Tiszlavicz Mária: Madarat tolláról

A Madarat tolláról volt az első könyvem a szerzőtől, de ha jobban belegondolok, akkor talán még egy novelláját is volt szerencsén régebben bétázni. Már az első oldalakon látszott, hogy azóta sokat fejlődött, sőt a kötet végére érve csak fokozódott ez az érzés. Ez a kisregény belopta magát a szívembe, megszerettem a szereplőket és magát a történetet. Úgy volt jó, ahogy volt. Három hét szívmelengető története. Lezárt, frappáns szöveg, amit szívesen olvastam volna tovább is.

Hogy miért?

Egyszerűen azért, mert Tiszlavicz Mária elvarázsolt a lehengerlő stílusával. Úgy szippantott be a szöveg, hogy a végéig alig tudtam kivonni magam a hatása alól, vagy csak nagy kínlódás árán tudtam abbahagyni az olvasást. Az egész szöveg könnyed, gördülékeny, játékos, olyannak érződik, mintha a szerzője a kisujjából rázta volna ki, holott ez valószínűleg nem fedi a valóságot teljesen. Nagy tudás van mögötte, továbbá számtalan írókurzus, gyakorlás. Ezt onnan sejtem, hogy volt szerencsém Marcsival egy Szövegboncnok kurzusra járni még 2018 tavaszán, így tudom, hogy akkor hol állt az írói fejlődésben, és ahhoz képest ég és föld a különbség, természetesen, pozitív irányba. A tehetsége már akkor megvolt, de azóta sokkal jobbá vált, ami nagyon érződik ezen a kisregényen.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Martha Wells: Mesterséges sors

Martha Wells Öldöklő-naplók sorozatával nem igazán kerültünk egy hullámhosszra. Az első részről azt írtam (EBBEN a bejegyzésben olvasható a teljes kritika): „Sablonos, alulírt (túlírt – ez nézőpont kérdése), a karakterek kidolgozatlanok, és ami a legkevésbé tetszett, az a könyv vége. Sokkal jobban ki lehetett/ki kellett volna dolgozni a történetet, vagy lefaragni, hogy egy jó novella lehessen belőle. Ebből sajnos egyik sem valósult meg.” A folytatást ugyan ennek ellenére megvettem, mert akartam még egy esélyt adni a szerzőnek, de sokáig halogattam az elolvasását. A motivációt végül egy molyos kihívás adta meg, amihez pont jó volt a Mesterséges sors. Ezért nem túl bizakodóan, de végül elolvastam.

Az első pár oldal után meglepődtem, mert mintha az írónő stílusát kicserélték volna. Nem volt olyan nyers, száraz, sőt néhol már-már közvetlenné vált. Ez részben Öldöklő változásának köszönhető, de érezhető volt az is, hogy az írónő lazított a hangvételen, bár néhol azért visszaköszönt az első rész merev hangneme. De a stílus dolgábab Wells érezhetően fejlődött erre a kötetre.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Kristin M. Furrier: Az üveggyémánt átka

Szeretem a jó ifjúsági könyveket, és Az üveggyémánt átka a fülszövege alapján annak ígérkezett. A borítója is gyönyörű, ami még egy löketet adott a kisregény beszerzése felé. Mire eldöntöttem, hogy mindenképp megrendelem, akkorra jött a szerző felkérése, hogy lenne-e kedvem írni a könyvről, ami nem is jöhetett volna jobbkor. Azt is mondhatnám, hogy ez a szerző és a blogger tökéletes találkozása volt. Ilyen előzmények után örömmel kezdtem bele a kötetbe, ami nem okozott csalódást.

Kristin M. Furrier nagy hozzáértéssel nyúlt az ifjúsági regény műfajához. Egy olyan aspektust, a testvéri kapcsolatot fogta meg, ami a jelenlegi fiataloknak szóló könyveknél annyira nem divat, mert inkább a szerelmi viszonyokat vagy éppen az iskolai életet helyezik a középpontba. Azért is üdítő változatosságot jelentett számomra ez a kisregény, mert nem egy külső helyszínen, hanem a főszereplő kamaszok otthonában játszódik, a saját közegükben mutatja be őket, ennélfogva családias hangulatú, karakterközelibb írás. Főleg a két testvér közötti interakciókra fókuszál. Az érzéseik is főleg az apró rezdülésekben nyilvánulnak meg. A kapcsolatukban sok frusztráció bújik meg, amit a szerző egy bonyodalom elébük gördítésével és annak megoldásával kíván feloldani, ami nagyrészt sikeres. Ennek hatására a testvérek jobban megismerik, elismerik és megértik egymást, mint előtte. Ebből következik a történet tanulsága, amit a szerző jól épít fel.

Vivien Holloway: Forgandó szerencse

Míg a Mechanikus farkas értékelésében (ami ebben a bejegyzésben olvasható) arról írtam, hogy mennyit fejlődött a szerző az előző kötetekhez képest, addig ennél a résznél inkább visszafejlődést éreztem. Főleg a leírások terén éreztem ezt, mert míg az előző kötetben az írónő részletes helyszínleírásokat tárt az olvasók elé, addig itt ez teljesen visszaszorult, sőt, szinte el is tűnt. A legnagyobb baj az volt, hogy ennek ellenére sem éreztem pörgősnek a cselekményt, mi több, jó néhány helyen leült, és unatkoztam olvasás közben. Emellett azt láttam, hogy ebbe is, abba is belekapott a szerző, csak hogy kiteljen egy kisregénynyi szöveg, a legtöbb történést egyáltalán nem éreztem átgondoltnak, kivéve néhány jobban sikerült fejezetet, ami Harry helyett a Langtonokra vagy Willre koncentrált. Előbbi részeit ugyanis nagyon gyengének éreztem, mintha a karakterével nem tudott volna mit kezdeni a szerző, ezért nem tartom túl jó választásnak, hogy őt is megtette szemszögkarakternek. Will és Winie részei sokkal jobbak voltak. Előbbi még mindig a meg-megcsillanó humorával viszi a történetet, habár nagy sajnálatomra a cselekmény darálása miatt ebből sokkal kevesebb volt, utóbbi pedig lassú, de folyamatos karakterfejlődésével mindig tud újat mutatni. A szerelmi szálak beleerőltetése pedig a legrosszabb dolog, ami ezzel a sorozattal történhetett, főleg, ha maradnak ezek a párosítások, amiket az írónő elhintett. Bár a leírtak ellenére is várom a befejező részt, de remélem, valamelyest visszakanyarodik az előző kötetek stílusához, mert az sokkal jobban állt ennek a sorozatnak.

Robin O’Wrightly: Kettős kereszt

Sokáig gondolkoztam, mit írjak erről a könyvről, mert tetszett a téma, az irány, amin a könyv elindult, de a megvalósítás nem volt az igazi, legalábbis a két novella esetében. Főleg a Gyilkos emléknél éreztem ezt. Sok volt a magyartalan szórend, néhol értelmetlen szavak is előfordultak, és egy kis kapkodást is éreztem rajta. A Tinnitusszal nem írástechnikailag volt problémám. Az elsőhöz képest rendben volt ezen a téren, viszont itt az írói megoldást, álom az álomban, éreztem nem túl szerencsésnek. Egyrészt sablonosnak érződött, másrészt kissé becsapottnak éreztem magam a végén.

A regényrészletnél viszont erőteljes minőségi javulás tapasztalható, látszik, hogy a novellák és a regény megírása között sokat fejlődött a szerző, ami jó. Sokat javított nálam a kötet megítélésén. Ami nagyon tetszett az előzetesben az az ötlet, és az, hogy a szerző következetesen valósítja meg. Jó kedvcsináló a teljes regényhez, amire ezután nagyon kíváncsi vagyok.

