A pozitív előérzetem ellenére az elején nagyon nem akartunk egymásra találni. Az első pár fejezet nem nagyon csúszott. Nehézkesen indult be a cselekmény, túl sok volt a szereplő és a helyszín, és a szerző túl sok információt akart közölni az olvasójával. Ráadásul a második fejezet elindított egy olyan mellékszálat, ami egészen a kötet végéig nem nyert értelmet, csak lógott a levegőben, amivel teljesen kizökkentett az olvasásból. Itt kissé elbizonytalanodtam, hogy valóban az én könyvem lesz-e Az Éjkapu, mert alig haladtam vele, és kvázi kényszeríteni kellett magam az olvasás folytatására. Aztán úgy a negyvenedik oldal környékén egyszer csak beindult, és azon kaptam magam, hogy falom az oldalakat. Sokat gondolkoztam azon, miért lehet ez. Többször visszatértem a könyvre, újraolvastam néhány kedvenc részemet, összehasonlítottam a kezdeti fejezetek írásmódját a későbbiekkel, és arra jutottam, hogy a szerző egy ponton ritmust váltott, ami sokkal jobban állt neki, mint a kötet eleje. Jobb lett az információadagolás, a cselekményív, a karakterek és minden más is, a végén pedig azt gondoltam, milyen kár az elejéért, mert ha az is a későbbi részek stílusában és történetvezetésével íródik, akkor még jobb lenne a végeredmény. Látszott, hogy nagyon elkapta a fonalat, a kezdeti döcögés után rájött, mit akar elmesélni, utána végigvitte a lendület, és egy élvezetes, a portál-hősi fantasy határmezsgyéjén mozgó regényt adott ki a kezéből.
