Philip Pullman: La Belle Sauvage

Azóta szerettem volna olvasni Pullmanntől, hogy láttam Az arany iránytű filmet. És hogy miért nem a trilógiával kezdtem? Talán azért, mert jobban érdekeltek az előzmények. Erre pedig A Por könyve első darabja a legjobb választás, noha itt még a trilógia főszereplője Lyra csak egy kisbaba. Viszont nagyon érdekes és izgalmas olvasmány, így végül nem bántam meg a választásomat. Már csak azért sem, mert ez egy nagyon részletgazdag világ, aminek itt egy másik aspektusát ismerhetjük meg, illetve a szerző a politikai hátteret is jobban kifejti, így több karakter már itt a helyére kerül, ami egyenesen meghozta a kedvemet a trilógiához, amit alkalomadtán biztosan el fogok majd olvasni.

De visszakanyarodva a La Belle Sauvage-hoz az tetszett benne a legjobban, hogy a már ismert szereplők is megjelennek, de itt még csak a háttérben, a főhősök mind itt felbukkanó újoncok. Körülöttük zajlik a cselekmény, így a trilógia olvasása nélkül is élvezhető volt a kötet, bár az élmény nem volt hibátlan, és akadtak benne hézagok, amiket a trilógia ismeretében kitölthettem volna, de ennek ellenére ez az előzmény csak még jobban megszerettette velem Az Úr Sötét Anyagai világát.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Kemendy Júlia Csenge: Az időlátók balladája

Kemendy Júlia Csenge nevével először a Kalandra fel! (ITT írtam róla) olvasókönyvben találkoztam, amiben A sötétség, aki félt a gyerekektől című novellája jelent meg. Már akkor felkeltette az érdeklődésemet a gördülékeny stílusával és a szerethető történetével. Aztán megjelent két kisiskolásoknak szóló regénye, Az Anyacsalogató Hadművelet (ITT olvashatsz róla bővebben) és A Bertibátorító Hadművelet (EBBEN a bejegyzésben írtam a könyvről); ezek után az egyik kedvenc szerzőmmé lépett elő, ezért nagyon kíváncsi voltam az ifjúsági könyvére is, amiben szintén nem csalódtam.

Az időlátók balladája a szerző harmadik regénye, és ez minden szempontból meg is látszik rajta. A stílusa még letisztultabb, és az első pillanattól kezdve érezni a szövegen, hogy a szerző otthonosan mozog ebben a műfajban is. A hosszabb terjedelemmel sincs gondja, sőt, az írói eszköztárát sokkal jobban ki tudta bontakoztatni ebben a kamaszoknak szóló történetben. Érezhető a folyamatos fejlődés, és nagyon kíváncsi vagyok, meddig juthat el még az író.

Darvas Petra: Ikrek Mágiája

Kifejezetten szeretem az ifjúsági fantasyket, így örültem mikor a szerző felkért a kötet elolvasására. Az elején kissé bajban voltam ezzel a könyvvel, mert nagyon darabosnak éreztem, és nehezen indult be, de úgy a századik oldal környékén elkapott, és egészen a végéig nem eresztett. A korai döcögést abban látom, hogy a szerző túl sok szereplőt akar bemutatni, túl sok információt akar átadni, és nem találja a ritmust. Aztán magára talál, és onnantól kezdve a világépítési információk is jobban belesimulnak a történetbe, így egy nagyon élvezetes, olvasmányos ifjúsági regény kerekedik ki belőle.

A túl sok szereplő miatt az elején senkit nem tudtam megkedvelni, talán csak Garyt a kezdeti esetlensége miatt, de a többiek eleinte közömbösek maradtak, pedig a szerző sikeresen próbálja árnyalni őket, és szépen ki is rajzolódtak a jellemek. Ám a többiek csak később tudtak utat találni hozzám, mikor már letisztultabb lett az információadagolás, és nem vesztem el annyira az infótengerben.

Ecsédi Orsolya: A baj nem jár egyedül

A Pokkernapló sorozat első kötetét, a Meleg a helyzet! (ITT írtam róla) című kötetet nagyon szerettem a főhőse és a bemutatott világ egyedi megoldásai miatt. Ráadásul ezzel a kötettel Ecsédi Orsolya visszanyúlt az első regényéhez, a Cirrus a tűzfalonhoz (ITT olvasható az értékelés). Elsősorban a hangulatuk cseng össze, főleg az előbbi főhős, Goni miatt, aki Cirrushoz hasonlóan saját sütetű suta próbálkozásai révén ér célt. A kötetet élénkség és játékosság jellemezte, ami mosolyt csalt az olvasók arcára.