A szerző könyvhöz készült rajzai is nagyon tetszettek, mert jól kiegészítik a történeteket. Nagyon szeretem a fekete-fehér rajzokat.

Martha Wells: Kritikus rendszerhiba

Amikor a végére értem a könyvnek, akkor úgy éreztem, ez nagyon nem tetszett. Becsuktam, és csak néztem, és felmerült a kérdés: ennyi? Itt most nem a terjedelemre gondolok, mert ennél rövidebb írást is olvastam már, ami sokkal ütősebb volt, hanem a tartalomra. Ahhoz képest, hogy mennyire vártam ezt a könyvet, és hogy időközben többek közt egy Nebula-díjjal is jutalmazták, amihez gratulálok a szerzőnek, hát, mit mondjak sokkal többet vártam. Mindent egybe vetve közvetlen olvasás után nagyon alacsonyan állt nálam. Aztán mikor kissé eloszlott a csalódottságom, találtam benne néhány pozitívumot, főleg néhány jó ötletet. Például a gyilokdroid szórakoztató műsormániája vagy az, hogy az ősszemszögéből láttuk végig az egészet, ami egy jó megoldásnak tartok az író részéről. Még hellyel-közzel Öldöklő gondolkodását is bírtam. Ezek azonban nem elegek egy igazán jó könyvhöz. A probléma ugyanis ezeken felül veszi kezdetét. Sablonos, alulírt (túlírt – ez nézőpont kérdése), a karakterek kidolgozatlanok, és ami a legkevésbé tetszett az a könyv vége. Sokkal jobban ki lehetett/ki kellett volna dolgozni a történetet, vagy lefaragni, hogy egy jó novella lehessen belőle. Ebből sajnos egyik sem valósult meg.

On Sai: Szürke szobák; Miogin bázis

A kiegészítő/köztes kötetekkel felemás a viszonyom. Egyrészt időhúzásnak tartom a főcselekmény folytatása előtt/közben/után, másrészt, mivel nem minden esetben tesznek hozzá az adott sorozathoz, feleslegesnek is. A Szivárgó sötétség esetében nem ez a helyzet. A két köztes rész a Szürke szobák és a Miogin bázis egy-egy új helyszín életét mutatják be, illetve a már ismert szereplők új oldalát is, vagy éppen új szereplőket. Mivel rövidebb, és ezáltal, kötöttebb a keret a szerző jobban rákoncentrál a szereplők közti interakciókra. Ez eddig is az egyik erőssége volt, ami a rövidebb terjedelem miatt még jobban kihangsúlyozódik, ahogy a magával ragadó, sodró stílusa is. Kicsiben jobban látszanak ezek az erősségek. Így lett ez a két kisregény az eddigi két legélvezhetőbb köztes kötet, amit valaha olvastam. Még úgy is, hogy a Szürke szobák sokkal jobban tetszett, minta Miogin bázis. Artúr továbbra sem lesz a szívem csücske, de azért várom a nevét viselő harmadik kötetet.

Vivien Holloway: Winie Langton történetek 1-5.

Mikor először találkoztam Winie történetével, akkorra az első három kisregény már megjelent, de először nem ragadta meg a figyelmemet. Aztán egyre többet került a szemem elé a Molyon és a Facebookon, így rászántam magam, hogy elolvassam a fülszöveget, amit aztán az első kötet és a kiegészítő novella, A bross követett, és megtetszett a világ. Viszont valamiért mégsem volt ingerenciám arra, hogy tovább ismerkedjek Winie történetével, és elolvassam a többi részt is, noha akkorra már kijött a negyedik, aztán az ötödik kötet is. A miértekre akkor jöttem rá, amikor most gyors egymásutánban elolvastam az összes eddig megjelent részt, és teljesebb képet kaptam a világról, a karakterekről, a szerző írói stílusáról. Főleg első két kötetet, a Mesterkulcsot és a Tolvajbecsületet még nagyon kidolgozatlannak éreztem, legalábbis a folytatásokhoz képest. Először A hóhér kötele húzott be igazán a világba, és ez is lett a kedvencem az eddig megjelent kötetek közül. Ami nagyon észrevehető, hogy a szerző kötetről kötetre fejlődik a leírások, a karakterábrázolás, a történetmesélés terén, így kötetről kötetre egyre jobban tetszett a sorozat, olyannyira, hogy mióta befejeztem a Mechanikus farkast, tűkön ülve várom a folytatást.

Út a megnyugváshoz - 4. fejezet (befejező rész)

4.

Mary

Mary a végtelen kékségbe bámult. Gondolatban messze járt. A szeretteiről szóló emlékek az álmaiból fokozatosan szivárogtak át a nappalaiba. Általában vissza tudta szorítani őket, de ezen az úton már képtelen volt. Attól kezdve, hogy a kapitány odalépett hozzá, minden megváltozott, felerősödött. Az érzések, a vágyódás a szülei után, akiket maga előtt látott, mintha most is itt lennének vele. Beszéltek hozzá, bátorították, hogy ne féljen soha többé semmitől. És ő nem félt, már nem, de még meg kellett várnia a megfelelő időt, hogy találkozhasson velük és Darrennel.

Darren…

Egyik keze automatikusan nyúlt a nyakában lévő medált felé, és a következő pillanatban már a kis virágot szorongatta. A körmei akaratlanul is érzékeny bőrébe vájtak. Ez magához térítette. A szülei és néhai kedvese képe elenyészett, hívó, szívét körülölelő szavaik elhalkultak, hogy átadják a helyüket a jelennek. Kopogtak.

− Szabad! – szólt ki, de nem fordult el a kabin ablakától.

Biztos volt benne, hogy csak az ebédjét hozzák.

− Jó napot, Mary! − A hang megfordulásra késztette. Kingsley arcán aggodalom tükröződött, ahogy az enyhén sápadt, izzadságtól gyöngyöző arcot meglátta, főleg a tegnap esti balul elsült próbálkozás után. – Minden rendben? Sápadtnak látszol. – A férfi betolta a kocsit, és az étkezőasztal mellé állította, majd Mary felé fordult, és egy zsebkendőt nyújtott felé.

Miss Hayes először értetlenül nézett a kapitányra, és nem nyúlt a felkínált kendő után, de hamarosan megértette a férfi gesztusának okát, mikor megérezte az arcán végigfolyó nedvességet.

− Köszönöm – vette el az anyagot −, minden rendben, csak egy kicsit elgondolkodtam, és a nap pont idesütött. Ennyi az egész – válaszolta Mary halvány mosollyal.

Kingsley-t ez a magyarázat nem győzte meg, de nem kérdezett rá, nem érezte úgy, hogy köze lenne hozzá. Belenézett az emlékképektől még mindig kissé fátyolos kék szemekbe. Most nem látott bennük semmit, ami élővé tette volna őket. Mary most távolinak tűnt, megfoghatatlannak. Némán nézték egymást. Végül a férfi törte meg a csendet.

− Arra gondoltam, együtt ebédelhetnénk – kezdte fesztelenül, mintha nem vett volna észre semmit a nő változásából. A karját nyújtotta felé, és Mary szó nélkül belekarolt. Az asztalhoz vezette. – Mit szeretnél enni? Sok mindent hoztam.

− Hm, nem is tudom – gondolkodott el a nő. – Szeretném, ha ajánlanál nekem valamit – mosolygott rá Mary.

Kingsley észrevette, hogy partnere szemébe is visszatért az élet, ami megnyugtatta. Nem vette észre, mennyire fáradtak a nő mozdulatai, mennyire kiáltanak a megnyugvásért, csak a felderült arcot látta, az élet ígéretét. Nem vette észre az elmúlás utáni vágyat a halott mozdulatokban. Talán nem tudta, vagy csak nem akarta látni.

− Mit szólnál a narancsos kacsához eperöntettel? Ez a főszakács egyik specialitása – ajánlotta Kingsley.

