgy, hogy köze lenne hozzá. Belenézett az emlékképektől még mindig kissé fátyolos kék szemekbe. Most nem látott bennük semmit, ami élővé tette volna őket. Mary most távolinak tűnt, megfoghatatlannak. Némán nézték egymást. Végül a férfi törte meg a csendet.

− Arra gondoltam, együtt ebédelhetnénk – kezdte fesztelenül, mintha nem vett volna észre semmit a nő változásából. A karját nyújtotta felé, és Mary szó nélkül belekarolt. Az asztalhoz vezette. – Mit szeretnél enni? Sok mindent hoztam.

− Hm, nem is tudom – gondolkodott el a nő. – Szeretném, ha ajánlanál nekem valamit – mosolygott rá Mary.

Kingsley észrevette, hogy partnere szemébe is visszatért az élet, ami megnyugtatta. Nem vette észre, mennyire fáradtak a nő mozdulatai, mennyire kiáltanak a megnyugvásért, csak a felderült arcot látta, az élet ígéretét. Nem vette észre az elmúlás utáni vágyat a halott mozdulatokban. Talán nem tudta, vagy csak nem akarta látni.

− Mit szólnál a narancsos kacsához eperöntettel? Ez a főszakács egyik specialitása – ajánlotta Kingsley.

− Pompásan hangzik. Különleges napra különleges menü jár – szólt halkan Mary, szinte suttogott, és hangja ismét távolivá vált.

A kapitány keze megállt terítés közben, és érdeklődve nézett a nőre.

− Miért különleges ez a nap? – Alig tette fel a kérdést, azonnal eszébe is jutott a válasz. – El is felejtettem, hogy ma van a Titanic ütközésének százegyedik évfordulója.

− Sok ártatlan lélek veszett oda – tette hozzá a nő.

− Rájuk gondoltál, mikor bejöttem? – kérdezte a férfi.

− Igen. A saját halottaimra, akik magukhoz hívnak engem – tette hozzá, de csak magában; hangosan mással folytatta. – Nagyon szomorú, ami velük történt.

Kingsley bólintott, majd folytatta a terítést. Evés közben nem nagyon esett szó köztük, de ezt a férfi a pár napos ismeretség alatt már megszokta. Ezt a kellemes, otthonos csendet. Nem kellettek neki szavak, egyszerűen jól érezte magát a nő társaságában, de a kellemes percek hamar elszálltak, és a férfinak indulnia kellett, hogy folytassa napi teendőit.

− Sajnálom, de most nem maradhatok – állt fel, és sietve elkezdte a kocsira pakolni az edényeket.

− Segítek – ajánlotta a nő, a hangjából a férfi kihallott némi csalódottságot, meg még valamit. Talán vágyakozást? Nem gondolkozhatott el rajta, mert Mary folytatta. – Mi szólnál hozzá, ha éjjel sétálnánk egyet a fedélzeten? Találkozhatnánk a katasztrófa időpontjában, éjfél előtt húsz perccel.

− Furcsa ötlet, de miért is ne? Szívesen. Akkor este találkozunk – mosolygott a nőre, majd elhagyta a kabint.

− Találkozunk… − suttogta a zárt ajtónak Mary, majd újra az ablak felé fordult.

Gondolatai ismét messze jártak, és már soha többé nem tértek vissza.

Út a megnyugváshoz - 3. fejezet

3.

Mary

− Akkor végeztünk is – állt fel Mr. Higgins, és eltette a végrendeletet.

− Köszönök mindent – állt fel Mary is, és indulni készült, de a férfi még egy utolsót kérdezett.

− Miért választotta őt? – kérdezte az ügyvéd.

Annak ellenére, hogy elfogadta a nő akaratát, még mindig nem értette a dolgot, mert Kingsley Williams idősebb volt ügyfelénél, és nem tűnt logikus lépésnek, hogy épp rá hagyja a vagyonát.

− Ő az egyetlen, akire hagyhatom. Nála lesz a legjobb kezekben – válaszolta a nő.

− Értem, asszonyom.

Röviden elköszöntek egymástól, majd Mary elindult a saját kabinja felé.

Miután bezárta maga mögött az ajtót, papírt és tollat vett elő, és leült a nappali asztalához. Ráment az egész délutánja, mire megfogalmazta a három levelet. Kettőt borítékba tett, egyet pedig szabadon hagyott. Gyengéden végigsimított rajta, és a másik kettő tetejére tette, aztán mindhármat a hálószobába vitte. Az éjjeliszekrényre helyezte őket, a napló mellé. Minden készen állt, hogy nyugodtan elhagyhassa ezt a világot, és engedhessen szerettei hívásának. Ám volt valaki, aki még itt tartotta. Valahol még reménykedett benne, hogy minden megváltozhat, hogy Kingsley képes lesz elfeledtetni vele mindent, és kirángatja a béklyóiból, és akkor ezeknek a leveleknek meg a végrendeletnek nem lesz semmi jelentősége. Akkor még hitte, hogy van visszaútja, és szabadulhat. A múltat azonban nem törölheti el semmi…

Mary azonban nem törődött azzal, hogy a háttérben továbbra is ott van a hívás, ami az ébrenlétbe szökött az álmaiból. Vidáman készülődött az esti bálra, mintha minden rendben lett volna. Felöltötte a világoskék báli ruhát, hosszan igazgatta, mint annak idején, mikor az első báljára készült Kingékhez. Tetszeni akart Kingsley-nek, akarta, hogy tényleg minden jobb legyen, megváltozzon. Élni akart…

Út a megnyugváshoz - 2. fejezet

 2.

