Láng és Pihe

 

Téli mese a barátságról.

Láng és Pihe

Pihe a földkerekség legszófogadóbb hópihéje volt. Mindig megfogadta az idősebbek tanácsait. Ügyelt arra, hogy rövid pályafutása során minél később érintkezzen a földdel, és próbálta elkerülni a meleg helyeket, amik a vesztét okozhatják. Társaihoz hasonlóan a szél szárnyán vitorlázott, meglovagolva a legjobb áramlatokat, amik a levegőben tartották. Főleg a vadabb fuvallatokat szerette, amik fel-feldobálták. Élvezettel hagyatkozott ezekre a rakoncátlan szelecskékre. Ám ez kis híján nem várt következménnyel járt, mert a szél egyszer csak megtaszította, és majdnem belefújta egy fáklya fényébe. Próbált leszánkázni a fuvallatról, hogy meglovagoljon egy másikat, de az nem engedte, vonta és taszigálta, amibe bele is szédült. Szállt és kavargott, más hópihékhez verődött, elvesztette minden kapcsolatát a valósággal, nem tudta mi lesz vele ezután.

Egyszer csak elállt a szél, és Pihe arra eszmélt, hogy földet, azaz párkányt ért. Rögtön érezte, hogy hóselyem lábai elnehezülnek, de nem adta fel. Megpróbált elvergődni a párkány szélére, hogy újra felrepüljön az egyik fuvallattal, ám a szél visszataszította, egyenesen egy nyirkos, átlátszó anyagnak ütközött. Ismeretlen érzet járta át a nedvesség és hideg mellett.

− Mi vagy te? – kérdezte hirtelen egy hangocska az üveg túloldaláról. Pihe majdnem leszédült ijedtében az üvegről. Kapkodta a fejét, hogy ki szólhatott hozzá, mire meglátta a gyertyát az ablakban, melynek tetején a fáklyatűz kicsinyített változata imbolygott, ami barátságosan mosolygott rá. – Nem kell félned – tette hozzá. – Láng vagyok. És te?

− Pihe – hebegte a hópihe.

− Mi szél hozott erre? – érdeklődött Láng.

− Egy vad fajta, ami láthatólag nem engedi, hogy újra vitorlázzak – panaszolta.

− Miért nem maradsz itt? Kellemes az idő, és örülök, hogy van kivel beszélnem – lelkendezett Láng.

A halál néma pusztasága

Ez az egyperces a Cserno-ZL02 című novellám világában játszódik egy ott nem szereplő karakter szemszögéből.

A halál néma pusztasága

A többiek szentimentális idiótának tartották, de Andrew szeretett ilyentájt feljönni ide. Mindig megállt a védőmező szélén, ami elválasztotta a halál néma pusztaságától és a sejteket szétfeszítő sugárzástól. Még mindig hihetetlennek találta, hogy a védelmen belül simán lélegezhet, de ha pár lépést tenne, a halál várna rá. Igazából az ilyenkor testében zubogó adrenalinért jött ide, úgy érezte, másként már bedilizett volna a bezártságtól és az unalomtól.

Tekintete a lábára tévedt. Talpa alatt zöldellt a fű, ha oldalra nézet kacsák játszadoztak a kis tavon, kellemesen meleg szellő melengette a hátát, a fa, ami alatt állt, megfelelő árnyékot vetett a mesterséges nap elől.

Előre kapta a tekintetét, hogy láthassa az „igazi” felkeltét, ami éppen most kezdett emelkedni a horizonton. Vörös, narancs, lila árnyalatokkal világította meg az éppen szállingózó havat, és a rozsdállt roncsokat, megszínezve az örök nukleáris tél fogságában sínylődő kopár pusztaságot.

Ez volt a másik ok, amiért feljárt ide, hogy sose feledje a védőmezőn kívüli igazságot, és a földalatti ugyanilyen szürke valóság börtönét.

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Esély

Novella arról, amikor két ember egy új esélyt kap.