− Pompásan hangzik. Különleges napra különleges menü jár – szólt halkan Mary, szinte suttogott, és hangja ismét távolivá vált.

A kapitány keze megállt terítés közben, és érdeklődve nézett a nőre.

− Miért különleges ez a nap? – Alig tette fel a kérdést, azonnal eszébe is jutott a válasz. – El is felejtettem, hogy ma van a Titanic ütközésének százegyedik évfordulója.

− Sok ártatlan lélek veszett oda – tette hozzá a nő.

− Rájuk gondoltál, mikor bejöttem? – kérdezte a férfi.

− Igen. A saját halottaimra, akik magukhoz hívnak engem – tette hozzá, de csak magában; hangosan mással folytatta. – Nagyon szomorú, ami velük történt.

Kingsley bólintott, majd folytatta a terítést. Evés közben nem nagyon esett szó köztük, de ezt a férfi a pár napos ismeretség alatt már megszokta. Ezt a kellemes, otthonos csendet. Nem kellettek neki szavak, egyszerűen jól érezte magát a nő társaságában, de a kellemes percek hamar elszálltak, és a férfinak indulnia kellett, hogy folytassa napi teendőit.

− Sajnálom, de most nem maradhatok – állt fel, és sietve elkezdte a kocsira pakolni az edényeket.

− Segítek – ajánlotta a nő, a hangjából a férfi kihallott némi csalódottságot, meg még valamit. Talán vágyakozást? Nem gondolkozhatott el rajta, mert Mary folytatta. – Mi szólnál hozzá, ha éjjel sétálnánk egyet a fedélzeten? Találkozhatnánk a katasztrófa időpontjában, éjfél előtt húsz perccel.

− Furcsa ötlet, de miért is ne? Szívesen. Akkor este találkozunk – mosolygott a nőre, majd elhagyta a kabint.

− Találkozunk… − suttogta a zárt ajtónak Mary, majd újra az ablak felé fordult.

Gondolatai ismét messze jártak, és már soha többé nem tértek vissza.

Út a megnyugváshoz - 3. fejezet

3.

Mary

− Akkor végeztünk is – állt fel Mr. Higgins, és eltette a végrendeletet.

− Köszönök mindent – állt fel Mary is, és indulni készült, de a férfi még egy utolsót kérdezett.

− Miért választotta őt? – kérdezte az ügyvéd.

Annak ellenére, hogy elfogadta a nő akaratát, még mindig nem értette a dolgot, mert Kingsley Williams idősebb volt ügyfelénél, és nem tűnt logikus lépésnek, hogy épp rá hagyja a vagyonát.

− Ő az egyetlen, akire hagyhatom. Nála lesz a legjobb kezekben – válaszolta a nő.

− Értem, asszonyom.

Röviden elköszöntek egymástól, majd Mary elindult a saját kabinja felé.

Miután bezárta maga mögött az ajtót, papírt és tollat vett elő, és leült a nappali asztalához. Ráment az egész délutánja, mire megfogalmazta a három levelet. Kettőt borítékba tett, egyet pedig szabadon hagyott. Gyengéden végigsimított rajta, és a másik kettő tetejére tette, aztán mindhármat a hálószobába vitte. Az éjjeliszekrényre helyezte őket, a napló mellé. Minden készen állt, hogy nyugodtan elhagyhassa ezt a világot, és engedhessen szerettei hívásának. Ám volt valaki, aki még itt tartotta. Valahol még reménykedett benne, hogy minden megváltozhat, hogy Kingsley képes lesz elfeledtetni vele mindent, és kirángatja a béklyóiból, és akkor ezeknek a leveleknek meg a végrendeletnek nem lesz semmi jelentősége. Akkor még hitte, hogy van visszaútja, és szabadulhat. A múltat azonban nem törölheti el semmi…

Mary azonban nem törődött azzal, hogy a háttérben továbbra is ott van a hívás, ami az ébrenlétbe szökött az álmaiból. Vidáman készülődött az esti bálra, mintha minden rendben lett volna. Felöltötte a világoskék báli ruhát, hosszan igazgatta, mint annak idején, mikor az első báljára készült Kingékhez. Tetszeni akart Kingsley-nek, akarta, hogy tényleg minden jobb legyen, megváltozzon. Élni akart…

Út a megnyugváshoz - 2. fejezet

 2.

Mary

A kalapokat próbálgatta. Nem tudta eldönteni, melyik illene legjobban a ruhájához. Tetszeni akart Darrennek és a fiú szüleinek is. Mindent el akart követni, hogy Kingék ne csalódjanak benne. Ennek a napnak tökéletesnek kellett lennie, az ebédtől kezdve az este rendezett bálig. A bál gondolatára szíve hevesen dobogni kezdett, hiszen ez volt az első, amin részt vett. Családja úgy gondolta, hogy tizenhat évesen már elég idős az ilyesmihez.

− Kész vagy, kislányom? – hallotta anyja kérdését.

Mary még hezitált, mert nem találta meg, amit keresett.

− Mindjárt megyek! – szólt vissza.

Hamarosan megtalálta azt a kalapot, ami illett a ruhájához, és gyorsan lesietett. A szülei a társalgóban várták.

− Mutatok neked valamit, kincsem – mosolygott rá az apja. – Tessék! – nyújtott át neki egy nagy, hosszúkás dobozt.

A lány izgatottan oldotta ki rajta a világoskék masnit, és leemelte a fedelet. A csomag egy gyönyörű báli ruhát rejtett. Olyat, amiről mindig is álmodott. Szemei csak úgy ragyogtak, mikor az apjára mosolygott.





***





Darrennel csak úgy suhantak a többi táncoló pár között. Érezte, hogy arca kipirul, szíve őrülten kalapál. Nem tudta elszakítani szemét a tizennyolc éves fiú tekintetétől. Teljesen rabul ejtette. Hagyta, hogy a fiatal férfi vezessen, ő pedig kábultan követte a mozdulatait.

Mikor elfáradtak, Darren kivezette a bálteremből nyíló erkélyre.

− Gyönyörű vagy, Mary – kezdte pirulva.

− Kö… köszönöm – hebegte a lány, miközben érezte, hogy még jobban elvörösödik.

− Ezt szeretném neked adni – vett elő egy vékony dobozt a zsebéből Darren.

A lány kinyitotta, és elámult. A dobozkában egy virágot formázó medál feküdt egy láncon.

− Ez gyönyörű!

− Fordulj meg! Nézzük meg, hogy áll – mosolygott a fiú.

Mary úgy tett, még a szemét is becsukta. Érezte, hogy két puha kéz ér a bőréhez, miközben bekapcsolja a lánc kapcsát. Az érintés azonban hirtelen halványulni kezdett. Megfordult. Az ajkai sikolyra nyíltak, ahogy a szeretett férfi távolodott tőle, de hang nem jött ki a torkán, csak a szája nyílt egyre nagyobbra, annyira, hogy fájt tőle az arca. Kezeit tűnőben lévő szerelme felé nyújtotta… Soha nem érte el.

