2018. november 30., péntek

Esély



Novella arról, amikor két ember egy új esélyt kap.


Esély


Darren

Legnagyobb sajnálatára még nem találták fel a gondolatvezérelt telefont, pedig ezen a reggelen szüksége lett volna rá. Fejben ezerszer végigvette a mozdulatsort, de a karja és a teste nem akart megmozdulni.
– Na, jó, akkor csak lassan és nyugodtan, Darren – győzködte magát, miközben próbálta apránként működésre bírni az izmait. Néhány percig alig történt változás. Az ébresztő hol elhallgatott, hol egyre hangosabban szólalt meg, újra és újra. A feje megfájdult a monoton hangtól, ami növelte a frusztráltságát, de a többi ilyen ébredéshez hasonlóan most sem adta fel. A tétlenül fekvés nem az ő sportja volt. Az erőlködés eredményeként újabb pár perc után sikerült megmozdítani a lábujjait.
– Ez az! Gyerünk! Most ti jöttök! – Szuggerálni kezdte a két kezét. Először csak az első ujjperceit sikerült behajlítania, majd fokozatosan a többit is. Újabb percek elteltével sikeresen ledobta magáról takarót, utána felkönyökölt, végül ülő helyzetbe nyomta magát az ágyon. A műveletsor végére a pizsamája teljesen a testére tapadt, és úgy izzadt, mintha már túl lett volna a napi gyógytornán. Éppen kinyomta a telefonját, mikor meghallotta az ajtó felől a csengetést. Amanda megérkezett.
Volt társa a kelleténél jobban aggódott az egészségéért, így majdnem minden reggel meglátogatta, valamint előszeretettel engedte be magát mások lakásába, ami az FBI-osok esetében idült szakmai ártalomnak számított, így nem hibáztatta érte.  A betegsége súlyosbodása óta ugyanis nem nagyon mozdult ki az FBI San Franciscó-i irodájának lakószárnyából, ezért általában a nő jött hozzá.
– Darren, még mindig ágyban vagy? – robbant be Amanda a szobába, nem volt erénye a kopogás.
– Ma nem vagyok formában, Am – motyogta. – Bár azért kopoghattál volna – tette hozzá a rend kedvéért.
– Várj, segítek! – Az ágyhoz lépett, és besegítette a tolószékébe. – Boldogulsz a fürdőszobában vagy kell segítség?
– Azt hiszem, menni fog – Meg kellett mozgatnia az ujjait párszor, hogy hajtani tudja a széket, de végül sikerült elindulnia.
– Jó. Addig készítek valami reggelit.
Mire Darren végzett, barátja elkészült a reggelivel, és a szokásához híven már rohant is. Újra egyedül maradt. Ideje volt munkához látnia. Ráhalmozta a reggelit egy tálcára, és rakományt az ölében egyensúlyozva a nappali jelentős részét elfoglaló íróasztalához gurult. Félretolt pár aktát, hogy helyet csináljon a tálcának a laptop, a tablet és az asztali gép mellett, majd beindította az összes rendszert. A falra szerelt temérdek monitor életre kell. Egyeseken térfigyelő kamerák és műholdak képei jelentek meg, másokon tévéadások, közösségi oldalak. A laptopon és a tableten az FBI belső rendszereit kezdte futtatni. Evés közben átfutotta a feladatlistát, de a már folyamatban lévőkön kívül nem kapott új feladatot; a legutóbb esedékes személyi profilelemzést tegnap adta le, így nem volt sürgős elintézni valója, a meglévők meg még várhattak. Teendő híján percekig meredt maga elé, míg meg nem látta a headsetét. Ez eszébe jutatta egyik kedvenc hobbiját, és a fülest felvéve már fel is csatlakozott az egyik helyi lelki segélyvonal hálózatára, mert késztetést érzett, hogy segítsen az embereken, még ha ezt csupán szavak segítségével tehette csak meg. Várt a megfelelő alanyra. Pár szórakozó után egy Linda Smith nevű nő jelentkezett be a vonal másik végén. Hangja elmosódottan szólt, és csak úgy áradt belőle a reménytelenség. Hallatszott, hogy kora délelőtthöz képest a kelleténél többet ivott. Az elmúlás áradt felé a szavakból, melyeket a nő folyamatosan zúdított rá. Darren elhatározta, hogy valahogy segíteni fog ezen a nőn.
– Miért döntött úgy, hogy öngyilkos lesz, Linda?
– Mer’ nics má’ seki… ők halottak. – A zavaros beszédbe szipogás vegyült.
– Kik? – kérdezte Darren, hogy szóval tartsa, miközben szám alapján lenyomozta a hívót. A vonal végén közben csend honolt. – Ne hagyjon magamra, Linda. Tudja én is egyedül vagyok, mint maga – mondta az igazságnak megfelelően.
– Nem hiszek magának – jött a válasz meglepően tisztán, ami annyira nem tűnt jó jelnek, mert gyakorta tapasztalta, hogy az öngyilkosok a döntő tett előtt hirtelen határozottá válnak. Közben megtalálta, amit keresett. Az aktában az állt, hogy a nő fél éve veszítette el a férjét és a gyerekét. Autóbaleset. Azóta alkoholproblémákkal küzd, kirúgták a munkahelyéről és most alkalmi munkákból fedezi a piaszükségletét. Valamit tennie kellett.
– Elmondaná, kiket veszített el? – próbálkozott újra, de nem jött válasz, csak zokogás hallatszott. – Hahó, Linda, itt van még?
– Igen.
– Beszélne róla?
– Nem… nem tudom megtenni… én… – Csend a vonal végén.
– Linda?
– Holnap is hívhatom?

