Philip Pullman: La Belle Sauvage

Azóta szerettem volna olvasni Pullmanntől, hogy láttam Az arany iránytű filmet. És hogy miért nem a trilógiával kezdtem? Talán azért, mert jobban érdekeltek az előzmények. Erre pedig A Por könyve első darabja a legjobb választás, noha itt még a trilógia főszereplője Lyra csak egy kisbaba. Viszont nagyon érdekes és izgalmas olvasmány, így végül nem bántam meg a választásomat. Már csak azért sem, mert ez egy nagyon részletgazdag világ, aminek itt egy másik aspektusát ismerhetjük meg, illetve a szerző a politikai hátteret is jobban kifejti, így több karakter már itt a helyére kerül, ami egyenesen meghozta a kedvemet a trilógiához, amit alkalomadtán biztosan el fogok majd olvasni.

De visszakanyarodva a La Belle Sauvage-hoz az tetszett benne a legjobban, hogy a már ismert szereplők is megjelennek, de itt még csak a háttérben, a főhősök mind itt felbukkanó újoncok. Körülöttük zajlik a cselekmény, így a trilógia olvasása nélkül is élvezhető volt a kötet, bár az élmény nem volt hibátlan, és akadtak benne hézagok, amiket a trilógia ismeretében kitölthettem volna, de ennek ellenére ez az előzmény csak még jobban megszerettette velem Az Úr Sötét Anyagai világát.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Koppány Tímea: Kristálytolvaj

Koppány Tímea ismét Ammerúnia kietlen, rothadó vidékére kalauzol el bennünket a Kristálytolvaj című legújabb regényében. Még mindig nagyon illik a szerzőhöz a Ködcsempészben (ITT írtam róla) megkezdett útja a fantasy zsánerében,  ennél a kötetnél pedig egyre jobban érződik, hogy piszkosul élvezi a műfajt. Emellett úgy tűnik, megtalálta a helyét a Delta Vision Kiadónál, ami szerintem minden író életében fontos állomás, és ez a szövegen is érződik, mert egy szórakoztató kalandos történetet kaptunk.

A Kristálytolvaj a Ködcsempészhez hasonlóan a grimdark zsánerében maradt a maga antihőseivel, akik ezt tudják is magukról. Feldobta a kötetet, hogy jobban érződött benne A nép igazságát és A rendszer ellenségét (ITT és ITT olvashattok róluk) egyaránt jellemző szatirikus jelleg, aminek mindkét regény sokat köszönhetett. Sőt nekem is megdobta az élményt, mert e művek szeretették meg velem az írónő stílusát, és nagyon örültem, hogy az új kötetében is megjelent. De felesleges attól tartani, hogy ez elnyomta a fantasy világépítést, inkább az atmoszférateremtéshez tett hozzá, ami nagy erőssége a kötetnek.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Darvas Petra: Ikrek Mágiája

Kifejezetten szeretem az ifjúsági fantasyket, így örültem mikor a szerző felkért a kötet elolvasására. Az elején kissé bajban voltam ezzel a könyvvel, mert nagyon darabosnak éreztem, és nehezen indult be, de úgy a századik oldal környékén elkapott, és egészen a végéig nem eresztett. A korai döcögést abban látom, hogy a szerző túl sok szereplőt akar bemutatni, túl sok információt akar átadni, és nem találja a ritmust. Aztán magára talál, és onnantól kezdve a világépítési információk is jobban belesimulnak a történetbe, így egy nagyon élvezetes, olvasmányos ifjúsági regény kerekedik ki belőle.

A túl sok szereplő miatt az elején senkit nem tudtam megkedvelni, talán csak Garyt a kezdeti esetlensége miatt, de a többiek eleinte közömbösek maradtak, pedig a szerző sikeresen próbálja árnyalni őket, és szépen ki is rajzolódtak a jellemek. Ám a többiek csak később tudtak utat találni hozzám, mikor már letisztultabb lett az információadagolás, és nem vesztem el annyira az infótengerben.

