3. fejezet
Még mindig
döbbenten ültem a nappali egyik foteljében, amibe még akkor rogytam le,
mikor a postás átadta az ajánlott levelet. Miután aláírtam az igazoló
szervényt, és elköszöntem a férfitól, megnéztem a címzést: az öcsém neve
állt a borítékon. Hirtelen nem kaptam levegőt, a lábam majdnem
kiszaladt alólam, de még valahogy sikerült elvergődnöm a nagyszobáig,
ahol leroskadtam az első arra alkalmas helyre. Akárhogy és akármeddig
néztem a borítékot, a feladónál továbbra is a XIII. Jeffrey Prewett név
állt, az öcsém összetéveszthetetlen kézírásával.
− Jeffrey… Jeffrey… − ismételgettem a nevet kábán.
Honnan tudja, hol lakom? Miért küldött levelet? – kérdeztem magamtól, de a gondolataim közt nem találtam rá választ.
Újra
lenéztem a borítékra, ami az ölemben feküdt. Remegő kézzel nyúltam
érte, és feltéptem. Féltem attól, hogy mit találok benne, de semmi
különös nem került elő belőle, csak egy egyszerű papírlap, melyen egy
rövid levél volt.
Drága nővérem!
Talán
váratlanul ér a levelem ennyi év után, de fontos dolog miatt ragadtam
tollat, hogy írjak neked. Eddig nem tudtam, mit írhatnék, mert amit a
család tett veled, abban én is benne voltam. Én is ugyanúgy gúnyoltalak,
fájdalmat okoztam, de tudnod kell, hogy azóta jó részét megbántam.
Elsától tudtam meg öt évvel ezelőtt, hogy mi történt veled a szökésed
után, a halála előtt elmondta nekem. Megnyugodhatsz, nem mondtam el
senkinek, és nem is fogom, ennyivel tartozom neked.
Azonban ennél
fontosabb dolgot szeretnék veled tudatni. Édesapánk múlt héten
elhalálozott. Nem volt beteg, egyszerűen nem ébredt fel. Gondolom,
rosszabb halált is el tudtál volna képzelni számára azok után, amiket
veled tett, de kérlek, tedd most félre a múltat, és gyere el. Nem kell
találkoznod velünk, ha nem akarsz, sőt, ha szeretnéd, elkísérhet valaki,
csak gyere el. A részletekről még értesítelek. Várom mielőbbi
válaszodat.
Szeretettel ölel öcséd:
Jeffrey
Többször
kellett elolvasnom a levelet, mire felfogtam minden sorát. Csak
bámultam ezt a darab papírt, ami elfeledni kívánt múltam egy darabját
hozta vissza, az öcsémet, akit sosem tudtam hova tenni igazán. Nem
szerettem különösebben, de igazából bajom se volt vele, és most
bocsánatot kért. Alig hittem el, hogy ez megtörténhet, hogy egy Prewett
valaha is megbocsátást kérjen tőlem. Talán most már képes leszek
megbocsátani, képes leszek találkozni, szembenézni vele, velük. Egy
temetés összehozhat családokat, nem? Vele pedig már nem kell
találkoznom, mert pont őt kísérjük majd utolsó útjára. Az apám, aki
megkeserítette ifjúkoromat, aki miatt elmenekültem Whiltshire-ből, és
meg sem fordult a fejemben visszamenni oda, egészen mostanáig.
− Az apám halott – suttogtam magam elé. – Halott, nincs többé…
Valami
ezen a ponton eltört bennem. Az apám elvett tőlem mindent, az
ártatlanságomat, a méltóságomat, az otthonomat. Otthon. Mindig azt
hittem, hogy itt, Exeterben Alec és William révén megtaláltam azt a
helyet, amit annak nevezhetek, de most felhasadtak az elfojtott érzések,
a vágyakozás a hely iránt, ahol felnőttem. A mezők, a legelők, a
dombok, a ház… Mind-mind hiányoztak. Mindenképpen menni akartam, de ezt a
vágyamat beárnyékolta a hirtelen rám törő félelem, mely az ott töltött
idő alatt gyakran emésztett, amikor valóságosan és átvitt értelemben is
fölém magasodtak a falak. Nehezen vettem levegőt, fojtogatott a sírás.
Próbáltam visszatartani, de nem ment, így hagytam, hogy magával
sodorjon, és elvesszek benne.
− Alice, bent vagy? – Halványan eljutott hozzám, hogy valaki kiáltott, de nem tudtam válaszolni rá.
Aztán még egyszer.
− Alice?
Nem
hallottam semmi többet, és mire feleszméltem, a kanapén ültem, William
karjai tartottak szoros ölelésben. Az egyetlen megmaradt barátom karjai.
Erről eszembe jutott Felix és Alec, akik mindketten túl hamar mentek
el. Felix… Ahogy eszembe jutottak halálának körülményei, még jobban
rázni kezdett a zokogás. Egyszerűen széttépték, teljesen értelmetlenül,
és még mindig nem vagyok képes nem magamat hibáztatni, mert ha akkor nem
jönnek el értem, akkor még mindig élhetne. Nem! Nem voltam képes tovább
ezen gondolkozni, inkább hagytam, hogy a könnyek belülről átmossanak.
