Raana Raas: Vezetők

Az Időcsodák negyedik, egyben befejező kötetének, a Vezetőknek nem volt könnyű dolga. Egyrészt sok idő telt el az előző rész, a Menekülők (ITT írtam róla) megjelenése óta, ami olyan magasra tette a lécet, hogy annak iszonyú nehéz megfelelni, másrészt egy záró kötetnek mindig nagyot kell domborítania, hogy az olvasók elégedettek legyenek. Az elvárásaim nekem is az egekben voltak, noha próbáltam nem a Csodaidők lezárásához, a Hazatérőkhöz hasonlítgatni, mert attól a történettől időközben teljesen eltávolodtunk. Ami nem baj, sőt nagyon érdekes volt látni, a szerző hogyan képzelte el az alternatív története megoldását. 

Az előző kötet értékelésénél kitértem rá, hogy a részek egy határozott történeti ív mentén mozognak. Az első, az Elágazó utak (ITT olvashattok róla bővebben) a bevezetés szerepét töltötte be, lefektette az alapokat, és megágyazott a további történéseknek, a második, az Ellenállók (ITT írtam róla) a CSU és a Kaven közötti konfliktust hivatott elmélyíteni. A harmadik rész, a Menekülők (EBBEN a cikkben olvashattok róla) még erre is rátett egy lapáttal, mégpedig azzal, hogy a tetralógia tetőpontjává vált, a Vezetők pedig a megoldást, a lezárást adja a történethez. Noha minden hosszabb történet körülbelül ezekből az egységekből épül fel, de ritkaság az ennyire jól felépített, sodró lendületű sorozat. Mert hiába telt el több év egy-egy kötet megjelenése között, a történeti és érzelmi ív mégis töretlen maradt, ami nem kis teljesítmény. Ritkán találkozni ennyire határozott négy köteten keresztül egyenletesen és erőteljesen vezetett történettel, de a szerzőnek (a végső zárást leszámítva) tökéletesen sikerült tartania a történetfolyam elején felvett ritmust.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Raana Raas: Menekülők

Az Ellenállók kritikám elején (ITT olvasható) azt írtam, hogy az a kedvencem az eddig olvasott kötetek közül. Ez a Menekülők olvasásával megváltozott. Nem gondoltam, hogy ez lehetséges, de minden mélységével, magasságával, fájdalmával és örömével együtt ezt a kötetet szeretem a legjobban a szerző világából. Azóta befejeztem az utolsó kötetet, a Vezetőket is, de ez nem változtatott a véleményemen, ezért határozottan állíthatom, hogy ezzel a kötettel új kedvencet avattam.

Elsősorban azért, mert a vártnál jobban elmélyíti a világot. Itt most nem csak a háttér továbbépítésére és árnyalására, valamint az új elemek behozatalára gondolok, hanem az érzelmi ív elmélyítésére is. Ezzel pedig az események megfelelő súlyt kapnak. Mert míg az Elágazó utak (ITT olvashattok róla) a történet bevezetéseként funkcionált, az Ellenállók pedig leginkább a konfliktus szerepét töltötte be, addig a Menekülők a tetralógia tetőpontja, annak minden iszonytató vagy éppen szívmelengető történésével együtt. Így hát a háború gépezete a csúcsra pörög, magával sodorja a szereplőket és az olvasókat egyaránt.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Raana Raas: Ellenállók

Nehéz elfogulatlanul írnom erről a műről, mert Raana Raas univerzumának eddig olvasott hat kötete közül (a Csodaidők négy kötetét is beleértve) eddig az Ellenállók a kedvencem. Ahogy az Elágazó utakról szóló cikkben írtam (ITT olvasható) a szereplők erőteljesebben fejezik ki az érzéseiket, emiatt az események is sokkal intenzívebbek, és jobban hatnak az olvasóra, mint a Csodaidők-tetralógia esetén. Habár annak második kötete, a Kiszakadtak (ITT írtam róla) sem volt egy pillekönnyű olvasmány, de az valahogy mégsem hatott annyira intenzíven, mint az Időcsodák második része, az Ellenállók. Úgy éreztem, hogy a szerző ezúttal teljesen elengedte magát, és minden elképzelt (vagy valóságban gyökerező) vad ötletét megvalósította, amivel iszonytatóan gyönyörű, egyben kegyetlen regényt alkotott.