Koppány Tímea: Ködcsempész

A Koppány Tímea név a többségnek biztosan nem mond sokat, de ha azt mondom, Tarja Kauppinen, akkor annál többen felkapják a fejüket. És igen, a két név egy és ugyanazt az embert takarja. A szerző gondolt egyet, és a harmadik könyvét már saját nevén, a Delta Vision Kiadónál jelentette meg. Érdekes, hogy eddigi könyvei három különböző kiadónál jelentek meg, ami mutatja, hogy zsánerileg széles skálán mozog az írónő.

Az eddigi regényeiben (A nép igazságáról ITT, A rendszer ellenségéről pedig ITT olvashattok) a szatirikus társadalomkritikai jelleg dominált, műfajilag pedig a szépirodalom és a mágikus realizmus (fantasy) határmezsgyéjén mozogtak. Különlegességük volt még a leleményes nyelvi fordulatok és a választékos nyelvezet, na meg a gyilkos humor, amivel nem egy sírva röhögős percet szerzett számomra, de ezzel az olvasási mellékhatással nyilván nem voltam egyedül.

Ezekkel szemben a szerző új kötete merőben más vizekre evez. A Ködcsempész egy vérbeli grimdark fantasy regény, annak minden finomságával és velejárójával együtt, ami önmagában remek ajánlólevél volt nekem, mert szeretem ezt a fantasy alzsánert. Arról nem is beszélve, hogy a szerző ezt a műfajt is ugyanolyan mesterien műveli, mint a szatírát.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Alex L. Hooper – Monos Anett – M. Z. Chapelle (szerk.): Sssh!

Mivel olvastam már néhány olyan antológiát, amit egy írócsoport hívott életre, elmondhatom, hogy kifejezetten érdekes és izgalmas egy-egy ilyen kötetet elolvasni. Nem csak azért, mert a csoportok összetételétől függően az adott főtéma köré épült történetek nagyon sokszínűek, hanem azért is, mert ezáltal újabb tehetséges írókat ismerhetek meg, akikre érdemes a jövőben is odafigyelni. Nem volt ez másként a Sssh! antológiával sem.

A válogatást a C&H Projects jelentette meg. A kezdeményezést M. Z. Chapelle és Alex L. Hooper szervezte. A csoport is róluk kapta a nevét, a Chapelle és Hooper Projects rövidítéséből jött létre. A Sssh! az első megjelentetett kötetük, 12 szerző 13 novelláját tartalmazza. Az írások a titok témája köré épültek, és a romantikus-erotikus műfajban íródtak. Véletlen találkozások, összefonódó sorsok kusza, máskor fájdalmas vagy épp felemelő, szenvedélyes románcait követhetjük nyomon. A novellák mindegyike más-más világba, helyre vagy korba kalauzolják el az olvasót. Legyen szó a való világról, a képzelet és a valóság határáról vagy éppen egy fantasy háttérről – elég széles a skála. Ez már önmagában is teret adott a főtéma egyedi értelmezésének, a szerzők pedig kiválóan éltek vele.

Mielőtt rátérnék a művekre, írnék egy pár sort a kötet kivitelezéséről. A borító letisztult és egyszerű, mégis sokat sejtető. A fekete-fehér-rózsaszín/lila színhármas nagyon jól mutat együtt, ebből emelkedik ki a cím pirosa, ezáltal rögtön felkelti és a témára irányítja a figyelmet, amire a fedlapon szereplő nőalak is ráerősít. Tökéletes választás volt a kötethez.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Keiran Rowley: Hanyatlás

A könyv utazókönyvként került hozzám. Régóta érdekelt a történet, így kihasználtam a kínálkozó alkalmat, és egyáltalán nem bántam meg.

