2017. augusztus 31., csütörtök

Ki a karmokkal! - Mark Millar: Logan: Kíméletlen jövő

Ez az egyik olyan eset, amikor a képregény és a belőle készült filmadaptáció is jól sikerült, még úgyis, hogy a kettőnek nem sok köze van egymáshoz és mindkettő másért jó. Most a filmbe nem nagyon mennék bele, de az biztos, hogy hangulatra sötét mindkettő, és mindkettő road-movie jellegű. Habár a képregény a posztapokaliptikus szuperhős feelingre még jobban rátesz. Ha valamiről kijelenthető, hogy sötét, akkor az ez a képregény. Bár azért van benne némi fanyar humor is az akciók között Sólyomszem jóvoltából, aki végig a kedvenc karakterem volt. Sőt, nekem ő belevalóbb karakternek érződött, mint maga Logan, aki főleg az elején olyan búvalbélelt volt, hogy el nem tudtam akkor még képzelni, hogy miként vedlik újra Rozsomákká, mert annyira azt hajtogatta, hogy nem eresztem ki a karmaimat, és a többi, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnt. De aztán a történet utolsó harmada kárpótolt a kezdeti “nem harcolok soha többé” borongásért, mert volt itt vér és akció bőven, noha Logan karakterének háttér sztorija megalapozott volt, így a motivációi is, csak túl sokat angstelt szegény. Erre részletesebben kitérek, mikor a történetről lesz szó.


2017. augusztus 29., kedd

Út a megnyugváshoz - 4. fejezet (befejező rész)



4.

Mary


Mary a végtelen kékségbe bámult. Gondolatban messze járt. A szeretteiről szóló emlékek az álmaiból fokozatosan szivárogtak át a nappalaiba. Általában vissza tudta szorítani őket, de ezen az úton már képtelen volt. Attól kezdve, hogy a kapitány odalépett hozzá, minden megváltozott, felerősödött. Az érzések, a vágyódás a szülei után, akiket maga előtt látott, mintha most is itt lennének vele. Beszéltek hozzá, bátorították, hogy ne féljen soha többé semmitől. És ő nem félt, már nem, de még meg kellett várnia a megfelelő időt, hogy találkozhasson velük és Darrennel.

Darren…

Egyik keze automatikusan nyúlt a nyakában lévő medált felé, és a következő pillanatban már a kis virágot szorongatta. A körmei akaratlanul is érzékeny bőrébe vájtak. Ez magához térítette. A szülei és néhai kedvese képe elenyészett, hívó, szívét körülölelő szavaik elhalkultak, hogy átadják a helyüket a jelennek. Kopogtak.

− Szabad! – szólt ki, de nem fordult el a kabin ablakától.

Biztos volt benne, hogy csak az ebédjét hozzák.

− Jó napot, Mary! − A hang megfordulásra késztette. Kingsley arcán aggodalom tükröződött, ahogy az enyhén sápadt, izzadságtól gyöngyöző arcot meglátta, főleg a tegnap esti balul elsült próbálkozás után. – Minden rendben? Sápadtnak látszol. – A férfi betolta a kocsit, és az étkezőasztal mellé állította, majd Mary felé fordult, és egy zsebkendőt nyújtott felé.

Miss Hayes először értetlenül nézett a kapitányra, és nem nyúlt a felkínált kendő után, de hamarosan megértette a férfi gesztusának okát, mikor megérezte az arcán végigfolyó nedvességet.

− Köszönöm – vette el az anyagot −, minden rendben, csak egy kicsit elgondolkodtam, és a nap pont idesütött. Ennyi az egész – válaszolta Mary halvány mosollyal.

Kingsley-t ez a magyarázat nem győzte meg, de nem kérdezett rá, nem érezte úgy, hogy köze lenne hozzá. Belenézett az emlékképektől még mindig kissé fátyolos kék szemekbe. Most nem látott bennük semmit, ami élővé tette volna őket. Mary most távolinak tűnt, megfoghatatlannak. Némán nézték egymást. Végül a férfi törte meg a csendet.

− Arra gondoltam, együtt ebédelhetnénk – kezdte fesztelenül, mintha nem vett volna észre semmit a nő változásából. A karját nyújtotta felé, és Mary szó nélkül belekarolt. Az asztalhoz vezette. – Mit szeretnél enni? Sok mindent hoztam.

− Hm, nem is tudom – gondolkodott el a nő. – Szeretném, ha ajánlanál nekem valamit – mosolygott rá Mary.

Kingsley észrevette, hogy partnere szemébe is visszatért az élet, ami megnyugtatta. Nem vette észre, mennyire fáradtak a nő mozdulatai, mennyire kiáltanak a megnyugvásért, csak a felderült arcot látta, az élet ígéretét. Nem vette észre az elmúlás utáni vágyat a halott mozdulatokban. Talán nem tudta, vagy csak nem akarta látni.

− Mit szólnál a narancsos kacsához eperöntettel? Ez a főszakács egyik specialitása – ajánlotta Kingsley.

− Pompásan hangzik. Különleges napra különleges menü jár – szólt halkan Mary, szinte suttogott, és hangja ismét távolivá vált.

A kapitány keze megállt terítés közben, és érdeklődve nézett a nőre.

− Miért különleges ez a nap? – Alig tette fel a kérdést, azonnal eszébe is jutott a válasz. – El is felejtettem, hogy ma van a Titanic ütközésének százegyedik évfordulója.

− Sok ártatlan lélek veszett oda – tette hozzá a nő.

− Rájuk gondoltál, mikor bejöttem? – kérdezte a férfi.

− Igen. A saját halottaimra, akik magukhoz hívnak engem – tette hozzá, de csak magában; hangosan mással folytatta. – Nagyon szomorú, ami velük történt.

Kingsley bólintott, majd folytatta a terítést. Evés közben nem nagyon esett szó köztük, de ezt a férfi a pár napos ismeretség alatt már megszokta. Ezt a kellemes, otthonos csendet. Nem kellettek neki szavak, egyszerűen jól érezte magát a nő társaságában, de a kellemes percek hamar elszálltak, és a férfinak indulnia kellett, hogy folytassa napi teendőit.

− Sajnálom, de most nem maradhatok – állt fel, és sietve elkezdte a kocsira pakolni az edényeket.

− Segítek – ajánlotta a nő, a hangjából a férfi kihallott némi csalódottságot, meg még valamit. Talán vágyakozást? Nem gondolkozhatott el rajta, mert Mary folytatta. – Mi szólnál hozzá, ha éjjel sétálnánk egyet a fedélzeten? Találkozhatnánk a katasztrófa időpontjában, éjfél előtt húsz perccel.

− Furcsa ötlet, de miért is ne? Szívesen. Akkor este találkozunk – mosolygott a nőre, majd elhagyta a kabint.

− Találkozunk… − suttogta a zárt ajtónak Mary, majd újra az ablak felé fordult.

Gondolatai ismét messze jártak, és már soha többé nem tértek vissza.

2017. augusztus 28., hétfő

A királynővé válás nem könnyű dolog - Erika Johansen: Tear királynője (Tear királynője 1.)

Érdekes egyveleg lett ez a könyv: valahol egy alternatív történelemi síkon a jelenben vagy a nem túl távoli jövőben játszódó történet (sci-fi, nálam legalábbis súrolta az Átkelés miatt), de elsősorban fantasy, ami nyomokban ifjúsági elemeket is tartalmaz, de alapvetően nem az, csak némileg. Miért mondom ezt? Azért, mert ez a könyv keményebb annál, minthogy rásüssük az ifjúsági fantasy címként, másrészt viszont néhol küszködik a YA fantasykra jellemző, a női főszereplő részéről jelentkező indokolatlan epekedéssel a titokzatos mellék férfi karakter (Kísértet) iránt. De szerencsére ennyiben ki is merül a YA-sága hála az Istennek, mert egyébként minden benne van, ami nekem felnőtt fejjel tetszik egy fantasyban. Ezért kezdtem azzal, hogy az írónő egy elég érdekes elegyet alkotott, melynek alkotóelemeit majdnem tökéletesen gyúrta össze.

Ami a legjobb a könyvben az a világépítés. Fokozatosan tárja elénk a háttérvilágot, ami a legérdekesebb dolog a műben. Az Átkelés. A kapott információk alapján egy modern társadalom hajókra száll és elindul egy új kontinens felé, magával víve az összes technikai vívmányát, ami az út során odavész, így visszasüllyednek egy középkor közeli állapotba és ott próbálnak boldogulni. Már rögtön ez az alapfelállás nagyon megfogott, és egyre jobban kezdett érdekelni, milyen lehetett a világ az Átkelés előtt. Itt jönnek be a könyvek. Annyi könyvre, fantasy regényre, stb-re van utalás, amit Kelsea olvasott, hogy a végén feladtam a számolást, de minden ilyen jelenetnél mosolyogtam egy sort. Nagyon jól lehetett ezekből következtetéseket levonni arról, hogy mi maradt meg az Átkelés előttről, és mi nem, illetve jól elrejthette így az írónő a más könyvekre tett utalásait, mert része volt a cselekménynek. Az Átkelés utáni világ helyzetének felvázolása is tetszett Tear-rel és Mortmesne-vel a központban. Jól bemutatta Johansen a két ország közötti különbségeket, de az is tetszett, hogy Mortmesne mellett, amit szinte teljesen gonosznak, romlottnak mutatott be, bemutatta Tear árnyoldalát is.


2017. augusztus 27., vasárnap

Ahol a természet az úr… - Anne Bishop: Vörös betűkkel (A Mások 1.)

Szándékosan nem olvastam el előre a fülszöveget, hogy ne befolyásoljon, így csak annyit tudtam olvasás előtt a könyvről, hogy fantasyról van szó. Ami jó is volt meg nem is. Hamar kiderült, hogy az emberek és a természetfeletti lények (alakváltók, vámpírok, elementálisok, stb.) viszonya van a középpontban, ami nem igazán a zsánerem, bár vannak kivételek, és ez a könyv is ezek közé tartozik. Így nehezen is kezdtem neki az olvasásnak, mert ahhoz, hogy ilyen témájú fantasyt olvassak, kell egy bizonyos hangulat, ami éppen mikor elkezdtem a könyvet, nem nagyon volt meg. Aztán az is hamar kiderült, hogy ez a könyv más szemszögből áll a témához, mint az ilyen típusú könyvek általában. Itt nem az ember állt a középpontban, hanem a Másoknak nevezett természetfeletti lények és az emberek másodlagos szereplők. Ez a csavar már rögtön más megvilágításba helyezte a könyvet, és egyszer csak azt vettem észre, hogy beszippantanak az események, és nagy izgalommal várom, hogy mi fog történni.