− Mary…

− Mary, Mary, Mary…

Darren hangja összekeveredett a szüleiével, és egyre hangosabb lett, mintha vádolnák őt. Összegörnyedt, szemét összeszorította, fülét befogta, de a „Mary, Mary…” szólamok nem csitultak, inkább egyre erősödtek. A belsejéből szóltak. Aztán hirtelen elhallgattak. Azt hitte, vége, de nem volt ilyen szerencséje. Érezte, hogy a bőre alá hatol a hideg. Kipattant a szeme. Jeges, végtelen víztömeg vette körül. Sikoltani akart, de csak víz tolult a tüdejébe, mikor megpróbálta. A jeges folyadék megfagyasztotta a belsejét. A szemei szélesre tágultak az iszonyattól. A hideg tengerben megannyi átlátszó lélek lebegett, és mind őt nézte, de ő csak két ezüstösen csillogó alakot látott, és hiába nyújtotta feléjük a kezét, nem érte el őket. A szülei egyre jobban távolodtak, hallotta, hogy hívják őt, de nem tudott velük menni. Elsodródtak, de ő maradt… Egyedül…


Sikoltva ébredt fel. Az ágyában ült, egyik keze még mindig kinyújtva a semmibe, a másik pedig a nyakláncot szorongatta. Nem fogta fel a környezetét, csak kapkodott levegő után. Hosszú percek teltek el, mire Mary bármit is felfogott a külvilágból. Az első, amit meglátott, a szülei naplója volt, amit az út kezdete óta az éjjeliszekrényen tartott, hogy mindig kéznél legyen. Végigsimított a lapokon, aztán a fürdőbe ment. Kissé rendbe szedte magát, majd kiült a nappali foteljébe a naplóval, és összekuporodva olvasni kezdte.

Út a megnyugváshoz - 1. fejezet

1.

Mary


Mary az íróasztalánál ült, és néhány utolsó utasítást írt bele a jegyzettömbbe. Csak néhány apróság volt, de már nem volt ideje arra, hogy mindent személyesen adjon át Mr. Taylornak, a ház gondnokának és ügyintézőjének. Alig fejezte be, már kopogtak is az ajtón. Nem volt több ideje.

− Szabad! – szólt ki.

Arthur Taylor középmagas, bajszos, jó kedélyű férfi volt. Akkor is mosolygott, mikor benyitott, és belekezdett a mondókájába.

− Miss Hayes, a taxi megérkezett. A csomagját már bepakoltuk, a sofőr csak önre vár – mondta a férfi.

− Köszönöm, mondja meg neki, hogy mindjárt megyek – válaszolta Mary. – Jut eszembe, ez az öné – adta át a kemény borítású füzetet a gondnoknak. – Írtam bele még néhány dolgot. Remélem, nem fog gondot okozni.

− Biztosan nem – vette át a naplót a férfi. – Akkor megyek is, és szólok a taxisnak, hogy várjon – tette hozzá, és kilépett a szobából.

Mary felállt az asztaltól, és körülnézett, hogy nem felejtett-e el valamit. Gyorsan végiggondolta magában, mit pakolt be az útra, és egy bólintással nyugtázta, hogy minden a bőröndjében van. Aztán a hálóból nyíló kis fürdőszobába lépett. Onnan is minden szükségeset elrakott már. Fordult volna kifelé, mikor meglátta magát a tükörben. Egy tincs kicsúszott feltűzött, őszülő, szőkésbarna hajából. Közelebb lépett. A tükörből egy barátságos, halványkék szempár nézett vissza rá, arcát szolid smink fedte, ami eltakarta a mélyebb ráncokat, így inkább ötven körülinek nézett ki, nem pedig hatvanhárom évesnek. Vonásai még mindig hordozták egykori szépségét. Kipattintotta a csatot, és megigazította a haját.

Mikor végzett, visszament a szobába, leakasztotta vékony tavaszi kabátját a fogasról, és a vállára terítette. A táskáját felvéve az asztalról elhagyta a szobát, majd kilépett a kis házból, amit szülei halála után építtetett. Ritkán volt képes felmenni a hatalmas kúriába, mert mindig fájdalommal töltötték el az emlékek, és ennek már több mint negyven éve. Még fiatal, alig húszéves lány volt, mikor a szülei a tengerbe vesztek egyik világjáró útjuk során. Állandóan járták a tengert, hol kalandokat keresve, hol munkájukból adódóan szálltak hajóra, hogy találkozzanak üzleti partnereikkel, és nem egyszer magukkal vitték őt is. Mindig élvezte ezeket az utakat, olyannyira, hogy szülei halála után is sokszor hajóra szállt.

Ez volt az egyetlen dolog, ami még megmaradt a szüleitől, akiket rajongásig szeretett, és az első pár év után, amit a világtól elfordulva, bezárkózva töltött, ő is utazgatni kezdett, és minden évben ugyanakkor, április 10-én elindult a southamptoni 44-es számú mólótól a Titanic Emléktúrára. A sors különös játéka, hogy a szülei pont ugyanazon a napon, április 14-én vesztették életüket, mint amikor a híres hajó katasztrófája évekkel korábban bekövetkezett. Egy vihar következtében a hajójuk elsüllyedt a Titanic roncsaitól nem messze, ezért Mary minden évben megjárta ezt az utat, minden évben arra kereste a választ, hogy miért történt mindez, miért vette el tőle a tenger azokat, akik a legfontosabbak voltak számára. Eddig azonban még nem találta meg a választ, pedig már 2013-at írtak.

A hatalmas ház felé nézett. Emlékei rögtön a felszínre tolultak, de nem engedett nekik. Lesz ideje emlékezni útban New York felé, de most indulnia kell. Elfordította a tekintetét, és azonnal meglátta a taxit. A gondnok a sofőrrel beszélgetett, és mikor meglátta, vidáman intett neki.

− Elnézést, hogy megvárattam – szabadkozott Mary a sofőrnek, mikor odaért.

− Semmi probléma, asszonyom. Indulhatunk? – kérdezte a férfi.

− Természetesen. – Arthur kinyitotta a nőnek a hátsó ajtót. – Köszönöm – biccentett az inasnak, miután beszállt.

− Jó utat! Vigyázzon magára! – köszönt el Mr. Taylor.

− Ön is. Viszlát! – viszonozta a nő.




***

Fűzágak - Epilógus

Epilógus




Narancsvörös villanások játszottak a csukott szemeim előtt. A nap felé nyújtottam a nyakamat, hogy jobban élvezni tudjam a sugarak gyengéd cirógatását az arcomon. Ilyenek voltak az exeteri nyarak, kellemesen melegek, de nem túl forróak, langyos-hűvös délutánokkal, melyek felfrissítik az embert. A ráncok még jobban elmélyültek arcomon, de most már nem éreztem elnyűttnek tőle magam, hiszen csak az időskor hírmondói voltak. Mosoly költözött az ajkaimra, aminek hatására apró redők gyűltek mindkét oldalon a szám szegletében. Nem kellett elképzelnem a kezet, amely óvón szorította meg az enyémet, mert egy valóságos kéz simult a kézfejemre, és osztozott velem minden örömben és bánatban. Jelentőséget nyert akkor a temetőbeli kézszorítás, melyet apám temetésén még nem értettem, de nem kellett sokat várnom rá, hogy megtudjam barátom szándékait.

A folyóparti kunyhó padján üldögéltünk Williammel. A temetés utáni hétvégén történt. Októberhez képest azon a napon melegen sütött a nap, a nyár még utoljára visszaszökött az Exe folyóhoz, hogy még utoljára kimehessünk. Akkor csak Bill kísért el, felajánlotta, hogy velem tölti a napot, így már kora reggel elindultunk. Egész úton szótlan volt, még azután is, hogy bezárta az autót, és bevittük azt a kevés csomagot, amit magával hozott. Akkor sem nagyon szólt, amikor már reggeliztünk, csak annyira szegte meg – ki tudja, miért tett – némasági fogadalmát, hogy még egy kicsivel több tejet kérjen a kávéjába, és mikor végzett, már ment is ki a házból. Nem értettem a dolgot. Legszívesebben rögtön utánamentem volna, de nem tudtam, hogyan kérdezhetném meg, mi bántja, mert még sosem láttam ilyen hallgatagnak és zárkózottnak. Elhatároztam, hogy amíg elmosogatok, kitalálom, mi lehet a baj, de az a pár edény hamarabb fogyott el annál, semhogy rájöjjek a megoldásra. Nem volt mit tenni, elindultam utána. A padon ülve találtam meg. Tétovázva foglaltam helyet mellette. A távolba révedt, látszólag azt sem vette észre, hogy ott vagyok, így csendben ültem mellette. Aztán szinte megijedtem, mikor megszólalt.

