Philip Pullman: La Belle Sauvage

Azóta szerettem volna olvasni Pullmanntől, hogy láttam Az arany iránytű filmet. És hogy miért nem a trilógiával kezdtem? Talán azért, mert jobban érdekeltek az előzmények. Erre pedig A Por könyve első darabja a legjobb választás, noha itt még a trilógia főszereplője Lyra csak egy kisbaba. Viszont nagyon érdekes és izgalmas olvasmány, így végül nem bántam meg a választásomat. Már csak azért sem, mert ez egy nagyon részletgazdag világ, aminek itt egy másik aspektusát ismerhetjük meg, illetve a szerző a politikai hátteret is jobban kifejti, így több karakter már itt a helyére kerül, ami egyenesen meghozta a kedvemet a trilógiához, amit alkalomadtán biztosan el fogok majd olvasni.

De visszakanyarodva a La Belle Sauvage-hoz az tetszett benne a legjobban, hogy a már ismert szereplők is megjelennek, de itt még csak a háttérben, a főhősök mind itt felbukkanó újoncok. Körülöttük zajlik a cselekmény, így a trilógia olvasása nélkül is élvezhető volt a kötet, bár az élmény nem volt hibátlan, és akadtak benne hézagok, amiket a trilógia ismeretében kitölthettem volna, de ennek ellenére ez az előzmény csak még jobban megszerettette velem Az Úr Sötét Anyagai világát.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Urbánszki László: A megérkezés

Nehezen írok erről a kötetről, mert a szerző alig egy hónappal a megjelenése után elhunyt, ami elég szomorúan érintett. Ezért is halogattam eddig a könyv olvasását, hogy amennyire tőlem telik, el tudjak vonatkoztatni ettől a körülménytől, és úgy értékelhessem a könyvet, mint bármilyen másikat. Érzésre nagyrészt sikerülni fog.

A megérkezés Urbánszki László legnagyobb írói vállalkozásának, a Honfoglalás-sorozatnak a negyedik, egyben lezáró kötete. Kíváncsi voltam erre a részre is, noha a harmadik már veszített a lendületéből az első kettőhöz képest, és elég nehezen sikerült végigolvasnom. (Az első három kötetről ITT, ITT és ITT írtam.) Sajnos a negyedik is ezt a tendenciát követi, azzal a különbséggel, hogy több helyen villan fel egy-egy jobb jelenet, ami megidézi az előzők fénypontjait: a humor, a talpraesett gyerekszereplők és a szervezkedés, kalandok. Viszont az is elmondható, hogy a szerző nem találta el az arányokat. Ugyanis nem tudta eldönteni, hogy háborús intrikák vagy önfeledt kalandok legyenek-e a középpontban, ezért hol az egyikbe, hogy a másikba csúszik át, ezért iszonyúan ingatag az írói ígéret. Márpedig ez megtévesztheti az olvasókat.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Kristin M. Furrier: Elvesztett múlt

Az írónőtől először a múlt évben megjelent Az üveggyémánt átka (ITT írtam róla) című kisregényt olvastam. Elvarázsolt közvetlen stílusával, választékos nyelvezetével és kalandos, izgalmas cselekményével. Ezért nagy örömmel fogadtam el a felkérést új könyve, az Elvesztett múlt elolvasására.

A borító  rögtön megadja az alaphangulatot. Egyszerű, de nagyon szép, ahogy a belső illusztrációk is. Mind a borító kivitelezői, mind az illusztrátor igényes munkát végzett. A képek jól illeszkednek a szöveghez, emellett hangulatfestő szerepük is van, és a karakterekről és a helyszínekről is adnak némi támpontot. Utóbbit azért emelném ki, mert látszik rajtuk, hogy hűen tükrözik a szerző elképzeléseit.

Részben itt is megkaptam azt az írásmódot, cselekményívet és ifjúsági történetet, ami a fent említett könyvet olyan olvasmányossá tette. Viszont ez a kötet most nem sikerült olyan átütő erejűre, noha elismerem, hogy e szöveg mögött sokkal több háttértudás húzódik meg, amit kitűnően használ fel a szerző. A történelmi háttér érdekes, a különböző szerkezetek technikai leírásai úgyszintén. Élnek, és jól belesimulnak a történetbe.