Ilyen előzmények után nagyon vártam a folytatást. Ám a kezdeti lelkesedésem olvasás közben kissé alábbhagyott. Úgy éreztem, mintha az alapötlet és a naplóregény-koncepció kezdene kifogyni a lendületből, a szerző pedig az ötletekből, mert néhol egészen leült a kötet, és a nem mindennapi megoldásai, vicces helyzetei és sziporkázó humora dacára néhány helyen untam a könyvet.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Ecsédi Orsolya: Sárkányugatás

A Kell egy csapat!-sorozat előző két részét, a Banyavészt (ITT olvashatjátok a véleményem róla) és a Nyanyacraftot (EBBEN a cikkben írtam róla) nagyon szerettem, leginkább a bennük felmerülő fontos témák és a mondanivalójuk miatt. Mindkettőben fontos szerepet kapott a barátság és a csapatmunka, így az összetartás és összetartozás is.

Ebben a kötetben is megvan minden, amitől kiválónak tartottam az előzményeket: sziporkázó humor, versidézetek, sok-sok kaland, fiatalos lendület, tanulság és a történet folyamán megoldandó fontos társadalmi kérdések/problémák. Ez utóbbi kettő a leghangsúlyosabb, de a szerző szokás szerint ezúttal is finoman csepegteti a komolyabb mondanivalót, fokozatosan vezeti szereplőit a történet végkövetkeztetése felé, ami ismét végig a valóság és képzelet határán mozog. A kettő közti választóvonal ezúttal nem olyan éles, sokkal jobban elmosódnak a határok, amivel inkább a Banyavész történetvezetését idézi, és hangulatilag is inkább az első részhez áll közelebb.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Ellyne: Fagyos december

A szerző felkérésére olvastam el a könyvet, de sokáig halogattam. Valamiért mindig hátrébb tolódott a sorban, de tavaly év végén mégis sort kerítettem rá. Az ifjúsági romantikus nem az én zsánerem, de ennek furcsamód már a fülszövege megfogott, mert ennek alapján is éreztem, hogy ez a kötet más lesz, mint az ebben a zsánerben íródottak zöme.

A feltételezésem be is igazolódott. Ahogy fogytak az oldalak, egyre erőteljesebben rajzolódott ki előttem a gondosan felépített, minden részletében kidolgozott történet, amihez határozott írói hang társul. Érződött, hogy ez nem a szerző első műve, meglátszott rajta az írás terén szerzett tapasztalata, a megtanult fogásokat pedig jól építette be a regényébe. A kötet a hangulatokat is kiválóan váltogatja, egyszerre tud komoly és könnyed lenni, és remekül vegyíti ezt a két atmoszférát, miközben a szereplői útját egyengeti. Egy jó ifjúsági regény minden alkotóeleme  megvan benne.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Tiszlavicz Mária: Madarat tolláról

A Madarat tolláról volt az első könyvem a szerzőtől, de ha jobban belegondolok, akkor talán még egy novelláját is volt szerencsén régebben bétázni. Már az első oldalakon látszott, hogy azóta sokat fejlődött, sőt a kötet végére érve csak fokozódott ez az érzés. Ez a kisregény belopta magát a szívembe, megszerettem a szereplőket és magát a történetet. Úgy volt jó, ahogy volt. Három hét szívmelengető története. Lezárt, frappáns szöveg, amit szívesen olvastam volna tovább is.

Hogy miért?

Egyszerűen azért, mert Tiszlavicz Mária elvarázsolt a lehengerlő stílusával. Úgy szippantott be a szöveg, hogy a végéig alig tudtam kivonni magam a hatása alól, vagy csak nagy kínlódás árán tudtam abbahagyni az olvasást. Az egész szöveg könnyed, gördülékeny, játékos, olyannak érződik, mintha a szerzője a kisujjából rázta volna ki, holott ez valószínűleg nem fedi a valóságot teljesen. Nagy tudás van mögötte, továbbá számtalan írókurzus, gyakorlás. Ezt onnan sejtem, hogy volt szerencsém Marcsival egy Szövegboncnok kurzusra járni még 2018 tavaszán, így tudom, hogy akkor hol állt az írói fejlődésben, és ahhoz képest ég és föld a különbség, természetesen, pozitív irányba. A tehetsége már akkor megvolt, de azóta sokkal jobbá vált, ami nagyon érződik ezen a kisregényen.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Kristin M. Furrier: Elvesztett múlt