− Érezted már úgy, hogy reménytelenül egyedül vagy? – Bill hangjában mély fájdalom és magány bújt meg, ahogy felém fordult. – Próbáltam olyan támaszod lenni, mint Alec, melletted állni, de ez tudom, nem elég.

Nem értettem, vagy csak nem akartam érteni. Ráztam a fejem, de ő folytatta.

− Megkért rá engem, hogy ha ő már nem lesz, gondoskodjam rólad, de… − Megszakítottam keserű szavait.

− Te mindent megtettél, és most is megteszel értem. Nem kell ennél több – bizonygattam, de ő erre csak rázta a fejét. Hirtelen közelebb csúszott hozzám a padon, és megragadta a kezemet.

− Eleinte én is így gondoltam, Marthával együtt nem hagytuk, hogy elvessz a szomorúságban és a fájdalomban, de aztán a feleségem is elment, és én úgy éreztem, nem tudom megtenni, amire Alec kért. Túl sok volt bennem is a fájdalom, és ott voltak a gyerekeid, akik átvették a helyünket, és…

− Nem értelek! – szakadt ki belőlem. Sóhajtott, és egy ideig nem szólt, megpróbálta újra összeszedni a gondolatait, de inkább úgy tűnt, mintha bátorságot gyűjtene, de mihez? Pár perc múlva megtudtam.

−A gyerekeim nagyon aggódtak Martha halálakor, mert magamba fordultam, és még velük sem igazán beszéltem. Majdnem elemésztett a gyász. Végül mégis sikerült felülkerekednem rajta, képes voltam újra érezni, és újra meglátogatni téged. A veled való beszélgetések nagymértékben enyhítették a fájdalmamat, és egyre kellemesebbé váltak a mindennapok. Aztán nem tudom, mikor történt, azt sem, hogyan, de egyszer csak tudatosult bennem, hogy nem mint barát tekintek rád. Mikor ez világossá vált számomra, bűntudatot éreztem, nem szeghettem meg az Alecnak tett ígéretemet, nem vehettem el a barátom feleségét. – Megdermedtem a hallottaktól, annyira meglepett William vallomása, de ő nem vette ezt észre, hanem folytatta. – Aztán a bűntudat elmúlt, az érzéseim irántad megmaradtak, és egyre jobban mélyültek. Nem tudtam, hogy mondhatnám el, azt sem, elmondhatom-e egyáltalán. Az egy héttel ezelőtti temetés viszont rávilágított arra, hogy egyszer élünk, és szeretném, ha életed utolsó szakaszát megosztanád velem. – Ezután nem szólt többet, várta, hogy majd válaszolok, de akkor még nem tudtam. Kifejtettem a kezem az ujjai közül, és berohantam a házba.

Legközelebb órákkal később kerültem elő. A tornácon állt, és a messzeségbe bámult.

− Menjünk ki a folyópartra. Sétáljunk egyet – indítványoztam olyan hangon, mintha délelőtt semmi lényeges nem történt volna, pedig egész idő alatt az általa mondottakon rágódtam, de még mindig nem tudtam, mit gondoljak.

− Menjünk – szólt halkan.

Szótlanul indultunk el egymás mellett. A nap már lefelé járt útján, narancsosan világította meg a folyóparti fákat. Egy darabig mentünk, aztán bevezettem a füzek közé, óvón érintettem meg az ágakat, mindet egymás után, üdvözöltem őket. Csak mentem és mentem, aztán észrevettem, hogy lemaradt. Megtorpantam és visszanéztem rá. Szemeiben szórakozottság bujkált, ahogy figyelt, és még valami élvezet – élvezetét lelte abban, hogy egyszerűen csak nézhet. Örült a pillanatnak. Visszaléptem és magammal húztam. Épp akkor léptünk ki a fák közül, mikor a nap alábukott a horizonton, de én inkább William arcát figyeltem, ahogy vörösen csillan rajta a fény. Az oly ismerős alakot, aki eddig is mindig ott volt nekem, és ezután is itt lehet, ha akarom. Ahogy néztem, egyre jobban érlelődött bennem a döntés, aztán szavakba is öntöttem az elhatározást.

− Nem sokat tudok felajánlani, de amit nyújtani tudok neked, az a tiéd.

Két erős kar hirtelen ölelt körül. Hosszú ideig maradtunk ebben a biztonságot adó ölelésben.

Fűzágak - 3. fejezet

3. fejezet

Még mindig döbbenten ültem a nappali egyik foteljében, amibe még akkor rogytam le, mikor a postás átadta az ajánlott levelet. Miután aláírtam az igazoló szervényt, és elköszöntem a férfitól, megnéztem a címzést: az öcsém neve állt a borítékon. Hirtelen nem kaptam levegőt, a lábam majdnem kiszaladt alólam, de még valahogy sikerült elvergődnöm a nagyszobáig, ahol leroskadtam az első arra alkalmas helyre. Akárhogy és akármeddig néztem a borítékot, a feladónál továbbra is a XIII. Jeffrey Prewett név állt, az öcsém összetéveszthetetlen kézírásával.

− Jeffrey… Jeffrey… − ismételgettem a nevet kábán.

Honnan tudja, hol lakom? Miért küldött levelet? – kérdeztem magamtól, de a gondolataim közt nem találtam rá választ.

Újra lenéztem a borítékra, ami az ölemben feküdt. Remegő kézzel nyúltam érte, és feltéptem. Féltem attól, hogy mit találok benne, de semmi különös nem került elő belőle, csak egy egyszerű papírlap, melyen egy rövid levél volt.


Drága nővérem!

Talán váratlanul ér a levelem ennyi év után, de fontos dolog miatt ragadtam tollat, hogy írjak neked. Eddig nem tudtam, mit írhatnék, mert amit a család tett veled, abban én is benne voltam. Én is ugyanúgy gúnyoltalak, fájdalmat okoztam, de tudnod kell, hogy azóta jó részét megbántam. Elsától tudtam meg öt évvel ezelőtt, hogy mi történt veled a szökésed után, a halála előtt elmondta nekem. Megnyugodhatsz, nem mondtam el senkinek, és nem is fogom, ennyivel tartozom neked.

Azonban ennél fontosabb dolgot szeretnék veled tudatni. Édesapánk múlt héten elhalálozott. Nem volt beteg, egyszerűen nem ébredt fel. Gondolom, rosszabb halált is el tudtál volna képzelni számára azok után, amiket veled tett, de kérlek, tedd most félre a múltat, és gyere el. Nem kell találkoznod velünk, ha nem akarsz, sőt, ha szeretnéd, elkísérhet valaki, csak gyere el. A részletekről még értesítelek. Várom mielőbbi válaszodat.

Szeretettel ölel öcséd:

Jeffrey


Többször kellett elolvasnom a levelet, mire felfogtam minden sorát. Csak bámultam ezt a darab papírt, ami elfeledni kívánt múltam egy darabját hozta vissza, az öcsémet, akit sosem tudtam hova tenni igazán. Nem szerettem különösebben, de igazából bajom se volt vele, és most bocsánatot kért. Alig hittem el, hogy ez megtörténhet, hogy egy Prewett valaha is megbocsátást kérjen tőlem. Talán most már képes leszek megbocsátani, képes leszek találkozni, szembenézni vele, velük. Egy temetés összehozhat családokat, nem? Vele pedig már nem kell találkoznom, mert pont őt kísérjük majd utolsó útjára. Az apám, aki megkeserítette ifjúkoromat, aki miatt elmenekültem Whiltshire-ből, és meg sem fordult a fejemben visszamenni oda, egészen mostanáig.