Mary

A kalapokat próbálgatta. Nem tudta eldönteni, melyik illene legjobban a ruhájához. Tetszeni akart Darrennek és a fiú szüleinek is. Mindent el akart követni, hogy Kingék ne csalódjanak benne. Ennek a napnak tökéletesnek kellett lennie, az ebédtől kezdve az este rendezett bálig. A bál gondolatára szíve hevesen dobogni kezdett, hiszen ez volt az első, amin részt vett. Családja úgy gondolta, hogy tizenhat évesen már elég idős az ilyesmihez.

− Kész vagy, kislányom? – hallotta anyja kérdését.

Mary még hezitált, mert nem találta meg, amit keresett.

− Mindjárt megyek! – szólt vissza.

Hamarosan megtalálta azt a kalapot, ami illett a ruhájához, és gyorsan lesietett. A szülei a társalgóban várták.

− Mutatok neked valamit, kincsem – mosolygott rá az apja. – Tessék! – nyújtott át neki egy nagy, hosszúkás dobozt.

A lány izgatottan oldotta ki rajta a világoskék masnit, és leemelte a fedelet. A csomag egy gyönyörű báli ruhát rejtett. Olyat, amiről mindig is álmodott. Szemei csak úgy ragyogtak, mikor az apjára mosolygott.





***





Darrennel csak úgy suhantak a többi táncoló pár között. Érezte, hogy arca kipirul, szíve őrülten kalapál. Nem tudta elszakítani szemét a tizennyolc éves fiú tekintetétől. Teljesen rabul ejtette. Hagyta, hogy a fiatal férfi vezessen, ő pedig kábultan követte a mozdulatait.

Mikor elfáradtak, Darren kivezette a bálteremből nyíló erkélyre.

− Gyönyörű vagy, Mary – kezdte pirulva.

− Kö… köszönöm – hebegte a lány, miközben érezte, hogy még jobban elvörösödik.

− Ezt szeretném neked adni – vett elő egy vékony dobozt a zsebéből Darren.

A lány kinyitotta, és elámult. A dobozkában egy virágot formázó medál feküdt egy láncon.

− Ez gyönyörű!

− Fordulj meg! Nézzük meg, hogy áll – mosolygott a fiú.

Mary úgy tett, még a szemét is becsukta. Érezte, hogy két puha kéz ér a bőréhez, miközben bekapcsolja a lánc kapcsát. Az érintés azonban hirtelen halványulni kezdett. Megfordult. Az ajkai sikolyra nyíltak, ahogy a szeretett férfi távolodott tőle, de hang nem jött ki a torkán, csak a szája nyílt egyre nagyobbra, annyira, hogy fájt tőle az arca. Kezeit tűnőben lévő szerelme felé nyújtotta… Soha nem érte el.

− Mary…

− Mary, Mary, Mary…

Darren hangja összekeveredett a szüleiével, és egyre hangosabb lett, mintha vádolnák őt. Összegörnyedt, szemét összeszorította, fülét befogta, de a „Mary, Mary…” szólamok nem csitultak, inkább egyre erősödtek. A belsejéből szóltak. Aztán hirtelen elhallgattak. Azt hitte, vége, de nem volt ilyen szerencséje. Érezte, hogy a bőre alá hatol a hideg. Kipattant a szeme. Jeges, végtelen víztömeg vette körül. Sikoltani akart, de csak víz tolult a tüdejébe, mikor megpróbálta. A jeges folyadék megfagyasztotta a belsejét. A szemei szélesre tágultak az iszonyattól. A hideg tengerben megannyi átlátszó lélek lebegett, és mind őt nézte, de ő csak két ezüstösen csillogó alakot látott, és hiába nyújtotta feléjük a kezét, nem érte el őket. A szülei egyre jobban távolodtak, hallotta, hogy hívják őt, de nem tudott velük menni. Elsodródtak, de ő maradt… Egyedül…


Sikoltva ébredt fel. Az ágyában ült, egyik keze még mindig kinyújtva a semmibe, a másik pedig a nyakláncot szorongatta. Nem fogta fel a környezetét, csak kapkodott levegő után. Hosszú percek teltek el, mire Mary bármit is felfogott a külvilágból. Az első, amit meglátott, a szülei naplója volt, amit az út kezdete óta az éjjeliszekrényen tartott, hogy mindig kéznél legyen. Végigsimított a lapokon, aztán a fürdőbe ment. Kissé rendbe szedte magát, majd kiült a nappali foteljébe a naplóval, és összekuporodva olvasni kezdte.