Nehéz dolog első könyves szerzőnek lenni. Nem csak nagy általánosságban, de a kis magyar könyvpiacon aztán pláne, ahol nem csak a többi magyar kortárs író, hanem a külföldről beáramló töméntelen mennyiségű könyv közül is ki kell tűnnie. Ez nem könnyű feladat, pláne olyan témát találni, ami megragadja az olvasókat. Erre jelen pillanatban két utat látok: vagy olyan egyedi dolgot alkotni, amivel ki tud tűnni, vagy egy ismert toposzhoz nyúlni, és azon csavarni egyet, hogy felfigyeljenek a szerzőre. Keiran Rowley ez utóbbi csoportba tartozik, ami egyáltalán nem baj, sőt, egyenesen előnyt kovácsolt belőle, mert ugyan biztonsági játékot játszott első regényével, viszont olyan szinten tette, amivel az olvasói egy életre megjegyzik a nevét.

Mivel fanfiction felől jövök, és lettem könyves blogger, a magam részéről nagyon szeretem a retellingeket, az ismert karakterekre épülő történeteket, és nem újdonság számomra, hogy más aspektusból lássak egy ismert történetet. Nincs ez másként a Hanyatlással sem, ami a mesehősök életét, funkcióját értelmezi újra noir köntösbe öltöztetve. Mindezt teszi egyedi látásmóddal és írói hanggal, történetvezetésileg némi videójátékos beütéssel, ami vélhetően nem véletlen.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Varga Bea: Segítség, támadnak a betűk!

A szerző On Saiként megjelentetett könyvei közül eddig a Szivárgó Sötétség-sorozat már megjelent részeit (ITT, ITT, ITT és ITT írtam róluk) és az Árnymágusok első kötetét, az Álruhábant (EBBEN a cikkben írtam róla), illetve a Varga Beaként írt, íróknak szóló könyvét A siker tintáját (ITT értékeltem) olvastam. Ezek a kedvenceimmé váltak sodró lendületű, fiatalos történetükkel vagy éppen filozófiai mélységükkel, hasznos tudásanyagukkal. Szeretem olvasni az írónő műveit, mert okosan szórakoztatnak. Kíváncsi voltam, hogyan ír a gyerekek korosztályának, ezért beszereztem a Segítség, támadnak a betűk! című gyerekkönyvet, hogy megtudjam, a kicsiket is annyira elvarázsolja-e stílusával, mint minket, felnőtteket.

Az írónak alapvetően jó ötletei vannak, és ez itt sincs másként. Az iskola neve (Alfabéta Mágustanoda) és a furcsa szabályok említése rögtön az elején bevonzza az olvasót, amit csak fokoz a kezdésből kipattanó bonyodalom. Mindezt humorral és játékos stílusban adja elő a főszereplő kisfiú szemszögéből. Azonban ez az erős kezdés a történet legnagyobb problémája is, mert a későbbiekben nem tudja tartani ezt a szintet. A fogalmazással a későbbiekben sincs semmi gond, sőt, vannak poénok és aranyos, megmosolyogtató jelenetek, de a történet közben ellaposodik, a végére már-már unalomba is fullad. Ehhez nagyban hozzájárult nálam a szemszögkarakter pimaszsága, ami majd’ nyolcvan oldalon keresztül egy idő után fárasztóvá válik, nem humorossá, pedig ez lenne az írói szándék.

László Maya most is zseniális illusztrációi ugyanakkor sokat javítottak az összképen. Mindig nagyon jól eltalálja az adott könyv stílusát, ami most sincs másként. A képei nagyon illenek a könyvhöz, jól kiegészítik a szöveget, amikből kiemelkednek a képregényszerű beírások.

A bejegyzés további részében spoiler előfordulhat!

