Raana Raas: Menekülők

Az Ellenállók kritikám elején (ITT olvasható) azt írtam, hogy az a kedvencem az eddig olvasott kötetek közül. Ez a Menekülők olvasásával megváltozott. Nem gondoltam, hogy ez lehetséges, de minden mélységével, magasságával, fájdalmával és örömével együtt ezt a kötetet szeretem a legjobban a szerző világából. Azóta befejeztem az utolsó kötetet, a Vezetőket is, de ez nem változtatott a véleményemen, ezért határozottan állíthatom, hogy ezzel a kötettel új kedvencet avattam.

Elsősorban azért, mert a vártnál jobban elmélyíti a világot. Itt most nem csak a háttér továbbépítésére és árnyalására, valamint az új elemek behozatalára gondolok, hanem az érzelmi ív elmélyítésére is. Ezzel pedig az események megfelelő súlyt kapnak. Mert míg az Elágazó utak (ITT olvashattok róla) a történet bevezetéseként funkcionált, az Ellenállók pedig leginkább a konfliktus szerepét töltötte be, addig a Menekülők a tetralógia tetőpontja, annak minden iszonytató vagy éppen szívmelengető történésével együtt. Így hát a háború gépezete a csúcsra pörög, magával sodorja a szereplőket és az olvasókat egyaránt.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Raana Raas: Ellenállók

Nehéz elfogulatlanul írnom erről a műről, mert Raana Raas univerzumának eddig olvasott hat kötete közül (a Csodaidők négy kötetét is beleértve) eddig az Ellenállók a kedvencem. Ahogy az Elágazó utakról szóló cikkben írtam (ITT olvasható) a szereplők erőteljesebben fejezik ki az érzéseiket, emiatt az események is sokkal intenzívebbek, és jobban hatnak az olvasóra, mint a Csodaidők-tetralógia esetén. Habár annak második kötete, a Kiszakadtak (ITT írtam róla) sem volt egy pillekönnyű olvasmány, de az valahogy mégsem hatott annyira intenzíven, mint az Időcsodák második része, az Ellenállók. Úgy éreztem, hogy a szerző ezúttal teljesen elengedte magát, és minden elképzelt (vagy valóságban gyökerező) vad ötletét megvalósította, amivel iszonytatóan gyönyörű, egyben kegyetlen regényt alkotott.

A történet ugyanis egyszerre szép és megrázó, ugyanakkor elgondolkodtató is. Nem először olvastam ezt a részt, mégis minden egyes alkalommal szétszed és összerak, és belül mindig jóízűt bőgök rajta, főleg az utolsó hat fejezetén. Nem tudom, ez a rész hogy sikerült ilyen intenzívre, és mit érezhetett, gondolhatott a szerző írás közben, de az a pár fejezet (természetesen az előzőek is!) valami zseniális. Mindig fáj olvasni ezt a könyvet, ugyanakkor annyira szeretem, hogy időről időre muszáj elővennem. Közben mindig elgondolkodom a saját életemen is, és a szereplők példáját követve végül mindig elemzés lesz a vége, így a végeredmény mindig nagyon érdekes utazás lesz a regény univerzumán belül és a saját agyamban is.

A bejegyzés további része spoilereket tartalmazhat!

Raana Raas: Elágazó utak

A Mi lett volna, ha…? kérdést sokszor feltesszük magunknak könyvek kapcsán. Mi lett volna, ha az egyik szereplő mégse megy valahová, vagy épp másképp dönt. Ilyesmivel fejben sokszor eljátszottam már, de általában erre a kérdésre nincs válasz, mert az írók megírják a saját elképzelésük szerint a történetet, ők vezetik a cselekményt, alakítják szereplőik sorsát, az olvasó pedig csak befogad, és csak fejben ötletelhet azon, mi lenne ha valami egészen másként zajlana, és ez milyen változásokat indíthat el. A Csodaidők-tetralógia (amiről ezekben a cikkekben olvashattok: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész) szerzője azonban másképp gondolta, és megalkotta saját történetének alternatív univerzumát, amivel elképesztő távlatokat nyitott a szereplők sorsának elkanyarításához, aminek csak a képzelet szabhatott határt. Persze, nehéz jól, olyanra csinálni, hogy a változás hihető legyen. Görgey Etelka, írói nevén Raana Raas ezt fejlesztette tökélyre az Időcsodákkal. Ennek a sorozatnak az első kötete az Elágazó utak, ami egy ponton, az egyik szereplő döntése miatt elválik a Csodaidőktől, és elképzelhetetlen távlatokat nyit ezzel.