Anne Bishop világa egyedi fantasy világ, jól felépített háttérrel és karakterekkel. Az információadagolás az elején lassabb, így van idő megismerni a szereplőket, a háttérvilágot, van idő elmerülni a cselekményben. Ez a lassú tempó aztán kissé begyorsul, ahogy történnek az események, de addigra már otthonosan mozgunk a világban, és így könnyen követhető a váltás. A feszültséget és veszélyérzetet is jól adagolja a szerző, és jól is adja át, így a szereplőkel együtt izgulhatunk. Egy határozott ívet fut be a történet a főszereplő Meggie Udvarba kerülése és a támadóitól való megmenekülése között. Annak ellenére, hogy ez egy sorozat első kötete, nem lezáratlan, ami egyik nagy előnye a könyvnek.

2017. augusztus 26., szombat

Út a megnyugváshoz - 3. fejezet



3.

Mary


− Akkor végeztünk is – állt fel Mr. Higgins, és eltette a végrendeletet.

− Köszönök mindent – állt fel Mary is, és indulni készült, de a férfi még egy utolsót kérdezett.

− Miért választotta őt? – kérdezte az ügyvéd.

Annak ellenére, hogy elfogadta a nő akaratát, még mindig nem értette a dolgot, mert Kingsley Williams idősebb volt ügyfelénél, és nem tűnt logikus lépésnek, hogy épp rá hagyja a vagyonát.

− Ő az egyetlen, akire hagyhatom. Nála lesz a legjobb kezekben – válaszolta a nő.

− Értem, asszonyom.

Röviden elköszöntek egymástól, majd Mary elindult a saját kabinja felé.

Miután bezárta maga mögött az ajtót, papírt és tollat vett elő, és leült a nappali asztalához. Ráment az egész délutánja, mire megfogalmazta a három levelet. Kettőt borítékba tett, egyet pedig szabadon hagyott. Gyengéden végigsimított rajta, és a másik kettő tetejére tette, aztán mindhármat a hálószobába vitte. Az éjjeliszekrényre helyezte őket, a napló mellé. Minden készen állt, hogy nyugodtan elhagyhassa ezt a világot, és engedhessen szerettei hívásának. Ám volt valaki, aki még itt tartotta. Valahol még reménykedett benne, hogy minden megváltozhat, hogy Kingsley képes lesz elfeledtetni vele mindent, és kirángatja a béklyóiból, és akkor ezeknek a leveleknek meg a végrendeletnek nem lesz semmi jelentősége. Akkor még hitte, hogy van visszaútja, és szabadulhat. A múltat azonban nem törölheti el semmi…

Mary azonban nem törődött azzal, hogy a háttérben továbbra is ott van a hívás, ami az ébrenlétbe szökött az álmaiból. Vidáman készülődött az esti bálra, mintha minden rendben lett volna. Felöltötte a világoskék báli ruhát, hosszan igazgatta, mint annak idején, mikor az első báljára készült Kingékhez. Tetszeni akart Kingsley-nek, akarta, hogy tényleg minden jobb legyen, megváltozzon. Élni akart…

2017. augusztus 25., péntek

Szerethető karakterek, egyedi hangulat – Amy Harmon: Arctalan szerelem

Ritka az ilyen könyv, amikor annyira megmozgat, hogy vele együtt létezel. Na, ez a könyv ilyen, noha olvasás előtt kicsit tartottam tőle, mert annyira pozitívan értékeli mindenki, hogy nem hittem el, hogy ennyire jó lehet ez a könyv. És de! Atyaég! Nincs jobb szó rá. Ritkán kerül a kezembe ilyen könyv, aminek minden betűje, az elsőtől az utolsóig kincset ér. Megnevettet, megríkat, odacsap, simogat és lüktet, mindezt teszi olyan erővel, hogy maga alá temetett nem egy helyen. Nemcsak a könyv, hanem az érzelmek, amiket kiváltott olvasás közben. Nem egyszer azért kellett megállnom, mert annyira belém vágott, hogy szünetet kellett tartanom. Nem egy könnyed olvasmány, bár a szívszorítóbb részeket ellensúlyozza a humor és az egész könyvet átható életigenlés. De nézzük, mi teszi ennyire intenzívvé ezt a könyvet.

A szerző alapvetően egy YA-NA vázra építi a történetet, ez adja úgymond a keretét, amire aztán felépíti a rétegeket, amitől már nem egy tipikus ifjúsági, fiatal felnőtteknek szóló regény, hanem sokkal több annál. Olyan témákat fejteget a könyv, amik miatt bárki megtalálhatja benne azt, amiért érdemes elolvasnia a könyvet. Természetesen fontos szerepe van benne a szerelemnek és a vívódásnak, de emellett megjelenik benne a háború, a betegség, a családon belüli erőszak, a barátság, a hűség és még sorolhatnám, amiket egy olyan egyedi mixé gyúr az írónő, ami utánozhatatlan ízt ad a regénynek.


2017. augusztus 24., csütörtök

Örökre enyém

 
 
Örökre enyém


A karjaimban tartom. Végre az enyém. Az arca nedves. Talán könny vagy vér? Tapintom. Mindkettő. Az én festményem ő, melyet a szerelem szült az este virágában. Szenvedély, ez jellemzi érzéseimet, mikor már örökre enyém.

Szemei tágra nyílnak, bennük öröm csillog. Issza a tekintetem, ahogy én a kék tengerek tajtékában úszom. Ajka félig elnyílt. Mosolyog, vagy talán kiáltani próbál? Bármit is tervez csókkal zárom le széles ajkait. Mert örökre enyém.

Ujjaim végigsimítanak izmoktól duzzadó karjain, miközben ajkam szájától a homlokára vándorok. Vér fémes íze tolul a számba, meg pizza fűszeres zamata, mely utoljára gazdagította kívánatos testét. Ez is örökre enyém.

A vérével rajzolok a hasára, a patakkal, melyet én ontottam. Szív, virág, házikó. Minden, amit tenni akartam. Vele. Ellenkezett, nem akarta a csodákat, amiket elképzeltem számunkra. Csak egy mozdulat volt, ahogy feje az asztalon csattant. Így lett örökre enyém.




----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

2017. augusztus 23., szerda

Van lélek vagy nincs lélek? - Ian Tregillis: Géplélek (Fogaskerék-háború 1.)

Ahhoz, hogy beszélni lehessen a könyvről, érdemes besorolni, hogy a fantasztikus zsáneren belül hová is sorolható, mert ez már maga hordozza az egyediségét, legalábbis én még hasonlót eddig nem olvastam. Alapvetően valahol a sci-fi és fantasy határmezsgyéjén helyezkedik el, előbbi az alternatív történelmi sík, utóbbi az alkímia miatt. Az alternatív történelmi síkkal operáló regényeken belül a clockpunk, ahol az óraműszerű fogaskerekes berendezések dominálnak, sci-fik közé sorolható, amit feltuningoltak alkímiával. Ez utóbbi fontos szerepet játszik az egész műben, mondhatni ez az alapvető mozgató rugó. Pontosabban az, hogy ebben a világban a XVII. században elindult tudományos kutatások más irányt vettek, és ebből eredeztethetően itt létezik az alkímia tudománya, amit Huygensnek köszönhetően a hollandok kaparintottak meg és ennek felhasználásával leigázták a világok. A másik hatalom az Új Világba menekült franciák a Vatikánnal karöltve, akik hát, nem igazán erősek a hollandokhoz képest, sőt, a politikai intrikázás még belülről is emészti őket, ennek ellenére valamilyen úton-módon (különleges vegyszerek), mégis kitartanak. Ebből az alapszituációból indul ki a történet, nem is akár hogy.


2017. augusztus 22., kedd

Út a megnyugváshoz - 2. fejezet



 2.

Mary


A kalapokat próbálgatta. Nem tudta eldönteni, melyik illene legjobban a ruhájához. Tetszeni akart Darrennek és a fiú szüleinek is. Mindent el akart követni, hogy Kingék ne csalódjanak benne. Ennek a napnak tökéletesnek kellett lennie, az ebédtől kezdve az este rendezett bálig. A bál gondolatára szíve hevesen dobogni kezdett, hiszen ez volt az első, amin részt vett. Családja úgy gondolta, hogy tizenhat évesen már elég idős az ilyesmihez.

− Kész vagy, kislányom? – hallotta anyja kérdését.

Mary még hezitált, mert nem találta meg, amit keresett.

− Mindjárt megyek! – szólt vissza.

Hamarosan megtalálta azt a kalapot, ami illett a ruhájához, és gyorsan lesietett. A szülei a társalgóban várták.

− Mutatok neked valamit, kincsem – mosolygott rá az apja. – Tessék! – nyújtott át neki egy nagy, hosszúkás dobozt.

A lány izgatottan oldotta ki rajta a világoskék masnit, és leemelte a fedelet. A csomag egy gyönyörű báli ruhát rejtett. Olyat, amiről mindig is álmodott. Szemei csak úgy ragyogtak, mikor az apjára mosolygott.






***






Darrennel csak úgy suhantak a többi táncoló pár között. Érezte, hogy arca kipirul, szíve őrülten kalapál. Nem tudta elszakítani szemét a tizennyolc éves fiú tekintetétől. Teljesen rabul ejtette. Hagyta, hogy a fiatal férfi vezessen, ő pedig kábultan követte a mozdulatait.

Mikor elfáradtak, Darren kivezette a bálteremből nyíló erkélyre.

− Gyönyörű vagy, Mary – kezdte pirulva.

− Kö… köszönöm – hebegte a lány, miközben érezte, hogy még jobban elvörösödik.

− Ezt szeretném neked adni – vett elő egy vékony dobozt a zsebéből Darren.

A lány kinyitotta, és elámult. A dobozkában egy virágot formázó medál feküdt egy láncon.

− Ez gyönyörű!

− Fordulj meg! Nézzük meg, hogy áll – mosolygott a fiú.

Mary úgy tett, még a szemét is becsukta. Érezte, hogy két puha kéz ér a bőréhez, miközben bekapcsolja a lánc kapcsát. Az érintés azonban hirtelen halványulni kezdett. Megfordult. Az ajkai sikolyra nyíltak, ahogy a szeretett férfi távolodott tőle, de hang nem jött ki a torkán, csak a szája nyílt egyre nagyobbra, annyira, hogy fájt tőle az arca. Kezeit tűnőben lévő szerelme felé nyújtotta… Soha nem érte el.