Gaura Ágnes: Túlontúl

A szerzőnek minden eddig megjelent könyvét olvastam, így a Túlontúlra is nagyon kíváncsi voltam, ezért a megjelenés környékén be is szereztem a könyvet, de valamiért eddig porosodott a polcomon. Nem tudnám megfogalmazni, mi tartott vissza, mert a fülszöveg alapján érdekes történetnek tűnt, a borító pedig a belső illusztrációkkal együtt egyszerűen gyönyörű. Talán a terjedelem foghatott vissza, már nem tudom, de végül december végén elkezdtem, és egy hónapig olvastam, ami nálam soknak számít, tekintve, hogy a Borbíró Borbála sorozatot a régebben olvasott első kötet kivételével szinte egymásután daráltam le, annyira elsodort. Ezzel a könyvel viszont meggyűlt a bajom. Valahogy nem tudott úgy behúzni, mint az írónő eddigi kötetei. Ez egyrészt a stílusnak és az információadagolásnak, másrészt a hangulatának köszönhető, amik miatt valamiért sokszor kidobott magából a történet, és megakadt az olvasás. Sokat rontott a helyzeten a benne maradt sok elgépelés, betűkihagyás, hiányzó névelő és félreragozás is, amit még nem tapasztaltam ilyen mennyiségben Delta Vision könyvnél. Még egy kör korrektúra ráfért volna a könyvre. A tündérmesék beledolgozása a regénybe viszont nagyon tetszett, ez tette gazdaggá a háttérvilágot. Látszott, hogy sok munka van a világépítésben, és a tündérmeséket jól viszi bele a történetbe a szerző. Elsőre furcsának hathat a mese belekeverése a való világba, a történet keretei közt mégis természetesnek tűnik, mintha ezek az elemek mindig is ott lettek volna, hétköznapi jelenségként.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury – Köd és harag udvara

Kissé lassan haladtam ezzel a könyvel, de nem azért, mert nem tetszett vagy nem kötött volna le. A terjedelem volt az, ami majdnem kifogott rajtam, pontosabban a bennem mocorgó gyerkőc követelte sokszor, hogy mozduljak meg, így nem igen kedvezett a helyzet egy hosszabb könyv olvasásának. Ez esetben még jól is jött, hogy bő egy hónapig olvastam, mert jobban el tudtam merülni újra Sarah világában, mint hogyha csak végigrobogok rajta. A könyv egyik legjobb része számomra a történet hátterének tovább építése volt, ezért nálam ebből a szempontból a Köd és harag udvara jóval a Tüskék és rózsák udvara fölé emelkedik. A másik, amiben szintén jobb, azok a leírások. Mivel angolul nem olvastam a könyvet, így nem tudom, Sarah-hoz mennyiben tesz hozzá a fordító, de az összes leíró rész gyönyörű. Olyan mondatok, gondolatok vannak benne, hogy csak ámultam. Némelyik egy fantasy, new adult könyvhöz képest meglepő komolysággal bírt. Ehhez talán hozzájárult, hogy ebben a kötetben sokat sötétül a világábrázolás, ami az első könyv vége után nem kis teljesítmény, mert már az is minden volt, csak világos és pozitív nem. azok a szenvedések, amik ott elkezdődtek itt tovább folytatódnak, sőt, főleg lelki téren az írónő még rá is tesz egy lapáttal.

A harmadik a karakterek, akik tovább fejlődnek, árnyalódnak. A szerző teljes mértékben ki is használja ehhez a rendelkezésére álló teret, így mindenkinek jut elég tér, hogy kibontakozhasson, és megismerhessük. Utóbbinál az új karakterekre gondolok.

A pozitívumok mellett volt azért negatívum is. Az ismétlődés. Annyiszor ismételte azt a szerző, hogy a karakterek mennyire szenvednek, és hogy mennyire összetörték őket a hegyaljai események, hogy ez több helyen megakasztotta a cselekményt, ami emiatt nem haladt sehova. Főleg a könyv közepe táján éreztem, hogy áll a cselekmény. Értem, hogy szükséges volt a karakterek motivációjának, fejlődésének bemutatásához, csak érzésem szerint elég lett volna kevesebbszer megemlíteni. A másik, amit kissé feleslegesnek éreztem az a divatbemutató, azaz a szereplők szinte összes ruhájának, frizurájának leírása. Nem éreztem egy-két alkalomnál többször relevánsnak ezt sem a cselekmény szempontjából. Főleg egy felnőtteknek és nem tiniknek íródott könyvnél. Lehet, nem vagyok ehhez eléggé nőből, hogy lekössön az ilyesmi. A harmadik Lucien és Elain: ezen csak néztem, hogy most tényleg az történt-e, ami.

Macskagyűjtő - Bregon 2.

Ez a novella az előző heti Démonerdő világában játszódik. Bregon itt már felnőtt, bár a macskákat nem szerette meg jobban.