Az írónőtől először a múlt évben megjelent Az üveggyémánt átka (ITT írtam róla) című kisregényt olvastam. Elvarázsolt közvetlen stílusával, választékos nyelvezetével és kalandos, izgalmas cselekményével. Ezért nagy örömmel fogadtam el a felkérést új könyve, az Elvesztett múlt elolvasására.

A borító  rögtön megadja az alaphangulatot. Egyszerű, de nagyon szép, ahogy a belső illusztrációk is. Mind a borító kivitelezői, mind az illusztrátor igényes munkát végzett. A képek jól illeszkednek a szöveghez, emellett hangulatfestő szerepük is van, és a karakterekről és a helyszínekről is adnak némi támpontot. Utóbbit azért emelném ki, mert látszik rajtuk, hogy hűen tükrözik a szerző elképzeléseit.

Részben itt is megkaptam azt az írásmódot, cselekményívet és ifjúsági történetet, ami a fent említett könyvet olyan olvasmányossá tette. Viszont ez a kötet most nem sikerült olyan átütő erejűre, noha elismerem, hogy e szöveg mögött sokkal több háttértudás húzódik meg, amit kitűnően használ fel a szerző. A történelmi háttér érdekes, a különböző szerkezetek technikai leírásai úgyszintén. Élnek, és jól belesimulnak a történetbe.

Viszont a szerző mostani könyvénél úgy éreztem, nem az igazi a nyelvezet/helyesírás, maradtak a szövegben az olvasást megzavaró hibák, elgépelések, rossz ragozás, jelentéstartalmukban ismétlődő bekezdések. De ennél súlyosabb a nyelvi szint hullámzása, a szépirodalmi és a köznapi (kortárs ifjúsági) nyelvezet között lebeg, amit egy alaposabb szerkesztéssel lehetett volna javítani. Ez kettős érzéseket keltett bennem, mert maguk a kalandok és történeti háttér nagyon tetszett, de a nem egységes írásmód sokat rontott az olvasásélményen.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Louisa May Alcott: Kiasszonyok; Jó feleségek

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat!

Sokat gondolkoztam azon, hogyan is írhatnék a Kisasszonyokról, és végül úgy döntöttem, hogy egymagában nem igazán tudom értékelni ezt a kötetet, mert – a háromévnyi időugrás ellenére – szerves egységet alkot a Jó feleségekkel. Ezért úgy döntöttem, egy cikkben írom le a véleményemet. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a filmadaptációk – mind a 1994-eset, mind a 2019-eset nagyon szeretem – is együtt dolgozzák fel ezeket, ami erősítette bennem, hogy „egy könyvként” kezeljem őket. A történeti ív és a mondanivaló is így teljes, ami szintén a fent leírtakra erősít rá.

Egy filmadaptáció esetében általában szeretem előbb elolvasni az eredeti művet, viszont a Kisasszonyoknál úgy esett, hogy a filmadaptációval előbb találkoztam a tévében, még tizenegy-két évesen, minthogy megtudtam volna, hogy létezik belőle könyv. Akkoriban mondjuk ez nem is foglalkoztatott annyira, és csak később, mikor felrémlettek a filmmel kapcsolatos pozitív emlékeim, ötlött fel bennem, hogy jó lenne elolvasni. Viszont csak a 2019-es feldolgozás mozis megtekintése ösztönzött arra igazán, hogy kölcsönkérjem és elolvassam. A legújabb film ugyanis nagyon jól sikerült, főleg Saoirse Ronan alakításának köszönhetően, így nagyon kíváncsi lettem az alapműre.

Ecsédi Orsolya: Meleg a helyzet! (Pokkernapló 1.)

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat!

Ecsédi Orsolya eddig megjelent könyveit nagyon szerettem (ITT, ITT és ITT írtam róluk), mert modernek és aktuális, a gyerekeket érintő és érdeklő témákkal és problémákkal foglalkoznak, a korosztály befogadóképességéhez illeszkedő módon. Emellett nem kevés humorral és nyelvi játékkal fűszerezi meg a történeteit. Ezen összetevők és előzmények után nagyon vártam a Pokkernapló-sorozat nyitókötetét is.