Út a megnyugváshoz - 1. fejezet

1.

Mary


Mary az íróasztalánál ült, és néhány utolsó utasítást írt bele a jegyzettömbbe. Csak néhány apróság volt, de már nem volt ideje arra, hogy mindent személyesen adjon át Mr. Taylornak, a ház gondnokának és ügyintézőjének. Alig fejezte be, már kopogtak is az ajtón. Nem volt több ideje.

− Szabad! – szólt ki.

Arthur Taylor középmagas, bajszos, jó kedélyű férfi volt. Akkor is mosolygott, mikor benyitott, és belekezdett a mondókájába.

− Miss Hayes, a taxi megérkezett. A csomagját már bepakoltuk, a sofőr csak önre vár – mondta a férfi.

− Köszönöm, mondja meg neki, hogy mindjárt megyek – válaszolta Mary. – Jut eszembe, ez az öné – adta át a kemény borítású füzetet a gondnoknak. – Írtam bele még néhány dolgot. Remélem, nem fog gondot okozni.

− Biztosan nem – vette át a naplót a férfi. – Akkor megyek is, és szólok a taxisnak, hogy várjon – tette hozzá, és kilépett a szobából.

Mary felállt az asztaltól, és körülnézett, hogy nem felejtett-e el valamit. Gyorsan végiggondolta magában, mit pakolt be az útra, és egy bólintással nyugtázta, hogy minden a bőröndjében van. Aztán a hálóból nyíló kis fürdőszobába lépett. Onnan is minden szükségeset elrakott már. Fordult volna kifelé, mikor meglátta magát a tükörben. Egy tincs kicsúszott feltűzött, őszülő, szőkésbarna hajából. Közelebb lépett. A tükörből egy barátságos, halványkék szempár nézett vissza rá, arcát szolid smink fedte, ami eltakarta a mélyebb ráncokat, így inkább ötven körülinek nézett ki, nem pedig hatvanhárom évesnek. Vonásai még mindig hordozták egykori szépségét. Kipattintotta a csatot, és megigazította a haját.

Mikor végzett, visszament a szobába, leakasztotta vékony tavaszi kabátját a fogasról, és a vállára terítette. A táskáját felvéve az asztalról elhagyta a szobát, majd kilépett a kis házból, amit szülei halála után építtetett. Ritkán volt képes felmenni a hatalmas kúriába, mert mindig fájdalommal töltötték el az emlékek, és ennek már több mint negyven éve. Még fiatal, alig húszéves lány volt, mikor a szülei a tengerbe vesztek egyik világjáró útjuk során. Állandóan járták a tengert, hol kalandokat keresve, hol munkájukból adódóan szálltak hajóra, hogy találkozzanak üzleti partnereikkel, és nem egyszer magukkal vitték őt is. Mindig élvezte ezeket az utakat, olyannyira, hogy szülei halála után is sokszor hajóra szállt.

Ez volt az egyetlen dolog, ami még megmaradt a szüleitől, akiket rajongásig szeretett, és az első pár év után, amit a világtól elfordulva, bezárkózva töltött, ő is utazgatni kezdett, és minden évben ugyanakkor, április 10-én elindult a southamptoni 44-es számú mólótól a Titanic Emléktúrára. A sors különös játéka, hogy a szülei pont ugyanazon a napon, április 14-én vesztették életüket, mint amikor a híres hajó katasztrófája évekkel korábban bekövetkezett. Egy vihar következtében a hajójuk elsüllyedt a Titanic roncsaitól nem messze, ezért Mary minden évben megjárta ezt az utat, minden évben arra kereste a választ, hogy miért történt mindez, miért vette el tőle a tenger azokat, akik a legfontosabbak voltak számára. Eddig azonban még nem találta meg a választ, pedig már 2013-at írtak.

A hatalmas ház felé nézett. Emlékei rögtön a felszínre tolultak, de nem engedett nekik. Lesz ideje emlékezni útban New York felé, de most indulnia kell. Elfordította a tekintetét, és azonnal meglátta a taxit. A gondnok a sofőrrel beszélgetett, és mikor meglátta, vidáman intett neki.

− Elnézést, hogy megvárattam – szabadkozott Mary a sofőrnek, mikor odaért.

− Semmi probléma, asszonyom. Indulhatunk? – kérdezte a férfi.

− Természetesen. – Arthur kinyitotta a nőnek a hátsó ajtót. – Köszönöm – biccentett az inasnak, miután beszállt.

− Jó utat! Vigyázzon magára! – köszönt el Mr. Taylor.

− Ön is. Viszlát! – viszonozta a nő.




