Egy sorozat folytatásokról sosem könnyű írni, így
nem csoda, hogy eddig halogattam ezt az értékelést. Holott a könyv egyáltalán
nem volt kínszenvedés, sőt, sok szempontból jobb, mint az elődje, de ennek
ellenére sem tudtam eddig rávenni magam arra, hogy írjak róla. Egyrészt
időhiány, másrészt ülepednie kellett, ami nem vált hátrányára, így nem foghatom
rá, hogy hirtelen felindulásból éreztem jobbnak, mint az első könyvet.
De mitől jobb ez a rész?
Az első, ami szembetűnt nekem, hogy míg az első rész
a világalapozásával volt elfoglalva, bemutatta a főbb viszonyokat, helyeket,
szereplőket, konfliktusokat, rejtélyeket, addig a második rész elmélyíti azt,
jobban belelátunk Tear és Mortmesne múltjába, abba, hogy Kelsea és a Vörös
Királynő miért az aki, miből gyökerezik a két ország ellentéte, a Vörös
királynő Tear iránti gyűlölete. Néhány rejtélyjel, főleg Kelsea apjának
kilétével, kapcsolatban is kiderülnek plusz információk, ahogy néhány szereplő
múltjáról is. Elkezdte a szálak továbbépítését, de néhányat el is varr, hogy ne
a befejező kötetre maradjon. Jól építkezik tovább a saját világában a szerző.