A Meleg a helyzet! hangulatában a Cirrus a tűzfalonhoz áll a legközelebb, főleg a főszereplő, Goni miatt, mert Cirrushoz hasonlóan ő is más, mint a többiek, és viselkedésével, tetteivel kilóg a hozzá hasonló ördögfiókák közül, amit nehezít, hogy sátán apjának nagy elvárásai vannak főhősünkkel szemben. További párhuzam Cirrusszal, hogy Goni is egyedi módon jut el a saját megoldásáig, és suta próbálkozásai végül célt érnek. Ezért némileg a történeti ív is hasonló a két kötetnél, a szerző jól bevált írástechnikai elemekkel dolgozik, amik ennél a regénynél is működnek, viszont a cselekmény teljesen más, így nem éreztem önismétlőnek. 

L. M. Montgomery: Anne karácsonya

Montgomerytől eddig nem sokat olvastam, inkább csak filmadaptációkat láttam a műveiből. Még régebben a kezembe került néhány rész az Anne-sorozatból, az Anne otthonra talál és az Anne az élet iskolájában című kötetek. Ősszel viszont beszereztem a szerző magyarul megjelent könyveinek nagy részét, így most álltam a polc előtt, és gondolkoztam, hogyan álljak hozzá a munkássága mélyebb megismerésének. Végül addig-addig halogattam, hogy már decembert írt a naptár, így a karácsonyi novelláskötete, az Anne karácsonya mellett döntöttem. Egyrészt pont tökéletes olvasmány volt így az ünnepek előtt, másrészt amúgy is szeretem a novellásköteteket, harmadrészt szeretek egy szerzővel a novelláin keresztül megismerkedni, mert behatóbb első benyomás alakulhat ki az adott íróról több, rövidebb történet által.

Ez LMM-nél is határozottan így volt, még annak ellenére is, hogy a gyűjteményben szereplő novellák nagyrészt egy fősodor mentén íródtak, illetve mindegyiknek hasonló a felépítése, mi több, a tanulsága is. Viszont a szereplők mindegyikben különböznek, ezáltal az alapszituációk és némiképp a hangulatuk is. Azonban néhány közös vonás mégis jellemzi a kötetet. Az egyik ilyen, hogy Montgomery mesélés közben egyben egy adott időszak (19. század vége, 20. század eleje) egy-egy szeletét is megmutatja az olvasónak, és ebből a tizenhat darabkából egy határozott korrajz és helyszínrajz (mindegyik novella a Prince Edward-sziget egy-egy szegletében játszódik) áll össze. Valamint mindegyikben fontos témákkal foglalkozik a szerző. Ezek közül a leggyakoribb a szegénység, a megnemértettség, a magány vagy éppen a megbocsátás. Illetve hasonló karakterek is felbukkannak a novellákban, például Montgomery több történetben is szerepeltet ikreket a főszereplők testvéreiként, vagy egy-egy furcsa nagybácsi, nagynéni is felbukkan. De karakterszinten mégis az jellemzi legjobban az írásokat, hogy mindegyik nagyszámú szereplővel dolgozik, ami miatt az olvasó elveszhetne a részletekben, ha Montgomery nem varázsolta volna őket emlékezetessé valamilyen humoros elemmel, hajviselettel, viselkedéssel.

Urbánszki László: A nyughatatlan

Urbánszki László előszeretettel ír a pusztai népek életéről, legyen az a honfoglalást megelőző időszak vagy épp a posztapokaliptikus jövő. Előbbire jó példa a Honfoglalás-tetralógia, melynek első kötetéről, a Vérszerződésről már írtam a blogon (ITT elolvasható). Ugyanezt a témát viszi egy kicsit tovább, és a Vérszerződés egyik főszereplőjét, Karacsot árnyalja a Karacs – Egy ősmagyar kiskamasz kalandjai című ifjúsági regény lapjain (a bejegyzésem ITT olvasható). Ez utóbbiban megmutatkozik, hogy Urbánszki kiváló mesélő, sőt annyira jól sikerült belehelyezkednie a fiataloknak szóló hangvételbe, hogy észrevehetetlen, hogy nem egy meseíróval van dolgunk. Végig úgy éreztem, mintha mindig is gyerekeknek írt volna. Ez a regénye nálam nagyon betalált, így nagy várakozásokkal álltam neki az újabb fiataloknak szóló regénye, A nyughatatlan – Egy lusta kiskamasz kalandjai a jövő zord világában olvasásának.