***

Másik világ - 2. rész

2. rész

Evie nem szerette a szobáját, pontosabban azóta nem, amióta az öccse megszületett, mivel mindig körülötte akart lenni. A legtöbb idejüket az ő szobájában töltötték. Minden vidám emléke oda kötötte, ahhoz a világhoz, amit a Joshua feliratú ajtó rejtett. Ott szőtték a történeteket, amiket aztán eljátszhattak a tisztáson, ott olvasott mesét az öccsének, amelyekből szintén előadták a kedvenc jeleneteiket, leginkább a saját, másodsorban pedig a környékbeli gyerekek nagy-nagy örömére. Csupán néhány alkalom akadt, amit külön töltöttek. Az egyik a leckeírás volt. Eleinte a szüleik engedték a közös tanulásukat, mert Evie, aki kezdetektől fogva könnyen tanult, segíteni tudott a nehezebben tanuló testvérének, aki nem igazán tudott sokáig egy dologra koncentrálni. Ez nem egyszer azzal járt, hogy sikerült rávenni a nővérét a mókára magolás helyett. Általában olyan játékokat találtak ki, ami nem járt nagy zajjal, nehogy a szüleik észrevegyék, hogy nem a leckével foglalkoznak. Kedvencük a barkochba volt, mert teljesen szabadjára engedhették a képzeletüket.

Egyik alkalommal azonban, amikor a szüleik még nem értek haza a munkából, Josh nem bírt megülni a fenekén, és egész egyszerűen egy párnát dobott az elmélyülten matekozó Evie arcába.

– Hé! Most nem érek rá veled játszani, holnap dolgozatot írunk! – méltatlankodott a hirtelen támadás ellen az akkor tizenkét éves nagylány.

Erre egy újabb pihés bomba volt a válasz, meg csibészes nevetés.

– Na, megállj csak! – pattant fel Evie, feledve a földre hulló füzetét és ceruzáit.

– Kapj el, ha tudsz! – öltött rá nyelvet Josh.

Átvetődve az ágyon elorozta az egyik párnát, és kirohant a szobából, Evie pedig a maradék munícióval utána. A csata a földszinten lévő nappaliban folytatódott, amiben a kispárnákon kívül a díszpárnákat is bevetették, és közben folyamatosan nevettek. Minden jól ment, míg az egyik párna le nem verte az antik vázát, amit az anyjuk az egyik születésnapjára kapott az apjuktól. A „balszerencsét” azonban még nem ez jelentette, hanem az, hogy a szülei épp ezt a pillanatot választották, hogy hazaérjenek…

A lány Josh ágyán fekve elmosolyodott az emlékre. Mert megpróbálták ugyan őket elválasztani, de az öccse szobája immár az ő birodalma volt, ahol a tükör segítségével bármikor együtt lehettek.

Csak akkor volt képes elválni Joshtól, ha rajzolni vagy festeni akart, mert ilyenkor általában a szabadba vágyott, ahol egyedül lehetett a gondolataival és szárnyalhatott. Fantáziájának szárnycsapásai elevenedtek meg a rajzain, és ezek természetesen legtöbbször kitalált világok formájában öltöttek testet. Festés közben is másik világban járt, pont úgy, mint amikor olvasott. A képein néha megelevenedtek részletek a könyvekből, de ezekhez mindig vegyültek saját történetek. Szerette a természetet maga körül alkotás közben, ez mindig inspirálta. A testvére halála óta képtelen volt festeni a szabadban, ahol zöld fű, fák és lüktető élet vette körül, ő azonban megfagyott belülről, menekült onnan.

A régi szobája lett a műterme, ott festett, tárolta a vásznakat, a kész festményeket, festékeket és más hozzávalókat. Ám volt, hogy hetekig nem is lépett be abba a helyiségbe, ahol mindig is ridegséget érzett, és ezt a testvére halála felerősítette benne, így számára egykori szobája a sötétség volt, Joshé pedig a fény.

Ám azon a napon mégis késztetést érzett az alkotásra, így hát kinyitotta a mindig zárva lévő szobát. Általában bezárkózott, ha alkotni akart, de most nem törődött ezzel, hanem szórakozottan indult el a szekrényekhez. Fogalma sem volt, mivel is kezdje, így sorban kinyitotta mindet. Aztán eszébe jutott:

– Hát persze! A kardamom! – Evie letérdelt és kihalászott egy dobozt az egyik szekrény aljából.

Levéve a tetőt megkönnyebbülten felsóhajtott, mert még több tégelynyi készlete volt mind a fehér, mind a zöld kardamom porított hüvelyéből. Ez egy indiai fűszernövény volt, egyúttal az anyja egyik kedvence, és előszeretettel ízesített vele kenyeret meg süteményeket, így aztán mindig elég sok volt belőle otthon. Leginkább csak a magvai, mert azt használták fűszerként.

De egy alkalommal hüvelyesen vett belőle, és Evie-nek megtetszett a zöld és fehér kardamom héjának színe. Addig rimánkodott az anyjának, míg az odaadta neki a kimagozott hüvelyeket, hogy felhasználhassa a képeihez.