Macskagyűjtő

Nem szerette a macskákat. A legalantasabb fajnak tartotta az ember körül sertepertélők közül. Egyáltalán nem értette, miért tartják őket, a szőrük sokszínűségén és szépségén kívül. Odajöttek és hozzádörgölődztek, mi több, vonzotta őket, még a kunyhójába is bemerészkedtek az üvegtelen ablakon. Büntetésnek érezte, hogy az emberek közé küldték, de a próbatétel az próbatétel; elfogadta a főnök utasítását, hát viselje a következményeket. És már megint itt volt egy, a sonkás tányérra vetette magát az asztalán, és épp egy szelet elcsenésére készült. Sárga szeme kihívóan meredt a reggelizőre, aki erre lecsapta a fakupáját. A lendület erejétől a bor kifröccsent az asztalra, aztán a törp a menekülő szőrös bestia után vetette magát.

− Hagyd azt a szerencsétlen macskát, Bregon, inkább igyekezz a műhelybe! – kiáltott be a kovácsmester az ablakon, mire a nevezett megdermedt. A férfiról lerítt a türelmetlenség, egyre gyorsuló ütemben kopogott az ablakpárkányon, és bosszúsan nézett a tanoncára.

− Azonnal megyek – válaszolta a törp. A piszkos edényeket sebtében a teknőbe tette, a maradékot a kamrába, aztán elindult a zsörtölődő Kegwan mester után. Nem értette a férfi folyamatos morgolódását, hiszen számos eszközt és különleges fémet kapott a népétől a tanoncok befogadásáért cserébe. Bár Bregon tudta, hogy ez nem azért van, mert kiválóbb kovácsmester a törpöknél, hanem azért, hogy a fajtája ifjoncai megtapasztalják, milyen az emberek között élni, és együttműködni velük. Így több emberfaluval is egyezséget kötöttek. Ezt jószerével meg is értette, de a macskákat még talán a többi társánál is nehezebben viselte. Pláne, ha szánt szándékkal a lábához nyomakodtak, mint most is, ahogy belépett a műhelybe a főnöke után. Belerúgott a nyávogva dörgölőző cirmos jószágba.

− Mit mondtam az előbb a macskákról? – Az ifjonc mogorván nézett a mesterére, és próbált nem törődni a rúgástól fújó, mégis visszaoldalgó szőrgombóccal. – Munkára! – Ez volt a mester utolsó szava hozzá, majd elfordult tőle, és nekilátott a saját dolgának, akárcsak Bregon. Szótlanul dolgoztak egészen addig, míg az ételhordó asszonyság meg nem hozta az ebédjüket. Körülötte szokás szerint macskák szaladgáltak, felcsapott farokkal követték a gazdájukat. A nő fitymálva méricskélte a törpöt, aki ezt már fel sem vette; az érkezése óta így viselkedett vele, inkább csak átvette az adagját, és leült a műhely előtt, hogy elfogyassza. Kegwan is hagyta enni, egészen addig, míg el nem zavart egy újabb macskát. Bregon gyanakodni kezdett, a mester mindig akkor került elő, mikor a macskákat bántotta, és a férfi kérdése ezt csak tovább fokozta.

− Egyre több macska tűnik el. Tudsz erről valamit? – A törp erre lenyelt pár kanál levest, hogy húzza az időt, és csak azután válaszolt.

− Nem. Tudja, hogy nem érdekelnek a macskák. – Visszatért az ebédjéhez, és várta a következő kérdést, de a kovács nem firtatta tovább, csak horkantott egyet, amit Bregon nem tudott mire vélni, így ráhagyta. Az evést befejezve ismét munkához látott, és várta, hogy Kegwan újra szóba hozza a dolgot, de hiába. Ez azonban csak még óvatosabbá tette a törpöt.

