Kezdésképpen
Stan Lee szavaival tudom legjobban
kifejezni, mit is kaptam a Csodák korától:
„A Csodák kora nemcsak egy képregény
címe. Sőt, közönséges képregénynek nevezni majdnem olyan, mintha egy apró
perpatvarként tekintenénk a II. világháborúra. A Csodák kora hatalmas ugrás,
mind forgatókönyvében, képi megvalósításában és nyomdain kivitelezésében – az
illusztrált irodalom fejlődésének egy vadonatúj állomása. Avagy, ha nem lennék
elég világos, elég klassznak látom.”
Stan
Lee lazán odavetett utolsó mondatához első körben annyit fűznék hozzá, hogy az
összhatás gyönyörű és zseniális. Az egyedi hangulat magával ragad, és a végéig
nem ereszt, csak pillanatokra fékez le, de e pillanatokban is ott rejlik
megannyi fontos gondolat, érzés, amiket az olvasó elraktározhat magában, vagy
éppen elmerenghet rajta még azután is, hogy becsukta a Csodák korát. Ehhez kellett ez a zseniális történet, a Busiek
cselekménye által megelevenített egyedi látásmód, és a gyönyörű festmények, melyeket
ehhez Alex
Ross
megálmodott. Ez a festményes perspektíva illett a választott szemszöghöz, az
egyszerű polgár szemszögéhez, mert általa az emberalakok már-már élethűre
sikerültek, ami nem véletlen. Az alkotó a képregény végén feleleveníti a rajzok
keletkezéstörténetét, és megemlíti, hogy sok figurához élő modellt használt
alapnak – legyen az akár csak egy mosoly, egy tekintet vagy arckifejezés – emiatt
nagyon kifejező lett a végeredmény. Ugyanakkor ahhoz a néhány nagytotálhoz is
illett ez az ábrázolásmód, mikor a szuperhősöket jeleníti meg.
A bejegyzés további része spoilert
tartalmazhat!
