Stjepan Šejić: Harleen

Vannak olyan képregényes karakterek, akiknek a sorsa nem, vagy csak kis mértékben tud megérinteni, illetve egész egyszerűen közömbösek maradnak. A Harleen elolvasásáig így voltam Harley Quinn-nel és Jokerrel is. Mert hiábaérdekes a karakter eredettörténete, de nem váltott ki belőlem különösebb érzelmi reakciót. Legalábbis eddig. Jött ugyanis a Šejić-féle újraértelmezés, ami megváltoztatta a két karakterhez való hozzáállásomat. Sikerült izgalmassá tenni őket, olyannyira, hogy a képregény végére azon kaptam magam, hogy olvasnám tovább is. Főleg azért, mert a szerző egyszerűen annyira megfogott a stílusával, a képi világával, hogy még hetek múltán is ez pörög az agyamban, és fel-felvillannak a fejemben az ütősebb jelenetek. Mindezt úgy éri el, hogy újraértelmezi azt, amit már láttunk/olvastunk, de teszi ezt olyan módon, ami hosszú ideig emlékezetes marad. Mondom ezt úgy, hogy ritkán maradnak meg az emlékezetemben képregények cselekményei, maximum csak halványan, de ami mégis, az nagyon erőteljesen, még évek múltán is. Ehhez a nem túl népes táborhoz csatlakozott a Harleen is.

A legendás antihős, Harley Quinn születéséről és Joker iránti, kifacsarodott szerelmének döbbenetes nyitányáról szól a Harleen. Dr. Harleen Quinzel, az ifjú pszichiáter úgy érzi, megtalálta a gyógymódot a bűnözés visszaszorítására Gothamben. Forradalmi elméletét azonban csak úgy tudja bizonyítani a kétkedő szakmai elit számára, ha fejest ugrik az Arkham Elmegyógyintézet legveszélyesebb ápoltjainak elméjébe. Minél több időt tölt el betegesen őrült vizsgálati alanyaival, annál jobban vonzza őt magához az egyik páciens.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Jeph Loeb: Pókember: Kék

Mielőtt bármit is írnék a Pókember: Kék minisorozatról, meg kell említenem, hogy azon ritka kivételek egyike vagyok, aki nincs igazán oda Pókemberért. Viszont mivel Jeph Loeb és Tim Sale már meggyőzött a másik két „színes” kötettel, és ez következett nálam a Nagy Marvel-Képregénygyűjteményből, így úgy voltam vele, miért is ne?, legfeljebb úgy teszem vissza a polcra, hogy ez is megvolt, haladjunk tovább. Annak ellenére álltam így hozzá, hogy pozitívak voltak az előjelek, mert Pókfejet annyira nem kedvelem, leszámítva talán az MCU-s megformálását. Aztán belekezdtem az olvasásába, és olvastam és olvastam, és aztán azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok letenni, mert a Loeb/Sale hatás maximálisan tette a dolgát, és a végére elérte, hogy bár nem szerettem meg, de meg akartam érteni Peter Parkert/Pókembert. Ami azért nagy szó nálam, mert eddig a képregényekben inkább taszított, mint vonzott a karakter (néhány olyan üdítő kivételt eltekintve, mint ez is).

A kötet keletkezése a Fenegyerek: Sárga (ITT írtam róla) és a Hulk: Szürke (bővebben ITT) közé esik. Ennek a kötetnek különösen jót tett, hogy nem eredettörténetet mesél el. Az alkotók jól ráéreztek, hogy Parker karakterének más az erőssége: a humor és a szerelem. Ezért a történet Pókember harcairól és Peter egyre jobban bonyolódó életéről szól, ahol a szerelem is felüti a fejét, mint extra bonyolító tényező. Röviden összefoglalva ez a kötet két fiatal egymásra találásáról szól, ami nagyon is illik ehhez a Pókemberhez, aki még keresi a saját útját.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Jeph Loeb: Fenegyerek: Sárga

Fenegyerek karakterét a 2003-as filmfeldolgozásban ismertem meg Ben Affleck megformálásában. Hibáival együtt nagy hatást gyakorolt rám a film, főleg Affleck alakítása meg a vakság megjelenítése miatt. Megkedveltem a karaktert, amire a 2015-ös Netflix sorozat rátett még egy lapáttal, mivel Charlie Cox még jobban eltalálta, illetve bejött az egész feldolgozás hangulata. Viszont a filmes benyomás mellett még hiányzott, hogy képregényt is olvassak a karakterről. Ez egészen a Neil Gaiman által jegyzett 1602-ig így is maradt. És habár ott nem egyedül szerepelt, mégis tovább mélyítette a karakter iránti szimpátiámat.