Greg úgy meghajtotta, hogy újfent meg kellett állapítania, hogy a fizikoterapeuták szadisták. Ráadásul aznap Amanda is velük edzett, és még lelkesen biztatta is. Ennek eredményeképpen annyira fáradtnak érezte magát, hogy legszívesebben visszafeküdt volna aludni. Egy dolog vette rá arra, hogy mégis munkához lásson: várta Linda hívását. Az elmúlt egy hétben minden nap beszéltek hosszabb-rövidebb ideig, és kezdte élvezni a nővel való beszélgetéseket, annak ellenére, hogy többnyire az első beszélgetésükhöz hasonlóan zajlottak, de azért néha voltak józan pillanatai is. Ma pont egy ilyen pillanatot fogott ki.
– Ahogy hallom, jobban vagy – próbált biztató hangot megütni, de a derekába nyilalló fájdalomtól gyengére sikeredett.
– Te viszont fáradtnak tűnsz – jegyezte meg Amanda. Hangját aggodalom színezte.
– Á, semmi vész, csak edzés közben meghúztam a derekamat. A barátaim erőltették rám, mert mindig csak ülök.
– Miért, mit csinálsz?
– A barátaim szerint kockamelót.
– Csak nem informatikus vagy? – Darren most először hallott lelkesedést a nő hangjában.
– Valami olyasmi. Adatelemző. Cégeknek készítünk felméréseket. Te mivel foglalkoztál azelőtt, mielőtt… – Nem akarta megint felhozni a tragédiát, így inkább félbehagyta a mondatot, de a nő nem vette fel a dolgot.
– Programozó. Több játékfejlesztő cégnél is dolgoztam. Például benne voltam az egyik South Park-játék fejlesztőcsapatában.
– Tényleg? Az utóbbi kettőt kipróbáltam, de az első jobban tetszett.
– Lefogadom, hogy Cartman mellé álltál, ugye?
– Most lebuktam.
Linda nevetése egész napra feltöltötte energiával.

2018. november 27., kedd

Sebastian Fitzek: A Terápia


Egyszer még régebben futottam bele a könyv fülszövegébe, és már akkor felkeltette az érdeklődésemet, de ez idáig nem került a kezembe. Nem régen egy csere folytán szert tettem egy saját példány, és nem is halogattam az olvasást. Mikor befejeztem ezt a könyvet a Közönséges bűnözők jutott eszembe, abból is a filmben többször elhangzó kérdés: Hol van Keyser Soze? Egy hasonló kaliberű kérdés hangzik el a regény utolsó oldalán, ami Fitzek művének tükrében legalább ugyanolyan meghatározó, mint a fentebb említett filmben elhangzó kérdés. Valahogy a könyv utóhatása, lecsapódása is olyan volt nálam, mint a Közönséges bűnözők esetében. Mindkettő a végére nyer értelmet, noha mindkettőben vannak árulkodó jelek, de az olvasó/néző csak az egész mű ismeretében rakja össze a darabokat, és csap a fejére, hogy: Jé, tényleg! Minden ott volt az ember orra előtt, mégis a végén csodálkozik rá az olvasó, hogy mi is a lényeg. Sőt, az epilógus még rá is dob egy csavart az egészre, amire végképp nem számítottam. Számomra egy végig élvezetes, feszültséggel teli, izgalmas olvasmány volt A terápia.


2018. november 23., péntek

Macskagyűjtő - Bregon 2.




Ez a novella az előző heti Démonerdő világában játszódik. Bregon itt már felnőtt, bár a macskákat nem szerette meg jobban.