Eredetileg kollázst akart belőlük készíteni, de az egyik héjdarab véletlenül beleesett a kikevert kék olajfestékbe, és az élénkzöld színe elkezdett beleoldódni, megváltoztatva a kék árnyalatát.

Ezután kísérletezni kezdett a kardamom hüvellyel, és végül észrevette, hogy a porrá tört héj hatásosabb, valamint arra is rájött, mennyit kell bekevernie a festékekbe, hogy a legjobb színárnyalatokat alkothassa; pontosan huszonegy grammot. Beletelt pár hónapba, mire kialakult ez a bevált recept és megalkotta az új színkeverési módszerét, de a képei magukért beszéltek, legalábbis az öccse szerint, mert másnak a felfedezése óta készült képeket nem merte még megmutatni. Védőfóliába csomagolva elzárta őket mindenkitől, ahogy a világát is, amit szintén csak Josh ismerhetett.

Miután megkeverte a festékeket, felállította a vásznat. A palettát a baljába véve egy ideig csak csendben várt a megfelelő pillanatra. Behunyta a szemét, és másik kezében az ecsettel körözött a vászon előtt. Végül hirtelen megállt; megvolt a kép. Kinyitotta a szemét, aztán elkezdte felvinni a szeme előtt játszódó jelenetet. Hamarosan megelevenedett a napokkal ezelőtti tárgyalás, aminek a tükrön keresztül szemtanúja volt. Különösen az a részlete ragadta meg, mikor az immár huszonkét éves Josh daliás hercegként ül a Fekete és Fehér Király közt, és próbálja kibékíteni őket.

Éppen a Fekete Király koronáján igazított még egy kicsit, amikor a szeme sarkából egy árnyékot látott elmenni a félig nyitva hagyott ajtó előtt. Aztán már hallotta a lépteket is.

– Biztosan a Fekete Király jött át, Josh, hogy megszegje az egyezséget, és leigázza a tükrön túli világot – mondta a képen megelevenedett testvérének, aztán kilépett az ajtón, hogy utánanézzen a dolognak.

A lépcsőhöz érve érthetetlen dolog tárult a szeme elé. A szülei a játékos ládát cipelték lefelé, és amikor meglátták őt a lépcső tetején, megdermedtek és várták, hogy mi fog történni. Evie abban a pillanatban elfeledett mindent holmi másik dimenzióból ideszökött királyról, és szigorúan nézett a szüleire.

– Hova viszitek azt a ládát? Nem adtam engedélyt rá! Azonnal vigyétek vissza a helyére! – követelte a lány.

– Nem tehetjük – jelentette ki szilárdan az anyja. – Nincs rá szükséged, kislányom.

– Már hogy ne lenne! Az Tükörország bejárata, azon keresztül beszélhetek Joshsal. Nem vihetitek sehová!

– Nem! – kiáltotta az apja, aki addigra szintén elvesztette a türelmét. – Nem beszélhetsz a testvéreddel, mert az nem lehetséges. Értsd meg, Evie, az öcsédet kilenc éve elgázolták, és belehalt. – Mire a végére ért, elcsuklott a hangja.

– Nem igaz! Ti ezt nem értitek! Mindig is el akartatok szakítani tőle! – üvöltötte Evie, miközben minden erejét latba vetve próbálta kitépni a ládát az érdemtelenek kezéből.

***

Másik világ - 1. rész

1. rész

Evie szeretett a szabadban olvasni, főleg a nyárestéken, amikor már kellemesen hűvös volt a levegő. Pont ideális volt az idő arra, hogy letelepedjen egy odvas fa alá, és elmerüljön egy másik világban, amit az éppen olvasásra kiszemelt könyv kínálhatott neki. Tizenhat éves volt, igazi álmodozó típus, kócos világosbarna hajjal, a világra rácsodálkozó hatalmas kék szemekkel, amikbe ha valaki belenézett, leszűrhette, hogy sosem a valóságban jár. Ugyanis szeretett képzeletben más világokban barangolni, elképzelni például, hogy sellők közt lubickol a tengerben, és az öccse, a tizenhárom éves Joshua ott viháncol mellette, vagy épp egy várban vannak és az ellenség serege ellen harcolnak. A szülei szerint már nagy volt az ilyesmihez, de a lány erre mindig csak legyintett, mert volt még bőven ideje felnőni. A tanárai nem aggódtak, hiszen jól tanult és a magaviseletével sem volt semmi baj, emellett gyönyörűen festett és folyamatosan nyerte a rajzversenyeket, ezzel öregbítve az iskola hírnevét. Társai csendes, különc művészléleknek tartották és nem különösebben foglalkoztak vele, de akadt azért néhány barátja, akikkel jól el tudott beszélgetni a könyvekről, a bennük szereplő teremtményekről, meg bármi másról, ami érdekelte őket. Aztán ott volt az öccse is, aki szintén lelkesedett a fantasyért, így nem egy könyvben leírt jelenetet játszottak el beöltözve a házuk melletti tisztáson, ahol az a hatalmas fa is állt, ami alatt Evie olvasott.