− Mary…

− Mary, Mary, Mary…

Darren hangja összekeveredett a szüleiével, és egyre hangosabb lett, mintha vádolnák őt. Összegörnyedt, szemét összeszorította, fülét befogta, de a „Mary, Mary…” szólamok nem csitultak, inkább egyre erősödtek. A belsejéből szóltak. Aztán hirtelen elhallgattak. Azt hitte, vége, de nem volt ilyen szerencséje. Érezte, hogy a bőre alá hatol a hideg. Kipattant a szeme. Jeges, végtelen víztömeg vette körül. Sikoltani akart, de csak víz tolult a tüdejébe, mikor megpróbálta. A jeges folyadék megfagyasztotta a belsejét. A szemei szélesre tágultak az iszonyattól. A hideg tengerben megannyi átlátszó lélek lebegett, és mind őt nézte, de ő csak két ezüstösen csillogó alakot látott, és hiába nyújtotta feléjük a kezét, nem érte el őket. A szülei egyre jobban távolodtak, hallotta, hogy hívják őt, de nem tudott velük menni. Elsodródtak, de ő maradt… Egyedül…



Sikoltva ébredt fel. Az ágyában ült, egyik keze még mindig kinyújtva a semmibe, a másik pedig a nyakláncot szorongatta. Nem fogta fel a környezetét, csak kapkodott levegő után. Hosszú percek teltek el, mire Mary bármit is felfogott a külvilágból. Az első, amit meglátott, a szülei naplója volt, amit az út kezdete óta az éjjeliszekrényen tartott, hogy mindig kéznél legyen. Végigsimított a lapokon, aztán a fürdőbe ment. Kissé rendbe szedte magát, majd kiült a nappali foteljébe a naplóval, és összekuporodva olvasni kezdte.


2017. augusztus 21., hétfő

Variációk egy témára - Próza Nostra Könyvek I. - Az atomkatasztrófa gyermekei

Múlt év tavaszán a Próza Nostra blog novellapályázatot hirdetett a csernobili atomkatasztrófa 30. évfordulója alkalmából. Arra voltak kíváncsiak, hogy ennyi év távlatából hogyan mozgatja meg ez a téma a szerzőket, milyen hatásokat hagyott maga után az emlékezet vagy éppen a sokhelyütt olvasható, sokféle információ a katasztrófa körülményeiről.
Ahogy a címben írtam sokféle variáció született ugyanazon témára, a szerzők sokszínűen ragadták meg ezt a tragikus eseményt. Más-más aspektusát emelték ki az eseményeknek, más-más zsánerben alkottak. Mindenekelőtt azt jegyezném meg, hogy jól lett megválasztva a kötetbe kerülő novellák sorrendje. Nincs kilógó szöveg, jól illeszkednek egymáshoz a darabok. Mindegyik novellában van valami, amiért érdekes elolvasni, felkelti a figyelmet. Van valami plusz bennük, amiért érdemes megmutatni őket.

Azonban nehéz erről a kötetről teljesen elfogulatlanul beszélnem, mert az én novellám is megtalálható benne, így a második elolvasással, próbáltam kívülről, kissé eltávolodva nézni a kötetet, és így is élvezetes volt a végeredmény, talán, egy kicsit más, mint, amikor szinte még frissen olvastam. Érdekes „olvasáskísérlet” volt. 


2017. augusztus 20., vasárnap

Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton! - 5. könyv

Befejeztem a Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton!-ra olvasott negyedik könyvet, a Lakótárs kerestetik!-et.
A történet egy testvérpárról szól, akik közül az egyik értelmi fogyatékos, a másik pedig mindent megtesz azért, hogy a testvérével együtt normális életet élhessen. ebbe besegít egy diáktársaság is, akikhez társbérlőként betársulnak a fivérek. Az élet hétköznapi tragédiái humorral fűszerezve, ahogy azt Marie-Aude Murail-től megszokhattuk.

Az eddigi oldalszám mérleg 1018 oldal, ami a becsült 1200-hoz már nagyon közel van. Azt hiszem, hamarosan elérem a vállalást.

Eddig olvastam romantikust, sci-fit, krimi/thrillert, francia ifjúsági regényt és most ötödikként jöjjön egy ifjúsági fantasy, a Hex Hall.


Fülszöveg:

„A ​sötét boszorkányok nagy tettekre képesek.”
Négy évvel korábban Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány, amiből természetesen jó pár kalamajka származott.
Egy napon aztán, amikor Sophie egyik bűbája meglehetősen rosszul sült el a szalagavató bálon, apja úgy döntött, felügyeletre szorul. A Hex Hallba, egy világtól elzárt nevelőotthonba küldte őt, ami a problémás viselkedésű prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.
A hasonszőrű csodabogár tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhetett:
– három erős, szupermodell-kinézetű ellenséget szerzett,
– egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelmet,
– egy ijesztő kísértet kezdte követni,
– és kapott egy szobatársat, akiről kiderült, hogy a suli leggyűlöltebb diákja és ráadásul vámpír.
A legrosszabb azonban akkor következett be, amikor Sophie rádöbbent, hogy a diáktámadások első számú gyanúsítottja az ő szobatársa és egyetlen barátja.
A vérfagyasztó rejtélyek egyre sokasodtak, és Sophie kénytelen volt felkészülnie a legnagyobb fenyegetésre, hogy egy ősi, titkos társaság mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa a prodigiumokat – kiváltképp őt.
„A Hex Hallt olvasni olyan, mint kinyitni egy doboz bonbont – nincs az az önuralom, ami megállítana. Minden oldalára jutott minimum egy kacagtató mondat! A gyilkossági ügy izgalmai miatt pedig szinte maguktól peregtek a lapok – vagy talán a Hex Hall egyik láthatatlan prodigiuma volt a felelős ezért! Sophie Mercer engem is elvarázsolt!”
– Becca Fitzpatrick, a Csitt, csitt sikerkönyv írója –

Út a megnyugváshoz - 1. fejezet



1.

Mary



Mary az íróasztalánál ült, és néhány utolsó utasítást írt bele a jegyzettömbbe. Csak néhány apróság volt, de már nem volt ideje arra, hogy mindent személyesen adjon át Mr. Taylornak, a ház gondnokának és ügyintézőjének. Alig fejezte be, már kopogtak is az ajtón. Nem volt több ideje.

− Szabad! – szólt ki.

Arthur Taylor középmagas, bajszos, jó kedélyű férfi volt. Akkor is mosolygott, mikor benyitott, és belekezdett a mondókájába.

− Miss Hayes, a taxi megérkezett. A csomagját már bepakoltuk, a sofőr csak önre vár – mondta a férfi.

− Köszönöm, mondja meg neki, hogy mindjárt megyek – válaszolta Mary. – Jut eszembe, ez az öné – adta át a kemény borítású füzetet a gondnoknak. – Írtam bele még néhány dolgot. Remélem, nem fog gondot okozni.

− Biztosan nem – vette át a naplót a férfi. – Akkor megyek is, és szólok a taxisnak, hogy várjon – tette hozzá, és kilépett a szobából.

Mary felállt az asztaltól, és körülnézett, hogy nem felejtett-e el valamit. Gyorsan végiggondolta magában, mit pakolt be az útra, és egy bólintással nyugtázta, hogy minden a bőröndjében van. Aztán a hálóból nyíló kis fürdőszobába lépett. Onnan is minden szükségeset elrakott már. Fordult volna kifelé, mikor meglátta magát a tükörben. Egy tincs kicsúszott feltűzött, őszülő, szőkésbarna hajából. Közelebb lépett. A tükörből egy barátságos, halványkék szempár nézett vissza rá, arcát szolid smink fedte, ami eltakarta a mélyebb ráncokat, így inkább ötven körülinek nézett ki, nem pedig hatvanhárom évesnek. Vonásai még mindig hordozták egykori szépségét. Kipattintotta a csatot, és megigazította a haját.

Mikor végzett, visszament a szobába, leakasztotta vékony tavaszi kabátját a fogasról, és a vállára terítette. A táskáját felvéve az asztalról elhagyta a szobát, majd kilépett a kis házból, amit szülei halála után építtetett. Ritkán volt képes felmenni a hatalmas kúriába, mert mindig fájdalommal töltötték el az emlékek, és ennek már több mint negyven éve. Még fiatal, alig húszéves lány volt, mikor a szülei a tengerbe vesztek egyik világjáró útjuk során. Állandóan járták a tengert, hol kalandokat keresve, hol munkájukból adódóan szálltak hajóra, hogy találkozzanak üzleti partnereikkel, és nem egyszer magukkal vitték őt is. Mindig élvezte ezeket az utakat, olyannyira, hogy szülei halála után is sokszor hajóra szállt.

Ez volt az egyetlen dolog, ami még megmaradt a szüleitől, akiket rajongásig szeretett, és az első pár év után, amit a világtól elfordulva, bezárkózva töltött, ő is utazgatni kezdett, és minden évben ugyanakkor, április 10-én elindult a southamptoni 44-es számú mólótól a Titanic Emléktúrára. A sors különös játéka, hogy a szülei pont ugyanazon a napon, április 14-én vesztették életüket, mint amikor a híres hajó katasztrófája évekkel korábban bekövetkezett. Egy vihar következtében a hajójuk elsüllyedt a Titanic roncsaitól nem messze, ezért Mary minden évben megjárta ezt az utat, minden évben arra kereste a választ, hogy miért történt mindez, miért vette el tőle a tenger azokat, akik a legfontosabbak voltak számára. Eddig azonban még nem találta meg a választ, pedig már 2013-at írtak.

A hatalmas ház felé nézett. Emlékei rögtön a felszínre tolultak, de nem engedett nekik. Lesz ideje emlékezni útban New York felé, de most indulnia kell. Elfordította a tekintetét, és azonnal meglátta a taxit. A gondnok a sofőrrel beszélgetett, és mikor meglátta, vidáman intett neki.

− Elnézést, hogy megvárattam – szabadkozott Mary a sofőrnek, mikor odaért.

− Semmi probléma, asszonyom. Indulhatunk? – kérdezte a férfi.

− Természetesen. – Arthur kinyitotta a nőnek a hátsó ajtót. – Köszönöm – biccentett az inasnak, miután beszállt.

− Jó utat! Vigyázzon magára! – köszönt el Mr. Taylor.

− Ön is. Viszlát! – viszonozta a nő.