Éjszaka volt már, egyre hunytak ki a lámpák az ablakokban, de az utcákat árnyékként járó Bregon csak erre várt. Ez volt az ő ideje, a vaksötét éjszaka, ahol az emberek éber szeme nem figyelt. Most is a falu sámánjának lámpása aludt ki utoljára. Háza körül tucatnyi jól megtermett macska henyélt, a kertben pedig macskatotemek sorakoztak, az állatok iránti tisztelet és egyben a falu jelképei, melyek nem csak itt, de mindenütt jelen voltak. Laufen rajongott a macskák iránt, ezért a többi embernél is kevésbé szívelte a törpöt, de mivel elég jó üzletet jelentett a falunak Bregon tanonckodása, így megtűrte. Neki azonban az az érzése támadt, hogy figyelteti, ezért mindig óvatos volt, és mindig másik napon tette meg a heti körútját, és választott ki egyet a szőrös jószágok közül. Mindig a legszebbet, aminek a bundája a legtökéletesebb volt. Erre valók a macskák, semmi másra. Ezt minden törp a születésétől fogva tudta, és a próbatételen kívül ez volt a megbízatása is.

Joe Abercrombie: A ​penge maga

Sokat ültem és gondolkoztam ezen az értékelésen, mert nem tudtam eldönteni, hogy nagyon szeretem, vagy nagyon utálom ezt a könyvet. Mert egyrészt nagyon jól van megírva, másrészt meg nagyon nem, és nehézen tudtam mit kezdeni ezzel a dilemmával. Végül arra jutottam, hogy jó, DE! A kevesebb kicsit több lett volna, a karakterek lehettek volna mélyebbek, a történet több és a cselekmény pörgősebb, mert körülbelül a feléig el kellett olvasnom, hogy történjen valami addig csak be lettek lengetve dolgok, de nem haladt sehová, ami miatt kissé döcögősen haladtam vele, annak ellenére, hogy volt egy nagyon fontos dolog, ami megmentette. Ez pedig az író mesélői vénája. Abercrombie úgy tud fantasy történetet mesélni, hogy jó olvasni, jók a leírásai, élvezhetőek a párbeszédei, vannak jó karakterei, jól gombolyítja a szálakat csak épp lassan, sok felesleges oldallal teletűzdelve. Nem tudom, hol volt a szerkesztő húzóollója, de valahol félúton elveszthette. Azonban a hibái ellenére is valahogyan megszerettem ezt a könyvet, és érdekel a folytatás is. Valamikor biztosan sort kerítek rá, de az biztos, hogy kell egy kis szünet, míg az Első törvény világát újra előveszem.

A kínzás variációi - Sarah J. Maas - A Court of Thorns and Roses – Tüskék és rózsák udvara (Tüskék és rózsák udvara 1.)

Eddig nem olvastam még semmit Sarah J. Maastól, mert nem akartam egy újabb sorozatba belekezdeni (Üvegtrón), de aztán jött ez a könyv. Ahogy mondani szokták: jött, látott, és győzött! Fölöttem. Először jött a fülszöveg, ami már önmagában felkeltette az érdeklődésem, aztán a borító, ami elvarázsolt. Tudtam, hogy nem minden a borító, így muszáj volt a belbecset is megtapasztalnom. Először nem lettünk barátok, sőt, első próbálkozásra ott is hagytam, aztán csak addig fúrta az oldalamat a kíváncsiság, így újra elkezdtem, és hogy közhellyel éljek: Milyen jól tettem! Csak tovább kellett olvasnom annál, mint ahol először letettem, és eljött a pont nem is sokára, hogy én ezt az egészet szó szerint megszerettem. Hogy a szereplők tették? Részben. A világ? Nagyon. De, ami igazán megfogott az, ami a háttérben zajlott politikai történések címén, mert vastagon volt itt az is. Meg egy kis romantika, de ez körülbelül a könyv egy százaléka, nem ezen volt a hangsúly, csak az események szükséges mellékszála.