A történet ugyanis egyszerre szép és megrázó, ugyanakkor elgondolkodtató is. Nem először olvastam ezt a részt, mégis minden egyes alkalommal szétszed és összerak, és belül mindig jóízűt bőgök rajta, főleg az utolsó hat fejezetén. Nem tudom, ez a rész hogy sikerült ilyen intenzívre, és mit érezhetett, gondolhatott a szerző írás közben, de az a pár fejezet (természetesen az előzőek is!) valami zseniális. Mindig fáj olvasni ezt a könyvet, ugyanakkor annyira szeretem, hogy időről időre muszáj elővennem. Közben mindig elgondolkodom a saját életemen is, és a szereplők példáját követve végül mindig elemzés lesz a vége, így a végeredmény mindig nagyon érdekes utazás lesz a regény univerzumán belül és a saját agyamban is.

A bejegyzés további része spoilereket tartalmazhat!

Raana Raas: Elágazó utak

A Mi lett volna, ha…? kérdést sokszor feltesszük magunknak könyvek kapcsán. Mi lett volna, ha az egyik szereplő mégse megy valahová, vagy épp másképp dönt. Ilyesmivel fejben sokszor eljátszottam már, de általában erre a kérdésre nincs válasz, mert az írók megírják a saját elképzelésük szerint a történetet, ők vezetik a cselekményt, alakítják szereplőik sorsát, az olvasó pedig csak befogad, és csak fejben ötletelhet azon, mi lenne ha valami egészen másként zajlana, és ez milyen változásokat indíthat el. A Csodaidők-tetralógia (amiről ezekben a cikkekben olvashattok: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész) szerzője azonban másképp gondolta, és megalkotta saját történetének alternatív univerzumát, amivel elképesztő távlatokat nyitott a szereplők sorsának elkanyarításához, aminek csak a képzelet szabhatott határt. Persze, nehéz jól, olyanra csinálni, hogy a változás hihető legyen. Görgey Etelka, írói nevén Raana Raas ezt fejlesztette tökélyre az Időcsodákkal. Ennek a sorozatnak az első kötete az Elágazó utak, ami egy ponton, az egyik szereplő döntése miatt elválik a Csodaidőktől, és elképzelhetetlen távlatokat nyit ezzel.

Az Időcsodák-tetralógia ugyanis nem csak egy bőrlehúzás a szerző kedvenc univerzumáról, hanem annak kitágítása, olyannyira, hogy szereplői a végére teljesen más utakat járnak be. Az alapok, a keret változatlan, viszont a világ és a szereplők sokkal árnyaltabbak, a jellemek húsbavágóbbak, és a Csodaidőkben megismert társadalmi berendezkedéssel, a Kavennel kapcsolatos ismeretek is sokkal bővebbek. A világ tehát kitágul, és magához igazítja a szereplőit is. Mindezt a szerző ismét kitűnő érzékkel tárja az olvasója elé.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Régi ajánló - Raana Raas: Csodaidők – Hazatérők

A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

Raana Raas könyvtetralógiájának befejező része, a Hazatérők 2010 nyarán jelent meg, a Shremeya Kft. gondozásában. Őszintén megvallva én egy évig szabályszerűen tűkön ültem, mert a harmadik könyv finoman szólva is függővéggel ért véget. 

A kötet cselekménye a harmadik kötet vége után négy évvel veszi kezdetét. A háború tovább dúl, miközben a szereplőknek a személyes tragédiáikkal is meg kell küzdeniük. A Kaven puszta léte teljesen veszélybe kerül. A CSU folytatja a közösség teljes elpusztítására vonatkozó terveit.

Az eseményeket továbbra is Judy, Giin és Yaan szemszögéből 

ismerhetjük meg.