Minden főbb benyomásom megmaradt, amit a Karacs esetében is tapasztaltam. A szerző fiatalos írói hangjához gördülékeny történetvezetés párosul, amit pazar humorával fűszerez meg, közben az ifjú főszereplőjét váratlan, embert próbáló kalandokba keveri, amiket csak úgy vészelhet át, ha megváltoztatja a gondolkodását, és lustálkodás helyett elkezdi kamatoztatni a „belé vert” képességeket. De mindenekelőtt a gyerekeknek is befogatható hangvétellel mesél el egy posztapokaliptikus jövőben játszódó, eléggé zord történetet.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Urbánszki László: Karacs - Egy ősmagyar kiskamasz kalandjai

A szerzőtől először a Fogadó a Visongó Disznóhoz című novellát olvastam (ITT írtam az antológiáról, amiben megjelent), amiben megcsillogtatta sziporkázó humorát. Látszott a szövegen, hogy a történelmi korok bemutatása mellett a szórakoztatás is fontos a számára. Ezután a szerző maga kért fel a Honfoglalás-sorozat első kötetétének, a Vérszerződésnek az elolvasására (ITT olvashatjátok a cikket róla), ami egy felnőtteknek szóló történelmi regény. A novellához hasonlóan az író itt is okosan adagolta a humort, kalandok sorába keverte a szereplőit, és végig fenntartotta a figyelmet. A kedvenc szereplőm a húsz éves fiatalember, a vakmerő, de ugyanakkor intelligens Karacs volt, akiről nagyon szerettem volna még olvasni. Nagyon hamar teljesült is a vágyam, mert Urbánszki tollából megjelent a Karacs – Egy ősmagyar kiskamasz kalandjai című ifjúsági regény, ami a Vérszerződésből ismert Karacs egy ifjabb kori kalandját meséli el, abba a korba kalauzolva el ifjú és kevésbé ifjú olvasóit, amikor a frankok még meghatározó tényezőnek számítottak a világtörténelemben.

Megvallom, elsőre a Vérszerződéshez hasonló hangvételre számítottam. Féltem, hogy a szerző nem tudja eltalálni a megfelelő, ifjúsági könyvhöz illő nyelvi szintet, és túlságosan felnőttes lesz a nyelvezet. Szerencsére már az első pár oldalon kiderült, hogy alaptalan volt az aggodalmam, mert Urbánszki kiváló mesélő, sőt annyira jól sikerült belehelyezkednie a fiataloknak szóló hangvételbe, hogy észrevehetetlen, hogy nem egy meseíróval van dolgunk. Végig úgy éreztem, mintha mindig is gyerekeknek írt volna. A fiatalos írói hanghoz gördülékeny történetvezetés párosul, amit pazar humorával fűszerez meg, közben az ifjú főszereplőjét váratlan, embert próbáló kalandokba keveri, amikhez fel kell nőnie. De mindenekelőtt a gyerekeknek is befogatható hangvétellel beszél a honfoglalás-kori viszonyokról és életről. Viszont az is látszik , hogy Urbánszki László hatalmas történelmi háttértudással rendelkezik, amiből ügyesen szelektál, hogy a kamasz olvasói számára is érdekessé tegye a kötetet.

Sirokai Mátyás (szerk.): 2050 – Ifjúsági novellák a jövőből

A Móra Kiadó 2017-ben pályázatot hirdetett ifjúsági és sci-fi novellák megírására. A kiírásban arra kérték az indulókat, képzeljék el, hogy 2050 fiataljainak milyen gondokkal, kihívásokkal kell szembenézniük. Ezzel együtt gondolják végig, milyen lenne az akkori Magyarország, és ábrázolják, milyen lesz 2050-ben a világ. Ebből a kiindulópontból változatos értelmezések születtek, aminek az eredménye ez a Sirokai Mátyás által összeválogatott és 2018-ban a Könyvhétre kihozott antológia lett. A szerkesztő minél szélesebb merítést kívánt nyújtani a szépirodalmi igénnyel megírt, kísérletező hangú sci-fi novellákból, a pályázat útján bekerült szerzők mellett a kortárs szép- és fantasztikus irodalom néhány már ismert (elismert), illetve feltörekvő íróját is felkérték, hogy színesítse a kötetet.