Az Időcsodák-tetralógia ugyanis nem csak egy bőrlehúzás a szerző kedvenc univerzumáról, hanem annak kitágítása, olyannyira, hogy szereplői a végére teljesen más utakat járnak be. Az alapok, a keret változatlan, viszont a világ és a szereplők sokkal árnyaltabbak, a jellemek húsbavágóbbak, és a Csodaidőkben megismert társadalmi berendezkedéssel, a Kavennel kapcsolatos ismeretek is sokkal bővebbek. A világ tehát kitágul, és magához igazítja a szereplőit is. Mindezt a szerző ismét kitűnő érzékkel tárja az olvasója elé.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Vivien Holloway: Végtelen ​horizont

Az írónő Winie történeteivel megszeretette velem a steampunkot, így nem volt kérdés, hogy valamikor a Végtelen horizontot is beszerzem, és elolvasom. Ami rögtön feltűnt, hogy Winie világához képest Becky világa egy sokkal összetettebb világ, erősebb háttérvilággal, részletesebb kidolgozással. Ezt a sokkal nagyobb terjedelem is lehetővé tette, ami által jobban ki tudott bontakozni a szerző. A stílusa ugyanolyan közvetlen, mint amit a Winie történeteknél már megszoktam, hősnője itt is talpraesett, és egyik kalandból keveredik a másikba. A többi szereplő jól kiegészíti. A férfi karakterek is jól megírtak, talán még némiképp jobban is, mint a női karakterek, ami a Winie történeteknek is erőssége. Ami a Végtelen horizontnál annyira nem talált be nálam, az a történet, valahogy nem fogott meg annyira, mint a szerző másik sorozata. A háttérvilágnak jót tett ugyan a nagyobb terjedelem, de a cselekménynek annyira nem. Némiképp túlnyújtottnak éreztem. A másik, ami már jobban zavart azok az elgépelések, a Winie-ben is voltak, de ott elhanyagolható számban ehhez képest. Igazából ezek általában nem zavarnak, ha minimális mennyiség van belőlük, de itt a terjedelemhez képest sok volt, így nem tudtam rajta egyszerűen átsiklani. Egy korrektúrakört elbírt volna még a szöveg.

Ahol a természet az úr… - Anne Bishop: Vörös betűkkel (A Mások 1.)

Szándékosan nem olvastam el előre a fülszöveget, hogy ne befolyásoljon, így csak annyit tudtam olvasás előtt a könyvről, hogy fantasyról van szó. Ami jó is volt meg nem is. Hamar kiderült, hogy az emberek és a természetfeletti lények (alakváltók, vámpírok, elementálisok, stb.) viszonya van a középpontban, ami nem igazán a zsánerem, bár vannak kivételek, és ez a könyv is ezek közé tartozik. Így nehezen is kezdtem neki az olvasásnak, mert ahhoz, hogy ilyen témájú fantasyt olvassak, kell egy bizonyos hangulat, ami éppen mikor elkezdtem a könyvet, nem nagyon volt meg. Aztán az is hamar kiderült, hogy ez a könyv más szemszögből áll a témához, mint az ilyen típusú könyvek általában. Itt nem az ember állt a középpontban, hanem a Másoknak nevezett természetfeletti lények és az emberek másodlagos szereplők. Ez a csavar már rögtön más megvilágításba helyezte a könyvet, és egyszer csak azt vettem észre, hogy beszippantanak az események, és nagy izgalommal várom, hogy mi fog történni.

Anne Bishop világa egyedi fantasy világ, jól felépített háttérrel és karakterekkel. Az információadagolás az elején lassabb, így van idő megismerni a szereplőket, a háttérvilágot, van idő elmerülni a cselekményben. Ez a lassú tempó aztán kissé begyorsul, ahogy történnek az események, de addigra már otthonosan mozgunk a világban, és így könnyen követhető a váltás. A feszültséget és veszélyérzetet is jól adagolja a szerző, és jól is adja át, így a szereplőkel együtt izgulhatunk. Egy határozott ívet fut be a történet a főszereplő Meggie Udvarba kerülése és a támadóitól való megmenekülése között. Annak ellenére, hogy ez egy sorozat első kötete, nem lezáratlan, ami egyik nagy előnye a könyvnek.

Van lélek vagy nincs lélek? - Ian Tregillis: Géplélek (Fogaskerék-háború 1.)

Ahhoz, hogy beszélni lehessen a könyvről, érdemes besorolni, hogy a fantasztikus zsáneren belül hová is sorolható, mert ez már maga hordozza az egyediségét, legalábbis én még hasonlót eddig nem olvastam. Alapvetően valahol a sci-fi és fantasy határmezsgyéjén helyezkedik el, előbbi az alternatív történelmi sík, utóbbi az alkímia miatt. Az alternatív történelmi síkkal operáló regényeken belül a clockpunk, ahol az óraműszerű fogaskerekes berendezések dominálnak, sci-fik közé sorolható, amit feltuningoltak alkímiával. Ez utóbbi fontos szerepet játszik az egész műben, mondhatni ez az alapvető mozgató rugó. Pontosabban az, hogy ebben a világban a XVII. században elindult tudományos kutatások más irányt vettek, és ebből eredeztethetően itt létezik az alkímia tudománya, amit Huygensnek köszönhetően a hollandok kaparintottak meg és ennek felhasználásával leigázták a világok. A másik hatalom az Új Világba menekült franciák a Vatikánnal karöltve, akik hát, nem igazán erősek a hollandokhoz képest, sőt, a politikai intrikázás még belülről is emészti őket, ennek ellenére valamilyen úton-módon (különleges vegyszerek), mégis kitartanak. Ebből az alapszituációból indul ki a történet, nem is akár hogy.