Viszont a szerző mostani könyvénél úgy éreztem, nem az igazi a nyelvezet/helyesírás, maradtak a szövegben az olvasást megzavaró hibák, elgépelések, rossz ragozás, jelentéstartalmukban ismétlődő bekezdések. De ennél súlyosabb a nyelvi szint hullámzása, a szépirodalmi és a köznapi (kortárs ifjúsági) nyelvezet között lebeg, amit egy alaposabb szerkesztéssel lehetett volna javítani. Ez kettős érzéseket keltett bennem, mert maguk a kalandok és történeti háttér nagyon tetszett, de a nem egységes írásmód sokat rontott az olvasásélményen.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Urbánszki László: Régi-új hazában

Urbánszki László általam eddig olvasott könyvei közül a Karacs – Egy ősmagyar kiskamasz kalandjai (ITT írtam róla) lett a kedvencem. Karaccsal először a Honfoglalás-sorozat első kötete, a Vérszerződés (ITT olvashattok róla bővebben) lapjain találkoztam. Ebben szerettem meg a bátor fiatal legényt, ami a Karacs olvasása után csak fokozódott. A karakter iránti szimpátiám Régi-új hazában olvasásakor is megmaradt, ami az előzményével ellentétben inkább karakterközpontú regény, amiben az események helyett a szereplők fejlődése dominál. Ez egyáltalán nem baj, sőt, kellett egy ilyen kötet a sorozatba, hogy kicsivel jobban megismerjük a szereplők motivációit, jellemét. Mindezt annak ellenére, hogy a szerző nem mélyíti el túlzottam a karaktereit, de eléggé ahhoz, hogy együtt tudjunk érezni velük, vagy éppen dühöngjünk az árulásuk miatt. Bár Urbánszki azért itt-ott, pont a megfelelő helyeken megvillantja a magyar virtust, nehogy karakterdrámába fulladjon a történelmi regénye, és olyan remekbeszabott harci jeleneteket tesz az olvasó elé, amik a végletekig izgalmasak, és jó olvasni őket.

 

Urbánszki László: A nyughatatlan

Urbánszki László előszeretettel ír a pusztai népek életéről, legyen az a honfoglalást megelőző időszak vagy épp a posztapokaliptikus jövő. Előbbire jó példa a Honfoglalás-tetralógia, melynek első kötetéről, a Vérszerződésről már írtam a blogon (ITT elolvasható). Ugyanezt a témát viszi egy kicsit tovább, és a Vérszerződés egyik főszereplőjét, Karacsot árnyalja a Karacs – Egy ősmagyar kiskamasz kalandjai című ifjúsági regény lapjain (a bejegyzésem ITT olvasható). Ez utóbbiban megmutatkozik, hogy Urbánszki kiváló mesélő, sőt annyira jól sikerült belehelyezkednie a fiataloknak szóló hangvételbe, hogy észrevehetetlen, hogy nem egy meseíróval van dolgunk. Végig úgy éreztem, mintha mindig is gyerekeknek írt volna. Ez a regénye nálam nagyon betalált, így nagy várakozásokkal álltam neki az újabb fiataloknak szóló regénye, A nyughatatlan – Egy lusta kiskamasz kalandjai a jövő zord világában olvasásának.

Minden főbb benyomásom megmaradt, amit a Karacs esetében is tapasztaltam. A szerző fiatalos írói hangjához gördülékeny történetvezetés párosul, amit pazar humorával fűszerez meg, közben az ifjú főszereplőjét váratlan, embert próbáló kalandokba keveri, amiket csak úgy vészelhet át, ha megváltoztatja a gondolkodását, és lustálkodás helyett elkezdi kamatoztatni a „belé vert” képességeket. De mindenekelőtt a gyerekeknek is befogatható hangvétellel mesél el egy posztapokaliptikus jövőben játszódó, eléggé zord történetet.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Urbánszki László: Karacs - Egy ősmagyar kiskamasz kalandjai

A szerzőtől először a Fogadó a Visongó Disznóhoz című novellát olvastam (ITT írtam az antológiáról, amiben megjelent), amiben megcsillogtatta sziporkázó humorát. Látszott a szövegen, hogy a történelmi korok bemutatása mellett a szórakoztatás is fontos a számára. Ezután a szerző maga kért fel a Honfoglalás-sorozat első kötetétének, a Vérszerződésnek az elolvasására (ITT olvashatjátok a cikket róla), ami egy felnőtteknek szóló történelmi regény. A novellához hasonlóan az író itt is okosan adagolta a humort, kalandok sorába keverte a szereplőit, és végig fenntartotta a figyelmet. A kedvenc szereplőm a húsz éves fiatalember, a vakmerő, de ugyanakkor intelligens Karacs volt, akiről nagyon szerettem volna még olvasni. Nagyon hamar teljesült is a vágyam, mert Urbánszki tollából megjelent a Karacs – Egy ősmagyar kiskamasz kalandjai című ifjúsági regény, ami a Vérszerződésből ismert Karacs egy ifjabb kori kalandját meséli el, abba a korba kalauzolva el ifjú és kevésbé ifjú olvasóit, amikor a frankok még meghatározó tényezőnek számítottak a világtörténelemben.