Milyen lesz 33 év múlva a kamaszok élete? Hogyan fest majd Magyarország 2050-ben? 13 fiatal író novellája kutatja a jövőt a nagy sikerű, ifjúsági kategóriában Év Gyermekkönyve díjat nyert Jelen! című antológia folytatásában. Ezúttal is a tizenévesek mindennapjai állnak a szövegek középpontjában a szerelmi sztoriktól a családi problémákig, és egészen különös víziókról is olvashatunk. Droidnagyi vagy gumicukorszív? Pacsirta formájú drón vagy virtuális gimi? A 2050 szerzői nem ismernek lehetetlent!

A leírásból kitűnik, hogy a kötet szerzői sokféle és sokrétű témát dolgoztak fel. Szerteágazó irányba kalandozott az alkotó fantázia. De egy dologban mindegyik írás megegyezik: a fókuszukban maga az ember áll, az emberi kapcsolatok, az ember-gép kapcsolat, az ember kapcsolata a világgal, különböző népek kapcsolata egymással vagy éppen a mesterséges emberek/intelligenciák helyzete, illetve, hogy mikortól számít valami embernek. A jövőről alkotott víziók az ember köré épülnek fel: a virtuális iskolák, a virtuális valóságok, a droidok jogai, az örökbefogadás új értelmezése, a migráció a hétköznapok részévé válása, a klímaválság, a gyász vagy éppen a droghasználat. Olyan témák, amik manapság érdekelhetik a fiatalokat, így a kötet maximálisan teljesíti a célját. A felkínált tematika megszólítja a fiatalokat, mert nekik íródott, ugyanakkor ettől nem kevesebb, sőt, ugyanolyan összetett problémákat dolgoz fel, mint egy felnőtteknek szóló gyűjtemény, csak a fiatalok szemén keresztül.

E szempontrendszer szerint két novella kiemelkedett a többi közül. Az egyik Brandon Hackett: Életjáték című műve, amely erős sci-fi alapokról indulva beszél a zaklatásról, és érződik rajta, hogy a szerző a jelenség pszichológiai hátterével is tisztában van, és ezt használja is. A másik kedvencem Jassó Judit: Sors bona című írása lett, ami a migráció problémáját járja körül egy indiai kamasz fiú szemszögéből. Azonban ennél összetettebb a kép, mert megjelenik benne a klímaválság és a körülmények miatt megváltozott örökbefogadási szokások is, ezek pedig különösen érdekessé teszik ezt az írást. Mindkét novelláról elmondható, hogy látszik rajtuk a munka és az adott témában való elmerülés, és van szíve ezeknek a történeteknek. Ez utóbbi az összes novelláról elmondható, de azok valamiért nem fogtak meg ennyire.

Két negatívumot tudnék említeni a történetek kapcsán. Az egyik, hogy voltak bennük kidolgozott jövőképek, megálmodott jövőbeli világok, de a szerzők nem mertek eléggé messzire menni. Ebből kifolyólag a legtöbb írás nagyon „mai” volt, a kortárs technikai fejletségre, vívmányokra épült. A szóhasználat is inkább a mai fiatalokra jellemző. A másik a meghívott szerzők írásaihoz kapcsolódik. Míg egyes írók próbáltak igazodni a kötet tematikájához, és új novellákat írtak a kötetbe, addig mások máshol már megjelent műveket hoztak ide is, amiken érződött, hogy nem illenek a tematikába. Ezen történeteket csak belepasszírozták az antológiába, de nem igazán illenek oda. Azt nem mondom, hogy rossz írások lennének, sőt, mindegyik igényesen, választékosan megírt, írástechnikailag jó szöveg, de nem ebbe a kötetbe valók. Ha ezen írók is új szövegekkel rukkoltak volna elő, még jobb és egységesebb lehetett volna a kötet.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Kristin M. Furrier: Az üveggyémánt átka

Szeretem a jó ifjúsági könyveket, és Az üveggyémánt átka a fülszövege alapján annak ígérkezett. A borítója is gyönyörű, ami még egy löketet adott a kisregény beszerzése felé. Mire eldöntöttem, hogy mindenképp megrendelem, akkorra jött a szerző felkérése, hogy lenne-e kedvem írni a könyvről, ami nem is jöhetett volna jobbkor. Azt is mondhatnám, hogy ez a szerző és a blogger tökéletes találkozása volt. Ilyen előzmények után örömmel kezdtem bele a kötetbe, ami nem okozott csalódást.