A Tüskék és rózsák udvara cím mellé kisbetűvel odaírhatták volna, hogy a kínzás variációi. Mert volt itt minden: testi, lelki, mentális kínzás, megalázás, semmibevétel, elhanyagolás, leigázás, birtoklás, elnyomás, csak hogy néhányat említsek a kínzás fajtákból. Többször kérdeztem meg olvasás közben a szereplőktől gondolatban: hogy vagytok képesek ezt még elviselni? Az írónő nem cicózik, kegyetlen ott, ahol kell, a szereplői szenvednek ott, ahol kell. Nem kímél senkit, mindenkinek megvan a maga keresztje. Az olvasó pedig velük szenved, ki kivel, attól függően, hogy kit szeret meg a karakterek közül. Én Tamlinért és Feyréért izgultam a legjobban.

Amit nem sikerült teljes mértékben eltalálni: az információadagolás. Volt egy pont a könyvben, ahol túl sok információt zúdítanak egyszerre a főszereplőre. Olyannyira, hogy csak pislogtam. Jobban fel kellett volna vezetni az elején, mert így elmaradt nálam az “aha” élmény, amit az eldugott információ morzsák okozhattak volna az igazság kiderülésénél. Nagyon apró jelek azért voltak, de szinte észre sem lehetett őket venni, így túl hirtelennek hatott az információ áradat. Ettől eltekintve viszont megtetszett Sarah J. Maas stílusa, így nem ez lesz az utolsó könyv, amit olvasok tőle.

Baj baj hátán - Rachel Hawkins: Hex Hall (Hex Hall 1.)

Vagy olyan címet is adhattam volna a bejegyzésnek, hogy rejtély rejtély hátán. Ugyanis mindkettőben bővelkedik a kötet. Már régóta érdekelt ez a könyv és most a Hősök vagyunk avagy olvasási maraton! keretében ötödik könyvként sort is kerítettem rá. Kiderült, hogy sokkal hamarabb is kézbe vehettem volna, mert nagyon tetszett a Rachel Hawkins által megálmodott világ, a főszereplő csetlése-botlása, miközben próbál lavírozni a számára ismeretlen közegben, a rejtélyek sokasága, amiben bővelkedik a kötet és persze a fordulatok, amikből szintén van egy pár.

A történetben a természetfeletti lények, vérfarkasok, alakváltók, boszorkányok és más különleges lények dominálnak, illetve a mágia, ami hozzátartozik ehhez a világhoz. Zsánerileg urban fantasy, abból is az ifjúsági (YA) vonal, de nem szenved annak gyerekbetegségeitől. Áthatja egy amolyan kamaszos báj, ami a szereplők életkorából adódik, de egyébként egy izgalmas, fordulatokkal teli történet, amit idősebbek is nyugodtan kézbe vehetnek minden fenntartás nélkül. A vörös pötty se legyen elrettentő, mert azt csak a korosztályt hivatott belőni, de a regény felnőtt fejjel is élvezetes.

Összekapcsolódó világok - Erika Johansen: The Invasion of the Tearling (The Queen of the Tearling 2.)

Egy sorozat folytatásokról sosem könnyű írni, így nem csoda, hogy eddig halogattam ezt az értékelést. Holott a könyv egyáltalán nem volt kínszenvedés, sőt, sok szempontból jobb, mint az elődje, de ennek ellenére sem tudtam eddig rávenni magam arra, hogy írjak róla. Egyrészt időhiány, másrészt ülepednie kellett, ami nem vált hátrányára, így nem foghatom rá, hogy hirtelen felindulásból éreztem jobbnak, mint az első könyvet.

De mitől jobb ez a rész?

Az első, ami szembetűnt nekem, hogy míg az első rész a világalapozásával volt elfoglalva, bemutatta a főbb viszonyokat, helyeket, szereplőket, konfliktusokat, rejtélyeket, addig a második rész elmélyíti azt, jobban belelátunk Tear és Mortmesne múltjába, abba, hogy Kelsea és a Vörös Királynő miért az aki, miből gyökerezik a két ország ellentéte, a Vörös királynő Tear iránti gyűlölete. Néhány rejtélyjel, főleg Kelsea apjának kilétével, kapcsolatban is kiderülnek plusz információk, ahogy néhány szereplő múltjáról is. Elkezdte a szálak továbbépítését, de néhányat el is varr, hogy ne a befejező kötetre maradjon. Jól építkezik tovább a saját világában a szerző.

