Alex L. Hooper – Monos Anett – M. Z. Chapelle (szerk.): Sssh!

Mivel olvastam már néhány olyan antológiát, amit egy írócsoport hívott életre, elmondhatom, hogy kifejezetten érdekes és izgalmas egy-egy ilyen kötetet elolvasni. Nem csak azért, mert a csoportok összetételétől függően az adott főtéma köré épült történetek nagyon sokszínűek, hanem azért is, mert ezáltal újabb tehetséges írókat ismerhetek meg, akikre érdemes a jövőben is odafigyelni. Nem volt ez másként a Sssh! antológiával sem.

A válogatást a C&H Projects jelentette meg. A kezdeményezést M. Z. Chapelle és Alex L. Hooper szervezte. A csoport is róluk kapta a nevét, a Chapelle és Hooper Projects rövidítéséből jött létre. A Sssh! az első megjelentetett kötetük, 12 szerző 13 novelláját tartalmazza. Az írások a titok témája köré épültek, és a romantikus-erotikus műfajban íródtak. Véletlen találkozások, összefonódó sorsok kusza, máskor fájdalmas vagy épp felemelő, szenvedélyes románcait követhetjük nyomon. A novellák mindegyike más-más világba, helyre vagy korba kalauzolják el az olvasót. Legyen szó a való világról, a képzelet és a valóság határáról vagy éppen egy fantasy háttérről – elég széles a skála. Ez már önmagában is teret adott a főtéma egyedi értelmezésének, a szerzők pedig kiválóan éltek vele.

Mielőtt rátérnék a művekre, írnék egy pár sort a kötet kivitelezéséről. A borító letisztult és egyszerű, mégis sokat sejtető. A fekete-fehér-rózsaszín/lila színhármas nagyon jól mutat együtt, ebből emelkedik ki a cím pirosa, ezáltal rögtön felkelti és a témára irányítja a figyelmet, amire a fedlapon szereplő nőalak is ráerősít. Tökéletes választás volt a kötethez.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Catherine Rider: Csók New Yorkban

Néhány éve a szokásommá vált, hogy az ünnepek előtt elolvasok legalább egy karácsony témájú könyvet, és most erre az ifjúsági romantikus könyvre esett a választásom. Egyáltalán nem bántam meg, mert ez a könnyedebb történet nagyon jól esett a sci-fik, fantasyk és komolyabb témájú könyvek után. Amellett, hogy dúlnak benne az érzelmek, és szórakoztató is, azért tudott némi komoly vonulatot is felmutatni. Ez számomra növelte az élvezeti értékét, miközben ki is kapcsolt.

Ez a két szerző érdeme (a Catherine Rider név Stephanie Elliotot és James Noble-t takarja), akik csaknem tökéletes összhangban valósították meg az ötletüket, és mesélték el szereplőik történetét. Látszott, hogy tökéletesen ismerik a megelevenített helyszínt, mert nagyon érzékletesen ábrázoltak minden kis zegzugot, ahol a főszereplők megfordulnak. Emellett a YA vonal sem állt távol tőlük, legalábbis számomra hitelesnek tűnt a két fiatal problémáinak ábrázolása.

Az egyetlen apró szépséghibát az jelentette, hogy nem tudtak teljesen megszabadulni a kliséktől, ami az ilyen történetekben szinte kötelezően megjelenik, ami nem baj, de egy közülük számomra rontott az amúgy kellemes olvasásélményen és előhozta belőlem a kukacoskodó bétát.

A bejegyzés többi része spoilert tartalmazhat!

Jean Webster: Nyakigláb apó

Először az anime sorozattal találkoztam, amikor régebben a tévében adták, és rögtön kedvenc lett Judy karaktere, és a történet. Emlékszem, hogy hétről-hétre vártam az újabb részt. Aztán felnőtt fejjel újra néztem, és noha sok mindent másként éltem meg vagy éppen megmosolyogtató volt, mint amikor gyerekként néztem, de még továbbra is tetszett. Így egyre jobban érdekelt az eredeti mű. Ami rögtön feltűnt, hogy a könyv a sorozathoz képest sokkal könnyedebb, játékosabb hangvételű. Ez talán a levélregényforma miatt van így, mert így jobban betekintést nyerhetünk a főszereplő gondolataiba, mint az animében. Ugyanebből adódik, hogy korához képest sokkal gyerekesebb is Judy az eredetiben, míg a sorozatban némiképp komolyabb, főleg a vége felé. Ezt nem éreztem hibának, inkább csak hangulatában okozott más élményt nyomtatott formában a számomra már ismert történet. Ehhez hozzátett a kevés párbeszéd is, valamint az, hogy itt néhány dolog csak említés szintjén jelent meg, a sorozatban viszont részletesebben kidolgozták. Ami jól kiegészíti a történetet mindkét esetben, az a képi világ, a könyv esetében a szerző rajzai, a sorozatnál a szép animáció. Ezek mindkét változatban emlékezetesek.

