Kurt Busiek: Csodák kora

Kezdésképpen Stan Lee szavaival tudom legjobban kifejezni, mit is kaptam a Csodák korától: „A Csodák kora nemcsak egy képregény címe. Sőt, közönséges képregénynek nevezni majdnem olyan, mintha egy apró perpatvarként tekintenénk a II. világháborúra. A Csodák kora hatalmas ugrás, mind forgatókönyvében, képi megvalósításában és nyomdain kivitelezésében – az illusztrált irodalom fejlődésének egy vadonatúj állomása. Avagy, ha nem lennék elég világos, elég klassznak látom.”

Stan Lee lazán odavetett utolsó mondatához első körben annyit fűznék hozzá, hogy az összhatás gyönyörű és zseniális. Az egyedi hangulat magával ragad, és a végéig nem ereszt, csak pillanatokra fékez le, de e pillanatokban is ott rejlik megannyi fontos gondolat, érzés, amiket az olvasó elraktározhat magában, vagy éppen elmerenghet rajta még azután is, hogy becsukta a Csodák korát. Ehhez kellett ez a zseniális történet, a Busiek cselekménye által megelevenített egyedi látásmód, és a gyönyörű festmények, melyeket ehhez Alex Ross megálmodott. Ez a festményes perspektíva illett a választott szemszöghöz, az egyszerű polgár szemszögéhez, mert általa az emberalakok már-már élethűre sikerültek, ami nem véletlen. Az alkotó a képregény végén feleleveníti a rajzok keletkezéstörténetét, és megemlíti, hogy sok figurához élő modellt használt alapnak – legyen az akár csak egy mosoly, egy tekintet vagy arckifejezés – emiatt nagyon kifejező lett a végeredmény. Ugyanakkor ahhoz a néhány nagytotálhoz is illett ez az ábrázolásmód, mikor a szuperhősöket jeleníti meg.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Ki a karmokkal! - Mark Millar: Logan: Kíméletlen jövő

Ez az egyik olyan eset, amikor a képregény és a belőle készült filmadaptáció is jól sikerült, még úgyis, hogy a kettőnek nem sok köze van egymáshoz és mindkettő másért jó. Most a filmbe nem nagyon mennék bele, de az biztos, hogy hangulatra sötét mindkettő, és mindkettő road-movie jellegű. Habár a képregény a posztapokaliptikus szuperhős feelingre még jobban rátesz. Ha valamiről kijelenthető, hogy sötét, akkor az ez a képregény. Bár azért van benne némi fanyar humor is az akciók között Sólyomszem jóvoltából, aki végig a kedvenc karakterem volt. Sőt, nekem ő belevalóbb karakternek érződött, mint maga Logan, aki főleg az elején olyan búvalbélelt volt, hogy el nem tudtam akkor még képzelni, hogy miként vedlik újra Rozsomákká, mert annyira azt hajtogatta, hogy nem eresztem ki a karmaimat, és a többi, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnt. De aztán a történet utolsó harmada kárpótolt a kezdeti “nem harcolok soha többé” borongásért, mert volt itt vér és akció bőven, noha Logan karakterének háttér sztorija megalapozott volt, így a motivációi is, csak túl sokat angstelt szegény. Erre részletesebben kitérek, mikor a történetről lesz szó.