Macskagyűjtő

Nem szerette a macskákat. A legalantasabb fajnak tartotta az ember körül sertepertélők közül. Egyáltalán nem értette, miért tartják őket, a szőrük sokszínűségén és szépségén kívül. Odajöttek és hozzádörgölődztek, mi több, vonzotta őket, még a kunyhójába is bemerészkedtek az üvegtelen ablakon. Büntetésnek érezte, hogy az emberek közé küldték, de a próbatétel az próbatétel; elfogadta a főnök utasítását, hát viselje a következményeket. És már megint itt volt egy, a sonkás tányérra vetette magát az asztalán, és épp egy szelet elcsenésére készült. Sárga szeme kihívóan meredt a reggelizőre, aki erre lecsapta a fakupáját. A lendület erejétől a bor kifröccsent az asztalra, aztán a törp a menekülő szőrös bestia után vetette magát.
− Hagyd azt a szerencsétlen macskát, Bregon, inkább igyekezz a műhelybe! – kiáltott be a kovácsmester az ablakon, mire a nevezett megdermedt. A férfiról lerítt a türelmetlenség, egyre gyorsuló ütemben kopogott az ablakpárkányon, és bosszúsan nézett a tanoncára.
− Azonnal megyek – válaszolta a törp. A piszkos edényeket sebtében a teknőbe tette, a maradékot a kamrába, aztán elindult a zsörtölődő Kegwan mester után. Nem értette a férfi folyamatos morgolódását, hiszen számos eszközt és különleges fémet kapott a népétől a tanoncok befogadásáért cserébe. Bár Bregon tudta, hogy ez nem azért van, mert kiválóbb kovácsmester a törpöknél, hanem azért, hogy a fajtája ifjoncai megtapasztalják, milyen az emberek között élni, és együttműködni velük. Így több emberfaluval is egyezséget kötöttek. Ezt jószerével meg is értette, de a macskákat még talán a többi társánál is nehezebben viselte. Pláne, ha szánt szándékkal a lábához nyomakodtak, mint most is, ahogy belépett a műhelybe a főnöke után. Belerúgott a nyávogva dörgölőző cirmos jószágba.
− Mit mondtam az előbb a macskákról? – Az ifjonc mogorván nézett a mesterére, és próbált nem törődni a rúgástól fújó, mégis visszaoldalgó szőrgombóccal. – Munkára! – Ez volt a mester utolsó szava hozzá, majd elfordult tőle, és nekilátott a saját dolgának, akárcsak Bregon. Szótlanul dolgoztak egészen addig, míg az ételhordó asszonyság meg nem hozta az ebédjüket. Körülötte szokás szerint macskák szaladgáltak, felcsapott farokkal követték a gazdájukat. A nő fitymálva méricskélte a törpöt, aki ezt már fel sem vette; az érkezése óta így viselkedett vele, inkább csak átvette az adagját, és leült a műhely előtt, hogy elfogyassza. Kegwan is hagyta enni, egészen addig, míg el nem zavart egy újabb macskát. Bregon gyanakodni kezdett, a mester mindig akkor került elő, mikor a macskákat bántotta, és a férfi kérdése ezt csak tovább fokozta.
− Egyre több macska tűnik el. Tudsz erről valamit? – A törp erre lenyelt pár kanál levest, hogy húzza az időt, és csak azután válaszolt.
− Nem. Tudja, hogy nem érdekelnek a macskák. – Visszatért az ebédjéhez, és várta a következő kérdést, de a kovács nem firtatta tovább, csak horkantott egyet, amit Bregon nem tudott mire vélni, így ráhagyta. Az evést befejezve ismét munkához látott, és várta, hogy Kegwan újra szóba hozza a dolgot, de hiába. Ez azonban csak még óvatosabbá tette a törpöt.

Éjszaka volt már, egyre hunytak ki a lámpák az ablakokban, de az utcákat árnyékként járó Bregon csak erre várt. Ez volt az ő ideje, a vaksötét éjszaka, ahol az emberek éber szeme nem figyelt. Most is a falu sámánjának lámpása aludt ki utoljára. Háza körül tucatnyi jól megtermett macska henyélt, a kertben pedig macskatotemek sorakoztak, az állatok iránti tisztelet és egyben a falu jelképei, melyek nem csak itt, de mindenütt jelen voltak. Laufen rajongott a macskák iránt, ezért a többi embernél is kevésbé szívelte a törpöt, de mivel elég jó üzletet jelentett a falunak Bregon tanonckodása, így megtűrte. Neki azonban az az érzése támadt, hogy figyelteti, ezért mindig óvatos volt, és mindig másik napon tette meg a heti körútját, és választott ki egyet a szőrös jószágok közül. Mindig a legszebbet, aminek a bundája a legtökéletesebb volt. Erre valók a macskák, semmi másra. Ezt minden törp a születésétől fogva tudta, és a próbatételen kívül ez volt a megbízatása is.

2018. november 22., csütörtök

Interjú Julia Lewis Thomsonnal


Kedden hoztam az értékelést Julia Lewis Thomson: Többek által című regényéről, aminek olvasása után több kérdés felmerült bennem. Megkerestem a szerzőt, aki igent mondott az interjúra és készségesen válaszolt a kérdéseimre, amit ezúton is nagyon köszönök neki. Érintettük többek között a Többek sorozat keletkezés történetét, a karaktereket, valamint az írónő későbbi terveit is.

- Magyar szerzőknél mindig érdekes számomra, hogy miért választanak külföldi nevet. Honnan ered az írói álneved?

A férjemmel közösen találtuk ki egy hosszúra nyúlt autóút során. A Julia egyértelműen a keresztnevemből származik, a Juliannából. A Lewis a férjem nevéből jön, mert az írás lehetetlen lenne az ő támogatása nélkül, emiatt is szerettem volna, ha szerepel az írói nevemben. A Thomson pedig csak úgy jött.