Esély

Darren

Legnagyobb sajnálatára még nem találták fel a gondolatvezérelt telefont, pedig ezen a reggelen szüksége lett volna rá. Fejben ezerszer végigvette a mozdulatsort, de a karja és a teste nem akart megmozdulni.

– Na, jó, akkor csak lassan és nyugodtan, Darren – győzködte magát, miközben próbálta apránként működésre bírni az izmait. Néhány percig alig történt változás. Az ébresztő hol elhallgatott, hol egyre hangosabban szólalt meg, újra és újra. A feje megfájdult a monoton hangtól, ami növelte a frusztráltságát, de a többi ilyen ébredéshez hasonlóan most sem adta fel. A tétlenül fekvés nem az ő sportja volt. Az erőlködés eredményeként újabb pár perc után sikerült megmozdítani a lábujjait.

– Ez az! Gyerünk! Most ti jöttök! – Szuggerálni kezdte a két kezét. Először csak az első ujjperceit sikerült behajlítania, majd fokozatosan a többit is. Újabb percek elteltével sikeresen ledobta magáról takarót, utána felkönyökölt, végül ülő helyzetbe nyomta magát az ágyon. A műveletsor végére a pizsamája teljesen a testére tapadt, és úgy izzadt, mintha már túl lett volna a napi gyógytornán. Éppen kinyomta a telefonját, mikor meghallotta az ajtó felől a csengetést. Amanda megérkezett.

Volt társa a kelleténél jobban aggódott az egészségéért, így majdnem minden reggel meglátogatta, valamint előszeretettel engedte be magát mások lakásába, ami az FBI-osok esetében idült szakmai ártalomnak számított, így nem hibáztatta érte.  A betegsége súlyosbodása óta ugyanis nem nagyon mozdult ki az FBI San Franciscó-i irodájának lakószárnyából, ezért általában a nő jött hozzá.

– Darren, még mindig ágyban vagy? – robbant be Amanda a szobába, nem volt erénye a kopogás.

– Ma nem vagyok formában, Am – motyogta. – Bár azért kopoghattál volna – tette hozzá a rend kedvéért.

– Várj, segítek! – Az ágyhoz lépett, és besegítette a tolószékébe. – Boldogulsz a fürdőszobában vagy kell segítség?

– Azt hiszem, menni fog – Meg kellett mozgatnia az ujjait párszor, hogy hajtani tudja a széket, de végül sikerült elindulnia.

– Jó. Addig készítek valami reggelit.

Mire Darren végzett, barátja elkészült a reggelivel, és a szokásához híven már rohant is. Újra egyedül maradt. Ideje volt munkához látnia. Ráhalmozta a reggelit egy tálcára, és rakományt az ölében egyensúlyozva a nappali jelentős részét elfoglaló íróasztalához gurult. Félretolt pár aktát, hogy helyet csináljon a tálcának a laptop, a tablet és az asztali gép mellett, majd beindította az összes rendszert. A falra szerelt temérdek monitor életre kell. Egyeseken térfigyelő kamerák és műholdak képei jelentek meg, másokon tévéadások, közösségi oldalak. A laptopon és a tableten az FBI belső rendszereit kezdte futtatni. Evés közben átfutotta a feladatlistát, de a már folyamatban lévőkön kívül nem kapott új feladatot; a legutóbb esedékes személyi profilelemzést tegnap adta le, így nem volt sürgős elintézni valója, a meglévők meg még várhattak. Teendő híján percekig meredt maga elé, míg meg nem látta a headsetét. Ez eszébe jutatta egyik kedvenc hobbiját, és a fülest felvéve már fel is csatlakozott az egyik helyi lelki segélyvonal hálózatára, mert késztetést érzett, hogy segítsen az embereken, még ha ezt csupán szavak segítségével tehette csak meg. Várt a megfelelő alanyra. Pár szórakozó után egy Linda Smith nevű nő jelentkezett be a vonal másik végén. Hangja elmosódottan szólt, és csak úgy áradt belőle a reménytelenség. Hallatszott, hogy kora délelőtthöz képest a kelleténél többet ivott. Az elmúlás áradt felé a szavakból, melyeket a nő folyamatosan zúdított rá. Darren elhatározta, hogy valahogy segíteni fog ezen a nőn.