− Az apám halott – suttogtam magam elé. – Halott, nincs többé…

Valami ezen a ponton eltört bennem. Az apám elvett tőlem mindent, az ártatlanságomat, a méltóságomat, az otthonomat. Otthon. Mindig azt hittem, hogy itt, Exeterben Alec és William révén megtaláltam azt a helyet, amit annak nevezhetek, de most felhasadtak az elfojtott érzések, a vágyakozás a hely iránt, ahol felnőttem. A mezők, a legelők, a dombok, a ház… Mind-mind hiányoztak. Mindenképpen menni akartam, de ezt a vágyamat beárnyékolta a hirtelen rám törő félelem, mely az ott töltött idő alatt gyakran emésztett, amikor valóságosan és átvitt értelemben is fölém magasodtak a falak. Nehezen vettem levegőt, fojtogatott a sírás. Próbáltam visszatartani, de nem ment, így hagytam, hogy magával sodorjon, és elvesszek benne.

− Alice, bent vagy? – Halványan eljutott hozzám, hogy valaki kiáltott, de nem tudtam válaszolni rá.

Aztán még egyszer.

− Alice?

Nem hallottam semmi többet, és mire feleszméltem, a kanapén ültem, William karjai tartottak szoros ölelésben. Az egyetlen megmaradt barátom karjai. Erről eszembe jutott Felix és Alec, akik mindketten túl hamar mentek el. Felix… Ahogy eszembe jutottak halálának körülményei, még jobban rázni kezdett a zokogás. Egyszerűen széttépték, teljesen értelmetlenül, és még mindig nem vagyok képes nem magamat hibáztatni, mert ha akkor nem jönnek el értem, akkor még mindig élhetne. Nem! Nem voltam képes tovább ezen gondolkozni, inkább hagytam, hogy a könnyek belülről átmossanak. Kimossák belőlem az újjáéledt fájdalmat. Bill karjai továbbra is ott voltak, erősen tartottak, óvatosan masszírozták ki a feszültséget a hátamból, lassan, körkörösen. Némán vigasztalt, nem suttogott banális közhelyeket a fülembe, hisz mindketten tudtuk, hogy mennyire felesleges, ezért nem erőltette, amiért nagyon hálás voltam neki. Várta, hogy megnyugodjak, és képes legyek elmondani zaklatottságom okát. Bárminél többet ért, hogy itt volt most velem, és nem hagyott magamra. Ahogy kezdtem megnyugodni, úgy tért vissza az élet a tagjaimba. Először még erősebben szorítottam magamhoz, majd mikor már elég erőt éreztem magamban, kibontakoztam a karjai közül. Egy darabig csendesen néztünk egymásra, barátságos, barna szemei aggódva fürkésztek. Láttam, hogy próbálja kitalálni, mi történhetett, azt is láttam, hogy mikor adta fel a próbálkozást, mert a ráncok összeszaladtak a homlokán és a szeme szegletében, ami miatt koránál sokkal öregebbnek látszott. Végül egyszerre szakadt ki belőlünk egy mély sóhaj, majd megszólalt.

− Mi történt, Alice? – Csendesen, óvatosan kérdezett, és kapkodva söpört ki egy ősz hajszálat az arcából, ebből jöttem rá, hogy idegesebb lehet, mint én, és a lehető legrosszabbra dologra számít. Nem tudtam hibáztatni érte.

− Az apám elhunyt. Az öcsém értesített róla levélben, bocsánatot kért. – Az arcán láttam, hogy nem erre számított. A szája félig elnyílt, mintha mondani akarna valamit, de hang nem jött ki a torkán. Meg tudtam érteni, engem is nagyon megdöbbentett a levél. Pillanatok alatt összeszedte magát.

− Hogyan talált meg? – Odanyújtottam neki a levelet. Hosszan tanulmányozta, majd visszaadta. – Mit akarsz tenni?

− Elmegyek – mondtam egyszerűen. – Szeretném, ha velem jönnél. – Ránéztem, és vártam az elutasítását vagy tiltakozását, de helyette csak egy kérdés jött.

− Tényleg ezt akarod? – Ismét hosszan nézte az arcomat. Volt is lehetősége rá, mert nem válaszoltam rögtön. Még egyszer végig kellett gondolnom, hogy mit akarok, aztán bólintottam.

− Ezt akarom. Talán megbékélünk egymással, talán nem, de meg akarom tudni, hogy képesek vagyunk-e rá, vagy a Prewettek teljesen képtelenek ilyesmire. – A végét már csak suttogtam, de William hallotta.

− Te nem vagy Prewett – jelentette ki, és hangján érződött, hogy ez a megingathatatlan meggyőződése.

− A rossz vér nem vész el. − Láttam, hogy helytelenítő grimasz suhan át az arcán, ami sóhajtásra késztetett. – Akárhogy is próbáljuk szépíteni a dolgot, az ő vérük is vagyok, nekem is vannak hibáim, és…

− De soha nem voltál, és nem is leszel olyan, mint ők – vágott a szavamba hirtelen.

− Csak mert minden erőmmel küzdöttem ellene – ellenkeztem.

− Te más vagy, mint ők. – Egy újabb olyan kijelentés, aminek sohasem tudtam hinni.

− Ha más lennék, már rég megbocsátottam volna, de ugyanolyan makacs voltam, mint az apám, aki azonnal kitagadott, amint elszöktem, és esze ágában sem volt megbocsátani, vagy megvárni, hogy esetleg meggondolom magam, és visszamegyek. Mert…

− Azok után, amit tett veled, vissza akartál menni? – szakította félbe a mondandómat újra Bill. Megütközve nézett rám, de nem hibáztathattam érte.

− Egy ideig hiányzott az anyám, mert bármennyire hűvös volt is velem, mégiscsak az anyám volt, és jobb pillanataiban lehetett vele beszélgetni. Továbbá hiányzott a ház is, a személyzet, főleg Elsa és Paul. Tudni akartam, mi van velük. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy találjunk valami módot, hogy tarthassam velük a kapcsolatot. Valóban gondolkoztam azon is, hogy visszamegyek, és bocsánatot kérek, de aztán hamar világossá vált, hogy nemkívánatos személy vagyok ott többé. Úgy kezeltek, mintha meghaltam volna. – Legyintettem, mert már nem számított, hiszen apám halott volt. – Szóval eljönnél velem? – kérdeztem meg még egyszer. A másik, akit megkértem volna, a fiam, Frederick, de nem akartam, hogy miattam kiessen a munkából, ezért reménykedtem, hogy William igent mond.

− Elmegyek − mondta végül.

Köszönetképpen megszorítottam a kezét.

***

Fűzágak - 2. fejezet

2. fejezet

Az augusztust minden évben az Exe folyó menti kis házban töltöttem, amit még a házasságunk elején vettünk Aleckel, hogy itt töltsük a nyaraink nagy részét. Akkoriban még kis kert is tartozott hozzá, amiben zöldségeket termesztettünk. Jó volt ez a kis kikapcsolódás a munkából ebben a nyugodt, folyóparti lakban. Általában William is meglátogatott minket a feleségével, Marthával, aki a férjemhez hasonlóan hamar eltávozott, bár így is tíz évvel túlélte drága páromat.

Mostanában már csak azért jártam ki ide, hogy kissé rendbe tegyem a házat, ami a hozzá fűződő emlékek részét képezte. Általában a gyerekek is besegítettek, de most egyedül voltam itt, mert ma volt a férjem halálának tizenhetedik évfordulója, augusztus 24-e, és ezen a napon minden évben egyedül jöttem ki ide. Megvolt ennek a napnak a maga menete, amit minden évben követtem. Ez az állandóság megnyugtatott. Kisöpörtem, feltöröltem a kis házat, lemostam az ablakokat és a bútorokat.