Kimossák belőlem az újjáéledt fájdalmat. Bill karjai továbbra is ott
voltak, erősen tartottak, óvatosan masszírozták ki a feszültséget a
hátamból, lassan, körkörösen. Némán vigasztalt, nem suttogott banális
közhelyeket a fülembe, hisz mindketten tudtuk, hogy mennyire felesleges,
ezért nem erőltette, amiért nagyon hálás voltam neki. Várta, hogy
megnyugodjak, és képes legyek elmondani zaklatottságom okát. Bárminél
többet ért, hogy itt volt most velem, és nem hagyott magamra. Ahogy
kezdtem megnyugodni, úgy tért vissza az élet a tagjaimba. Először még
erősebben szorítottam magamhoz, majd mikor már elég erőt éreztem
magamban, kibontakoztam a karjai közül. Egy darabig csendesen néztünk
egymásra, barátságos, barna szemei aggódva fürkésztek. Láttam, hogy
próbálja kitalálni, mi történhetett, azt is láttam, hogy mikor adta fel a
próbálkozást, mert a ráncok összeszaladtak a homlokán és a szeme
szegletében, ami miatt koránál sokkal öregebbnek látszott. Végül
egyszerre szakadt ki belőlünk egy mély sóhaj, majd megszólalt.
−
Mi történt, Alice? – Csendesen, óvatosan kérdezett, és kapkodva söpört
ki egy ősz hajszálat az arcából, ebből jöttem rá, hogy idegesebb lehet,
mint én, és a lehető legrosszabbra dologra számít. Nem tudtam hibáztatni
érte.
− Az apám elhunyt. Az öcsém értesített róla levélben,
bocsánatot kért. – Az arcán láttam, hogy nem erre számított. A szája
félig elnyílt, mintha mondani akarna valamit, de hang nem jött ki a
torkán. Meg tudtam érteni, engem is nagyon megdöbbentett a levél.
Pillanatok alatt összeszedte magát.
− Hogyan talált meg? – Odanyújtottam neki a levelet. Hosszan tanulmányozta, majd visszaadta. – Mit akarsz tenni?
−
Elmegyek – mondtam egyszerűen. – Szeretném, ha velem jönnél. –
Ránéztem, és vártam az elutasítását vagy tiltakozását, de helyette csak
egy kérdés jött.
− Tényleg ezt akarod? – Ismét hosszan nézte az
arcomat. Volt is lehetősége rá, mert nem válaszoltam rögtön. Még egyszer
végig kellett gondolnom, hogy mit akarok, aztán bólintottam.
−
Ezt akarom. Talán megbékélünk egymással, talán nem, de meg akarom tudni,
hogy képesek vagyunk-e rá, vagy a Prewettek teljesen képtelenek
ilyesmire. – A végét már csak suttogtam, de William hallotta.
− Te nem vagy Prewett – jelentette ki, és hangján érződött, hogy ez a megingathatatlan meggyőződése.
−
A rossz vér nem vész el. − Láttam, hogy helytelenítő grimasz suhan át
az arcán, ami sóhajtásra késztetett. – Akárhogy is próbáljuk szépíteni a
dolgot, az ő vérük is vagyok, nekem is vannak hibáim, és…
− De soha nem voltál, és nem is leszel olyan, mint ők – vágott a szavamba hirtelen.
− Csak mert minden erőmmel küzdöttem ellene – ellenkeztem.
− Te más vagy, mint ők. – Egy újabb olyan kijelentés, aminek sohasem tudtam hinni.
−
Ha más lennék, már rég megbocsátottam volna, de ugyanolyan makacs
voltam, mint az apám, aki azonnal kitagadott, amint elszöktem, és esze
ágában sem volt megbocsátani, vagy megvárni, hogy esetleg meggondolom
magam, és visszamegyek. Mert…
− Azok után, amit tett veled,
vissza akartál menni? – szakította félbe a mondandómat újra Bill.
Megütközve nézett rám, de nem hibáztathattam érte.
− Egy ideig
hiányzott az anyám, mert bármennyire hűvös volt is velem, mégiscsak az
anyám volt, és jobb pillanataiban lehetett vele beszélgetni. Továbbá
hiányzott a ház is, a személyzet, főleg Elsa és Paul. Tudni akartam, mi
van velük. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy találjunk valami módot, hogy
tarthassam velük a kapcsolatot. Valóban gondolkoztam azon is, hogy
visszamegyek, és bocsánatot kérek, de aztán hamar világossá vált, hogy
nemkívánatos személy vagyok ott többé. Úgy kezeltek, mintha meghaltam
volna. – Legyintettem, mert már nem számított, hiszen apám halott volt. –
Szóval eljönnél velem? – kérdeztem meg még egyszer. A másik, akit
megkértem volna, a fiam, Frederick, de nem akartam, hogy miattam kiessen
a munkából, ezért reménykedtem, hogy William igent mond.
− Elmegyek − mondta végül.
Köszönetképpen megszorítottam a kezét.
***