Koppány Tímea: A Tóúrnő bajnoka

2025 őszén jelent meg Koppány Tímea Ammerúnia: A Tóúrnő áldása sorozatának harmadik kötete, A Tóúrnő bajnoka, ami egyben a sorozat zárókötete. Így nem meglepő, hogy növeli a téteket, és összefogja az eddigi két kötetben elindított szálakat, hogy néhány remekül megírt új karakter társaságában az eddigi legnagyobb kalandjukra indítsa a régi kedvenceket, akiknek ez már csak egy átlagos hétköznapi nap Baar-Shagŷrban.

A grimdark fantasy elemek még mindig kiválóan működnek, a szarkasztikus humor ezúttal is sziporkázóan üde, Koppány Tímea többnyire továbbra is brillírozik. Kivé a történet közepén, ami kissé leül és vontatottá válik. Illetve akkor, amikor beüt némi túlírtság és önismétlés. De ezt leszámítva még mindig remek szórakozás.

Koppány Tímea: Kristálytolvaj

Koppány Tímea ismét Ammerúnia kietlen, rothadó vidékére kalauzol el bennünket a Kristálytolvaj című legújabb regényében. Még mindig nagyon illik a szerzőhöz a Ködcsempészben (ITT írtam róla) megkezdett útja a fantasy zsánerében,  ennél a kötetnél pedig egyre jobban érződik, hogy piszkosul élvezi a műfajt. Emellett úgy tűnik, megtalálta a helyét a Delta Vision Kiadónál, ami szerintem minden író életében fontos állomás, és ez a szövegen is érződik, mert egy szórakoztató kalandos történetet kaptunk.

A Kristálytolvaj a Ködcsempészhez hasonlóan a grimdark zsánerében maradt a maga antihőseivel, akik ezt tudják is magukról. Feldobta a kötetet, hogy jobban érződött benne A nép igazságát és A rendszer ellenségét (ITT és ITT olvashattok róluk) egyaránt jellemző szatirikus jelleg, aminek mindkét regény sokat köszönhetett. Sőt nekem is megdobta az élményt, mert e művek szeretették meg velem az írónő stílusát, és nagyon örültem, hogy az új kötetében is megjelent. De felesleges attól tartani, hogy ez elnyomta a fantasy világépítést, inkább az atmoszférateremtéshez tett hozzá, ami nagy erőssége a kötetnek.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Jay Kristoff: Empire of the Vampire – Vámpírbirodalom

Jay Kristoff neve nem volt ismeretlen számomra, mert számos könyve olvasásra várakozik a polcomon, de ez volt az első, amit kézbe vettem. Kivételesen engedtem a könyv körül kialakult nagy hype-nak, és meg kell mondjam, határozottan nem bántam meg. Sőt a legjobb könyv volt, amit az év első negyedében olvastam. Nemcsak a dark fantasyként működik, hanem műfajtól függetlenül is megállja a helyét.

Minden szempontból remekül megírt könyv, talán az alkalmankénti enyhe túlírtságot és az elején az olvasóra zúdított rengeteg nevet tudnám felhozni hibaként, bár ezeken gyorsan túllendül az ember, mert a szöveg hamar beszippantja magába, és néhány fejezet után csak azt veszi észre az ember, hogy sodródik az eseményekkel, izgul a szereplőkért, és lenyűgözi a világ.

Más szóval bevezetésként elmondhatom, hogy örülök, hogy Kristoff könyvei közül a Vámpírbirodalom volt az első, amihez szerencsém volt, mert ezzel maximálisan elérte, hogy érdekeljen a többi is, és ne csak a port fogja a polcon (Vihartáncos felkészül). Körülbelül úgy jártam vele is, mint Tchaikovsky-jal Az idő gyermekei elolvasása után: nem túlzok, akár a bevásárlólistáját is elolvasnám. Írom ezt azért, mert Kristoff, akárcsak Tchaikovsky, ugyan nem könnyen emészthető témát választott, viszont a tálalást olyan olvasmányosan teszi, hogy szinte letehetetlenné válik a kötet. Ehhez a választékos nyelvezet, a gördülékeny írásmód, az érdekes és részletgazdag világ és a sokszínű szereplőgárda is nagymértékben hozzájárult.

Koppány Tímea: Ködcsempész

A Koppány Tímea név a többségnek biztosan nem mond sokat, de ha azt mondom, Tarja Kauppinen, akkor annál többen felkapják a fejüket. És igen, a két név egy és ugyanazt az embert takarja. A szerző gondolt egyet, és a harmadik könyvét már saját nevén, a Delta Vision Kiadónál jelentette meg. Érdekes, hogy eddigi könyvei három különböző kiadónál jelentek meg, ami mutatja, hogy zsánerileg széles skálán mozog az írónő.

Az eddigi regényeiben (A nép igazságáról ITT, A rendszer ellenségéről pedig ITT olvashattok) a szatirikus társadalomkritikai jelleg dominált, műfajilag pedig a szépirodalom és a mágikus realizmus (fantasy) határmezsgyéjén mozogtak. Különlegességük volt még a leleményes nyelvi fordulatok és a választékos nyelvezet, na meg a gyilkos humor, amivel nem egy sírva röhögős percet szerzett számomra, de ezzel az olvasási mellékhatással nyilván nem voltam egyedül.