Régi ajánló - Raana Raas: Csodaidők – Árulás

A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

Raana Raas könyvtetralógiájának harmadik kötete, az Árulás 2009 nyarán jelent meg. A kiadás egy kis nehézségbe ütközött, mert az Animus megvált a sorozattól, így egy időre kiadó nélkül maradt. Az írónő végül a magánkiadás mellett döntött, így a könyv a Shremeya Kft. gondozásában jelent meg. Először kérdéses volt, hogy sikerül-e fizikai formában kiadni a sorozat kötetei, de a hűséges olvasótábornak hála lehetővé vált. 

A könyv a második kötet után öt évvel kezdődik. Tűzszünet van érvényben a CSU és a Kaven között, így a szereplők összeszedhetik magukat, és valamelyes rendezhetik az életüket. De ez az állapot nem tart sokáig, és a háború lángjai újra felerősödnek, a második kötethez képest még hevesebben. A Csillagunió megpróbálja bekebelezni a Kaven utolsó védfalait is, ami Paul Martyn révén nagyon eredményesen megy nekik. De aztán a sikeres hadvezért eltávolítják az útból, és a hódítások is megállnak. Viszont a történet nem ilyen egyszerű. Cselszövések sora szövi át az egész regényt, és van, akit végül azok árulnak el, akikre az életét is rábízta volna.

Régi ajánló - Raana Raas: Csodaidők – Kiszakadtak

A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

A Kiszakadtak Raana Raas könyvtetralógiájának második kötete, másfél évvel Az ogfák vöröse után, 2008-ban jelent meg. A másfél éves szünet annyiból nem volt túl szerencsés körülmény, hogy a történet nagyon épít az első regény cselekményére, így még azoknak sem árt feleleveníteni a történetet a könyv elolvasása előtt, akik olvasták az első kötetet. Azoknak, akik először a második kötettel találkoznak, azt tanácsolom, hogy mindenképp szerezzék be az első kötetet is, mert az már olyan összetett és sok szálon fut, hogy sokszor még az előzmények ismeretében is nagyon oda kellett figyelni, hogy az ember megértse a könyv eseményeit.

Míg az első kötetről elmondható volt, hogy lefektette az alapokat, megismerhettük a Kavent és az azon kívüli külsős világot, addig a második kötetre az áll, hogy ez a sorozat „motorja”. Míg az első kötet leginkább egy sci-fi családregény volt, addig a második kötetben egy politikai sci-fit kapunk az arcunkba, amiben erőteljesen felpörögnek az események. Hat évvel járunk az első kötet vége után. A Csillag Unió politikai és katonai vezetésének terjeszkedési tervei egyre nagyobb feszültségeket szülnek, de a háttérben a kaveniek iránti ellenszenv is mozgatja az eseményeket. Ennek középpontjában a kiszakadtak, a kavent elhagyók állnak, akiknek a helyzetét szinte ellehetetleníti a Shee Martyn-féle politika, így nem tudnak beilleszkedni a külsős világba. Viszont a Kaven nem akarja visszafogadni őket. Az ő sorsukon keresztül rajzolódik ki a két fél – a Kaven és a külsős világ közötti – ellentét, amely végül a háború kitöréséhez vezet.

Régi ajánló - Raana Raas: Csodaidők – Az ogfák vöröse

A régebben írt ajánlóim/értékeléseim közül a Csodaidők-tetralógiához írtakat mutatnám meg nektek elsőként. Ezeket még nem Luthien Lovemagic, hanem Grannis néven írtam az azóta megszűnt (maga az oldal sem létezik már) Töviskapu Magazinba. Most egy kicsit leporoltam, és megosztom veletek, hogy akkoriban, 2011 februárjában, milyen cikket írtam. Azért választottam elsőnek Az ogfák vöröséhez írott darabot, mert részletesnek és kellően kidolgozottnak érzem ahhoz, hogy ne maradjon a gépem mélyére elásva. Most már biztosan sok mindent máshogy írnék, és tömörítenék is. Talán ha legközelebb újraolvasom a sorozatot, írok hozzá új értékelést, de addig is álljon itt a 2011. február 7-én befejezett régi változat.