A lány elmosolyodott, ahogy lapozott egyet az Alice Tükörországban című könyvben, ami az egyik kedvence volt, és időnként elővette, hogy újra és újra elmerülhessen a tükrön túli világban… Legalábbis megpróbálta, de egy hangos csattanásra kis híján felugrott. Annyira elmerült a könyvben, hogy el is feledkezett arról, hogy körülötte épp egy focimeccs zajlik, akárcsak a nyári szünet minden estéjén egészen sötétedésig, de volt, amikor még tovább is, ez a szülők engedékenységén múlott.

– Bocsánat! – kiáltotta Josh. – Nem direkt volt!

– Figyeljetek oda jobban! – vetette oda Evie kissé morcosan; nem szerette, ha kiszakították az olvasásból, de mikor meglátta az öccse játéktól kipirult arcát, izzadságtól csapzott haját és boldogságtól csillogó szemét, megenyhült; sosem tudott sokáig haragudni rá. – Hány gólnál tartasz? – kérdezte, ezúttal már mosolyogva.

– Ma még csak négynél – felelte a fiú vállat vonva, majd visszaszaladt a többiekhez, és újra játékba lendült.

Evie nem szerette különösebben a focit, de most mégis félretette a könyvet és figyelte az öccsét, aki korosztályának legjobb játékosa volt, edzője szerint nagy jövő állt előtte a futballban. Emlékezett rá, hogy Josh mennyire lelkesedett az ötletért, és még tanulni is hajlandó volt, csak hogy teljesülhessen az álma. Ez a küzdeni akarás volt az, amit leginkább szeretett a testvérében, mert vele ellentétben ő nem csak álmodozott, hanem képes volt tenni is azért, hogy az elképzelései valóra váljanak. Evie erre még nem érezte magát késznek, a nagy döntéseket még halogatta, még nem tudta, mit kezdjen az életével.

Nagyot sóhajtott. Josh éppen két védőt cselezett ki, majd egy újabb gólt lőtt a kövekből rögtönzött kapuba. A levegőbe bokszolt, majd futott tovább, hogy visszaszerezze a labdát az ellenfél játékosától, aki felívelte a társa felé, ám ő nem tudta levenni, így az elszállt az út felé. Josh lendületben volt, így eliramodott utána, a többiek vártak. A fiú már az úttesten volt, és már éppen elérte volna a labdát, mikor egy autó tűnt fel.

– Vigyázz! – kiáltotta Evie kétségbeesetten, de a kocsi túl gyorsan jött, Joshnak mozdulni sem volt esélye, a jármű pedig megállás nélkül ment tovább.

Evie számára lelassult az idő. Lassított felvételként nézte végig, ahogy testvére teste az ütközéstől a levegőbe repült, és jó pár méterrel arrébb ért csak földet. Alig jutott el hozzá a többiek jajveszékelése, vagy az, hogy az egyik fiú eliramodott a házuk felé. Csak az öccsét látta, a véres, összetört öccsét, aki ott feküdt az aszfalton. Nem emlékezett, hogyan is jutott el hozzá, és mikor vette a karjaiba, csak arra eszmélt, hogy az apja kiveszi Josht a szorításából és az orvosok gondjaira bízza, akik teliaggatják a szeretett testvérét mindenféle csövekkel. Evie nem akarta őt így látni, a Josh életéért folytatott tehetetlen küzdelem képe elhalványult a szeme elől, és egy daliás hercegé jelent meg helyette, aki birodalmakat dönt és hódít meg egy másik világban, ahol nincsenek autók és felelőtlen emberek, amelyek derékba törhetnek egy életet. Nem vette észre, hogy ki is mondja a kusza gondolatait.

– Térj észre, Evie! – rázta meg az anyja. A hangja kissé megremegett, de Evie-nek fogalma sem volt, hogy miért. Aztán halványan eljutottak hozzá az orvos szavai a testvére haláláról, amit az anyja kíméletlenül megerősített. – Nincsen semmiféle herceg meg másik világ! Az öcséd meghalt! – Kegyetlen szavak, nem is tudta elfogadni őket. A fejében csak a boldog valóság létezett, ahol az öccse herceg, ő pedig hercegnő. Mindketten tévednek.

– Nem igaz! Csak a Tükörszobába ment, majd meglátogatom – közölte a lány higgadtan, és eltolta magától az anyját.

– Evie! – kiáltotta kétségbeesetten Mrs. Clark, de ő nem foglalkozott vele, csak egy pontot bámult az úttesten.

Joshua óráját, ami lerepülhetett a karjáról és húsz óra negyvennyolc perckor megállt, ahogy a lány számára minden más is abban a pillanatban.