– Miért döntött úgy, hogy öngyilkos lesz, Linda?

– Mer’ nics má’ seki… ők halottak. – A zavaros beszédbe szipogás vegyült.

– Kik? – kérdezte Darren, hogy szóval tartsa, miközben szám alapján lenyomozta a hívót. A vonal végén közben csend honolt. – Ne hagyjon magamra, Linda. Tudja én is egyedül vagyok, mint maga – mondta az igazságnak megfelelően.

– Nem hiszek magának – jött a válasz meglepően tisztán, ami annyira nem tűnt jó jelnek, mert gyakorta tapasztalta, hogy az öngyilkosok a döntő tett előtt hirtelen határozottá válnak. Közben megtalálta, amit keresett. Az aktában az állt, hogy a nő fél éve veszítette el a férjét és a gyerekét. Autóbaleset. Azóta alkoholproblémákkal küzd, kirúgták a munkahelyéről és most alkalmi munkákból fedezi a piaszükségletét. Valamit tennie kellett.

– Elmondaná, kiket veszített el? – próbálkozott újra, de nem jött válasz, csak zokogás hallatszott. – Hahó, Linda, itt van még?

– Igen.

– Beszélne róla?

– Nem… nem tudom megtenni… én… – Csend a vonal végén.

– Linda?

– Holnap is hívhatom?

Greg úgy meghajtotta, hogy újfent meg kellett állapítania, hogy a fizikoterapeuták szadisták. Ráadásul aznap Amanda is velük edzett, és még lelkesen biztatta is. Ennek eredményeképpen annyira fáradtnak érezte magát, hogy legszívesebben visszafeküdt volna aludni. Egy dolog vette rá arra, hogy mégis munkához lásson: várta Linda hívását. Az elmúlt egy hétben minden nap beszéltek hosszabb-rövidebb ideig, és kezdte élvezni a nővel való beszélgetéseket, annak ellenére, hogy többnyire az első beszélgetésükhöz hasonlóan zajlottak, de azért néha voltak józan pillanatai is. Ma pont egy ilyen pillanatot fogott ki.

– Ahogy hallom, jobban vagy – próbált biztató hangot megütni, de a derekába nyilalló fájdalomtól gyengére sikeredett.

– Te viszont fáradtnak tűnsz – jegyezte meg Amanda. Hangját aggodalom színezte.

– Á, semmi vész, csak edzés közben meghúztam a derekamat. A barátaim erőltették rám, mert mindig csak ülök.

– Miért, mit csinálsz?

– A barátaim szerint kockamelót.

– Csak nem informatikus vagy? – Darren most először hallott lelkesedést a nő hangjában.

– Valami olyasmi. Adatelemző. Cégeknek készítünk felméréseket. Te mivel foglalkoztál azelőtt, mielőtt… – Nem akarta megint felhozni a tragédiát, így inkább félbehagyta a mondatot, de a nő nem vette fel a dolgot.

– Programozó. Több játékfejlesztő cégnél is dolgoztam. Például benne voltam az egyik South Park-játék fejlesztőcsapatában.

– Tényleg? Az utóbbi kettőt kipróbáltam, de az első jobban tetszett.

– Lefogadom, hogy Cartman mellé álltál, ugye?

– Most lebuktam.

Linda nevetése egész napra feltöltötte energiával.