A Csodaidők Görgey Etelka regény-tetralógiájának címe, melynek első kötete, Az ogfák vöröse 2006 decemberében jelent meg az Animus Kiadó gondozásában. A Görgey Etelka név nem sokatoknak lehet ismerős (azóta természetesen ez már biztosan változott), viszont az enahma nicknév láttán sokatoknak felcsillanhat a szeme (Harry Potter fandomos oldalra került fel eredetileg a cikk, ezért erről közelítettem a témához), főleg, ha fanfictionös körökben mozogtatok valamikor. Ami nem véletlen. Ő a magyar Harry Potter fanfiction irodalomban egyik ismert neve. Legismertebb és legnépszerűbb műve a Severitus trilógiája, a Boldog napok apokolban trilógia, vagy a személyes kedvencem a Bolond (ha azt hiszed, vége), mely egy tíz fejezetes kisregény. Aztán hírek kezdtek jönni arról, hogy saját könyvet ír, és jómagam nagyon vártam a könyv megjelenését, amely végül 2006. december 9-én meg is történt. Azért tudom ilyen pontosan, mert ott voltam a könyv dedikálással egybekötött megjelenési partiján, ami nagyon jó hangulatban zajlott.

Az ajánló további része erősen spoileres!

Robin O’Wrightly: Kettős kereszt

Sokáig gondolkoztam, mit írjak erről a könyvről, mert tetszett a téma, az irány, amin a könyv elindult, de a megvalósítás nem volt az igazi, legalábbis a két novella esetében. Főleg a Gyilkos emléknél éreztem ezt. Sok volt a magyartalan szórend, néhol értelmetlen szavak is előfordultak, és egy kis kapkodást is éreztem rajta. A Tinnitusszal nem írástechnikailag volt problémám. Az elsőhöz képest rendben volt ezen a téren, viszont itt az írói megoldást, álom az álomban, éreztem nem túl szerencsésnek. Egyrészt sablonosnak érződött, másrészt kissé becsapottnak éreztem magam a végén.

A regényrészletnél viszont erőteljes minőségi javulás tapasztalható, látszik, hogy a novellák és a regény megírása között sokat fejlődött a szerző, ami jó. Sokat javított nálam a kötet megítélésén. Ami nagyon tetszett az előzetesben az az ötlet, és az, hogy a szerző következetesen valósítja meg. Jó kedvcsináló a teljes regényhez, amire ezután nagyon kíváncsi vagyok.

A szerző könyvhöz készült rajzai is nagyon tetszettek, mert jól kiegészítik a történeteket. Nagyon szeretem a fekete-fehér rajzokat.

On Sai: Szürke szobák; Miogin bázis

A kiegészítő/köztes kötetekkel felemás a viszonyom. Egyrészt időhúzásnak tartom a főcselekmény folytatása előtt/közben/után, másrészt, mivel nem minden esetben tesznek hozzá az adott sorozathoz, feleslegesnek is. A Szivárgó sötétség esetében nem ez a helyzet. A két köztes rész a Szürke szobák és a Miogin bázis egy-egy új helyszín életét mutatják be, illetve a már ismert szereplők új oldalát is, vagy éppen új szereplőket. Mivel rövidebb, és ezáltal, kötöttebb a keret a szerző jobban rákoncentrál a szereplők közti interakciókra. Ez eddig is az egyik erőssége volt, ami a rövidebb terjedelem miatt még jobban kihangsúlyozódik, ahogy a magával ragadó, sodró stílusa is. Kicsiben jobban látszanak ezek az erősségek. Így lett ez a két kisregény az eddigi két legélvezhetőbb köztes kötet, amit valaha olvastam. Még úgy is, hogy a Szürke szobák sokkal jobban tetszett, minta Miogin bázis. Artúr továbbra sem lesz a szívem csücske, de azért várom a nevét viselő harmadik kötetet.