Megvallom, elsőre a Vérszerződéshez hasonló hangvételre számítottam. Féltem, hogy a szerző nem tudja eltalálni a megfelelő, ifjúsági könyvhöz illő nyelvi szintet, és túlságosan felnőttes lesz a nyelvezet. Szerencsére már az első pár oldalon kiderült, hogy alaptalan volt az aggodalmam, mert Urbánszki kiváló mesélő, sőt annyira jól sikerült belehelyezkednie a fiataloknak szóló hangvételbe, hogy észrevehetetlen, hogy nem egy meseíróval van dolgunk. Végig úgy éreztem, mintha mindig is gyerekeknek írt volna. A fiatalos írói hanghoz gördülékeny történetvezetés párosul, amit pazar humorával fűszerez meg, közben az ifjú főszereplőjét váratlan, embert próbáló kalandokba keveri, amikhez fel kell nőnie. De mindenekelőtt a gyerekeknek is befogatható hangvétellel beszél a honfoglalás-kori viszonyokról és életről. Viszont az is látszik , hogy Urbánszki László hatalmas történelmi háttértudással rendelkezik, amiből ügyesen szelektál, hogy a kamasz olvasói számára is érdekessé tegye a kötetet.

Izolde Johannsen: Észak magányos királya I-II.

Az írónőtől eddig a Harcosok, Vértanúk, Boszorkányok történelmi antológiakötetben (EBBEN az értékelésben írtam a könyvről) megjelent Lebensborn című novellát olvastam. A történet a II. világháború egy megdöbbentő aspektusát dolgozta fel: azokat a norvég állampolgárságú nőket, akik német katonákkal éltek testi-lelki szerelemben a II. világháború alatt, a gyerekeikkel (Lebensborn-gyerekek) együtt megbélyegezték és üldözték. A novella ennek az üldöztetésnek az utóhatásaira reflektál. Személy szerint nagyon megragadott a téma, így örömmel fogadtam, amikor a szerző felkért A Birodalom tengeri bástyái sorozat 5. részének, az Észak magányos királyának az elolvasására. Számomra azért is volt különösen érdekes ez a kötet, mert ez a Lebensborn előzménye, ami feltárja a miérteket, hogy a főszereplő, Signe mit élt át a német orvossal, Viktorral a háború árnyékában, és mi vezetett a novellában leírt megbélyegzéséhez.

Már a novellában megmutatkozott Izolde Johannsen egyedi látásmódja és magával ragadó stílusa, ami a témában való nagymértékű jártasságával párosult. Megdöbbentő volt ezeket olvasni, főleg úgy, hogy olyan író dolgozta fel, aki nagyon ért a hangulatteremtéshez és a tényanyag természetes, gördülékeny átadásához, történetté formálásához. A Tirpitz olvasása előtt furdalt a kíváncsiság, hogy Johannsen tudja-e ugyanezt a kiváló információadagolást, a történelmi adatok történetbe való átültetését regényre is alkalmazni. Erre az egyértelmű válaszom az, hogy tökéletesen. Az egész regény jól megtervezett, minden sora kiválóan koordinált, hogy azt láttassa a korszakból, amit szeretne megismertetni. Ugyanakkor a tengeri hajózás, a német harcmodor bemutatása mellett hagy teret a szórakoztatásnak is, így válik az Észak magányos királya egy tökéletes dokumentum és kalandregény hibriddé.

Valeria Screwy: Miss Screwy csavaros árvái

2018. november 25-én jött velem szembe Bleeding Bride karca (ITT olvasható), amiben az akkortájt megjelent meseregényének keletkezéséről írt. Mikor belekezdtem a karc olvasásába, azt hittem, egy átlagos beharangozó a könyvhöz, de nem így lett. Mást találtam benne. Röviden megfogalmazva a mű mögötti szívet, az érzelmeket, amitől ez a mese az, ami. Bevallom, még most, a karc újraolvasásakor is megkönnyeztem, mert ez egy sokkal tragikusabb hátteret ad a főszereplő kislány (Mira) karakterének, mint ami a könyvben olvasható.

Ilyen előzmények után elhatároztam, hogy ha lehetőségem adódik rá, beszerzem a Miss Screwy csavaros árváit, ami a múlt évi Könyvhéten meg is történt. Igaz, a közelmúltig nem vettem a kezembe, de mindig ott motoszkált a háttérben, hogy nekem ezt olvasnom kell, és végül győzött. A végére érve azt mondhatom, nem bántam meg.