A királynővé válás nem könnyű dolog - Erika Johansen: Tear királynője (Tear királynője 1.)

Érdekes egyveleg lett ez a könyv: valahol egy alternatív történelemi síkon a jelenben vagy a nem túl távoli jövőben játszódó történet (sci-fi, nálam legalábbis súrolta az Átkelés miatt), de elsősorban fantasy, ami nyomokban ifjúsági elemeket is tartalmaz, de alapvetően nem az, csak némileg. Miért mondom ezt? Azért, mert ez a könyv keményebb annál, minthogy rásüssük az ifjúsági fantasy címként, másrészt viszont néhol küszködik a YA fantasykra jellemző, a női főszereplő részéről jelentkező indokolatlan epekedéssel a titokzatos mellék férfi karakter (Kísértet) iránt. De szerencsére ennyiben ki is merül a YA-sága hála az Istennek, mert egyébként minden benne van, ami nekem felnőtt fejjel tetszik egy fantasyban. Ezért kezdtem azzal, hogy az írónő egy elég érdekes elegyet alkotott, melynek alkotóelemeit majdnem tökéletesen gyúrta össze.

Ami a legjobb a könyvben az a világépítés. Fokozatosan tárja elénk a háttérvilágot, ami a legérdekesebb dolog a műben. Az Átkelés. A kapott információk alapján egy modern társadalom hajókra száll és elindul egy új kontinens felé, magával víve az összes technikai vívmányát, ami az út során odavész, így visszasüllyednek egy középkor közeli állapotba és ott próbálnak boldogulni. Már rögtön ez az alapfelállás nagyon megfogott, és egyre jobban kezdett érdekelni, milyen lehetett a világ az Átkelés előtt. Itt jönnek be a könyvek. Annyi könyvre, fantasy regényre, stb-re van utalás, amit Kelsea olvasott, hogy a végén feladtam a számolást, de minden ilyen jelenetnél mosolyogtam egy sort. Nagyon jól lehetett ezekből következtetéseket levonni arról, hogy mi maradt meg az Átkelés előttről, és mi nem, illetve jól elrejthette így az írónő a más könyvekre tett utalásait, mert része volt a cselekménynek. Az Átkelés utáni világ helyzetének felvázolása is tetszett Tear-rel és Mortmesne-vel a központban. Jól bemutatta Johansen a két ország közötti különbségeket, de az is tetszett, hogy Mortmesne mellett, amit szinte teljesen gonosznak, romlottnak mutatott be, bemutatta Tear árnyoldalát is.

J. K. Rowling – Jack Thorne – John Tiffany: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Ott kezdeném, hogy a sok negatív vélemény után kellemeset csalódtam a darabban, sőt nagyon tetszett. Szerintem egy jól megkomponált, átgondolt, szórakoztató, néha szomorú, de alapvetően jó humorú mű. Számomra minden benne volt, amit szeretek a Harry Potterben. Először eredeti nyelven olvastam, és már akkor is nagyon tetszett, de magyarul olvasva tán még jobban. A darab központjában egy teljesen hétköznapi dolog áll, ami ha lehántjuk róla a Harry Potter varázsvilágát, akkor is megállja a helyét, és aktuális. Apa-fiú, szülő-kamasz konfliktus. A kamaszodó Albus nem tud mit kezdeni az apjával, akit mindennél jobban szeret. Harry meg nem érti a fiát, akivel tizenegy évig jól megértették egymást. Albus úgy hiszi, hogy a Mardekárba kerülése miatt van ez a változás, Harry pedig azt, hogy a Mardekár rossz hatással van a fiára, de inkább a barátja Scorpius, aki egy Malfoy. Aztán persze kiderül, hogy a kapcsolatuk megromlásához nem ez vezetett, erre kölcsönösen rádöbbenek. Utána próbálják a másikat olyannak látni, amilyen az valójában. Elindul a változás, a párbeszéd közöttük, ami szerintem a darab valódi tanulsága. Ajánlom mindenkinek, aki újra el akar merülni a varázsvilágban és olvasni szeretne egy jó történetet.