2018. november 20., kedd

Julia Lewis Thomson: Többek által


Eddig még nem olvastam az Álomgyártól, de a Többek általlal megtört a jég. Örülök, hogy először ebbe a könyvbe kezdtem bele a kiadótól, mert kellemesen csalódtam, bár ez lehet nem annyira a kiadónak, mint inkább az írónak köszönhető. Julia Lewis Thomson ugyanis kifejezetten olvasmányos stílusban ír, jól bánik a szavakkal, főleg a könyv elején tetszett a tinikre jellemző nyelvhasználat, de a második felében is jól hozta a történethez szükséges nyelvi szintet, így ezzel a részével nem volt baj. Amivel inkább azok a new adult könyvek gyerekbetegségei, amibe itt is majdnem beleesett a szerző, de szerencsére csak majdnem, mert a végére nagyrészt kikeveredett a lehetséges buktatókból, és egész jóra sikerült a lezárás, így összességében egy jó könyvet foghattam a kezemben. A karakterek közül már az első perctől megkedveltem Annát, ami a végéig kitartott. De a legnagyobb erőssége a könyvnek, Maxim karaktere lett, akinek nagyon kíváncsi vagyok a történetére, így a folytatást is biztos el fogom olvasni.



2018. november 16., péntek

Démonerdő - Bregon 1.


 
A héten egy fantasy novellát hoztam agy makacs fiatal törppel a főszerepben.

Démonerdő

Morgolódva baktatott a mestere nyomában az erdei ösvényen. A legkevésbé sem fűlött hozzá a foga, hogy emberek és macskák közé menjen. Sőt, a démonok létezésében sem hitt, a tanárai hiába traktálták a róluk szóló mesékkel. Legalábbis annak tartotta őket, és gyanította, hogy most ezért van itt. A törptanács be akarta bizonyítani, hogy macskadémonok igenis léteznek, és muszáj a saját szemével meggyőződnie róla. Mestere ugyan még nem tartotta alkalmasnak arra, hogy az ősellenségeik nyomába eredjen, de a tanács akaratával még ő sem szállhatott szembe, ezért most egy emberfaluba tartottak, ahol az előjáró majd előadja nekik a meséket az alvilági lényekről, melyek kiszippantják az áldozataik lelkét, legyen az ember vagy éppen macska. A pusztító teremtményeket ez utóbbiakról nevezték el, mert a történetek szerint rájuk hasonlítottak. Ifjoncságának minden dacával hadakozott a tanítások, de főleg a szőrös kis bestiák ellen, ha éppen az útjába került egy, mint e percben is. Miákolva közeledett felé, felcsapott farokkal, a számára érthetetlen dörgölőzési kényszertől hajtva. Az eredmény egy oldalába rúgó bal láb lett, amikor a törp arrébb taszajtotta.
− Bregon, már ezerszer megmondtam, hogy hagyd békén a macskákat! – feddte Miran mester. – Minél ellenszenvesebb vagy velük, annál jobban közeledni fognak. Sajnos, ilyen a mágiánk, vonzzuk őket, és az ellenkezésünk ereje ezt csak még jobban erősíti. Próbálj meg közömbös lenni velük, és akkor nem fognak zaklatni.
− Egyáltalán miért ilyen a mágiánk? Miért kell nekünk pont a macskákat vonzanunk?! – fakadt ki erre a mestere mellé felzárkózó Bregon. – Lehetnének például a kutyák is, azokat legalább elviselem.
Miran sóhajtott. – Csak addig kell kibírnod, amíg megkapjuk a küldetéssel kapcsolatos pontos információkat, utána valószínűleg egy darabig nem látsz majd macskákat – állította nem túl meggyőzően.
− Jó, de macskadémonok akkor sem léteznek, akármit is állítsanak az emberek és a krónikáink – kezdett rá sokadjára Bregon a szokásos ellenkezésre.
− Úgy gondolod?
− Úgy.
− Majd meglátjuk – somolygott az öreg törp. – Most jobb, ha sietünk. – Tanítványa visszavágását megelőzendő, gyorsabb tempóra váltott, így Bregonnak sietnie kellett, ha lépést akart tartani vele. A további beszédre nem maradt több ereje, ezért a hátralévő út során végig magában pufogott.