Kristin M. Furrier nagy hozzáértéssel nyúlt az ifjúsági regény műfajához. Egy olyan aspektust, a testvéri kapcsolatot fogta meg, ami a jelenlegi fiataloknak szóló könyveknél annyira nem divat, mert inkább a szerelmi viszonyokat vagy éppen az iskolai életet helyezik a középpontba. Azért is üdítő változatosságot jelentett számomra ez a kisregény, mert nem egy külső helyszínen, hanem a főszereplő kamaszok otthonában játszódik, a saját közegükben mutatja be őket, ennélfogva családias hangulatú, karakterközelibb írás. Főleg a két testvér közötti interakciókra fókuszál. Az érzéseik is főleg az apró rezdülésekben nyilvánulnak meg. A kapcsolatukban sok frusztráció bújik meg, amit a szerző egy bonyodalom elébük gördítésével és annak megoldásával kíván feloldani, ami nagyrészt sikeres. Ennek hatására a testvérek jobban megismerik, elismerik és megértik egymást, mint előtte. Ebből következik a történet tanulsága, amit a szerző jól épít fel.

Ecsédi Orsolya: Nyanyacraft

A Kell egy csapat! sorozat első részét, a Banyavészt (értékelésem róla ITT olvasható) nagyon szerettem, így nagyon vártam a Nyanyacraftot. Ezt a kötetet hangulatban inkább a Cirrus a tűzfalonhoz (értékelésem ITT olvasható) érzem közelebb, főleg a számítógépes téma és a játék világának megjelenítése miatt. A rajzok, főleg a lidércek a Cirrusban szereplő vírusokat jutatták az eszembe. Ez számomra különösen jó élmény volt.

Ebben a részben is megvan minden elem, amiért az előző kötetet szerettem: kaland, humor, tanulság és a fiatalokat érintő fontos témák. Ez utóbbi kettő volt talán a leghangsúlyosabb a történetben; ezekre a szerző kellő hangsúlyt fektet az újabb kaland megírása során, de egyiket sem tolja direkt az olvasók arcába, hanem, akárcsak a Banyavész esetében, könnyed humorral és játékos stílusával vezet végig a történeten. Közben értéket közvetít, és a kiskamaszokat érintő fontos kérdésekre is felhívja a figyelmet. Mindezt teszi úgy, hogy ismét a valóság és a képzelet határán mozog, bár a kettő látszólag sokkal kevésbé mosódik össze, és élesebben elhatárolódnak, mint az előző történetben.

A versidézetek is fontos szerephez jutnak, bár a gamer téma miatt talán kisebb mértékben, de azért hangsúlyosan jelen vannak a szükséges helyeken. Az efféle idézetek mellett az egész történeten végigvonuló szimbólumok szerepe is erősebb. Az egészet azonban az ötlet koronázza meg, ennek köszönhetően később sokszor gondoltam végig a történetet. Ennek kapcsán, volt egy nagy adag aha-élményem, és ahogy felfogtam, mire is megy ki az egész könyv, végül már zseniálisnak tartottam. Mindehhez ismét jól illeszkednek László Maya rajzai, amelyek jó kísérői a műnek, a történések érdekes aspektusait ragadják meg.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Catherine Rider: Csók New Yorkban

Néhány éve a szokásommá vált, hogy az ünnepek előtt elolvasok legalább egy karácsony témájú könyvet, és most erre az ifjúsági romantikus könyvre esett a választásom. Egyáltalán nem bántam meg, mert ez a könnyedebb történet nagyon jól esett a sci-fik, fantasyk és komolyabb témájú könyvek után. Amellett, hogy dúlnak benne az érzelmek, és szórakoztató is, azért tudott némi komoly vonulatot is felmutatni. Ez számomra növelte az élvezeti értékét, miközben ki is kapcsolt.

Ez a két szerző érdeme (a Catherine Rider név Stephanie Elliotot és James Noble-t takarja), akik csaknem tökéletes összhangban valósították meg az ötletüket, és mesélték el szereplőik történetét. Látszott, hogy tökéletesen ismerik a megelevenített helyszínt, mert nagyon érzékletesen ábrázoltak minden kis zegzugot, ahol a főszereplők megfordulnak. Emellett a YA vonal sem állt távol tőlük, legalábbis számomra hitelesnek tűnt a két fiatal problémáinak ábrázolása.