Donászi Franciska: Csókvírus

Tavasszal volt szerencsém elolvasni az írónő előző könyvét, a Kalandozásaim Budapesten című blogregényt, és így utólag nagyon örülök, hogy ez így esett, mert másképp biztosan nem találok rá a novelláskötetére. A Csókvírus a címmel ellentétben nem éppen egy csöpögős romantikus mű, noha romantikus színezet is fellelhető benne, de inkább arról mesél, hogy milyen arcai vannak a szerelemnek, és hogy hogy éli meg ezt egy harmincas éveiben járó nő, aki úgy érzi, hogy nem jutott sehová sem az élete. Ebből kifolyólag telve van a mű iróniával és szomorúsággal, de vidám és önfeledt pillanatokkal is. Végig igazi hullámvasút. A szerző már megismert közvetlen stílusa itt még erősebb, ami még szimpatikusabbá tette számomra. Az is feltűnt, hogy ezek az írások, talán az eltelt idő miatt is, érettebbek, mint a blogregényben, de ugyanakkor valamiképp az abban elindított gondolatmenetet folytatja, noha nem tényleges folytatás, és a szerző is változott a húszas éveiben írt történetek óta. Jellemző a kötetre, hogy az utolsó mondatok könyve, több olyan novella is volt, amiben nagyon intenzív volt a lezárás. Kedvencem a kötetzáró, Gábriel című novella lett, valamiért az került a legközelebb hozzám, annak a legerősebb az érzelmi töltete. Amit enyhe negatívumnak éreztem, néhány novellánál, hogy megszakította az addig jól felépített gondolati ívet, hol visszaemlékező tartalma, hogy nem a megfelelő sorrend miatt. Ez az adott szövegek értékén nem ront semmit, de megkavarta számomra a kötet egységét.

A novellákról a véleményemet lentebb bővebben is olvashatjátok. Nagyon köszönöm a szerzőnek az e-könyvet és az előolvasási lehetőséget.

Berek Edit: Pokoltúra

Sokat gondolkoztam ezen a könyvön, mert nagyon feldühített, és nem akartam méregből értékelést írni, mert az sose jó. Azonban így több nap elteltével sem látom jobbnak a könyvet, nem találtam utólagos értelmet, tanulságot, ami megszépíti. Dühöt sem azért váltott ki belőlem, amiért jogosan kiválthatott volna, hanem mert klisés, sztereotíp, méghozzá szélsőségesen az. Írástechnikailag vannak benne jó megoldások ( pl.: az első és a záró jelenet kerete), de a történetvezetés miatt sok helyen szétesik az egész, illetve unalmas, de ami a legélvezhetetlenebbé teszi, az az, hogy tömény. 230 oldalban túl sokat akar meríteni, túl sok témát hoz fel, amikhez a kifejtés mélysége és a terjedelem kevés.

A másik a karakterek: míg a női karakterek jól sikerültek, addig a férfiak, főleg az apa karaktere, hát… nagyon nem. Egy hisztérikának megírt női karakter megirigyelhetné a jellemét, és ez sajnos nem pozitívum. Ebben a karakterben semmi férfiasság nincs, annak ellenére, hogy annak van megírva. Másrészt nagyon sarkítottan ő a rossz, szinte egy jó tulajdonságot nem említ meg a karakterről a szerző, ami teljesen hiteltelenné teszi, sőt, együgyű, ami egy vezető pozícióban lévő embernél elképzelhetetlen. Bár itt felmerül, hogy csak az érzelmi intelligenciája alacsony, csakhogy ennek a karakternek ez szinte zéró volt, ami már megint hiteltelen egy vezető pozícióban lévő embernél. Meg különösebben intelligensnek se mondanám az olvasottak alapján. A karakterek közül még úgy a kamaszlány, aki hitelesen volt ábrázolva, akin látszott, hogy van mélysége.

Be kell, valljam, a fülszöveg alapján egy korrekt haldoklás történetre számítottam, de egy elég nagy káosz kerekedett belőle, amit sajnálok.