A falu előjárója az irodájában fogadta őket, amit Bregon olyan giccsesnek vélt a sok pompa és díszes bútor láttán, hogy már az majdnem megfeküdte a gyomrát, de mikor meglátta a három megtermett hosszúszőrű macskát az elf szőttessel díszített pamlagon, küldetés ide vagy oda, majdnem menekülőre fogta. A macskákat kerülgetve beérte Mirant, aki már Kregan asztala előtt állt.
− Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértek a hívásunkra – állt fel egy pillanatra a középkorú férfi. Kissé meghajtotta magát a mester felé, majd visszaült faragott székébe.
− Ez csak természetes, uram. Az önök ellensége a mi ellenségünk is – válaszolt Miran hasonló meghajlással, miközben Bregon mellette fészkelődött, és próbált nem belerúgni a lábához dörgölőző két macskába. Szerencséjére a harmadik a felkeléshez is lustának bizonyult.
− Nem is vesztegetném sokáig az idejüket. A falunkat macskadémonok tizedelik, már huszonheten odavesztek. Felettébb szokatlan, hogy ennyien átjussanak a védelmünkön.
− Előfordulhat, hogy az elfektől kapott védővarázslataik már nem működnek megfelelően. Érdemes lenne újra tárgyalniuk Thoran királlyal a védelemről – vetette fel Miran.
Bregon becsmérlő horkantása egy pillanatra megakasztotta a beszélgetést, mire a mestere bosszúsan feléje fordult, és figyelmeztetően köhintett egyet, Kregan viszont látszólag nem törődött a közjátékkal.
 – Ezt egy darabig még szerettük volna elkerülni – sóhajtotta az előjáró.
− Attól tartok, sajnos nincs más megoldás. A tömeges támadások egyértelműen az elfmágia gyengülésére utalnak. Amíg nem egyeznek meg velük, javaslom, rejtsék el szem elől a macskatotemeket, mert a vallási jelképek még jobban vonzzák a lényeket. Addig is mi megteszünk mindent, hogy visszaszorítsuk őket. Kiderítették, hogy merről támadnak?
− A felderítőink a falu északi határáig követték a démonokat, amik egyszerűen eltűntek az ottani erdőben.
− Eltűntek? De hogyan? – bukott ki a kérdés meggondolatlanul Bregonból, másodjára szakítva félbe ezzel a falu vezetőjét.
− Bregon, jobb lenne, ha inkább kint várnál – utasította a mestere higgadtan, de a szemében és a tartásán látszott, hogy mérhetetlenül feldühítette.
− Nem szükséges – legyintett az előjáró −, már nem sok mondanivalóm van az önök számára. Ugye, tudják, hogy melyik erdőről van szó? – Bregon értetlenül nézett az emberre, de Miran mester bólintott.
− Ha az emlékeim nem csalnak, csak Démonerdőként emlegetik.
− Úgy érted…?
− Igen, pontosan úgy, Bregon. De hányszor mondjam még, hogy ne szakíts félbe, mikor beszélek?
− Bocsássanak meg – szabadkozott Bregon, aki érezhette, hogy kezdi nagyon túlfeszíteni a húrt, mert már az ember is bosszúsan méregette. – Az északi kapunál találkozunk. – Fejét lehajtva hagyta el az irodát, nyomában az őt árnyékként követő három szőrös bestiával.

2018. november 14., szerda

Top 5 Wednesday #50 - Könyvek, amiket még 2019 előtt el szeretnék olvasni


Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva.


A heti téma olyan könyvek, amelyeket még 2019 előtt el szeretnék olvasni. Azt az öt könyvet hozom, amik még év végéig biztosan tervben vannak. Az egyik kakukktojás, mert már folyamatban van.


2018. november 13., kedd

Philip K. Dick: Figyel az ég


Az első olvasmányom volt az írótól, és nagyon örültem, hogy sikerült pont az első regényét kifognom, amivel a sok novella után nyitott a hosszabb, összetettebb forma felé. Minden írónak van evolúciója, így gyanítom, hogy Dick is átment ilyesmin a későbbi műveiben, ezért fontos számomra, hogy pont ezt a regényét vettem először a kezembe, mert megismerhettem általa kezdeti gondolkodását, ami gyanítom a későbbiekben némiképp megváltozott. Az alapok azonban mindig fontosak. Nálam már ezzel a regényével is betalált, noha az első pár oldalon felvetődött bennem, hogy most akkor „Mi is történik itt?”. Aztán ez az érzés fokozatosan elmúlt, ahogy kibontakozott a történet, és megmutatkozott az író zsenialitása. Egy érdekes, színes fantáziájú elmébe nyertem a történet által betekintést, aki nem riadt vissza attól, hogy leírja, ami kiáradt belőle, méghozzá nem is akár hogyan. A központi témája az igazság-hamisság gondolatköre, amit Dick emberi elméken keresztül tár az olvasók elé. Nyelvezete felett kissé már eljárt az idő, ami nem csoda, mert a regény az ötvenes években íródott, de ennek ellenére még ma is élvezetes olvasmány. Bár kell a befogadásához egy bizonyos hangulat és nyitottság. Ha ez megvan, könnyű elmerülni ebben a kaotikus világban.

2018. november 11., vasárnap

Halloweeni lények gyűjtőhelye Book Tag


 Régen hoztam már book taget, mert nem nagyon találtam olyat, amit érdemes lenne kitölteni. De mikor múlt héten Dorka (a válaszait ITT találjátok) az Anya Olvas blogtól kihívott a  Halloweeni lények gyűjtőhelye Book Tagre, mégis elcsábultam. Igaz, Halloween már elmúlt, de most mégis hozom a válaszokat. Kihívni most nem hívnék senki, de aki gondolja, forrás megjelöléssel viheti.

Lássuk a gyülekező lényeket!


2018. november 9., péntek

Támadás

 
Horrornak szánt jelenetkezdet szörnyikével.