Az egyetlen apró szépséghibát az jelentette, hogy nem tudtak teljesen megszabadulni a kliséktől, ami az ilyen történetekben szinte kötelezően megjelenik, ami nem baj, de egy közülük számomra rontott az amúgy kellemes olvasásélményen és előhozta belőlem a kukacoskodó bétát.

A bejegyzés többi része spoilert tartalmazhat!

Lois Lowry: A fiú

A harmadik rész után reménykedtem, hogy a sorozat méltó lezárást kap, de ehelyett elég felemásra sikerült. Az eleje és a vége nagyrészt beváltotta a hozzáfűzött elvárásaimat, de a középső rész nagyon nem. Értem én a funkcióját, de mégis feleslegesnek éreztem, mert ahelyett, hogy elmélyítette volna Cseremester karakterét, amit a Hírvivőben hiányoltam, inkább csak szándékosan arra kanyarította a szerző a cselekményt, hogy ő is szerepelhessen. Nagyon erőltetett volt az a mód, ahogy belekerült. A közepe helyett kifejthette volna inkább a végét jobban a szerző, mert kissé hirtelenek hatott a lezárást. A karakterábrázolást is kissé haloványabbnak éreztem.

Ami jó volt mégis, az a hangulat. A második kötethez hasonlóan itt is sokat javított a könyvön az utánozhatatlan Lowry-i atmoszféra, ami végigvonult az egész köteten. A közepén kívül a cselekménnyel sem volt baj, annak ellenére, hogy a lezárást jobban kidolgozhatta volna a szerző.

Lois Lowry: Hírvivő

A második rész után féltem attól, hogy ebben a részben is csalódom, mert a Valahol messze nagyon nem tetszett. Szerencsére hamar kiderült, hogy ez a rész sokkal jobb, mint a második, noha Az emlékek őrét még ez sem közelíti meg. Nagy erőssége volt, hogy felbukkantak benne szereplők az előző kötetekből, valamint az, hogy a hangulata sokban hasonlított az első kötetéhez. Tetszett még, hogy ebben a kötetben már horrorba hajló elemek is megjelentek, ami feltételezi, hogy az olvasók is a sorozattal nőnek, ami növelte nálam az kötet élvezeti értékét. A főszereplő személye nagyon jó választás volt, habár az elején kissé szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, de a végére kellemeset csalódtam.

Ami az előző részhez hasonlóan nem tetszett itt sem, hogy a cselekmény még mindig nem elég. Sokat javult, de az elsőhöz képest még mindig kevés. Illetve egy bizonyos szereplővel kapcsolatban azt éreztem, hogy direkt nem fedi fel róla az információkat a szerző, mert majd a negyedik részből kiderül. Értem én, hogy szükséges írói fogás, de itt nagyon direktnek és erőltetetnek éreztem az olvasó homályban tartását.

Lois Lowry: Valahol messze

Nagy várakozással kezdtem neki ennek a könyvnek, de nem azt kaptam, amit vártam. Azt tudtam, hogy csak lazán fog kapcsolódni Az emlékek őréhez, és nem is ez volt a baj. Inkább az, hogy üresnek és semmilyennek éreztem, annak ellenére, hogy Lowry ismét hozta az első részből már megszokott nyelvezetet, sőt, részben még a hangulatot is, de mégsem volt az igazi. Valahogy itt hiába voltak színek, az első rész szürke világa mégis színesebbnek, gazdagabbnak hatott. Igazából az is baj volt, hogy alig történt valami. A könyv inkább a közösség bemutatása volt, mint tényleges regény. Valahogy itt a szereplőkért sem tudtam izgulni annyira, mert tudtam, hogy még két kötet hátra van. Ezen a köteten nagyon látszott, hogy jönni fog a folytatás, ami nagyon nem tett jót neki.

Ami miatt mégsem tudom rosszra értékelni, az a főszereplő, Kira karaktere volt. Az ő kitartása engem is arra késztetett, hogy olvassam végig a könyvet, és összességében a negatívumok ellenére végül is megérte. Főleg az első részre tett halvány utalás miatt, amire nem számítottam, és a szerző által teremtett hangulat miatt, amilyet számomra csak ő tud így megteremteni. Ebben utánozhatatlan.