Véráldozat

Véráldozat

A vér a világ éltetője. Az új olaj. Újabban ez tartja fenn a fejlődést, immár környezetszennyezés nélkül. Nem fantasztikus? A 2140-es évek forradalmi áttörése, a vér, mint új energiaforrás. Az új adó. Életek megrontója, az új rák, amely életeket pusztít. Újságíróként sokat írt erről; a vérüket áldozó, kiszipolyozott emberekről. A cikkeket írva úgy gondolta, hogy ő és a családja érinthetetlen, hogy ők nem lesznek betegek, nem adósodnak el, és a vérüket nem kell gyógyszerre vagy pénzre váltani. Most mégis itt volt egy üvegtartály előtt, és a földet bámulta. Tenyere remegett a hideg felületen, képtelen volt az üveg túloldalán álló két emberre nézni. Akiket elárult és most feláldozni készült, hogy az, akit mindennél jobban szeret, élhessen.

− Legalább a lányodat ments ki innen – könyörgött a nő, aki olyan távolinak tűnt, hogy nem tudott többé a feleségeként gondolni rá, mert csak így tudta elengedni.

− Tudod, hogy nem lehet. Miatta…

− Apa! – A lánya szemébe nézve elbizonytalanodott, egy pillanatra majdnem megfeledkezett arról, hogy mi a célja, kiért csinálja. Az a szempár majdnem megtörte. De csak majdnem. Újra leszegte fejét, elvette a kezét az üvegről és ökölbe szorította.

− Kezdhetik!

Valahol az épület mélyén megnyomtak egy gombot. Csövek vágódtak a két remegő alak testébe. A fájdalmas sikolyra felkapta a fejét.

− Kérlek! Kérlek! – hajtogatták folyamatosan. – Kérlek… Kér… lek… Kér…

Elhallgatott a könyörgés, ahogy az éltető folyadékot elszívták a két ártatlanból. Ő pedig csak nézte őket, és semmit sem érzett. Az a két roncs már nem a felesége és a lánya volt, csupán eldobható szemetek. Egyszerű áldozatok azért a másikért, akire mindenkinél jobban szüksége volt.

− A kisfia megkapta a gyógyszereket, hamarosan magához tér – közölte egy érzelemmentes női hang. Ez elég volt a férfinak, hogy elforduljon a két elsorvadt alaktól, és a kórház gyerekosztálya felé vegye az irányt. Még halotta, hogy a testek a szemétledobó falának csapódnak, de már semmit nem számítottak neki.

− Épp jókor ért ide – közölte vidáman egy nővér, amint belépett a fia szobájába. – Most ébredezik.

Minden érzelem egyszerre szakadt fel belőle. Öröm, bánat és gyász. Ahogy magához szorította a fiát, tudta, hogy most már minden rendben lesz. Komolyan hitt ebben.

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

A fiú választása

A fiú választása

Peti a függöny suhogására ébredt, ami a műszerek pittyegésének zaján is áthatolt. Ha képes lett volna mozogni, akkor valószínűleg kiugrik az ágyból ijedtében, de így csak az ujjai rándultak meg kissé. Már a szülei kezét sem tudta megszorítani napok óta, a szemét is csak néha tudta kinyitni. Annyira fáradt és elgyötört volt a betegségtől, hogy már csak a halált kívánta. A szüleit azonban mégsem tudta ott hagyni, ezért maradt.

− Jobb lenne nekik − folytatta a gondolatmenetét egy hang, amiről nem lehetett eldönteni, nőhöz vagy férfihoz tartozik-e.

A tizenöt éves fiú szeme felpattant.

− Ki… Mi vagy te? – kérdezte, döbbenten bámulva az ágy végénél álló fénylő, meghatározhatatlan alakú lényre.

− Tündér vagyok.

− Tündérek nem léteznek.

− Pár éve még nem ezt hitted.

− Akkor még kicsi voltam. Álmodom?

− Nem, távolról sem.

− Miért jöttél? Én… − Akkor vette észre, hogy már ül, és szinte teljesen jól érzi magát. − Meggyógyultam?

− Sajnos, nem. Azért érzed magad jobban, mert adtam az erőmből.

− Miért?

− Hogy beszélhessünk.

− Miről?

− A továbblépésedről. Választanod kell, hogy most velem jössz és csatlakozol a kiválasztottak közé, hogy a haldoklók átsegítésével foglalkozz, míg világ a világ, ahogyan én is, vagy még pár napot itt maradsz, és halálod után elenyészel a semmibe.