Ezekkel szemben a szerző új kötete merőben más vizekre evez. A Ködcsempész egy vérbeli grimdark fantasy regény, annak minden finomságával és velejárójával együtt, ami önmagában remek ajánlólevél volt nekem, mert szeretem ezt a fantasy alzsánert. Arról nem is beszélve, hogy a szerző ezt a műfajt is ugyanolyan mesterien műveli, mint a szatírát.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Richard Morgan: A végzet barlangjai

Mielőtt hosszú tirádába kezdenék, hogy t. szerző miért rontotta el az általam szeretett trilógiája zárókötetét, inkább csak annyival kezdeném, hogy ezt a kötetet a többedik olvasás nem szépítette meg, mint a második kötetet, ami újraolvasva legalább, hanem még jobban tetszett, mint az első rész. Na, A végzett barlangjaival ez nagyon nem lett így. És hogy miért? Morgan ennél a kötetnél túlzásba vitte a szóhalmozást, és felesleges oldalak garmadáját állította elő, ami néhol unalmas és felesleges is volt, valamint vontatott és nyögvenyelős. Nagyon felerősödtek ebben a kötetben a már a másik két kötetben is észlelhető gyengeségek. Csak míg ott tudta tartani a fókuszt, addig itt ez nagyon nem jött össze. Egy szóval összefoglalva: túlírt.

Mi az, ami mégis megmenti a teljes katasztrófától? Az eddigi részekből ide is áthozott erősségek: a karakterek, a világépítés, az összefüggések, a harcok és rejtélyek. Meg az, hogy a sok mocskos jelenet mellé néha belefér egy-egy megható pillanat meg némi katarzis is. Hab a tortán, hogy ezeket mind a három főszereplőjénél külön-külön produkálja. Különösen tetszett, hogy nyitva hagyja a végét, így esélyt ad minden olvasónak arra, hogy saját maga értelmezése szerint zárja le a történetet. És a lezárás a maga nemében zseniális, számomra a kötet fénypontja.

Richard Morgan: A holtak szava

Megviccelt ez a kötet, vagyis inkább az emlékezetem. Sokkal rosszabbra emlékeztem az előző olvasási élményem alapján, de meglepő módon egész jól elvoltam vele. A hangulat és a stílus, amiért az első kötetet szerettem itt is megvolt, sőt bizonyos szinten ez még jobban is tetszett, főleg úgy hogy tudom, mi a harmadik vége, és így leestek az apró utalások és elrejtett részletek, belső poénok. Mert azok vannak itt dögivel, ahogy vér és egyéb testnedvek meg a szexuálisan túlfűtött jelenetek is. Sőt, a három főszereplő, Ringil, Egar és Archeth is adott, de talán előbbi egy kissé haloványabb, mint az első kötetben, bár jobban meg is tépázzák szegényt mind testileg, mind lelkileg, így ez nem is csoda, bár a velős megállapításai és csak rá jellemző „gázoljunk át mindenem, ha kell” stílusa megmaradt. A világ rejtélyessége úgy szintén, aminek a működéséről itt kicsivel többet megtudunk, de mivel Morgan szereti homályban tartani az olvasóit, így csak éppen egy patikamérlegen gondosan kimért csipetet ad hozzá az eddigiekhez. Ahogy szereplőink is csak egy kicsivel kerülnek közelebb a nekik szánt végkifejlethez.

Ezzel az előbbi mondattal tulajdonképpen át is tértem a negatívumokra, ami miatt mégsem tudom jobbra, bár rosszabbra se értékelni ezt a sorozat közepi kötetet, mint az előzőt. A legnagyobb probléma a túlírtság, aminek előszelét az első kötet értékelésében már említettem. Itt elkezdünk dagonyázni a felesleges betűhalomban, mert t. író ennél a kötetnél már kezdte elveszteni a regénye fölötti gyeplőt, bár kételkedek, hogy egyáltalán volt, aki visszatartotta. A szerkesztői nyíróolló nemigen működött, maximum annyira, hogy még éppen egyben tartsák a dramaturgiai ívet, és végül is ez a regény és a szerző nagy-nagy szerencséje.

Richard Morgan: Az acél emléke

Nem először olvastam ezt a könyvet, de eddig még valamiért nem írtam róla. Így utólag belegondolva ez nem is meglepő, mert nem egy hétköznapi darab. Kissé emésztenem kellett ezt a könyvet, mert nem nagyon olvastam még hasonlót. Az ilyesféle fantasy nem volt az én világom eddig. Hogy ezután az lesz-e, majd a jövő eldönti, habár az igen felé dől a mérleg nyelve, mert ezek a sötét, nem finomkodó történetek nagyon bejönnek nekem. A gusztusomnak pont elég vér és mocsok volt ebben a kötetben, hogy tetsszen. Többedik olvasásra már a részletekre is jobban tudtam figyelni, így észrevettem a finomságokat és az előre utalgatásokat, ami a folytatások ismeretében még szórakoztatóbbá tette az első kötetet, főleg, az egész történet vége miatt.

Ami még nagyon érdekes volt benne, hogy harcos fantasysága mellett eléggé előtérben volt a szexualitás megjelenítése, amit eddig gyér fantasy olvasottságom okán elég újszerű volt nekem, de annál jobban élveztem. Harc, szex, intrika, drog, lelki vívódások. Ezzel kb. összefoglalható a könyv. Bár a karakterek sokat tettek hozzá ehhez az egész egyveleghez megspékelve azt egyéni drámákkal, sötétebbnél sötétebb gondolatokkal. A három főszereplő, Ringil, Egar és Archeth, nem tökéletes, de pont ennek okán szerettem meg őket annyira. A legközelebb talán Ringil került a szívemhez meg a Hollótárs. Szívem csücskei a különleges fegyverek.

Ami nem tetszett annyira, hogy Morgan már ennél a kötetnél is terjengősebb, mint kéne. Sajnos nem mindenhol viszik el a hátukon a karakterek és a világ a történetet, így ezeken a pontokon leül a cselekmény. Egy szerencséje van, hogy itt még kevés az ilyen, így még élvezhető marad.