Támadás


– Még ilyenkor sem tudtok békén hagyni?! Elegem van belőletek! – Jenna ezzel a lendülettel felkapta a táskáját és a kalapját, majd mielőtt a családja bármit is reagálhatott volna a kifakadására, kiviharzott az apartmanból.
Két lépés után rájött, hogy dühében elfelejtett szandált húzni, mert a tengerpartra vezető felforrósodott kőlépcső szinte égette a talpát. A napsugarak is a szemébe tűztek, így dühöngve előrángatta a napszemüvegét, miközben idétlenül ugrálva minél hamarabb el akart jutni a pálmafák által övezet tengerparti bárhoz, ahol egy gyümölcskoktél társaságában senkitől nem zavartatva hűsölhet.
– Más tizennyolc évesen a barátaival nyaral, nem a családjával, de ez az én formám – morgolódott, miközben az ugrándozásnak köszönhetően arccal előre landolt a kellemesebb hőmérsékletű, de még mindig jócskán meleg homokban.
Szerencséjére sem csontja, sem a napszemüvege nem tört el, és ahogy már nem csak befelé figyelt, meghallotta a tenger morajlását, ahogy megtört a távolban magasodó sziklákon, de ezt leszámítva más hang nem hallatszott. Se a sirályok vijjogása, se emberek neszei. Erre felkapta a fejét, és meglátta. Ott ahol fürdőző, koktélokat iszogató, napozó embereknek kellett volna lennie, senki sem volt.
– Ez különös – motyogta önkéntelenül, miközben feltápászkodott és leporolta magát. Aztán a kalapját igazgatva vállat vont. Annál jobb. Biztosan mindenki a szobájában hűsöl. Azonban, ahogy egyre közelebb ért a bárhoz, egyre több furcsaság tűnt fel neki. Elhagyott játékokat, nyugágyakon felejtett ruhákat, homokba esett mobilokat, táskákat, üres asztalokat, félig megivott italokat talált. A régi rádió, amiből mindig az egyik zenecsatorna szólt, törötten hevert közvetlenül a bárpult előtt. Lehajolt érte. Mikor megérintette, nedvességet érzett a felületén. Mielőtt elhúzta volna a tenyerét, a kézfejére cseppent valami. Az első vörös cseppet egy második, majd még több követte. A cseppek irányába nézett.  – Mi a…? Ez v… vér? 

2018. november 7., szerda

Top 5 Wednesday #49 - Falazótéglák a várólistámról


Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva.

A heti téma olyan polcon várakozó általunk még nem olvasott könyvek voltak, amiknek vaskos a terjedelme. Mivel a Trónok harca kötetek foglalnának el a listán az ötből három helyet, így a sorozatoknál csak egyet-egyet válogattam be a listára. Illetve hoztam plusz egy könyvet, aminek nem a terjedelme nagy, hanem a mérete és az információtartalma.

2018. november 6., kedd

Interjú Donászi Franciskával

A Csókvírus című novelláskötete kapcsán készítettem interjút Donászi Franciskával. Ez a második interjúm az írónővel, a Kalandozásaim Budapesten kapcsán egyszer már kérdezgettem (az az interjú ITT olvasható), ami nem csoda, mert az október 21-én megjelent kötet kapcsán is volt mit kérdeznem tőle. Az interjúból megtudhatjátok, miért Csókvírus a kötet címe, a szerző miért nem szeret randizni, és még sok más érdekességet. De mesél a nem rég indult vlogjáról is.


2018. november 4., vasárnap

A montgomery-i nővérek


Ez a novella már egy régebbi darab, még 2016-ban íródott az Arany 200-ra, de ha már megtaláltam a gépemen, gondoltam megmutatom. A walesi bárdok sci-fi köntösben.

A montgomery-i nővérek
 

Két elhaló kiáltás hallatszott, majd ismét néma csend uralta az utcát. A két testőr kilépett a mocskos sikátorból, lerázták karjukról a vért. Egy intéssel jelezték az őrszemeknek, hogy kiiktatták a két támadót, mire azok odaléptek egy leplekbe bugyolált alakhoz, akit további egy tucat szamuráj vett körül.
Elhárult a veszély, helytartó úr – jelentette az egyikük.
Helyes. Induljunk végre! – Edward öklével az oldalán függő kardra csapott. A fogát csikorgatva próbálta visszafogni magát. Nem vált volna a helytartó előnyére, ha megtizedeli a saját embereit, főleg egy ilyen helyzetben. Testőrei gyűrűjében elindult az égtörője felé. Idegessége nem volt alaptalan, mert azon a napon ez volt a második merényletkísérlet, amit elkövettek ellene, és még dél sem volt. Összességében eddig ez volt a négyszáztizenhatodik. Ugyan nem érte el az öt évvel ezelőtti számot, ahol az ötéves jubileumi körút során hatszázharminckétszer törtek az életére, de nem érezte úgy, hogy ez vigasztalhatná. Már csak azért sem, mert hamarosan elérkezett a tizedik évfordulója annak, hogy az Új-Brit Birodalom királya Új-Japán helytartójának választotta. Azóta próbált letörni minden felkelést, de az elesetteket gyászoló nép néma elszántsággal lázadt. Szavak helyett kardokkal beszélt. Ki vele, ki ellene. A japánok felfogását máig nem tudta megérteni. Mindig foggal-körömmel védelmezték az uralkodójukat, de az elnyomást mindennél jobban elutasították. Ez a kettősség a helytartó malmára hajtotta a vizet: aki vele volt, annak bőségesen adott, aki nem, az a vérével fizetett árulásáért.

