Kristin M. Furrier: Elvesztett múlt

Az írónőtől először a múlt évben megjelent Az üveggyémánt átka (ITT írtam róla) című kisregényt olvastam. Elvarázsolt közvetlen stílusával, választékos nyelvezetével és kalandos, izgalmas cselekményével. Ezért nagy örömmel fogadtam el a felkérést új könyve, az Elvesztett múlt elolvasására.

A borító  rögtön megadja az alaphangulatot. Egyszerű, de nagyon szép, ahogy a belső illusztrációk is. Mind a borító kivitelezői, mind az illusztrátor igényes munkát végzett. A képek jól illeszkednek a szöveghez, emellett hangulatfestő szerepük is van, és a karakterekről és a helyszínekről is adnak némi támpontot. Utóbbit azért emelném ki, mert látszik rajtuk, hogy hűen tükrözik a szerző elképzeléseit.

Részben itt is megkaptam azt az írásmódot, cselekményívet és ifjúsági történetet, ami a fent említett könyvet olyan olvasmányossá tette. Viszont ez a kötet most nem sikerült olyan átütő erejűre, noha elismerem, hogy e szöveg mögött sokkal több háttértudás húzódik meg, amit kitűnően használ fel a szerző. A történelmi háttér érdekes, a különböző szerkezetek technikai leírásai úgyszintén. Élnek, és jól belesimulnak a történetbe.

Viszont a szerző mostani könyvénél úgy éreztem, nem az igazi a nyelvezet/helyesírás, maradtak a szövegben az olvasást megzavaró hibák, elgépelések, rossz ragozás, jelentéstartalmukban ismétlődő bekezdések. De ennél súlyosabb a nyelvi szint hullámzása, a szépirodalmi és a köznapi (kortárs ifjúsági) nyelvezet között lebeg, amit egy alaposabb szerkesztéssel lehetett volna javítani. Ez kettős érzéseket keltett bennem, mert maguk a kalandok és történeti háttér nagyon tetszett, de a nem egységes írásmód sokat rontott az olvasásélményen.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Frank Miller: 300; Xerxes

A Sin City képregények óta tudom, hogy Frank Millernek sajátosan nyers stílusa van, mind szövegileg, mind a rajzolás tekintetében. Néhol enyhén szólva is naturalisztikus és szókimondó, ami hol előnyére, hol hátrányára válik. Személy szerint nekem a Sin City fekete-fehér rajzolásánál sokkal jobban bejött ez a stílus, a noirhoz jobban illett. Ezzel ellentétben a 300-nál kissé sok volt, a Xerxesnél pedig pont az ellenkezője, már-már semmilyen.

Mindenképp el szerettem volna olvasni képregény formában is a történetet, azért, mert annak idején nagyon bejött a 300 filmváltozata, amihez ugyan sokat hozzátett a moziélmény, de még ennyi év távlatából is megmaradt kellemes emléknek. Ennél fogva nagyon kíváncsi voltam az eredeti műre, főleg arra, miként ábrázolták az ikonikus csatát papíron, amit az „Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”– mondat megörökített. Meglehetősen jól. És ha már erre rászántam magam, akkor sort kerítettem a folytatásra, a Xerxesre is, ami sajnos meg sem közelíti a 300 színvonalát.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Urbánszki László: Karacs - Egy ősmagyar kiskamasz kalandjai

A szerzőtől először a Fogadó a Visongó Disznóhoz című novellát olvastam (ITT írtam az antológiáról, amiben megjelent), amiben megcsillogtatta sziporkázó humorát. Látszott a szövegen, hogy a történelmi korok bemutatása mellett a szórakoztatás is fontos a számára. Ezután a szerző maga kért fel a Honfoglalás-sorozat első kötetétének, a Vérszerződésnek az elolvasására (ITT olvashatjátok a cikket róla), ami egy felnőtteknek szóló történelmi regény. A novellához hasonlóan az író itt is okosan adagolta a humort, kalandok sorába keverte a szereplőit, és végig fenntartotta a figyelmet. A kedvenc szereplőm a húsz éves fiatalember, a vakmerő, de ugyanakkor intelligens Karacs volt, akiről nagyon szerettem volna még olvasni. Nagyon hamar teljesült is a vágyam, mert Urbánszki tollából megjelent a Karacs – Egy ősmagyar kiskamasz kalandjai című ifjúsági regény, ami a Vérszerződésből ismert Karacs egy ifjabb kori kalandját meséli el, abba a korba kalauzolva el ifjú és kevésbé ifjú olvasóit, amikor a frankok még meghatározó tényezőnek számítottak a világtörténelemben.