***

2017. augusztus 19., szombat

Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton! - 4. könyv

Befejeztem a Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton!-ra olvasott harmadik könyvet, a Para körutat.
Egy kaotikus éjszaka néhol betoldott humoros burleszkbe hajló akció jelenetekkel, amiken szénné röhögtem magam, és természetesen a kellő helyeken kellő mennyiségben folyt a vér. *vigyorog*

Az eddigi oldalszám mérleg 806 oldal, ami a becsült 1200-nak körülbelül kétharmada. Azt hiszem, jól állok így majdnem hat nap után.

Eddig olvastam romantikust, sci-fit, krimi/thrillert és most negyedikként jön egy könyv a kedvenc francia írónőmtől, a Lakótárs kerestetik!.



Fülszöveg:

Az érettségi előtt álló Kléber és bátyja, Barnabé, akit mindenki csak Sutyinak hív, egy párizsi albérletbe költözik, ahol már négy másik fiatal is lakik. Míg Kléber a gimiben gályázik, és azon agyal, hogy tudna becsajozni, Sutyi Playmobil figurákkal játszik, meg Pupák úrral, a plüssnyulával, aki vigasza és elszakíthatatlan társa jóban-rosszban. Sutyi huszonkét éves, de értelmi fogyatékosként örökké kisgyerek marad. Kléber sosem tudja úgy magára hagyni, hogy ne csinálna valami galibát. Az elmegyógyintézetbe semmiképpen nem akarja visszadugni, de vajon elbírja-e a szülői felelősség rá nehezedő terhét? Marad-e ideje és energiája a saját életére? Az együtt lakó fiatalok mindennapjai és ezzel együtt gondolkodásmódja apránként gyökeresen megváltozik Sutyi hatására. A bonyolult és álságos „nagyok" problémáira ez az egyszerű, hazugságra képtelen gyermek hoz mindannyiszor megoldást. Hol komikus, hol könnyes fordulatokban bővelkedő regény a másságról, az elfogadásról és a feltétlen szeretetről.

Urban fantasy kiváló humorral - Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája (Borbíró Borbála 1.)

Már egy ideje végére értem a könyvnek, de még mindig nehezen tudom összeszedni, hogy mit írjak róla. Eddig gondolkoztam, miért is lehet ez, aztán rájöttem, hogy azért van, mert nagyon tetszett a könyv és nem tudom, hol kezdjem az áradozást. Tény, hogy már régen nem olvastam ennyire jól megírt könyvet, és nem értem, miért halogattam eddig egyáltalán, mert már régóta érdekelt a könyv. A múlt év nyarán, az írónő játékán, megnyertem belőle egy példányt, de eddig vártam a pillanatot, mikor szippant be a Boriverzum. Aztán egyszer csak megtörtént, és hamar kiderült, hogy megérte az „ihletre” várni. Köszi, Ligeia!

Először a sorozat szlogenjével ismerkedtem meg a Merengő Magyar Agyar novellapályázata kapcsán. „Magyar nyakba magyar szemfog!” Ez már rögtön felkeltette az érdeklődésemet. És így a történet megismerése után mondhatom, hogy a Darren Shan óta nem olvastam ilyen jó történetet, amiben vámpírok vannak, és ráadásul Magyarországon játszódik, ami még pluszban hozzátesz a dologhoz.

Egy jól kidolgozott, érdekes háttérvilágú történetet kapunk, jó karakterekkel, párbeszédekkel, humorral, amit egy jó adag társadalomkritika is fűszerez. És nem utolsó sorban az írónő történelmi, irodalmi ismereteit is megcsillogtatja.


2017. augusztus 18., péntek

Vadászat

 
 
Vadászat


Határozottan nyitok be az ajtón, hogy ugyanazzal a lendülettel elbizonytalanodjak. Annyira sok van itt, annyira nagy a választék, de mégis kevés. A bőség zavara, vagy a hiány csalódottsága. Mindkettő kerülget, ahogy haladok a sorok közt.

Mégse jön az ihlet, a megvilágosodás, az az érzés, hogy vinnem kell, mert egyszerűen az enyém. Akarom. De nem. Az örökkévalóság óta körözök, mint egy lecsapni készülő héja, de nem találom a prédám.

Aztán egyszer csak előbukkan. S az első látásra tudom, hogy ő az enyém lesz. Megragadom, megfogdosom, simogatom. De nem pontos rám, ezért kihúzok egy dobozt, ami a tökéletesből is a legjobbat rejti. Tökéletesen illik rám.

Aztán magamhoz öletem, hiszen a meglelés öröme az egyik legjobb öröm. A pénztárhoz viszem, és kifizetem, mert megleltem a zsákmányom... Az új cipőm.




----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

2017. augusztus 17., csütörtök

Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton! - 3. könyv

Tegnap befejeztem a Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton!-ra olvasott második könyvet, a Jessie Lamb testamentumát. Eléggé elgondolkodtató könyv, fogok még rajta agyalni rendesen.

Az eddigi oldalszám mérleg 534 oldal, ami a becsült 1200-nak majdnem a fele három nap alatt. Azt hiszem, jól állok.

Eddig olvastam romantikust, sci-fit és most harmadikként jön egy krimi/thriller, a Para körút. Feltűnt, hogy elég változatosan válogattam a könyveket, de ez csak véletlen, bár jól sikerült véletlen.



Fülszöveg:

"Fehér Edina főzőmániás ápolónő, aki imádja krimiket, és most bele is csöppent egybe. Vajon a jóképű főzőpartnere, aki elhívta őt a pesti gyorsétterembe, épp meggyilkol valakit a vécén?
Vajon a férfi különös és nem épp jóképű apja miféle titkokat rejteget?
Ahogy múlik az éjszaka, Edina felfedezi Budapest ismeretlen, izgalmas arcát, ahol az éjszakai járat nem egyszerűen csak tömegközlekedési szolgáltatás, ahol titkos alagutak nyílnak az Oktogon földalatti állomásáról, és ahol a gyilkosok meglepő állatmaszkokat viselnek.
Randi a halállal a 4-6-os villamos vonalán!
Ahogy az állomások követik egymást, úgy nő a veszély is. Ki barát, ki ellenség? Egyáltalán van különbség a kettő között?
Sodró lendületű, lebilincselően humoros krimi, vérbeli ponyva egy nagyszerű író tollából."

2017. augusztus 16., szerda

“Ez a kedd is csak egy hétfő - inkognitóban” - Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság

Azzal kezdeném, hogy már régen nem olvastam verseskötetet pedig régen nagyon sok járt a kezemben, és nem egyet végig is olvastam, de valahogy mostanában a sok regény között elveszett az az inger, hogy verseskötetet vegyek a kezembe. A versszeretetem azonban megmaradt, így amikor két éve regisztráltam Molyra újra elkezdtem olvasni őket, és itt találkoztam először Sárhelyi Erika verseivel is, és végre megint úgy éreztem, hogy van egy költő, aki nekem szól, aki meg tud érinteni. Így nagyon megörültem, mikor megláttam, hogy megjelenik ez a verses kötet, de aztán addig-addig szemeztem vele, míg elfogyott a boltokból, így egy időre le is mondtam róla. Aztán múlt pénteken a szegedi könyvklubban Zonyika pont ezt a könyvet hozta el, és ahogy beszélt róla, újra fellángolt az érdeklődésem, így kölcsön is kértem tőle, amit egyáltalán nem bántam meg, sőt, ez a kötet azt hiszem, elindította, hogy újra verseket olvassak. Régen éreztem már ilyet, szóval csak megköszönni tudom ezt a csodálatos élményt, amit ez a kötet nyújtott.


2017. augusztus 15., kedd

Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton! - 2. könyv

Az első könyvön túl vagyok, hamarabb, mint gondoltam. Bár ebben az is közrejátszott, hogy minél hamarabb túl akartam esni rajta, mivel annyira nem nyerte el a tetszésemet a Hanna örök, de majd részletesebben az értékelésben fejtem ki, ha eljutok odáig.

A második könyv teljesen más lesz, mint az előző, ami romantikus volt, Jessie Lamb testamentuma pedig egy sci-fi.


Fülszöveg:

Asszonyok és lányok milliói halnak meg, amikor egy terhes nőket támadó vírus elszabadul, és az emberiség sorsa is kockán forog. Isten keze, vagy a tudósok hibája? Az emberi sötétség és pusztítás gyümölcse? 
Jessie Lamb egy hétköznapi kamaszlány különleges körülmények között: miközben világa összeomlik, idealizmusa és bátorsága arra sarkallja, hogy megtegye a szükséges, hősies lépést, és hozzájáruljon az emberiség megmentéséhez. Vajon Jessie valóban hős? Vagy, ahogy az apja tart tőle, könnyen befolyásolható csitri, aki fel sem fogja tettei következményét? 
A Jessie Lamb testamentuma a közeljövő, biológiai terrorizmus által visszavonhatatlanul megváltozott világát mutatja meg, és egy rendkívüli fiatal lány döntésének folyamatát, aki a gyermekkorból kilépve azért küzd, hogy az élete – és talán a halála – értelmet nyerjen. 
A Jessie Lamb testamentuma 2012-ben elnyerte az Arthur C. Clarke-díjat és jelölték a Man Booker-díjra.

2017. augusztus 14., hétfő

Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton!

Kép forrása: FairyDust


Ma kezdetét vette a FairyDust Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton! kezdeményezés, aminek keretében 10 nap alatt 5 könyvet olvasnak el a bátor jelentkezők, köztük én is, a mai naptól kezdve egészen augusztus 24-ig.

Tudnivalók:
Aug. 14-től – 24-ig fog tartani (éjféltől-éjfélig)
5 teljesen szabadon választott könyv (lehet mese, lehet sok száz oldalas könyv, te ismered önmagad!)
Nem kell előre összeállított polc.

Ebben a zónában követhető a maraton, és egymás motiválása is itt zajlik :)
https://moly.hu/zonak/hosok-vagyunk-avagy-olvasasi-maraton

Az első választottam: Zakály Viktória: Hanna örök című könyve.


Fülszöveg:

Ami köztünk van, soha nem múlik el.

Egy lehetetlen szerelemben nem létezhet happy end… Vagy mégis? Hanna hét éven át várt arra, hogy együtt lehessen szerelmével, de a múlt fájdalmát nem képes kitörölni ritmuszavaros szívéből. Olyannyira, hogy ezúttal egy kórházi ágyon meséli el orvosának annak a történetét, miért képtelen rávenni magát, hogy beleegyezzen a szív-transzplantációba. Hanna újra megtalálja az otthonát, elveszít és kap valakit az élettől, újra képes lesz szívből nevetni, de a spanyolországi utazásán is csak a tenger moraját hallja a szíve hangja helyett. Pedig az nem hazudik, súgja neki, mit kellene tennie, csak a fiatal nő ellenkezik. Végül igent mond és megtalálja azt, ami mindig is ott volt a ködön túl, ahol a tengert sejtette.