Az égtörő meredek szögben emelkedett. Pár percen belül elérte a sztenderd közlekedési folyosót, besorolva egy alsó kategóriás suhanó elé. A sofőr nem kapcsolt időben, és visszaelőzött, mire az égtörő ráirányította a fullánkokat, így jobbnak látta, ha visszasorol. Edward unottan figyelte a jelenetet, szeretett volna mielőbb visszatérni Új-Tokióba, az ország virágzó fővárosába, mely a lerombolt Tokió romjain épült, és amit az ő munkálkodása tett naggyá. Minden hűbérese őt ünnepli majd, nők, hódolók veszik majd körül és éltetik nagyságát. De előtte még a körút utolsó előtti állomásaként tiszteletét kellett tennie a Montgomery-erődben, adózni a katonák hűsége, de legfőképpen a haderő tábornoka, Montgomery előtt, akinek Japán leigázását köszönhetik. Az ötévente megrendezett Montgomery Maszkabál jelképezte a tábornok hatalmát, amit, minden egyes alkalommal, kegyetlenséggel és vérrel fűszerezett, ezzel imponálva a helytartónak.
A jármű hirtelen meglódult. A sofőr jobbra rántotta a kormányt, hogy kitérjen a feléjük rajzó torik[1] elől. A drónok egyenesen az égtörőbe csapódtak, áttörve a golyóálló burkolaton, megsebezve az utasokat.
Vigyázzon, Edward-sama[2]! – kiáltotta az egyik szolga, aki próbálta félrelökni az uralkodóját, de egy fejébe fúródó fémcsőr megállította a mozdulatban. A hegye felsértette a helytartó halántékát. Edward kardjával mérgében átvágta két, homlokát törölgető szolga torkát.
Hogy nem vagytok képesek megvédeni engem?! Védelmi alakzatba! – üvöltötte, miközben a jármű leghátuljába húzódott. – Ha bejutnak az agyamba, végem van! – tette hozzá magában. – Lehet, hogy már ezzel is…? Nem, az kizárt! – vetette el a gondolatot, azonban a félelem már befészkelte magát a helytartó szívébe, és innentől kezdve lassan emésztette akaraterejét. – Védjetek meg, az életetek árán is! – adta ki a parancsot. Szükségtelenül, mert már aktiválták az égtörőről leváló fullánkokat, amik útnak engedték parazitavírusaikat, percek alatt hatástalanítva a támadókat.