Megvallom, elsőre a Vérszerződéshez hasonló hangvételre számítottam. Féltem, hogy a szerző nem tudja eltalálni a megfelelő, ifjúsági könyvhöz illő nyelvi szintet, és túlságosan felnőttes lesz a nyelvezet. Szerencsére már az első pár oldalon kiderült, hogy alaptalan volt az aggodalmam, mert Urbánszki kiváló mesélő, sőt annyira jól sikerült belehelyezkednie a fiataloknak szóló hangvételbe, hogy észrevehetetlen, hogy nem egy meseíróval van dolgunk. Végig úgy éreztem, mintha mindig is gyerekeknek írt volna. A fiatalos írói hanghoz gördülékeny történetvezetés párosul, amit pazar humorával fűszerez meg, közben az ifjú főszereplőjét váratlan, embert próbáló kalandokba keveri, amikhez fel kell nőnie. De mindenekelőtt a gyerekeknek is befogatható hangvétellel beszél a honfoglalás-kori viszonyokról és életről. Viszont az is látszik , hogy Urbánszki László hatalmas történelmi háttértudással rendelkezik, amiből ügyesen szelektál, hogy a kamasz olvasói számára is érdekessé tegye a kötetet.

Tamási Izabella (szerk.): Harcosok, Vértanúk, Boszorkányok

A Történelmiregény-Írók Társasága 2019-ben egy újabb antológiakötettel jelentkezett, amelyben 16 novella kapott helyet. Az írások időrendi sorrendben következnek egymás után, az ókori Rómától egészen napjainkig, kisebb ugrásokkal az időben.

A főbb gócpontok idején több novella is játszódik, ilyenek voltak I. István és a halála után következő zűrzavaros időszak (Soós Tibor: Konstantinápoly a ködbe vész, Solymár András: Kelepce, Cselenyák Imre: Gellért vértanúsága) vagy a II. Világháború és annak napjainkra is hatással lévő következményei (Trux Béla: Nyulacska, Izolde Johannsen: Lebensborn). Az erről a korszakról szóló novellák különösen jól tükrözik a szerzők személyiségét és látásmódját, a történelmi alakokról alkotott elképzeléseiket. Jó példák erre a Konstantinápoly a ködbe vész és a Kelepce című novella. Míg Soós Tibor inkább egy nyugodt, visszahúzódóbb embernek festi le Imre herceget, addig Solymár András inkább a harcos, irányító énjét ragadja meg. Ezeken kívül az írások megemlékeztek a fontosabb törvénykezésekről, például a boszorkányok létezését tagadó törvényről is (Bónizs Róbert: De strigis vero quae non sunt). Emellett királyokról (Bányai D. Ilona: Az ajándék), egyszerű polgárokról, mindennapi hősökről (Dr. Várkonyi Tibor: A Héttorony őre), költőkről, oktatásügyi reformerekről, művészekről, tudósokról is – hogy csak a legfontosabb témákat említsem.

A kötet legnagyobb előnye pont ebből adódik: széles spektrumból merít, és lefedi jóformán a történelem összes fontosabb eseményét. Mindig is szerettem a történelmet, ezért ez a korok közötti utazás nagyon élvezetes volt számomra. Sok kellemes emlék elevenedett fel a történelmi és az irodalmi tanulmányaimból (Bakóczy Sára: Malvina aranyideje), vagy éppen az érintőleges neveléstörténeti óráimból (Tapodi Brigitta: Kéz, fej és szív), de a kötet kielégítette az alapvetően inkább természettudományos vénámat (Gál Vilmos: Asztaltársaság) is.