***

Valóban megállt minden azon a tragikus nyári estén. Evie ott ragadt Tükörország és a valóság különös keverékében. Ennek már lassan kilenc éve. A kamaszból huszonöt éves nő lett, de belül örökre tizenhat maradt. Az orvosok azt mondták, idő kell neki, hogy feldolgozza a traumát, de teltek a hónapok, és semmi sem változott, noha még az iskolába is visszaküldték, hátha kimozdítja az álomvilágból, de nem így lett. Az órákon elkalandozott, érthetetlen rébuszokban beszélt, sehogyan sem teljesített, csak a tükrön túli világ érdekelte, arról beszélt, akár a tanítás közben is. A tanárai eleinte türelmesen kezelték az efféle közbeszólásait, és néha látszólag sikerrel is jártak. Ám a társai nem tudták kezelni a helyzetet. Bántották, amit Evie látszólag fel sem fogott, így nem is szólt vissza soha, kivéve egy alkalmat, ami csúnyán végződött.

Egy újjászületés lépései

Egy újjászületés lépései

Katt. Patt. Katt. Patt.

A drótszálak szakadtak, ahogy a drótvágó egyenként pattintotta szét az alagút bejáratának darabjait. Két elemlámpa fénye világította meg a kesztyűbe bújtatott dolgos kezeket, amik precíz nyisszantásokkal hántották le a drótot a keretről. Az alak mögött két izgatott fiatal lélegzetvétele hallatszott, meg a téli szél süvített rendületlenül. Az egyikük megunta a várakozást, és kirobbant belőle a feszültség.

− Meddig tart még? A végén még ide fogunk fagyni – förmedt a dróttal bajlódóra a türelmetlen, húszas évei elején járó egyetemista fiú.

A mellette álló lány csak a szemét forgatva nézett rá, a dolgozó társuk azonban nem hagyta szó nélkül a kifakadást.

− Ha ennyire sietsz, akkor talán csinálhatnád te, de ti történészek még egy egyszerű dróthálón se tudtok átjutni, ha nincs ott valaki, aki átvágja. Nem igaz, Norbi? – Az idősebb férfi gúnyosan mosolyogva hátranézett, a másik meg csak grimaszolt rá.

− Ugyan már, Jani, ne szívd mellre – csitította az idősebbet Eszter. – Hiszen téged is érdekel, mi rejtőzhet a Vár alatt.

Ez hatott, mert a férfi morogva elfordult tőlük, és folytatta a vagdosást. A lány mosolyogva nézte Janit, aki a bátyja egyik barátja volt, és akiről tudta, hogy él-hal a történelemért, főleg a magyar múlt titkai izgatták, ezért jött el velük a budai várhoz, hogy bejuttassa őket a katakombákba. Egyszerű dolga volt, hiszen a Vár felújítási munkálatait végző brigádban dolgozott, így a térkép alapján tudta, merre van a lezárt terület, ahová még az építkezés dolgozójaként sem léphetne be, de ez nem tartotta vissza attól, hogy behatoljon, és magával hozza a két kíváncsi történésztanulót is. Együtt sokkal izgalmasabb volt a felfedező út.

− Kész – szólalt meg pár perccel később Jani. Norbi és Eszter lelkesen mentek közelebb, miközben a férfi eltette a drótvágót, és a táskát a fal mentén lévő mélyedésbe rejtette, majd ő is elemlámpát vett elő, és másik kezében a térképpel előrement. – Erre – mutatott jobbra pár perc térkép tanulmányozás után.

Körülöttük kopott, évszázados falak magasodtak, a járat egyre jobban szűkült, mígnem már le kellett hajolniuk, hogy tovább tudjanak menni, végül pedig már muszáj volt négykézlábra ereszkedniük.

− Biztos, hogy jó az a térkép? – kérdezte Norbi fintorogva.

− Biztos – válaszolt rá Jani morogva. – Mindjárt ott vagyunk.

És valóban. Ahogy átjutottak egy különlegesen szűk részen, egy szélesebb járatba érkeztek. A lámpáikkal megvilágították a falakat, a két férfi hátrahőkölt, Eszter pedig felsikoltott. A falba ágyazódva emberi koponyák és csontok sorakoztak, egymásra rétegezve.

− E… Ez egy sírbolt – nyögte a lány. – Azt hittem, a leírások túloznak.

Norbi válaszolni akart, de Jani kiáltása megakasztotta.

− Ezt nézzétek! – A két fiatal odarohant a férfihoz.

− Ez nem csak egy sírbolt – szólt Norbi, amikor meglátta a falba vájt hálófülkéket. – Itt aludtak. – A két férfi tanulmányozni kezdte a fülkéket és a lakószobákat, de a lányt nem túlzottan kötötték le az egyszerű helyiségek és berendezési tárgyak, ő különlegesebbre vágyott.