A helytartó égtörője öt óra körül irányíthatatlanul landolt a kijelölt leszállóplatformon, nem egy járművet összetörve kényszerleszállás közben. Montgomery már várta az embereivel, ahogy azt a szokás megkövetelte. A tábornok kezében díszes maszkot tartott, amit az urának készült átadni. Edward kiszállt a megviselt járműből, és önkéntelenül megdörzsölte a karcolást a halántékán, mire a felé közeledő Montgomery gúnyosan elmosolyodott, és így szólt: − Látom, a lázadók már megint majdnem elkapták, helytartó uram.
Hogy merészelsz így beszélni Edward-samával?! – kiáltotta a védelmi osztag vezetője.
Hagyd csak, Motoi! − Edward kilépett a testőr takarásából. − Különben is, ez semmiség – mutatott hanyagul a homlokára, de válasza ellenére hajával eltakarta a sérülést. Gondolatban hálát adott annak, hogy a támadás után valamelyest sikerült rendbe szednie magát és átöltöznie az égtörőben, így szinte csak ez az apróság emlékeztette arra, hogy az életére törtek. De Montgomerynek ez is elég volt, hogy pimasz megjegyzést tegyen, ahogy mindig. Ez ellen nem tehetett semmit, hiszen a tábornok is a király támogatását élvezte, így akár akarta, akár nem, vele kellett dolgoznia.
Ahogy gondolja. Szeretne felfrissülni, mielőtt elkezdődne a bál? – ajánlotta fel a tábornok. – Azt a pár órát kellemesen is eltölthetjük.
Maga mindig kitalálja a gondolataimat, Montgomery. Ez alkalommal mit tartogat nekem?
Az erőd három legcsodálatosabb gésáját, akiket montgomery-i nővérekként is ismernek.
Ó, már hallottam róluk. Ők a legszórakoztatóbb felfedezettjeid – élénkült fel a helytartó. – Vezess hozzájuk. Rám férne a gondoskodás. – Edward most először a nap folyamán úgy érezte, megütötte a főnyereményt. Yumi, Yume és Yunia Új-Japán három leghíresebb szórakoztatója volt, és most egész este csak az ő parancsait lesik majd. Három lassan hervadó virág a vérzivataros világban, akik ma este csak neki nyílnak.
Tessék, a maszkja, helytartó úr – adta át a tábornok egy mély meghajlás kíséretében. Edward magára öltötte a kicune[3] álarcot, majd elindultak az épületbe. A bejárat egy fogadócsarnokba nyílt. − Erre tessék, nagyuram – vezette Montgomery a csarnokból jobbra nyíló hosszú folyosóra. A helytartó intett a kíséretének, és a menet megindult a szórakozások tárházát nyújtó terem felé. A falakat a brit uralkodóház nemeseinek és tábornokainak portréi borították, amik a falakból áradó kék fénybe vesztek, kivéve a folyosó végi ajtó fölött lógó festményt, mely magát Edwardot ábrázolta, és a leghatalmasabb volt az erődben, ezzel is a helytartó uralmának nagyságát hirdetve.
Kíváncsi vagyok, ma milyen szórakozást nyújt a híres Ao[4]. – Új-Japán ura megállt Montgomery Londontól Új-Tokióig híres terme előtt, ahol bármi megtörténhetett, és csak kevesen élvezhették gyümölcseit.
A terem belseje szintén kékben úszott. A fények, díványok, fotelek, az ablakokon lógó nehéz bársonyfüggönyök, az asztalok, de még a szolgák ruhája is, akik rögtön kínálni kezdték Edwardot mindenféle szemnek és szájnak kellemes étekkel. A helytartó néhány korty és falat után nem győzte elküldeni a túlbuzgó szolgálókat.
Tény és való, hogy Új-Japán összes étkét és italát felvonultatod nekem, Montgomery, de nem ilyen szórakozásról volt szó – panaszkodott a férfi, és levetette magát a legnagyobb kanapéra a teremben, a tábornok pedig a mellette lévő fotelben foglalt helyet. – Lássuk azokat a nővéreket!
Ahogy óhajtja, uram, de ajánlom, hogy ne egyszerre hívjuk be őket, mert akkor gyorsan vége lenne a mókának – somolygott Montgomery sejtelmesen. Megvárta, amíg Edward bólint, majd hangosan így szólt: − Yumi, lépj elő! – Szavaira kinyílt egy oldalajtó, amin belépett a legidősebb nővér. Büszke, egyenes tartásával, sötétkék, ezüstmintás kimonójában úgy festett, mint egy londoni úri hölgy. Egyenesen megállt a helytartó előtt, tekintete határozottan az övét kereste.
Először szeretném hallani a hangodat. Beszélj hozzám! – parancsolta Új-Japán ura.
A nő ajkai megremegtek, arcán sötét grimasz futott át, majd kitört.
Azt képzeled, mindenki dicsőít téged, mindenki imád téged, de néped kiirtásával nem győzhetsz! Nem, ha vérszag árad termeidben! Helytartó, te tetted ezt! – Halomba dobált, megcsonkított holttestek képei törtek elő a gésa csuklóján függő apró holokészülékből. Edward először megkövülten meredt a mészárlás képeire, de hamar lerázta magáról az iszonyatot.
Vigyék a megsemmisítőbe! – intett a szamurájoknak. – Mit jelentsen ez, Montgomery?! Azonnal magyarázatot követelek! – Felpattant és a Montgomery fölé tornyosult.
A tábornok hátrahőkölt, kezét védekezőm emelte maga elé. − Nyugodjon meg, nagyuram. Én magam sem értem a dolgot, Yumi eddig egy kezesbárány volt – rázta a fejét tanácstalanul. – Talán a legkisebb a kedvére tehet. Ő még nagyon fiatal, nem ronthatta el semmilyen politikai nézet vagy a széthúzás, és nem mellesleg gyönyörűen szaval – hízelgett Montgomery.
A helytartó karba tett kézzel visszaült, és már nyugodtabban így szólt. − Rendben. Lássuk!
Yunia!
A belépő fiatal teremtés nem volt olyan finom megjelenésű, mint a nővére, sőt, az előkelő leplek, bútorok között szinte már esetlennek hatott a megjelenése.
  Halljuk, te mit tudsz nekem mondani. Beszélj! – vágta oda Edward durván. Kezdte elveszíteni a türelmét, ujjai eszeveszett sebességgel doboltak a karfán, de még így is alig tudta fékezni magát.
Lágyan kél az esti szél Szumida folyó[5] felé; árvák és özvegyek panasza nyög belé. Lányok ne szüljetek rabot, anyák ne szoptassatok! – Edward intett, és Yuniát is elhurcolták a testvére után.
Mielőtt még bárki reagálhatott volna, előlépett a középső nővér.
Népünk a gyásztól szenved, de te szórakozást és örömöt vársz, Eduárd! Tudd meg, nincs a népünkből olyan, aki nevedet dicsőítené!
El vele! Pusztuljon az összes gésa, aki ellenem van! – A katonák azonnal elindultak végrehajtani a parancsot. Reggelre ötezer gésa vérét ontották, de egy se tudta kimondani, hogy éljen Edward.

Kövess E-mailen is!