Utóirat: visszatérek Csöngére.

Fűzágak - Epilógus



Epilógus





Narancsvörös villanások játszottak a csukott szemeim előtt. A nap felé nyújtottam a nyakamat, hogy jobban élvezni tudjam a sugarak gyengéd cirógatását az arcomon. Ilyenek voltak az exeteri nyarak, kellemesen melegek, de nem túl forróak, langyos-hűvös délutánokkal, melyek felfrissítik az embert. A ráncok még jobban elmélyültek arcomon, de most már nem éreztem elnyűttnek tőle magam, hiszen csak az időskor hírmondói voltak. Mosoly költözött az ajkaimra, aminek hatására apró redők gyűltek mindkét oldalon a szám szegletében. Nem kellett elképzelnem a kezet, amely óvón szorította meg az enyémet, mert egy valóságos kéz simult a kézfejemre, és osztozott velem minden örömben és bánatban. Jelentőséget nyert akkor a temetőbeli kézszorítás, melyet apám temetésén még nem értettem, de nem kellett sokat várnom rá, hogy megtudjam barátom szándékait.

A folyóparti kunyhó padján üldögéltünk Williammel. A temetés utáni hétvégén történt. Októberhez képest azon a napon melegen sütött a nap, a nyár még utoljára visszaszökött az Exe folyóhoz, hogy még utoljára kimehessünk. Akkor csak Bill kísért el, felajánlotta, hogy velem tölti a napot, így már kora reggel elindultunk. Egész úton szótlan volt, még azután is, hogy bezárta az autót, és bevittük azt a kevés csomagot, amit magával hozott. Akkor sem nagyon szólt, amikor már reggeliztünk, csak annyira szegte meg – ki tudja, miért tett – némasági fogadalmát, hogy még egy kicsivel több tejet kérjen a kávéjába, és mikor végzett, már ment is ki a házból. Nem értettem a dolgot. Legszívesebben rögtön utánamentem volna, de nem tudtam, hogyan kérdezhetném meg, mi bántja, mert még sosem láttam ilyen hallgatagnak és zárkózottnak. Elhatároztam, hogy amíg elmosogatok, kitalálom, mi lehet a baj, de az a pár edény hamarabb fogyott el annál, semhogy rájöjjek a megoldásra. Nem volt mit tenni, elindultam utána. A padon ülve találtam meg. Tétovázva foglaltam helyet mellette. A távolba révedt, látszólag azt sem vette észre, hogy ott vagyok, így csendben ültem mellette. Aztán szinte megijedtem, mikor megszólalt.

− Érezted már úgy, hogy reménytelenül egyedül vagy? – Bill hangjában mély fájdalom és magány bújt meg, ahogy felém fordult. – Próbáltam olyan támaszod lenni, mint Alec, melletted állni, de ez tudom, nem elég.

Nem értettem, vagy csak nem akartam érteni. Ráztam a fejem, de ő folytatta.

− Megkért rá engem, hogy ha ő már nem lesz, gondoskodjam rólad, de… − Megszakítottam keserű szavait.

− Te mindent megtettél, és most is megteszel értem. Nem kell ennél több – bizonygattam, de ő erre csak rázta a fejét. Hirtelen közelebb csúszott hozzám a padon, és megragadta a kezemet.

− Eleinte én is így gondoltam, Marthával együtt nem hagytuk, hogy elvessz a szomorúságban és a fájdalomban, de aztán a feleségem is elment, és én úgy éreztem, nem tudom megtenni, amire Alec kért. Túl sok volt bennem is a fájdalom, és ott voltak a gyerekeid, akik átvették a helyünket, és…

− Nem értelek! – szakadt ki belőlem. Sóhajtott, és egy ideig nem szólt, megpróbálta újra összeszedni a gondolatait, de inkább úgy tűnt, mintha bátorságot gyűjtene, de mihez? Pár perc múlva megtudtam.

−A gyerekeim nagyon aggódtak Martha halálakor, mert magamba fordultam, és még velük sem igazán beszéltem. Majdnem elemésztett a gyász. Végül mégis sikerült felülkerekednem rajta, képes voltam újra érezni, és újra meglátogatni téged. A veled való beszélgetések nagymértékben enyhítették a fájdalmamat, és egyre kellemesebbé váltak a mindennapok. Aztán nem tudom, mikor történt, azt sem, hogyan, de egyszer csak tudatosult bennem, hogy nem mint barát tekintek rád. Mikor ez világossá vált számomra, bűntudatot éreztem, nem szeghettem meg az Alecnak tett ígéretemet, nem vehettem el a barátom feleségét. – Megdermedtem a hallottaktól, annyira meglepett William vallomása, de ő nem vette ezt észre, hanem folytatta. – Aztán a bűntudat elmúlt, az érzéseim irántad megmaradtak, és egyre jobban mélyültek. Nem tudtam, hogy mondhatnám el, azt sem, elmondhatom-e egyáltalán. Az egy héttel ezelőtti temetés viszont rávilágított arra, hogy egyszer élünk, és szeretném, ha életed utolsó szakaszát megosztanád velem. – Ezután nem szólt többet, várta, hogy majd válaszolok, de akkor még nem tudtam. Kifejtettem a kezem az ujjai közül, és berohantam a házba.

Legközelebb órákkal később kerültem elő. A tornácon állt, és a messzeségbe bámult.

− Menjünk ki a folyópartra. Sétáljunk egyet – indítványoztam olyan hangon, mintha délelőtt semmi lényeges nem történt volna, pedig egész idő alatt az általa mondottakon rágódtam, de még mindig nem tudtam, mit gondoljak.

− Menjünk – szólt halkan.

Szótlanul indultunk el egymás mellett. A nap már lefelé járt útján, narancsosan világította meg a folyóparti fákat. Egy darabig mentünk, aztán bevezettem a füzek közé, óvón érintettem meg az ágakat, mindet egymás után, üdvözöltem őket. Csak mentem és mentem, aztán észrevettem, hogy lemaradt. Megtorpantam és visszanéztem rá. Szemeiben szórakozottság bujkált, ahogy figyelt, és még valami élvezet – élvezetét lelte abban, hogy egyszerűen csak nézhet. Örült a pillanatnak. Visszaléptem és magammal húztam. Épp akkor léptünk ki a fák közül, mikor a nap alábukott a horizonton, de én inkább William arcát figyeltem, ahogy vörösen csillan rajta a fény. Az oly ismerős alakot, aki eddig is mindig ott volt nekem, és ezután is itt lehet, ha akarom. Ahogy néztem, egyre jobban érlelődött bennem a döntés, aztán szavakba is öntöttem az elhatározást.

− Nem sokat tudok felajánlani, de amit nyújtani tudok neked, az a tiéd.

Két erős kar hirtelen ölelt körül. Hosszú ideig maradtunk ebben a biztonságot adó ölelésben.

2017. augusztus 11., péntek

2017. augusztus 10., csütörtök

Agylövött mecha* noir beütéssel - Szöllösi Kristóf: Acélszentek

Amikor az ötödik Aranymosáson olvastam a könyv első fejezetét, azt hittem, hogy ez az én könyvem. Konkrétan egy gépromboló elpusztít egy pilóta által irányított gépmonstrumot. A bejegyzés címe is innen jött a *mecha annak az anime/manga műfajnak a megnevezése, amiben pilóta által irányított gépek harcolnak egymással. Itt nem teljesen ez az alapfelállás, de erre is van példa a műben. Nem titkoltan ez a kedvenc anime műfajom, így jó néhány mecha anime és gépmonstrumokat felvonultató film után nagyon megörültem ennek a könyvnek. Mert egy mecha rajongónak ez olyan, mint az éhezőnek egy falat kenyér. Kell, a könyvből vett analógiával élve, mint exo pilótának a megváltás.

Ezzel a részével nincs is baj, jól hozza a könyv a mecha sci-fikre jellemző jegyeket, néhol még meg is csavarintja, megrágja, és jól kiköpi. Pontosabban megfogalmazva magyarosítja, tele rakva olyan jegyekkel, amivel csak magyar szerző képes megtölteni egy művet. Emiatt egyedülálló, le a kalappal a szerző előtt, hogy meg tudta alkotni ezt a mecha alkotást.

A gondom az nem itt kezdődik. Van egy másik vonása is a mecháknak, hogy ne csak agyatlan hentelést bámuljon az ember a képernyőn, ez pedig a jól összerakott háttérvilág, jól kidolgozott karakterek, jó történet. Ezeken a fontos jellemzőkön a könyv felemásan teljesít, úgy is mondhatnám bizonyos pontokon el is bukik. Visszakapcsolódva a bejegyzés első mondatához: „…ez az én könyvem.” Részben a könyvnek sikerült teljesítenie az első fejezet után táplált elvárásaimat, részben pedig nagyon mellélőtt nálam. A rákfenéi valahol a Vár romjai között vannak elásva.

Ugyanakkor, ahogy a Molyon @tetsuo értékelése alatt hozzászólásban már írtam: „Olyan érzés nekem ezt a könyvet olvasni, mint anno a Macskafogót nézni. Olyan wtf…, de mégis élvezetes.”


2017. augusztus 9., szerda

Fűzágak - 3. fejezet



3. fejezet


Még mindig döbbenten ültem a nappali egyik foteljében, amibe még akkor rogytam le, mikor a postás átadta az ajánlott levelet. Miután aláírtam az igazoló szervényt, és elköszöntem a férfitól, megnéztem a címzést: az öcsém neve állt a borítékon. Hirtelen nem kaptam levegőt, a lábam majdnem kiszaladt alólam, de még valahogy sikerült elvergődnöm a nagyszobáig, ahol leroskadtam az első arra alkalmas helyre. Akárhogy és akármeddig néztem a borítékot, a feladónál továbbra is a XIII. Jeffrey Prewett név állt, az öcsém összetéveszthetetlen kézírásával.

− Jeffrey… Jeffrey… − ismételgettem a nevet kábán.

Honnan tudja, hol lakom? Miért küldött levelet? – kérdeztem magamtól, de a gondolataim közt nem találtam rá választ.

Újra lenéztem a borítékra, ami az ölemben feküdt. Remegő kézzel nyúltam érte, és feltéptem. Féltem attól, hogy mit találok benne, de semmi különös nem került elő belőle, csak egy egyszerű papírlap, melyen egy rövid levél volt.


Drága nővérem!