− A halál után nincs semmi?

− Akiket nem válasznak ki Segítőnek, azoknak a lelkei egy olyan dimenzióba kerülnek, ahol sötétség veszi őket körül, és nem érintkezhetnek senkivel addig, míg újjá nem születnek. Ez a megtisztulás, ami több száz évig tart, mígnem az eredeti lélek teljesen elfelejti, ki is volt. Téged viszont a Tündérkirály kiválasztott, hogy Segítő légy.

− Én… én még nem mehetek el. Jövő hónapban lesz a bicikliverseny, nem hagyhatom cserben a fiúkat a csapatból csak úgy. És a… és a… szüleim… − Könny futotta el a fiú szemét.

− Nem maradhatsz.

− Nincs esély rá, hogy… hogy meggyógyuljak?

− Nincs. Na, hogy döntesz? Teljes megtisztulás, vagy örökkévalóságig való szolgálat?

− Miért választottak ki?

− Ki tudja? A Tündérkirály nem osztja meg a döntései okát. Mi a válaszod?

Peti lehunyta a szemét, egy pillanatra a gondolataiba mélyedt, végül határozottan a lényre nézett.

− Veled megyek.

− Jól van. Feküdj vissza az ágyba, és hunyd be a szemed.

− Láthatom még a szüleimet? – vetett egy utolsó, reménykedő pillantást a tündérre.

− Talán néha láthatod őket odafentről.

A fiú engedelmeskedett. Miközben érezte, hogy egyre gyengül, testét jóleső melegség járta át. Szemhéjain át érzékelte, hogy fény tölti be a szobát. Folyamatos sípolás hatolt a fülébe, egy kis fájdalmat érzett, aztán megszűnt minden körülötte. Csak a fényesség maradt, amivé a lelke vált, ahogy átkelt kísérőjével Tündérország kapuján.

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Érzelem körülírás 1. - Gyász

Ez egy régebbi írásom, ami egy olyan játék keretében íródott, ahol érzelmeket, élethelyzeteket kellett körülírni. Akkor a gyász körülírását választottam. A címben az egyes szám azt feltételezi, hogy ezt a szériát folytatom. Még nem tudom, mi lesz belőle.

Forrás: TeSó

Gyász

A viharos szél becsapott a nyitott ablakon, belekapva a hajába. Keze megremegett, és átdöfte a tűt a fehér lepel szegélyén. Ujjából kiserkent a vér, mint az üvegesen előre bámuló szemekből a könnyek. Egy életet sirattak, ahogy az eső siratta a napot. Mégis dolgoztak az izmok. Gépies, monoton egymásutánban mozdult a kar.

A fiatal nő szeme fátylán át nem is érzékelte, hogy elkészült, csak az anyag hullott ki a kezéből, ahogy a férje életének szemei is kiperegtek a homokórából.

Nehézkesen felállt. Megremegett, majd felvette a leplet, aztán elhagyta a szobát, és a nappaliba ment, hogy előkészítse szeretett férjét a holnapi temetésre.

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Szállni a darvakkal

Szállni a darvakkal

1946. májusát írtuk. Élénk madárcsicsergés szűrődött be a nyitott ablakon keresztül, amiben nem volt semmi szokatlan, kivéve, hogy ez az apró, fehérre mázolt, kórházi szoba egy kislány mindennapos szenvedéseinek színtere volt. Ugyanolyan törékeny és tehetetlen volt, mint akkoriban a sugárzás összes többi áldozata. Napok óta nem tudott már beszélni sem, arcának rezdülései mutatták, hogy még nem adta fel. Eddig.

A kislány szorítása egyre gyengült a mellette ülő édesanyja remegő kezén, aki a könnyeivel küszködött. De a kicsi már nem félt. Fájdalomtól ködös szemekkel még épp megpillantott egy arra szálló darucsapatot, s tudta, hogy egy pillanat múlva ő is velük repülhet.

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!