Jó
pár művét olvastam már az írónőnek, amikből eddig azt szűrtem le, hogy abban a
fantasy szegmensben, amiben ír, az jól áll neki, és jól is csinálja. Ezért
ennek a könyvnek is úgy indultam neki, hogy ismét kapok egy jó Kae Westa
szerzeményt, és nagyon szeretni fogom. Ez részben így is lett, más szempontból
meg nagyon nem lett az én könyvem, így némiképp csalódás is volt.
Ami
az eddigi írásainál nagyon jó volt és itt is jó, ezek a karakterek. Agrodé,
Vrudla, Szelihé és az Alkotók mind-mind szerethetők, de ami a legfontosabb,
hogy látszik, az író nagyon szerette a karaktereit, és ez az, amit nagyon
szeretek abban, ahogyan ír.
A
megvalósítással voltak gondjaim, pontosabban főleg két dologgal: a
visszaemlékezésnek álcázott töméntelen mennyiségű, egy tömbben hagyott
expozícióval, amik ráadásul végig dőlt, bolhabetűvel voltak szedve, emiatt
nehézkes volt olvasni és a töméntelen mennyiségű ismétléssel, amik „eposzi
jelzőként” akartak az egyes karakterek tekintetében funkcionálni, de valahogy
túl soknak érződött. Mert míg például az Odüsszeiában működött itt nálam nagyon
nem.