On Sai: Lucy

Ritkán fordul elő nálam, hogy egy sorozat második kötete jobban tetszik, mint a nyitókötet, de a Szivárgó sötétség második kötete a Lucy egy ilyen folytatás. Míg Scarnál kellett jó ötven oldal, hogy behúzzon a könyv, a másodiknál már nem volt erre szükség. Vitt magával a maga elsöprő lendületével, miközben tovább mélyítette a világát, tovább árnyalva a szereplőit. Scar és Don továbbra is nagy kedvencem (Chesterrel kiegészülve), Lucyt és Artúrt is kezdem pozitívabb szemmel nézni, de utóbbi szálában még mindig Márk a kedvencem. Az entitások is egyre érdekesebbek, de leginkább az, ahogy az emberek és mentálok gondolkodnak róluk. Nagyon kíváncsi leszek, hogy alakul ez a téma a továbbiakban. Sok kérdést, elvarratlan szálat hagyott maga után a könyv, a két kiegészítő kisregény ezt csak részben tudta enyhíteni, így nagyon várom már az Artúr megjelenését.

Az első könyv stílusával összehasonlítva ez a kötet sokkal pörgősebb és letisztultabb. Nem érződik rajta az enyhe túlírtság, mint a Scaron. Sokkal feszesebb, ami nagyon jót tett neki. A világfelépítésben is sok minden egyértelműbbé vált, és az is sokkal jobban látszik, hogy mi az entitásokkal az író célja, noha még sok a rejtélyes, homályos momentum körülöttük. Ezek talán nem is lesznek megmagyarázva, mert nem is igazán lehet, de azért látszik a tényleges irány, hogy a szerző mit is akar velük elérni.

On Sai: Scar

Kétszer kezdtem neki a könyvnek, mert az eleje valahogy sehogyan sem akart csúszni. Olyan lassan olvastam, ahogy szerintem még egy könyvet sem eddig, aztán volt egy pont, ahol ez egy csapásra megváltozott. Pontosan tudom hol történt, a 157. oldalon. Az ott induló jelenetsor Scar és Chester között olyan jól van megkomponálva, hogy onnantól kezdve nem tudtam letenni. Nem tudom megmagyarázni, mi bajom pontosan az első majd’ 160 oldallal (talán leginkább Artúr és ami körülötte zajlott, kivéve Márk), de itt olyan éles volt számomra a minőségi váltás pozitív irányba, hogy leírhatatlan. Onnantól kezdve sokkal összeszedettebb a történet. Olyan érzésem volt, mintha a szerző onnantól barangolt volna biztonsággal a saját világában, és ott mutatkozott meg először igazán az egyedi, fanyar humor is, ami illett a könyv hangulatához, a karakterekhez.

A világból az egyik, ami megfogott a különböző entitások (mentálok, Isten, Gonosz) megjelenítése, főleg Istené, aki Scaron keresztül már-már testközelbe került. Olyan közel, hogy olvasás közben nem egyszer éreztem azt, hogy Isten mintha bennem élne. Ez azért nagy szó, mert nem vagyok gyakorló hívő, és Istent sem érzem különösebben közel magamhoz, de ennek a könyvnek valahogy mégis sikerült minket közelíteni. Ugyanígy Scaron keresztül a mentálok is közel kerültek hozzám, főleg Don által, de leginkább a kettőjük közötti kötelék által, ami szintén szépen, megalapozottan volt ábrázolva.

A világ és a karakterek végig jól átgondoltak. Egyedül Artúr szála volt, ami számomra nem volt annyira érdekes, de dramaturgiailag szükséges, így ez már csak szőrszálhasogatás. Ennek ellenére vagy inkább ezzel együtt is egy sodró, jó ötleteke felvonultató, karakterközpontú, egyedi sci-fit kapunk.

Robert Jackson Bennett: Pengék városa (Isteni városok 2.)

Általában egy trilógia középső része nem tudja megközelíteni az első rész színvonalát, mert valami mindig félrecsúszik, vagy mert tipikus középső rész. A Pengék városa viszont egy üdítő kivétel, mert érvényes rá az a közhely, hogy jobb, mint az első rész, ami nem kis teljesítmény tekintve, hogy már az első könyv is nagyon tetszett a világépítésével, történetével.