Eszter továbbindult, és hamarosan meg is találta, ami igazán érdekelte. A falakra és a plafonra festve különböző jeleket és rajzokat talált. Annyira lenyűgözte a látvány, hogy észre sem vette, hogy közben eléggé eltávolodott a többiektől, és a járat jócskán kiszélesedett. Körbevilágított a teremben. Itt a rajzok még gyönyörűbbek és színesebbek voltak, ezt a többieknek is látniuk kellett. Indulni akart, hogy szóljon nekik, de akkor valami elkezdte vonzani a terem másik vége felé. Próbált küzdeni ellene, de az a valami vagy valaki egyre jobban a bűvkörébe vonta. Annyi ereje azért még volt, hogy meginduljon abba az irányba, amerről jött, de a járatból morgás hallatszott, majd ugatás, aztán a barátai kiáltása. Megtorpant.

− Norbi! Jani! – kiáltotta kétségbeesetten, de aztán a szava elakadt, amikor megérezte, hogy árnyak mozognak a sötétben. – Ki vagytok? És mit akartok? Mi történik a barátaimmal? – kérdezte kapkodva, miközben a sötétségbe világított.

Egy férfire esett a lámpájának fénye, nem tudta rendesen kivenni az arcát, mert a haja félig eltakarta. Mögötte két másik férfi tartott felé, akik fáklyát tartottak a kezükben. Mind hárman nyugodtan közeledtek hozzá, ő pedig hátrálni kezdett.

− Mi… Mit akartok tőlem? – kérdezte remegő hangon, és reszkető lábakkal hátrálni kezdett, de beleütközött valakibe, aki lefogta a kezét. – Eresszen! – kapálózott, de a fogvatartója meg sem rezdült, szilárdan tartotta.

A lány kezéből kiesett a lámpa, de a két fáklya fénye eléggé bevilágította a termet ahhoz, hogy szemügyre vegye a támadóit. Az, akit percekkel ezelőtt meglátott, pár lépésre állt meg tőle, végignézett rajta, tanulmányozta, aztán hirtelen előrelépett, és a társa segítségével lerángatta róla a kabátot és a pulóverét. A lány dideregni kezdett, de a férfi nem törődött vele, hanem újfent csak nézte, majd bólintott, mintha megbizonyosodott volna valamiről. A mozdulattól meglibbent hosszú szőke haja, és Eszter ismét megérezte a vonzást; a férfi hívta, szólította magához.

− Gyönyörű vagy – sóhajtotta, a hangja selyem zizegéseként hatolt a lány fülébe. – Akarlak! – A férfi Eszter nyakára hajolt, beleszagolt a bőrébe, elégedetten mordult, szinte már dorombolt.

− Mi történt a barátaimmal? – próbálkozott a lány remegő hangon, hátha most választ kap a kérdésére.

− A kutyák elkergették őket, nem lett bajuk. Nem jó a vérük, ők nem fontosak, csak te vagy fontos – nézett a szemébe a férfi.

Íriszei vörösek voltak, arca sápadt a fáklyafényben, földöntúli aura vette körül. Eszter pupillái kitágultak, nem hitt a szemének. Egy olyan létforma állt előtte, amit addig csak filmeken látott, amiről csak könyvekben olvasott. Egy vámpír volt az.

− Ez nem lehet igaz.

Mintha a férfi kitalálta volna a gondolatait, elmosolyodott, ami láthatóvá tette tűhegyes szemfogait.

− De igaz. Mit gondoltál, hogy a hatóságok omlásveszély miatt zárták le a járatokat? Nem. Félnek ide lejönni, nem tudják, mi van itt, de félnek, és ez pont kapóra jön nekünk, ahogy a magadfajta kalandvágyók is. Ritkán ugyan, de előfordul, hogy ölünkbe pottyan a tökéletes alany, és nem kell keresnünk.

− Mi… Mit akartok tőlem? – suttogta rémülten a lány.

− A mester azt akarja, hogy te legyél az új tagja a klánunknak – szólalt meg a férfi, aki még mindig a lányt fogta, mély hangja megnyugtatóan hullámzott végig Eszter gerincén.

A lány szemei kitágultak, amint elértek a tudatáig a szavak, teste megfeszült, el akart futni, de a csapda bezárult. Nem tudott sehová sem menekülni, mert erősen tartották, és a szőke férfi ismét a nyakára hajolt. Az arany szálak csiklandozták az arcát, a férfi légzése pedig ingerelte, teste reagált a másikra, izgalomba jött, pihegett, mint egy kismadár. Akarta. Akarta, hogy megtörténjen. És meg is történt. A hegyes szemfogak először csak tapogatóztak a nyaka érzékeny felületén, majd megállapodtak, és egy határozott mozdulattal áttörték a bőrt. Vér árasztotta el a vámpír száját, nyelte a meleg nedűt, egy pillanatra elkapta a vágy, hogy kiszívja mindet, de aztán visszafogta magát, elhajolt Eszter nyakától, és elégedetten nyalta körbe a száját. Addigra a lány már ernyedten lógott a másik vámpír karjában. Eszter nem tudta, hol van, mi történik vele, csak halkan nyöszörgött. Már nem értette a szavakat, amit az ismeretlen vámpír mormolt, mert időközben elragadta a zavaros semmi.

***