Ilyen előzmények után fogtam bele a Fenegyerek: Sárgába, amit elsőként olvastam el a Loeb és Sale együttműködéséből született „színes” sorozatból, követve ezzel a keletkezési sorrendet. A kritika megírása előtt viszont fordított sorrendben haladtam, Hulk: Szürke, Pókember: Kék, és csak utána következett ez a kötet. Az újraolvasási sorrend miatt néhány dolog feltűnt, amik felett máskülönben talán átsiklottam volna. Az egyik ilyen dolog az volt, hogy első olvasásra a három kötet közül Matt Murdock története tetszett a legjobban, mert kellően sötét hangulatú, ugyanakkor a veszteség ellenére mérhetetlen optimizmus is áradt belőle. Másodjára viszont feltűnt, hogy Loeb és Sale láthatóan előre kitalálták a koncepciót. Határozott elképzeléseik voltak, de mintha itt, az első mininél még érződött volna némi bizonytalanság, legfőképpen az elején, mind képi ábrázolás, mind a szöveg terén. Ami viszont a későbbi darabokra teljesen eltűnt, de már ennek a kötetnek a végére is érződött, hogy egészen belejöttek. Talán emiatt is lehet, hogy az utolsó két fejezet, a Vert helyzetben és A végső gongszó lett a kedvencem.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Kurt Busiek: Csodák kora

Kezdésképpen Stan Lee szavaival tudom legjobban kifejezni, mit is kaptam a Csodák korától: „A Csodák kora nemcsak egy képregény címe. Sőt, közönséges képregénynek nevezni majdnem olyan, mintha egy apró perpatvarként tekintenénk a II. világháborúra. A Csodák kora hatalmas ugrás, mind forgatókönyvében, képi megvalósításában és nyomdain kivitelezésében – az illusztrált irodalom fejlődésének egy vadonatúj állomása. Avagy, ha nem lennék elég világos, elég klassznak látom.”

Stan Lee lazán odavetett utolsó mondatához első körben annyit fűznék hozzá, hogy az összhatás gyönyörű és zseniális. Az egyedi hangulat magával ragad, és a végéig nem ereszt, csak pillanatokra fékez le, de e pillanatokban is ott rejlik megannyi fontos gondolat, érzés, amiket az olvasó elraktározhat magában, vagy éppen elmerenghet rajta még azután is, hogy becsukta a Csodák korát. Ehhez kellett ez a zseniális történet, a Busiek cselekménye által megelevenített egyedi látásmód, és a gyönyörű festmények, melyeket ehhez Alex Ross megálmodott. Ez a festményes perspektíva illett a választott szemszöghöz, az egyszerű polgár szemszögéhez, mert általa az emberalakok már-már élethűre sikerültek, ami nem véletlen. Az alkotó a képregény végén feleleveníti a rajzok keletkezéstörténetét, és megemlíti, hogy sok figurához élő modellt használt alapnak – legyen az akár csak egy mosoly, egy tekintet vagy arckifejezés – emiatt nagyon kifejező lett a végeredmény. Ugyanakkor ahhoz a néhány nagytotálhoz is illett ez az ábrázolásmód, mikor a szuperhősöket jeleníti meg.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