Kétszer is elolvastam annyira megtetszett a részletesen kidolgozott disztópikus steampunk háttérvilág, a karakterek, akiket csak szeretni lehet, az írásmód, ami a 20. század eleji mesemondó stílust úgy használja fel, hogy közben mégis illeszkedik a mai trendekhez és igényekhez. Ezáltal a mostani gyerekekhez szól úgy, hogy közben egy régebbi kort helyez a fókuszba. Oszoli Bernadett fekete-fehér illusztrációi pedig tökéletesen illenek a kötet stílusához. Ceruzarajz-hatást keltenek, ami szintén jellemző volt a huszadik század elejére, erre jó példa a 1912-ben megjelent Nyakigláb apó képei (EBBEN a cikkemben látható néhány). Oszoli Bernadett rajzai finom vonalvezetésűek, az épületek, ruhák, emberi arcvonások aprólékosan kidolgozottak, főleg a főszereplők esetében. Néhány esetben előfordulnak erőteljesebb, durvább ceruzavonásokkal megrajzolt jelenetek is, ezek vagy kihangsúlyoznak valamit, vagy mellékszereplőket ábrázolnak.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Urbánszki László: Vérszerződés

Urbánszki Lászlótól eddig csak egy novellát, a Harcosok, Vértanúk, Boszorkányok antológiában (ITT írtam róla) megjelent Fogadó a Visongó Disznóhozt olvastam. Már akkor feltűnt, hogy nemcsak a történelmet, de szórakoztatni is nagyon szeret, ezért a kettő ötvözete adja művei egyedi stílusát.

A Vérszerződés esetében sincs ez másként. Látszik, hogy alaposan utánanézett a Honfoglalás előtti időknek, beleértve az öltözködést, a hajózást, a különböző népek életét, szokásait, még ha kevés forrás is maradt fent arról a korról. Ehhez hozzáadta kitűnő kalandregényírói vénáját, és egy regényt kerekített a mai tudásunk szerint fennmaradt események köré, amibe természetesen erősen belevitte a saját fantáziáját is, hogy kitöltse a történések közötti hézagokat. Ez utóbbival egyáltalán nincs baj, sőt, szükséges, hogy egy élvezhető regényt kapjunk. És ennek csaknem maximálisan megfelel, és a hibáival együtt is egy nagyon szórakoztató és szerethető kalandregény a végeredmény.

A Vérszerződés a négyrészesre tervezett Honfoglalás-sorozat nyitó kötete, amely a nyolcszázas évek közepére kalauzolja el az olvasót. A magyar törzsek állandó fenyegetettségben élnek a Dnyeper mellett, Etelközben. Északról az erősödő Kijev városállama terjeszkedne, keletről a Kazár Birodalom, délről a besenyők, északkeletről pedig a kimek nomádok szorongatják őket, ráadásul a magyar törzsek is torzsalkodnak egymással. A földre éhes rusz urak lerohanják a közeli Kürt és Gyarmat törzseket. Győzelmet győzelemre halmoznak, és várható, hogy egyenként felszámolják az összefogni képtelen magyar törzseket. Álmos, a megyerek fejedelme felismeri a parancsoló szükséget, és szövetség szervezésébe kezd…

Kristin M. Furrier: Az üveggyémánt átka

Szeretem a jó ifjúsági könyveket, és Az üveggyémánt átka a fülszövege alapján annak ígérkezett. A borítója is gyönyörű, ami még egy löketet adott a kisregény beszerzése felé. Mire eldöntöttem, hogy mindenképp megrendelem, akkorra jött a szerző felkérése, hogy lenne-e kedvem írni a könyvről, ami nem is jöhetett volna jobbkor. Azt is mondhatnám, hogy ez a szerző és a blogger tökéletes találkozása volt. Ilyen előzmények után örömmel kezdtem bele a kötetbe, ami nem okozott csalódást.

Kristin M. Furrier nagy hozzáértéssel nyúlt az ifjúsági regény műfajához. Egy olyan aspektust, a testvéri kapcsolatot fogta meg, ami a jelenlegi fiataloknak szóló könyveknél annyira nem divat, mert inkább a szerelmi viszonyokat vagy éppen az iskolai életet helyezik a középpontba. Azért is üdítő változatosságot jelentett számomra ez a kisregény, mert nem egy külső helyszínen, hanem a főszereplő kamaszok otthonában játszódik, a saját közegükben mutatja be őket, ennélfogva családias hangulatú, karakterközelibb írás. Főleg a két testvér közötti interakciókra fókuszál. Az érzéseik is főleg az apró rezdülésekben nyilvánulnak meg. A kapcsolatukban sok frusztráció bújik meg, amit a szerző egy bonyodalom elébük gördítésével és annak megoldásával kíván feloldani, ami nagyrészt sikeres. Ennek hatására a testvérek jobban megismerik, elismerik és megértik egymást, mint előtte. Ebből következik a történet tanulsága, amit a szerző jól épít fel.