Talán váratlanul ér a levelem ennyi év után, de fontos dolog miatt ragadtam tollat, hogy írjak neked. Eddig nem tudtam, mit írhatnék, mert amit a család tett veled, abban én is benne voltam. Én is ugyanúgy gúnyoltalak, fájdalmat okoztam, de tudnod kell, hogy azóta jó részét megbántam. Elsától tudtam meg öt évvel ezelőtt, hogy mi történt veled a szökésed után, a halála előtt elmondta nekem. Megnyugodhatsz, nem mondtam el senkinek, és nem is fogom, ennyivel tartozom neked.

Azonban ennél fontosabb dolgot szeretnék veled tudatni. Édesapánk múlt héten elhalálozott. Nem volt beteg, egyszerűen nem ébredt fel. Gondolom, rosszabb halált is el tudtál volna képzelni számára azok után, amiket veled tett, de kérlek, tedd most félre a múltat, és gyere el. Nem kell találkoznod velünk, ha nem akarsz, sőt, ha szeretnéd, elkísérhet valaki, csak gyere el. A részletekről még értesítelek. Várom mielőbbi válaszodat.

Szeretettel ölel öcséd:

Jeffrey



Többször kellett elolvasnom a levelet, mire felfogtam minden sorát. Csak bámultam ezt a darab papírt, ami elfeledni kívánt múltam egy darabját hozta vissza, az öcsémet, akit sosem tudtam hova tenni igazán. Nem szerettem különösebben, de igazából bajom se volt vele, és most bocsánatot kért. Alig hittem el, hogy ez megtörténhet, hogy egy Prewett valaha is megbocsátást kérjen tőlem. Talán most már képes leszek megbocsátani, képes leszek találkozni, szembenézni vele, velük. Egy temetés összehozhat családokat, nem? Vele pedig már nem kell találkoznom, mert pont őt kísérjük majd utolsó útjára. Az apám, aki megkeserítette ifjúkoromat, aki miatt elmenekültem Whiltshire-ből, és meg sem fordult a fejemben visszamenni oda, egészen mostanáig.

− Az apám halott – suttogtam magam elé. – Halott, nincs többé…

Valami ezen a ponton eltört bennem. Az apám elvett tőlem mindent, az ártatlanságomat, a méltóságomat, az otthonomat. Otthon. Mindig azt hittem, hogy itt, Exeterben Alec és William révén megtaláltam azt a helyet, amit annak nevezhetek, de most felhasadtak az elfojtott érzések, a vágyakozás a hely iránt, ahol felnőttem. A mezők, a legelők, a dombok, a ház… Mind-mind hiányoztak. Mindenképpen menni akartam, de ezt a vágyamat beárnyékolta a hirtelen rám törő félelem, mely az ott töltött idő alatt gyakran emésztett, amikor valóságosan és átvitt értelemben is fölém magasodtak a falak. Nehezen vettem levegőt, fojtogatott a sírás. Próbáltam visszatartani, de nem ment, így hagytam, hogy magával sodorjon, és elvesszek benne.

− Alice, bent vagy? – Halványan eljutott hozzám, hogy valaki kiáltott, de nem tudtam válaszolni rá.

Aztán még egyszer.

− Alice?

Nem hallottam semmi többet, és mire feleszméltem, a kanapén ültem, William karjai tartottak szoros ölelésben. Az egyetlen megmaradt barátom karjai. Erről eszembe jutott Felix és Alec, akik mindketten túl hamar mentek el. Felix… Ahogy eszembe jutottak halálának körülményei, még jobban rázni kezdett a zokogás. Egyszerűen széttépték, teljesen értelmetlenül, és még mindig nem vagyok képes nem magamat hibáztatni, mert ha akkor nem jönnek el értem, akkor még mindig élhetne. Nem! Nem voltam képes tovább ezen gondolkozni, inkább hagytam, hogy a könnyek belülről átmossanak. Kimossák belőlem az újjáéledt fájdalmat. Bill karjai továbbra is ott voltak, erősen tartottak, óvatosan masszírozták ki a feszültséget a hátamból, lassan, körkörösen. Némán vigasztalt, nem suttogott banális közhelyeket a fülembe, hisz mindketten tudtuk, hogy mennyire felesleges, ezért nem erőltette, amiért nagyon hálás voltam neki. Várta, hogy megnyugodjak, és képes legyek elmondani zaklatottságom okát. Bárminél többet ért, hogy itt volt most velem, és nem hagyott magamra. Ahogy kezdtem megnyugodni, úgy tért vissza az élet a tagjaimba. Először még erősebben szorítottam magamhoz, majd mikor már elég erőt éreztem magamban, kibontakoztam a karjai közül. Egy darabig csendesen néztünk egymásra, barátságos, barna szemei aggódva fürkésztek. Láttam, hogy próbálja kitalálni, mi történhetett, azt is láttam, hogy mikor adta fel a próbálkozást, mert a ráncok összeszaladtak a homlokán és a szeme szegletében, ami miatt koránál sokkal öregebbnek látszott. Végül egyszerre szakadt ki belőlünk egy mély sóhaj, majd megszólalt.

− Mi történt, Alice? – Csendesen, óvatosan kérdezett, és kapkodva söpört ki egy ősz hajszálat az arcából, ebből jöttem rá, hogy idegesebb lehet, mint én, és a lehető legrosszabbra dologra számít. Nem tudtam hibáztatni érte.

− Az apám elhunyt. Az öcsém értesített róla levélben, bocsánatot kért. – Az arcán láttam, hogy nem erre számított. A szája félig elnyílt, mintha mondani akarna valamit, de hang nem jött ki a torkán. Meg tudtam érteni, engem is nagyon megdöbbentett a levél. Pillanatok alatt összeszedte magát.

− Hogyan talált meg? – Odanyújtottam neki a levelet. Hosszan tanulmányozta, majd visszaadta. – Mit akarsz tenni?

− Elmegyek – mondtam egyszerűen. – Szeretném, ha velem jönnél. – Ránéztem, és vártam az elutasítását vagy tiltakozását, de helyette csak egy kérdés jött.

− Tényleg ezt akarod? – Ismét hosszan nézte az arcomat. Volt is lehetősége rá, mert nem válaszoltam rögtön. Még egyszer végig kellett gondolnom, hogy mit akarok, aztán bólintottam.

− Ezt akarom. Talán megbékélünk egymással, talán nem, de meg akarom tudni, hogy képesek vagyunk-e rá, vagy a Prewettek teljesen képtelenek ilyesmire. – A végét már csak suttogtam, de William hallotta.

− Te nem vagy Prewett – jelentette ki, és hangján érződött, hogy ez a megingathatatlan meggyőződése.

− A rossz vér nem vész el. − Láttam, hogy helytelenítő grimasz suhan át az arcán, ami sóhajtásra késztetett. – Akárhogy is próbáljuk szépíteni a dolgot, az ő vérük is vagyok, nekem is vannak hibáim, és…

− De soha nem voltál, és nem is leszel olyan, mint ők – vágott a szavamba hirtelen.

− Csak mert minden erőmmel küzdöttem ellene – ellenkeztem.

− Te más vagy, mint ők. – Egy újabb olyan kijelentés, aminek sohasem tudtam hinni.

− Ha más lennék, már rég megbocsátottam volna, de ugyanolyan makacs voltam, mint az apám, aki azonnal kitagadott, amint elszöktem, és esze ágában sem volt megbocsátani, vagy megvárni, hogy esetleg meggondolom magam, és visszamegyek. Mert…

− Azok után, amit tett veled, vissza akartál menni? – szakította félbe a mondandómat újra Bill. Megütközve nézett rám, de nem hibáztathattam érte.

− Egy ideig hiányzott az anyám, mert bármennyire hűvös volt is velem, mégiscsak az anyám volt, és jobb pillanataiban lehetett vele beszélgetni. Továbbá hiányzott a ház is, a személyzet, főleg Elsa és Paul. Tudni akartam, mi van velük. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy találjunk valami módot, hogy tarthassam velük a kapcsolatot. Valóban gondolkoztam azon is, hogy visszamegyek, és bocsánatot kérek, de aztán hamar világossá vált, hogy nemkívánatos személy vagyok ott többé. Úgy kezeltek, mintha meghaltam volna. – Legyintettem, mert már nem számított, hiszen apám halott volt. – Szóval eljönnél velem? – kérdeztem meg még egyszer. A másik, akit megkértem volna, a fiam, Frederick, de nem akartam, hogy miattam kiessen a munkából, ezért reménykedtem, hogy William igent mond.

− Elmegyek − mondta végül.

Köszönetképpen megszorítottam a kezét.

***

2017. augusztus 8., kedd

Csitt-Csatt! Egy ollóval keresem az utamat - Marie-Aude Murail: Tartós hullám



Marie-Aude Murail francia írónőt véletlenül ismertem meg, sőt azt is mondhatnánk, hogy Fortuna kegyes volt hozzám, amikor a Könyvmolyképző egyik akciójában az Oh, boy! Című könyve volt az ajándékkönyv. Először csak a polcon porosodott, de aztán tettem vele egy próbát, és milyen jól tettem! Új kedvencet avattam, így nem volt meglepő, hogy a Tartós hullámot már tudatosan vettem meg a Könyvfesztiválon, és ahogy az Oh, boy! esetében sem, úgy ebben sem csalódtam. Az egyik, amit nagyon szeretek az írónőben azok a címadásai.

A Tartós hullám esetében is több mindenre utal a cím, egyrészt ez egy fodrászati szakkifejezés, másrészt a főszereplő Louis elhatározásának tartósságára, egy életre szóló hivatás megtalálására. A könyv fő szála egy tizennégy éves fiú útkereséséről szól, aki nem találja a helyét a szülei, de inkább a társadalom által számára kijelölt úton. Az elvárások fölé nőnek és egy váratlan esemény kell, ahhoz, hogy ebből kirángassák. Azt hihetnénk, hogy ez egy tipikus young adult könyvekre jellemző felállás határozza meg a könyvet, de aki egy sablonos történetre számít az kellemesen fog csalódni, mert mint az írónőnél általában, így ennél a könyvnél is egyedi ízt, érdekes mellékszálakat kap a cselekmény.

2017. augusztus 7., hétfő

Fűzágak - 2. fejezet



2. fejezet


Az augusztust minden évben az Exe folyó menti kis házban töltöttem, amit még a házasságunk elején vettünk Aleckel, hogy itt töltsük a nyaraink nagy részét. Akkoriban még kis kert is tartozott hozzá, amiben zöldségeket termesztettünk. Jó volt ez a kis kikapcsolódás a munkából ebben a nyugodt, folyóparti lakban. Általában William is meglátogatott minket a feleségével, Marthával, aki a férjemhez hasonlóan hamar eltávozott, bár így is tíz évvel túlélte drága páromat.