Amikor Izolde Johannsen a figyelmembe ajánlotta a kötetet, azonnal feltűnt a cím: Harcosok, Vértanúk, Boszorkányok. Ez a három szó – a történelmi korok múltidézése mellett – meghatározza az alap kulcsszavakat, melyek köré a történetek épülnek. Való igaz, a történetek szereplői e három embercsoport valamelyikéből kerülnek ki, bár nem mindenhol szó szerint. Ezeket a történelmi alakokat olyan oldalukról ismerhettük meg, amikre a szemelvényekből nem nagyon lehet következtetni, hétköznapi emberekként. Még ha a köréjük kitalált események néhol csupán fikciók is a fellelhető forrásokból összerakva, megtoldva a szerzők elképzeléseivel. Ha részletesebben nézzük ezt a három kulcsszót, akkor látható, hogy a szerzők különbözőképpen értelmezték őket. A harcosok egyes történetekben szó szerint lovagokként, katonákként elevenedtek meg, de mások kiléptek ebből az értelmezésből és hétköznapi hősökről írtak, akik a nemes uraikat védték a törökök legrettegettebb börtönében, esetleg a nyelvújításért vagy az oktatás fejlesztéséért küzdöttek (Tapodi Brigitta: Kéz, fej és szív), vagy egyszerűen csak a családtagjaikat (Izolde Johannsen: Lebensborn) vagy éppen az igazságot keresték. A vértanúk közül volt, aki tényleg feláldozta magát egy szerinte jó ügyért, de volt olyan is, aki egyszerűen csak feladta a költészetet, hogy ne támadják többé (Bakóczy Sára: Malvina aranyideje). Aztán végezetül ott voltak a boszorkányok, akik inkább az ármánykodás nagymesterei voltak, mint például a senkinek nem kellő leány, aki házasságra kényszerített egy szerencsétlen legényt (Csikász Lajos: Legényfogó).

Ez a sokféle írói hang és látásmód állt össze egy olvasmányos és érdekes kötetté, amelynek minden története egy-egy különleges utazás. Hol keserédes, szomorú, melankolikus, elgondolkodó, költői (Soós Tibor: Konstantinápoly a ködbe vész, Bakóczy Sára: Malvina aranyideje, Hacsek Zsófia: Swanswell), hol pedig vidám, humoros, tele helyzetkomikummal (Andy Baron: Megkopasztani egy istent, Urbánszki László: Fogadó a Visongó Disznóhoz, Csikász Lajos: Legényfogó). Ez a sok hangulat egyszerre jó és rossz. Jó, mert a történetek színesek, sokféle érzelem van bennük, de rossz is, mert az egymás után következő sztorik hangulata többször is taszítja egymást, ami miatt a teljes szöveg kohéziója néhány helyen megbomlik. Szerencsére ez kevés helyen fordul elő ahhoz, hogy zavaróvá váljon.

A legtöbb novella nyelvezete nagyon szép, nem egy helyen szépirodalmiba hajló, ami miatt nagyon jó volt olvasni őket, mert elmerültem a mondatok, a képek szépségében. Emellett (főleg a humorosabb daraboknál) megjelent a bohókásabb hangvétel, ami oldotta a halálról és vérről mesélő történetek közötti feszültséget. Mindkét kategóriából kerültek ki kedvenceim. Előbbiből Soós Tibor: Konstantinápoly a ködbe vész és Izolda Johannsen: Lebensborn című novelláját, utóbbiból pedig Andy Baron: Megkopasztani egy istent és Urbánszki László: Fogadó a Visongó Disznóhoz című írását emelném ki, mert ezen a négy íráson különösen jól szórakoztam, illetve nagyon megmozgattak, megérintettek. A kedvencek mellett mindkét kategóriában voltak számomra gyengébbnek érzett írások is. Ilyen volt Cselenyák Imre: Gellért vértanúsága és Csikász Lajos: Legényfogó című írása. Előbbinél némileg rontott az összképen, hogy néhol kicsit vontatott volt, és leült, ahol viszont beindultak az események, ott faltam a sorokat. Jobb lett volna egy kissé egyenletesebbé tenni a szöveget. Utóbbinál úgy éreztem, mintha két külön történetet olvastam volna, ahol az első lány története teljesen félbemaradt. A történet eleje ilyenformán elhagyható lett volna, mivel azután kezdődött a valódi, sokkal tetszetősebb történet.

A bejegyzés további része spoilereket tartalmazhat!