Ebben a kötetben tovább szélesedik Bennett világa, több minden kiderül az isteneiről, a háború mikéntjeiről, és ezt nem máson keresztül mutatja be, mint az első kötetből kedvenc mellékszereplőmön, Turjin Mulaghesh-sen keresztül, aki ebben a kötetben főszereplővé lép elő. De nem akár milyenné. Már az első könyvnél is kitűnt, hogy amellett, hogy keményvonalas katona tud gondolkodni is, nemcsak pusztítani, és az érzelmi világa is elég gazdag, bár nemigen mutatja ki. Ő nekem a “gondolkodó katona”, bár hogy mennyire értelmes definíció ez azt nem tudom, de az én fejemben így élnek a hozzá hasonló karakterek. Valamiért Paul Martin jutott eszembe róla a Csodaidőkből, ne kérdezzétek miért, talán a múltja miatt. Ugyanazért látom őket sokrétű és értékes karakternek. Katonák, de mégis többek annál.

Szegény Mulaghesh mama ismét rejtélyek és pörgős események közepén találja magát, amiben nem kevés szerepe van az isteneknek és Sigrudnak.

A rejtélyek városa - Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa (Isteni városok 1.)

Már régóta érlelődött bennem ennek a könyvnek az elolvasása, de valahogy mindig elmaradt. Végül mégis a kezembe akadt a könyv és mikor a végére értem egyetlen gondolat járt a fejemben: miért vártam ezzel eddig? Mert jó, sőt, nagyon jó. Az urbanfantasy new weird irányzatának kiemelkedő darabja, amely egy kiváló alapötletre épít. A szerző jól mozgatja a különböző szálakat, jól építi fel a nyomozást, a szereplők kutatása közben fokozatosan ismerteti meg a világot az olvasóval. A felbukkanó történelmi emlékek ezt még jobban alátámasztják, de mivel ezek a történet részei, és ügyesen belesimulnak a cselekménybe, nem érződik direkt expozíciónak.

A világmélyítés mellett említést érdemelnek a karakterek is, akik jól kidolgozottal, mindegyiküknek megvan a maga szerepe a megfelelő helyen és időben. Mindegyikükről annyit tudunk meg, amennyi a történet szempontjából feltétlenül szükséges és ez nagyon jól van így. A történetet áthatja a politikai helyezkedés, a szereplők játszmái mindezt egy olyan városban, amit az Istenek öröksége határoz meg, mindent áthatnak a titkok és rejtélyek, és ahol a lépcsők a semmibe vesznek.

Van lélek vagy nincs lélek? - Ian Tregillis: Géplélek (Fogaskerék-háború 1.)

Ahhoz, hogy beszélni lehessen a könyvről, érdemes besorolni, hogy a fantasztikus zsáneren belül hová is sorolható, mert ez már maga hordozza az egyediségét, legalábbis én még hasonlót eddig nem olvastam. Alapvetően valahol a sci-fi és fantasy határmezsgyéjén helyezkedik el, előbbi az alternatív történelmi sík, utóbbi az alkímia miatt. Az alternatív történelmi síkkal operáló regényeken belül a clockpunk, ahol az óraműszerű fogaskerekes berendezések dominálnak, sci-fik közé sorolható, amit feltuningoltak alkímiával. Ez utóbbi fontos szerepet játszik az egész műben, mondhatni ez az alapvető mozgató rugó. Pontosabban az, hogy ebben a világban a XVII. században elindult tudományos kutatások más irányt vettek, és ebből eredeztethetően itt létezik az alkímia tudománya, amit Huygensnek köszönhetően a hollandok kaparintottak meg és ennek felhasználásával leigázták a világok. A másik hatalom az Új Világba menekült franciák a Vatikánnal karöltve, akik hát, nem igazán erősek a hollandokhoz képest, sőt, a politikai intrikázás még belülről is emészti őket, ennek ellenére valamilyen úton-módon (különleges vegyszerek), mégis kitartanak. Ebből az alapszituációból indul ki a történet, nem is akár hogy.