Mostanában már csak azért jártam ki ide, hogy kissé rendbe tegyem a házat, ami a hozzá fűződő emlékek részét képezte. Általában a gyerekek is besegítettek, de most egyedül voltam itt, mert ma volt a férjem halálának tizenhetedik évfordulója, augusztus 24-e, és ezen a napon minden évben egyedül jöttem ki ide. Megvolt ennek a napnak a maga menete, amit minden évben követtem. Ez az állandóság megnyugtatott. Kisöpörtem, feltöröltem a kis házat, lemostam az ablakokat és a bútorokat.

Mire végeztem a szokásos teendőkkel, kora délután lett. Mivel kihagytam az ebédet, gyorsan készítettem pár szendvicset meg egy kis limonádét, és leültem az asztalhoz. Lassan, ráérősen fogyasztottam, nem kellett sietnem, mert az elmúlt évekhez képest hamarabb végeztem az szokásos teendőkkel, így még egy kis sétára is volt idő a folyóparton.

Elindultam. Mielőtt kiléptem a házból, fejemre vettem szalmakalapomat, hogy megvédjen a nap kellemetlen hatásaitól, majd bezárva az ajtót elindultam. Nem tartott sokáig, míg kiértem a partra. A folyó mentén sűrűn nőttek a fűzfák. Nagy örömmel indultam sétára közöttük. A hosszan lecsüngő ágak biztonsággal vettek körül, a kezeimbe fogtam őket, és gyengéden végigsimítottam rajtuk, ahogy a gyerekeim, unokáim arcán szoktam. Szeretett ismerősként üdvözöltem a fűzágakat, mintha kinyújtott kezek lettek volna. Gyerekkoromtól kezdve végigkísértek, megóvtak a bajtól, bánattól, és képesek voltak megnyugtatni, ahogyan annak idején a férjem is. Mostanra maguk maradtak ebben a szerepben. Az emlékek mellett ezért szeretek kijönni ide. Itt mindig magamra találhattam, feltöltődhettem.

A fák közül kilépve megpillantottam a folyót. Szoknyámat elrendezve leültem a parton, és csak figyeltem a hömpölygő, kék vizet. Egy-egy apró csobbanás, nesz jelezte, hogy a víz lakói aktívan élik életüket, hogy minden mozgásban van körülöttem, minden változik. Én is változtam, habár ez nem nagyon volt észrevehető, de az, hogy alig egy hónapja beavattam a családomat a múltam történetébe, bennem is elindította a változást. Felszabadított. Végre újra tudtam örülni az életnek, az olyan kis dolgoknak is, mint ez a napsütötte délután egy csendes helyen, vagy a családom szeretete, és már nem szomorkodtam annyit a férjem hiánya, vagy a múltban elszenvedett sérelmek miatt. Most már képes voltam továbblépni.

A kellemes kábulatból a víz egy újabb loccsanása zökkentett ki. Körbepillantva észrevettem, hogy eléggé késő van, a nap már lefelé tartott útján. Elindultam hát vissza a házhoz. Távolabbról még otthonosabbnak tűnt fehér és világoskék színeivel és zöld kerítésével, ami itt-ott lekopott, ahogy az idő kikezdte. Jövő héten kijövök ide Abigailékkel, és a segítségükkel kicsit kifestjük, felfrissítjük a házat, és a gyerekek játszhatnak kedvükre. Frederick fiai, Alan és az ikerbátyja, ifjabb Alec rendszert csinált abból, hogy a húgukat, Audreyt és a felnőtteket ijesztgették esténként, mikor kint, a tűz mellett beszélgettünk. Rendszerint lányom fia, Daniel is csatlakozott hozzájuk. Nagyon jó szórakozásnak tartották ezt a tevékenységet, a szüleik nagy bánatára. Néha én is beszálltam egy-egy csínybe, és együtt nevettem velük a többiek reakcióin. Elmosolyodtam az emlékek hatására, és alig vártam, hogy itt legyenek, és nyüzsögjön ez a kis kunyhó.

Még mindig mosoly bujkált a szájam szegletében, mikor beléptem a házba. Végigjárattam a tekintetem a kis előszobán és a konyhán, ahonnan a nappali nyílt. Ahogy haladtam beljebb, mindent jól megnéztem magamnak, most képes voltam figyelni az apró részletekre is, ami a gyors takarítás során nem volt lehetséges. Minden apróságról egy-egy emlék jutott eszembe. Férjem, ahogy a kedvenc, kopottas foteljében ül, és kávét szürcsölve újságot olvas, ahogy lelkesen magyaráz vagy épp nevet valamin. Olyan, mintha még mindig itt lenne, mintha nem tizenhét éve, alig ötvenhárom évesen vitte volna el a hirtelen szívroham. Megmarkoltam az emeletre vezető lépcső korlátját az emlék hatására, és még visszanéztem a szobára, gyorsan újra végigvéve minden apró részletet, mintha mindent meg akarnék jegyezni, vagy legalább a hely szellemét magamba akarnám szívni.


2017. augusztus 6., vasárnap

Újabb mosolyszilánk - Sarah Andersen: Puha boldog puffancs (Sarah's Scribbles-gyűjtemény 2.)



Az első válogatáshoz képest, aminél még nem voltak elvárasaim, ezt már nagyon vártam. Szerencsére a szokásos Sarah Andersen színvonalat kaptam, sőt többet is. Ez a rész sokkal jobban tetszett, mint az első. Már rögtön a borítója megfogott, aminek megtapintásakor a cím rögtön értelmet nyer, mert a címlaprajz-lány pulcsija élénk kék és bolyhos. Percekig csak simogattam és csak aztán tértem rá az olvasásra.

 Először végiglapoztam, hogy lássam, mire számíthatok a kötetben, és rögtön fel is fedeztem a kedvenc képsoromat, amit a Felnőni kiábrándító értékelésénél már megmutattam nektek, A mire költöm a pénzt című kép. Örülök, hogy ebbe belekerült, mert igazi könyvmolykép. Ami még feltűnt, hogy ez a könyv tematikusabb, személyesebb a végén található két összefüggő történet a pulcsi tolvajos és az introvertáltakról szóló különösen.

2017. augusztus 5., szombat

Fűzágak - 1. fejezet

1. fejezet



A családom osztatlan figyelme miatt kezdtem elbizonytalanodni, és megfordult a fejemben, hogy elállok szilárd elhatározásomtól. A csészémbe kapaszkodtam, hogy bátorságot nyerjek, és egy gyors korty után belekezdtem életem korai szakaszának történetébe.

A szüleim házasságának harmadik évében születtem, 1941. július 16-án, egy kellemes nyári hajnalon. Születésem körülményeiről csupán annyit tudok, hogy anyám, Mary sokáig vajúdott velem a whiltshire-i családi birtok egyik szobájában, mire megszült engem. Apám a közelben sem volt, de ez tulajdonképpen semmit sem számított, mert az utasítása, amely követte a Prewettek családi hagyományait, az volt, ha lánya születik, az az anyai nagyanyja nevét kapja, így kereszteltek az Alice névre.

Apám, XII. Jeffrey Prewett nagyon hagyománytisztelő volt, sőt valósággal a megszállottja volt a tradícióknak, amit az is mutatott, hogy az öcsémnek a XIII. Jeffrey nevet adta, ezzel is ragaszkodva a buta családi szokáshoz, már ami az elsőszülött fiúgyermek elnevezését illeti, de az öcsém születéséről később több szót is ejtek. Visszakanyarodva a névadásomhoz. Apám az Alice névvel nem az anyámnak akart kedveskedni, még csak a tiszteletét sem akarta kifejezni felé, egyszerűen csak ez volt a hagyomány a Prewett famíliában, már ki tudja, mióta. Ez lehetett volna egy jó szokás, elsőre annak is tűnik, de csupán képmutatás volt, mert egy lánygyermek születése jelentéktelen eseménynek számított a Prewettek szemében. Apám nem átallotta rosszabb pillanataiban a fejemhez vágni, hogy mennyire haszontalan a létezésem, és mennyivel jobb lett volna, ha én is fiúnak születek, mint az öcsém.

Félúton volt hazafelé, mikor megtudta a hírt, hogy elsőszülött gyermeke kislány lett. Ezután már nem sietett, hogy minél hamarabb hazaérjen, hanem visszaindult az anyám vajúdásának hírére félbehagyott üzleti tárgyalására, mert nem számított. Ugyanez volt a helyzet a házasságukkal is, egy jól irányzott üzleti befektetés volt csupán, mind anyám családjának, a Norringtonoknak, mind a Prewetteknek, akik azzal, hogy az apám feleségül vette az anyámat, jókora vagyonra tettek szert. A házassággal a család kezébe került jó néhány gyár, ami azt eredményezte, hogy a család innentől kezdve nemcsak kereskedelemmel, hanem gyártással is foglalkozott. A családi vagyon pedig egyre nőtt, ezt a növekedést még a második világháború sem törte meg, mert ügyesen meglátva a piaci helyzet változásait, a család néhány gyártóegységet fegyverek, lőszerek és egyéb hadi felszerelések gyártására alakított át, ami a Brit Királyi Hadsereget is a vásárlójukká tette. Apám születésemkor is éppen a hadvezetéssel tárgyalt, létezésem eltörpült ennek fontossága mellett.


Egy kis szünetet tartottam a történetben, hogy sorrendbe szedjem a további gondolataimat, de ezt kihasználva a fiam beszélni kezdett.

− Ez elég kegyetlenül hangzott. Nem volt kíváncsi a saját lányára? – Frederickre néztem, és keserűen elhúztam a számat.

− Mint már az előbb említettem, egy lánygyermek születése nem volt jelentős esemény a családomban, ezért nem indokolta semmi, hogy hazatérjen – nyomatékosítottam még egyszer az előbb hosszan kifejtett gondolataim lényegét.

Tudtam, hogy nem volt túlságosan kielégítő a válaszom, de nem voltam képes mást mondani erre a megjegyzésre. A lányom is kevésnek gondolhatta, mert rögtön megkérdezte.

− Nem volt jelentős? Hogy érted azt, hogy nem volt jelentős? Hiszen elsőszülött voltál, és az első gyermek születését mindig nagy várakozás előzi meg. – A fejét ingatta, amikor beszélt. Látszott rajta, hogy nem érti az apám indokait, pedig nagyon is egyszerűek voltak.