Mire végeztem a szokásos teendőkkel, kora délután lett. Mivel kihagytam az ebédet, gyorsan készítettem pár szendvicset meg egy kis limonádét, és leültem az asztalhoz. Lassan, ráérősen fogyasztottam, nem kellett sietnem, mert az elmúlt évekhez képest hamarabb végeztem az szokásos teendőkkel, így még egy kis sétára is volt idő a folyóparton.

Elindultam. Mielőtt kiléptem a házból, fejemre vettem szalmakalapomat, hogy megvédjen a nap kellemetlen hatásaitól, majd bezárva az ajtót elindultam. Nem tartott sokáig, míg kiértem a partra. A folyó mentén sűrűn nőttek a fűzfák. Nagy örömmel indultam sétára közöttük. A hosszan lecsüngő ágak biztonsággal vettek körül, a kezeimbe fogtam őket, és gyengéden végigsimítottam rajtuk, ahogy a gyerekeim, unokáim arcán szoktam. Szeretett ismerősként üdvözöltem a fűzágakat, mintha kinyújtott kezek lettek volna. Gyerekkoromtól kezdve végigkísértek, megóvtak a bajtól, bánattól, és képesek voltak megnyugtatni, ahogyan annak idején a férjem is. Mostanra maguk maradtak ebben a szerepben. Az emlékek mellett ezért szeretek kijönni ide. Itt mindig magamra találhattam, feltöltődhettem.

A fák közül kilépve megpillantottam a folyót. Szoknyámat elrendezve leültem a parton, és csak figyeltem a hömpölygő, kék vizet. Egy-egy apró csobbanás, nesz jelezte, hogy a víz lakói aktívan élik életüket, hogy minden mozgásban van körülöttem, minden változik. Én is változtam, habár ez nem nagyon volt észrevehető, de az, hogy alig egy hónapja beavattam a családomat a múltam történetébe, bennem is elindította a változást. Felszabadított. Végre újra tudtam örülni az életnek, az olyan kis dolgoknak is, mint ez a napsütötte délután egy csendes helyen, vagy a családom szeretete, és már nem szomorkodtam annyit a férjem hiánya, vagy a múltban elszenvedett sérelmek miatt. Most már képes voltam továbblépni.

A kellemes kábulatból a víz egy újabb loccsanása zökkentett ki. Körbepillantva észrevettem, hogy eléggé késő van, a nap már lefelé tartott útján. Elindultam hát vissza a házhoz. Távolabbról még otthonosabbnak tűnt fehér és világoskék színeivel és zöld kerítésével, ami itt-ott lekopott, ahogy az idő kikezdte. Jövő héten kijövök ide Abigailékkel, és a segítségükkel kicsit kifestjük, felfrissítjük a házat, és a gyerekek játszhatnak kedvükre. Frederick fiai, Alan és az ikerbátyja, ifjabb Alec rendszert csinált abból, hogy a húgukat, Audreyt és a felnőtteket ijesztgették esténként, mikor kint, a tűz mellett beszélgettünk. Rendszerint lányom fia, Daniel is csatlakozott hozzájuk. Nagyon jó szórakozásnak tartották ezt a tevékenységet, a szüleik nagy bánatára. Néha én is beszálltam egy-egy csínybe, és együtt nevettem velük a többiek reakcióin. Elmosolyodtam az emlékek hatására, és alig vártam, hogy itt legyenek, és nyüzsögjön ez a kis kunyhó.

Még mindig mosoly bujkált a szájam szegletében, mikor beléptem a házba. Végigjárattam a tekintetem a kis előszobán és a konyhán, ahonnan a nappali nyílt. Ahogy haladtam beljebb, mindent jól megnéztem magamnak, most képes voltam figyelni az apró részletekre is, ami a gyors takarítás során nem volt lehetséges. Minden apróságról egy-egy emlék jutott eszembe. Férjem, ahogy a kedvenc, kopottas foteljében ül, és kávét szürcsölve újságot olvas, ahogy lelkesen magyaráz vagy épp nevet valamin. Olyan, mintha még mindig itt lenne, mintha nem tizenhét éve, alig ötvenhárom évesen vitte volna el a hirtelen szívroham. Megmarkoltam az emeletre vezető lépcső korlátját az emlék hatására, és még visszanéztem a szobára, gyorsan újra végigvéve minden apró részletet, mintha mindent meg akarnék jegyezni, vagy legalább a hely szellemét magamba akarnám szívni.

Fűzágak - 1. fejezet

1. fejezet

A családom osztatlan figyelme miatt kezdtem elbizonytalanodni, és megfordult a fejemben, hogy elállok szilárd elhatározásomtól. A csészémbe kapaszkodtam, hogy bátorságot nyerjek, és egy gyors korty után belekezdtem életem korai szakaszának történetébe.

A szüleim házasságának harmadik évében születtem, 1941. július 16-án, egy kellemes nyári hajnalon. Születésem körülményeiről csupán annyit tudok, hogy anyám, Mary sokáig vajúdott velem a whiltshire-i családi birtok egyik szobájában, mire megszült engem. Apám a közelben sem volt, de ez tulajdonképpen semmit sem számított, mert az utasítása, amely követte a Prewettek családi hagyományait, az volt, ha lánya születik, az az anyai nagyanyja nevét kapja, így kereszteltek az Alice névre.

Apám, XII. Jeffrey Prewett nagyon hagyománytisztelő volt, sőt valósággal a megszállottja volt a tradícióknak, amit az is mutatott, hogy az öcsémnek a XIII. Jeffrey nevet adta, ezzel is ragaszkodva a buta családi szokáshoz, már ami az elsőszülött fiúgyermek elnevezését illeti, de az öcsém születéséről később több szót is ejtek. Visszakanyarodva a névadásomhoz. Apám az Alice névvel nem az anyámnak akart kedveskedni, még csak a tiszteletét sem akarta kifejezni felé, egyszerűen csak ez volt a hagyomány a Prewett famíliában, már ki tudja, mióta. Ez lehetett volna egy jó szokás, elsőre annak is tűnik, de csupán képmutatás volt, mert egy lánygyermek születése jelentéktelen eseménynek számított a Prewettek szemében. Apám nem átallotta rosszabb pillanataiban a fejemhez vágni, hogy mennyire haszontalan a létezésem, és mennyivel jobb lett volna, ha én is fiúnak születek, mint az öcsém.

Félúton volt hazafelé, mikor megtudta a hírt, hogy elsőszülött gyermeke kislány lett. Ezután már nem sietett, hogy minél hamarabb hazaérjen, hanem visszaindult az anyám vajúdásának hírére félbehagyott üzleti tárgyalására, mert nem számított. Ugyanez volt a helyzet a házasságukkal is, egy jól irányzott üzleti befektetés volt csupán, mind anyám családjának, a Norringtonoknak, mind a Prewetteknek, akik azzal, hogy az apám feleségül vette az anyámat, jókora vagyonra tettek szert. A házassággal a család kezébe került jó néhány gyár, ami azt eredményezte, hogy a család innentől kezdve nemcsak kereskedelemmel, hanem gyártással is foglalkozott. A családi vagyon pedig egyre nőtt, ezt a növekedést még a második világháború sem törte meg, mert ügyesen meglátva a piaci helyzet változásait, a család néhány gyártóegységet fegyverek, lőszerek és egyéb hadi felszerelések gyártására alakított át, ami a Brit Királyi Hadsereget is a vásárlójukká tette. Apám születésemkor is éppen a hadvezetéssel tárgyalt, létezésem eltörpült ennek fontossága mellett.

Egy kis szünetet tartottam a történetben, hogy sorrendbe szedjem a további gondolataimat, de ezt kihasználva a fiam beszélni kezdett.

