Robin O’Wrightly: Anya csak egy van (#Wetoo 3)

Bár Robin O’Wrightly #Weetoo sorozata nem összefüggő darabokból áll, egy dologban mégis megegyeznek. Mindegyik rész egy-egy nehéz témát dolgoz fel, a családdal és az emberi kapcsolatokkal a középpontjában (a Kettős keresztről ITT, a Testcserés számadásról ITT írtam). Nincs ez másként a harmadik kötettel sem. Mi több, talán ez megy bele legmélyebben az emberi kapcsolatok működésének legsötétebb bugyraiba, más szóval az Anya csak egy van nem könnyű olvasmány. Az pedig csak tetézi az élményt, hogy megtörtént esetet dolgoz fel fájó őszinteséggel.

Az egész sorozat különleges helyet foglal el az olvasmányaim között, de talán ez a harmadik rész talált be nálam a legjobban. Ezt a szokásos szókimondó stílus mellett azzal érte el, hogy ez a legkiforrottabb. A szerző stílusa, írásmódja sokat fejlődött az évek során, ami nagyon meglátszik ezen a kisregényen. Nagy örömmel, mégis félve olvastam minden sorát. Örömmel, mert kellemes volt olvasni, és félve, mert Robin O’Wightlynál sosem lehet tudni, milyen nehéz sorsot szán a karaktereinek, illetve ez esetben milyet írt nekik az élet.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Robin O'Wrightly: Testcserés számadás

A Kettős kereszt után már tudtam, hogy mire számítsak az írónőtől, és azt meg is kaptam. Kellő mértékben kemény volt a könyv, misztikummal, humorral, némi cukiságfaktorral és rengeteg erotikával megfűszerezve. Utóbbit kissé soknak éreztem, kevesebb jobb lett volna, főleg a téma komolyságát figyelembe véve. Ezen kívül azonban mindent megkaptam, amit a regény előzetese alapján vártam.

Az nagyon látszik, hogy a szerző sokat fejlődött a #Wetoo első része óta. A stílusa gördülékenyebb lett, jobban olvastatja magát, a történetvezetés is sokkal átgondoltabb, határozottan halad az elejétől a végéig, ami egy jó ívű, lezárt regényt eredményez. Külön kiemelném, hogy mind a történeti, mind az érzelmi ív erős, nem csúszik el sehol, nem csapong. Ritkán olvasok ilyen jó dramaturgiájú regényt. Még, ha az ötletek, amiket az író behoz nem mindig szerencsések, de ív akkor is szilárd. Látszik, hogy az író tudta, hogy mit akart elmondani, és ez nagyon átjött. A másik, amit kiemelnék az a karakterábrázolás. Élő és eleven karaktereket jelenített meg az írónő, akiknek minden apró részletére, tulajdonságára odafigyelt. Érzelmeket váltanak ki, nem maradtam irántuk közömbös, ami szintén nagy erőssége a könyvnek. Ahogy a rajzok is ismét jó kísérő elemei voltak az egyes fontosabb eseményeknek.

Murakami Rjú: Piercing

A Piercing nem egy egyszerű regény, annak ellenére, hogy egy-két délután alatt végigolvasható. Kell hozzá egy bizonyos hangulat meg gyomor. Bár bírom az ilyen típusú történeteket, így nem taglózott le annyira, mint szerintem az író szándékában állt, de azért volt, ahol ledöbbentett. Úgy ír a szerző a gyerekkori bántalmazásról és két áldozaton keresztül annak felnőtt életre való hatásáról, hogy közben szórakoztat. Sajátos humorral és iróniával, amihez sokat hozzátesz a japán közeg és az író gondolkodásmódja. Amit eddig leszűrtem az eddig olvasott/látott japán művekből ez a látásmód több mint érdekes, néhol bizarr és kell nem kevés elfogadás/befogadás a megértéséhez, ahogy azt ennél a könyvnél is tapasztaltam. Alapvetően kedvelem ezt a fajta látásmódot, és ez itt sem volt másként. Egy baja volt az egész könyvnek, hogy nagyon „egylövetű” történet volt, ahogy felfutott az elején, úgy ki is pukkadt a végére. A vége meg tipikusan japán történetvég, és itt most nem mentette meg semmi, mint például az animék többségénél néhány momentum szokta. Egyszer csak nyissz, és kész. Ez nagy szívfájdalmam, mert nem jött olvasás után a késztetés, hogy továbbgondolja, mint általában ilyen végeknél előfordul. Kár érte, mert kb. egy fejezet kellett volna egy jó lezáráshoz.

Jessica Park: Lélegezz velem!

Egy jó darabig kerülgettem ezt a könyvet, mert a borító nagyon tetszett ugyan, de ez nem garantálja, hogy a tartalom ugyanolyan jó, így tologattam. Aztán ez a könyv is bekerült azok közé, amit próbaképpen megvettem az ebbe a zsánerbe tartozó könyvek közül. Ha már nyitni szerettem volna errefelé is, miért ne? A fülszöveg alapján az alap téma nem bizonyult rossznak, és alapvetően működött a könyvben is végig, habár megfűszerezték egy sor felesleges, indokolatlan jelenettel. Főleg, az erotikus jelenetek indokolatlan nagy számára gondolok. Volt köztük, ami kellett a történetbe, de volt, amit csak töltőelemnek éreztem. Ennek ellenére, ami nálam nagyon vitte a történetet, azok a szereplők és a lelki problémák leírásai, a téma kibontása. Blythe, Chris, Sabin, Eric, Estelle és Zach mind remek karakterek, és nagyon a szívemhez nőttek. Miattuk vagyok nagyon kíváncsi a folytatásra is. Reménykedek benne, hogy az írónő a továbbiakban inkább a cselekményre koncentrál, és nem a szexjelenetek mennyiségére, mert a stílusát nagyon megszerettem.