− Egyszerűen nem akart tudomást venni róla, hogy az elsőszülöttje kislány, talán még a büszkeségét is sértette, hogy nem fia született, ahogy azt szerette volna. Hosszú generációk óta először történt meg, hogy nem fiú volt az elsőszülött. A Prewett család, így az apám szemében is a fiúgyerek volt az érték, a névnek, a család hírnevének és az üzletnek a továbbvivője, a birtokok és a vagyon legnagyobb részének örököse, de ő csak engem kapott, egy kislányt. Nyugtalansága nem is volt alaptalan, mert anyám szervezete nem volt túl erős, így azt hihette, hogy nem fog szülni neki több gyereket, és…

− Lehet, hogy így gondolta, de ez akkor is elfogadhatatlan! – kiáltott fel hirtelen a menyem, Beatrice félbeszakítva a magyarázatomat. Láttam, hogy mellette a fiam teljesen elborzad.

− Akkoriban más volt a nők társadalmi megítélése, és apám még az átlagnál is rosszabb volt ebben a kérdésben. Például ellenezte, hogy a nők választhassanak, holott már évekkel korábban megkapták rá a jogot – folytattam a magyarázatot.

− De hát miért? – Ez a kérdés most Charlestól, a vejemtől jött.

− Meg kell értenetek, hogy az 1941-ben bevett gondolkozás erősen messze áll a 2008-astól. Manapság ezek a dolgok teljesen természetesek, de akkoriban a nőket korántsem tartották egyenrangúnak, sőt egyesek, köztük az apám is, egyenesen alsóbbrendűnek tartották őket, korlátozott értelmi képességűnek, de végeredményben itt most nem ez a lényeg. Nagyon eltértünk a tárgytól. Ha megengeditek, folytatom a történetet. – Megvártam, hogy mindannyian beleegyezésüket adják, majd ismét felvettem a történet fonalát. Teljesen elvesztem a múltban, mintha újraéltem volna az egészet. Ezt a családom is észrevehette, mert többet nem szakítottak félbe.


2017. augusztus 4., péntek

Hardcore érzelmi hullámvasút – Lylia Bloom: Védtelenül

Az Aranymosás pályázaton fedeztem fel a történetet, ahova felkerültek a regényből részletek. Már akkor nagyon tetszett, bevonzott az elejétől kezdve a történet, ami a könyvet kézbe véve sem volt másként. Az első pillanattól kezdve úgy éreztem, hogy hozzám, nekem szól a könyv. Rögtön szimpatikussá vált Anna karaktere, de erre majd a karaktereknél térek ki, legyen elég annyi, hogy bizonyos szempontból a huszonéves önmagamra ismertem, amikor még az egyetemi koliban idétlenkedtünk a csajokkal. Szép emlékeket idéz a könyv eleje. Számomra belengi nem kevés nosztalgia faktor.

Aztán bedurvul a történet és kezd egyre jobban eltérni a felidézett emlékeimtől, és mindentől, amit lehet egy fiatal lány életében ideálisnak nevezni. Minden van ebben a könyvben, amiről szeretek olvasni. Bántalmazás, lelki terror, szenvedés, gyász. Furcsa lehet külső szemlélőnek ez a felsorolás, de ez a három szó sajnos a való világ része, és ez a könyv teljes mértékig életszerű egészen az epilógusig, az egy kicsit nálam kilóg a sorból, de ne szaladjunk ennyire előre.

Fentebb említettem, hogy a könyv eleje egy nagyon hatásos jelenettel nyit, legalábbis engem rögtön megvett magának. Nagyon erősnek tartom ezt a kezdést. Az írónő képes volt néhány mondattal egész karaktereket felvázolni, akik érdekesek, és kíváncsi vagy rájuk, és akiket aztán elmélyít. A nyitó pár fejezet ezt kitűnően megalapozza. A történet határozott ívet alkot, nem éreztem, hogy bárhol is megtört volna. A cselekmény tökéletesen egymásra épül. Nem éreztem lyukakat benne. A karakterek jól kidolgozottak, főleg a lelki folyamataik leírása volt az, amit nagyon jól ábrázolt az író. A lélektan nagyon hangsúlyos a könyvben, aminek kifejezetten örültem.


2017. augusztus 3., csütörtök

Fűzágak - Prológus



Prológus


Narancsvörös foltok játszottak a szemem előtt. A napsugarak végigsimítottak csukott szemhéjamon, felfrissítették arcom elnyűtt, ráncos bőrét. Kellemes meleg volt, ahogy az jellemző az exeteri nyarakra. Még jobban kinyújtottam a nyakam, közelebb akartam kerülni a melegséghez, vágytam rá, hogy újra megérintsen, felmelegítsen, életre keltsen belül. Vártam, hogy kérges, meleg ujjak simuljanak a tenyeremre, és elkergessék minden gondomat, vagy ha arra nem is képesek, enyhítsenek rajtuk. Ám már nem érinthettek.

Közel tizenhét éve már, hogy nem tölthette velem a délutánokat a kertben. Csak pihent, szótlanul, a kezemet fogva, nem kérdezgetett olyan dolgokat, amiről már mindent tudott, csak hagyta, hogy a segítségével próbáljak felejteni. Már csupán a jelenléte is megnyugtatott, és egy csapásra elkergette a múltból jött sötét gondolatokat, mert ő értette, tudta, amit rajta és két barátján kívül más nem, amitől délutánonként a kert csöndes magányába menekültem. Minden nap megküzdöttem magammal, de ő sosem rótta fel nekem, bár megtehette volna, hisz mindent megtett, hogy boldoggá tegyen, de soha nem tudtam igazán szabadulni a démonjaimtól. Sohasem mondtam el neki, hogy sikerrel járt.

Boldog tudtam lenni mellette, aki családot és értelmet adott nekem, az életemnek. Jelentést adott az eldobott létezésnek, és megtanított arra, hogyan szeressem magam, hogyan fogadjam el, hogy nem vagyok jelentéktelen, hogy számára én vagyok a legértékesebb dolog, amit egy férfi valaha magáénak tudhat. Elfogadtam a szeretetét, és megpróbáltam, amennyire tőlem telt, viszonozni, ami nem ment könnyen, mert akkorra szinte képtelen voltam bármilyen érzelemre, annyira mélyre temettem őket magamban. Fokozatosan vezetett ki a sötétségből, képessé téve rá, hogy újra el tudjam mondani, érzékeltetni tudjam, ami bennem van, újra tudjak nevetni, emberek közé menni, élni.

Nem hittem volna, hogy ennél jobb dolog történhet még velem, de aztán megszülettek a gyerekek. Először a lányunk, aztán három évre rá a fiunk. Édesanyává tett engem. Hihetetlen volt! Végre megértettem, rájöttem, hogy lehetek igazán boldog, hogy ez az enyém, hogy senki nem bánthat a régiek közül, többé nem érhetnek el hozzám. Boldog lehettem, velük lehettem boldog. Minden más pedig messze volt.

A délutáni küzdelmek rövidültek, aztán elmaradtak, csak néha-néha éreztem késztetést, hogy kiüljek a kertbe, de akkor is ott volt velem, megnyugtatott, védett. Magamtól s a világtól. Megnevettetett. Mély, öblös nevetése volt, a legjobb zene, amit valaha is hallottam. A nevetése… Erre fájdalom hasított a mellkasomba. Erősen szorítottam a ruhám anyagát, és próbáltam úrrá lenni a rosszullétemen. A hiánya azonban olyan erővel tört rám, hogy hosszú percekig tartott, míg kapkodó lélegzetem lecsillapodott, és markom elengedte a blúzomat. Lassan megnyugodtam, de ekkor meghallottam az öblös nevetést, és bennem akadt a kifújni készült levegő.

Hirtelen pattantak ki eddig összeszorítva tartott szemeim.

– Alec? – suttogtam, de a hang közelebbről jött, és más neszek is társultak hozzá.

A forrásuk irányába kaptam a fejem, a ház felől jöttek. Szemüvegem híján csak foltokat vettem ki, de felismertem a fiamat, Fredericket, és lassan-lassan a többieket is, a családomat. Az én családom! Még mindig nehezen hittem el.

– Pedig ennyi év után el kéne – hallottam a férjem hangját a gondolataim közt.

Felnevettem erre. Még a halálod után is itt vagy velem, ugye? Még most is vigyázol rám.

A nevetésem elhalt, így a ház felől a vidámság hangjain kívül más neszek is eljutottak hozzám. Mennyi mindent nem hallhatott az ember, ha magába fordult, sok mindent mulasztott így el. Végre azonban eljutott hozzám a többi zaj: a tányércsörömpölés, a kutyaugatás, a gyerekek játékának zsivaja. Kéthetente mindig ezek a hangok töltötték meg élettel a házat, mikor a gyerekek idelátogattak. Ezekhez persze a kert zajai is társultak. A levelek susogtak, ahogy a nyári szellő megmozgatta őket, madarak tucatjainak éneke töltötte be a kertet, ahogy egymást és a nyarat üdvözölték. Az otthon hangjai. Jelezték, hogy hazaértem, itthon vagyok.


2017. augusztus 2., szerda

Noir fantázia világ állatokkal - Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Árnyak között (Blacksad 1.)

Amikor először megláttam, hogy nagyalakú, művészeti albumszerű a képregény kivitelezése, valamiért a Tesz-Vesz város ugrott be gyerekkoromból. Az is nagy alakú volt és egy egész öl kellett hozzá, hogy kényelmesen lapozgasd. Ebben ugyan ki is merült a hasonlóság, mert az említett könyv gyerekeknek készült, a Blacksad meg a felnőtteket szólítja meg. Amiért megemlítettem, az az, hogy néha kényelmetlen volt tartani, de ez nem von le semmit az értékéből természetesen, ez csak egyéni meglátás arra nézve, hogy ez a formátum inkább nézegetésre való, nem pedig sokszori olvasásra.

Ezt az érzetet megerősíti az is, hogy a rajzok nagyon részletesek, minden kocka él, és a legapróbb utcarészlet, szobabelső is odavonzza a szemet. Az állatok realista emberszerű ábrázolása ad egy plusz az összképnek. A karakterek személyisége illik az adott állatalakhoz, ami megformálja, ahogy lakásuk, szobájuk, irodájuk, stb. hangulata is, ami szintén tükrözi a személyiségüket is. Az előszó első mondata megemlíti a Macskafogót, ami nem rossz összehasonlítási alap, bár emiatt elég magas elvárásom volt a képregény felé, amit viszont nem elégített ki maximálisan.