David Morrell: Amerika Kapitány: A kiválasztott

Amikor elkezdtem olvasni ezt a képregényt, az jutott eszembe rögtön az elején, hogy végre egy olyan történet, ahol a Kapitány karakteréhez egyedi megközelítéssel nyúlnak hozzá. Ez a benyomás szerencsére végig megmaradt. Az író új megközelítéssel nyúl egy katona karakteréhez, ami nem az első ilyen vállalkozás tőle, elég csak a Rambóra gondolnunk. A Nagy Marvel Képregény gyűjtemény Amerika Kapitány sztorijai közül eddig egyik sem ragadott ennyire magával, mint ez. Nagyon emberi és magára a Kapitányra, az általa képviselt értékekre koncentrál nem pedig az akcióra. Arra, hogy egy eszmét hogy lehet továbbörökíteni, milyen módon lehet elérni, hogy amit elért az életében, megmaradjon. Newman tizedes karakterén keresztül követhetjük nyomon ezt az átörökítést, és vele együtt csöppenünk bele az afganisztáni háborúba. Emiatt, noha maga a szerző azt írta a történetről, hogy szinte bárhová beilleszthető az idővonalon, én mégis úgy éreztem, hogy az Amerika kapitány: Új irány kvázi folytatásának tekinthető, még ha igazából nem is az. Főleg a hangulata miatt éreztem ezt.

Ami még magánál az ötletnél is jobban tetszett, az a rajzolás. Ritkán látok ilyen realisztikus ábrázolást. Néha olyan érzésem volt, mintha a való élet képeit látnám, a színezés is rájátszott erre, de főleg a hangulatra. A barnás, szürkés színek dominálnak, pont, mint az afgán sivatagban. Nagyon tetszett ez a megközelítés, tökéletes volt a történethez.

Marv Wolfman: Végtelen Világok Krízise

Bevallom a terjedelme miatt sokáig ódzkodtam az elolvasásától. a másik oka, hogy olyan sok hőst vonultat fel, amire úgy éreztem még gyúrnom kell DC téren. Végül aztán olyan sok más képregény hivatkozott a gyűjteményből erre, hogy végül beadtam a derekam. Annak ellenére, hogy mennyi negatív véleményt láttam róla, és hogy néha csak néztem, hogy ez meg ez a hős mégis kicsoda alapvetően tetszett. Nem indult a cselekmény könnyen, sőt az első harmada után tartottam egy kisebb szünetet, mert azt mondtam, hogy ez egy katyvasz, és nem olvasom tovább. Végül jól tettem, hogy mégis, mert miután megszoktam a történetvezetést, és az epizodikus, több világot, helyszínt, temérdek szereplőt felvillantó, stílus utána már nem volt gondom vele, sőt azt vettem észre, hogy élvezem összerakni fejben a felvázolt kirakós darabjait. Azt nem mondom, hogy tökéletes meg egy kicsit avitt is, főleg, ami a szövegezést illeti, de ennek ellenére a végére nekem mégis összeállt kerek egésszé, és megértettem, miért tartják meghatározó darabnak a DC képregények történetében.

Ki a karmokkal! - Mark Millar: Logan: Kíméletlen jövő

Ez az egyik olyan eset, amikor a képregény és a belőle készült filmadaptáció is jól sikerült, még úgyis, hogy a kettőnek nem sok köze van egymáshoz és mindkettő másért jó. Most a filmbe nem nagyon mennék bele, de az biztos, hogy hangulatra sötét mindkettő, és mindkettő road-movie jellegű. Habár a képregény a posztapokaliptikus szuperhős feelingre még jobban rátesz. Ha valamiről kijelenthető, hogy sötét, akkor az ez a képregény. Bár azért van benne némi fanyar humor is az akciók között Sólyomszem jóvoltából, aki végig a kedvenc karakterem volt. Sőt, nekem ő belevalóbb karakternek érződött, mint maga Logan, aki főleg az elején olyan búvalbélelt volt, hogy el nem tudtam akkor még képzelni, hogy miként vedlik újra Rozsomákká, mert annyira azt hajtogatta, hogy nem eresztem ki a karmaimat, és a többi, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnt. De aztán a történet utolsó harmada kárpótolt a kezdeti “nem harcolok soha többé” borongásért, mert volt itt vér és akció bőven, noha Logan karakterének háttér sztorija megalapozott volt, így a motivációi is, csak túl sokat angstelt szegény. Erre részletesebben kitérek, mikor a történetről lesz szó.