− Ez elég kegyetlenül hangzott. Nem volt kíváncsi a saját lányára? – Frederickre néztem, és keserűen elhúztam a számat.

− Mint már az előbb említettem, egy lánygyermek születése nem volt jelentős esemény a családomban, ezért nem indokolta semmi, hogy hazatérjen – nyomatékosítottam még egyszer az előbb hosszan kifejtett gondolataim lényegét.

Tudtam, hogy nem volt túlságosan kielégítő a válaszom, de nem voltam képes mást mondani erre a megjegyzésre. A lányom is kevésnek gondolhatta, mert rögtön megkérdezte.

− Nem volt jelentős? Hogy érted azt, hogy nem volt jelentős? Hiszen elsőszülött voltál, és az első gyermek születését mindig nagy várakozás előzi meg. – A fejét ingatta, amikor beszélt. Látszott rajta, hogy nem érti az apám indokait, pedig nagyon is egyszerűek voltak.

− Egyszerűen nem akart tudomást venni róla, hogy az elsőszülöttje kislány, talán még a büszkeségét is sértette, hogy nem fia született, ahogy azt szerette volna. Hosszú generációk óta először történt meg, hogy nem fiú volt az elsőszülött. A Prewett család, így az apám szemében is a fiúgyerek volt az érték, a névnek, a család hírnevének és az üzletnek a továbbvivője, a birtokok és a vagyon legnagyobb részének örököse, de ő csak engem kapott, egy kislányt. Nyugtalansága nem is volt alaptalan, mert anyám szervezete nem volt túl erős, így azt hihette, hogy nem fog szülni neki több gyereket, és…

− Lehet, hogy így gondolta, de ez akkor is elfogadhatatlan! – kiáltott fel hirtelen a menyem, Beatrice félbeszakítva a magyarázatomat. Láttam, hogy mellette a fiam teljesen elborzad.

− Akkoriban más volt a nők társadalmi megítélése, és apám még az átlagnál is rosszabb volt ebben a kérdésben. Például ellenezte, hogy a nők választhassanak, holott már évekkel korábban megkapták rá a jogot – folytattam a magyarázatot.

− De hát miért? – Ez a kérdés most Charlestól, a vejemtől jött.

− Meg kell értenetek, hogy az 1941-ben bevett gondolkozás erősen messze áll a 2008-astól. Manapság ezek a dolgok teljesen természetesek, de akkoriban a nőket korántsem tartották egyenrangúnak, sőt egyesek, köztük az apám is, egyenesen alsóbbrendűnek tartották őket, korlátozott értelmi képességűnek, de végeredményben itt most nem ez a lényeg. Nagyon eltértünk a tárgytól. Ha megengeditek, folytatom a történetet. – Megvártam, hogy mindannyian beleegyezésüket adják, majd ismét felvettem a történet fonalát. Teljesen elvesztem a múltban, mintha újraéltem volna az egészet. Ezt a családom is észrevehette, mert többet nem szakítottak félbe.

Fűzágak - Prológus

Prológus

Narancsvörös foltok játszottak a szemem előtt. A napsugarak végigsimítottak csukott szemhéjamon, felfrissítették arcom elnyűtt, ráncos bőrét. Kellemes meleg volt, ahogy az jellemző az exeteri nyarakra. Még jobban kinyújtottam a nyakam, közelebb akartam kerülni a melegséghez, vágytam rá, hogy újra megérintsen, felmelegítsen, életre keltsen belül. Vártam, hogy kérges, meleg ujjak simuljanak a tenyeremre, és elkergessék minden gondomat, vagy ha arra nem is képesek, enyhítsenek rajtuk. Ám már nem érinthettek.

Közel tizenhét éve már, hogy nem tölthette velem a délutánokat a kertben. Csak pihent, szótlanul, a kezemet fogva, nem kérdezgetett olyan dolgokat, amiről már mindent tudott, csak hagyta, hogy a segítségével próbáljak felejteni. Már csupán a jelenléte is megnyugtatott, és egy csapásra elkergette a múltból jött sötét gondolatokat, mert ő értette, tudta, amit rajta és két barátján kívül más nem, amitől délutánonként a kert csöndes magányába menekültem. Minden nap megküzdöttem magammal, de ő sosem rótta fel nekem, bár megtehette volna, hisz mindent megtett, hogy boldoggá tegyen, de soha nem tudtam igazán szabadulni a démonjaimtól. Sohasem mondtam el neki, hogy sikerrel járt.

Boldog tudtam lenni mellette, aki családot és értelmet adott nekem, az életemnek. Jelentést adott az eldobott létezésnek, és megtanított arra, hogyan szeressem magam, hogyan fogadjam el, hogy nem vagyok jelentéktelen, hogy számára én vagyok a legértékesebb dolog, amit egy férfi valaha magáénak tudhat. Elfogadtam a szeretetét, és megpróbáltam, amennyire tőlem telt, viszonozni, ami nem ment könnyen, mert akkorra szinte képtelen voltam bármilyen érzelemre, annyira mélyre temettem őket magamban. Fokozatosan vezetett ki a sötétségből, képessé téve rá, hogy újra el tudjam mondani, érzékeltetni tudjam, ami bennem van, újra tudjak nevetni, emberek közé menni, élni.

Nem hittem volna, hogy ennél jobb dolog történhet még velem, de aztán megszülettek a gyerekek. Először a lányunk, aztán három évre rá a fiunk. Édesanyává tett engem. Hihetetlen volt! Végre megértettem, rájöttem, hogy lehetek igazán boldog, hogy ez az enyém, hogy senki nem bánthat a régiek közül, többé nem érhetnek el hozzám. Boldog lehettem, velük lehettem boldog. Minden más pedig messze volt.

A délutáni küzdelmek rövidültek, aztán elmaradtak, csak néha-néha éreztem késztetést, hogy kiüljek a kertbe, de akkor is ott volt velem, megnyugtatott, védett. Magamtól s a világtól. Megnevettetett. Mély, öblös nevetése volt, a legjobb zene, amit valaha is hallottam. A nevetése… Erre fájdalom hasított a mellkasomba. Erősen szorítottam a ruhám anyagát, és próbáltam úrrá lenni a rosszullétemen. A hiánya azonban olyan erővel tört rám, hogy hosszú percekig tartott, míg kapkodó lélegzetem lecsillapodott, és markom elengedte a blúzomat. Lassan megnyugodtam, de ekkor meghallottam az öblös nevetést, és bennem akadt a kifújni készült levegő.

Hirtelen pattantak ki eddig összeszorítva tartott szemeim.

– Alec? – suttogtam, de a hang közelebbről jött, és más neszek is társultak hozzá.

A forrásuk irányába kaptam a fejem, a ház felől jöttek. Szemüvegem híján csak foltokat vettem ki, de felismertem a fiamat, Fredericket, és lassan-lassan a többieket is, a családomat. Az én családom! Még mindig nehezen hittem el.

– Pedig ennyi év után el kéne – hallottam a férjem hangját a gondolataim közt.

Felnevettem erre. Még a halálod után is itt vagy velem, ugye? Még most is vigyázol rám.

A nevetésem elhalt, így a ház felől a vidámság hangjain kívül más neszek is eljutottak hozzám. Mennyi mindent nem hallhatott az ember, ha magába fordult, sok mindent mulasztott így el. Végre azonban eljutott hozzám a többi zaj: a tányércsörömpölés, a kutyaugatás, a gyerekek játékának zsivaja. Kéthetente mindig ezek a hangok töltötték meg élettel a házat, mikor a gyerekek idelátogattak. Ezekhez persze a kert zajai is társultak. A levelek susogtak, ahogy a nyári szellő megmozgatta őket, madarak tucatjainak éneke töltötte be a kertet, ahogy egymást és a nyarat üdvözölték. Az otthon hangjai. Jelezték, hogy hazaértem, itthon vagyok.