Julia Lewis Thomson: Többek által

Eddig még nem olvastam az Álomgyártól, de a Többek általlal megtört a jég. Örülök, hogy először ebbe a könyvbe kezdtem bele a kiadótól, mert kellemesen csalódtam, bár ez lehet nem annyira a kiadónak, mint inkább az írónak köszönhető. Julia Lewis Thomson ugyanis kifejezetten olvasmányos stílusban ír, jól bánik a szavakkal, főleg a könyv elején tetszett a tinikre jellemző nyelvhasználat, de a második felében is jól hozta a történethez szükséges nyelvi szintet, így ezzel a részével nem volt baj. Amivel inkább azok a new adult könyvek gyerekbetegségei, amibe itt is majdnem beleesett a szerző, de szerencsére csak majdnem, mert a végére nagyrészt kikeveredett a lehetséges buktatókból, és egész jóra sikerült a lezárás, így összességében egy jó könyvet foghattam a kezemben. A karakterek közül már az első perctől megkedveltem Annát, ami a végéig kitartott. De a legnagyobb erőssége a könyvnek, Maxim karaktere lett, akinek nagyon kíváncsi vagyok a történetére, így a folytatást is biztos el fogom olvasni.

Jessica Park: Lélegezz velem!

Egy jó darabig kerülgettem ezt a könyvet, mert a borító nagyon tetszett ugyan, de ez nem garantálja, hogy a tartalom ugyanolyan jó, így tologattam. Aztán ez a könyv is bekerült azok közé, amit próbaképpen megvettem az ebbe a zsánerbe tartozó könyvek közül. Ha már nyitni szerettem volna errefelé is, miért ne? A fülszöveg alapján az alap téma nem bizonyult rossznak, és alapvetően működött a könyvben is végig, habár megfűszerezték egy sor felesleges, indokolatlan jelenettel. Főleg, az erotikus jelenetek indokolatlan nagy számára gondolok. Volt köztük, ami kellett a történetbe, de volt, amit csak töltőelemnek éreztem. Ennek ellenére, ami nálam nagyon vitte a történetet, azok a szereplők és a lelki problémák leírásai, a téma kibontása. Blythe, Chris, Sabin, Eric, Estelle és Zach mind remek karakterek, és nagyon a szívemhez nőttek. Miattuk vagyok nagyon kíváncsi a folytatásra is. Reménykedek benne, hogy az írónő a továbbiakban inkább a cselekményre koncentrál, és nem a szexjelenetek mennyiségére, mert a stílusát nagyon megszerettem.

Rémsziget

Rémsziget

A három fiatal nevetése azonnal beleolvadt a nyüzsgő összevisszaságba, ahogy beléptek a SZOTE-menza* ajtaján. Majdnem dugig volt a hely diákokkal és professzorokkal, akik az ebédszünetüket töltötték itt. Előbbiek evés közben próbálták befejezni az elmaradt laborjegyzőkönyveket, vagy épp a gyanúsan térképvetületekre hasonlító beadandók kiszínezését, utóbbiak pedig beszélgetés közben diszkréten mosolyogtak eme utolsó kétségbeesett próbálkozások láttán. A három belépő diák is pont valami hasonlóra készült, mint a társaik, a bejáratnál hely után nézelődtek.

− Á, kint a teraszon még vannak szabad helyek! − húzta maga után a két lányt Ákos.

− Hé, a járás azért még egyedül is megy − fordult ki a karja alól Enikő, és borzolt bele a fiú amúgy is kócos barna hajába.

− A hölgy óhaja parancs − villantotta a barátnőjére ellenállhatatlan mosolyát a fiú.

Észre sem vették, hogy harmadik társuk lemaradt. Luca elgondolkozva figyelte őket. Már ilyennek ismerte meg őket, mindig vidámak, felszabadultak voltak, néha talán túlságosan is. Így csöppent közéjük egy évvel ezelőtt, amikor belépett a Szegedi Tudományegyetem kapuin. Mindig is különcnek érezte magát a szőkés-vöröses hajával és zöld szemével, szemüvegével, és nem túl divatos öltözködési stílusával, így azt látta a legjobbnak, hogy csendben beleolvad a tömegbe. Megszeppenve tekingetett körbe-körbe a Dóm téren, a kémia tanszéket keresve, mikor aztán megtörtént az ő esetében csodának számító esemény: rögtön ketten is önszántukból felajánlották, hogy segítenek neki. Az akkor harmadéves Enikő és Ákos volt az, és Luca azon kapta magát, hogy azóta elválaszthatatlan barátokká váltak. Ákos olyan lett neki, mint egy báty, aki átsegítette minden nehézségen, Enikő pedig a példaképévé vált. Az idősebb lány kitűnő eredményeivel rácáfolt a szőke lányokról szóló összes viccre, ami Lucát is tanulásra ösztökélte. Meg persze mindig ott voltak, hogy kirángassák az álmodozásból.

− Hol jársz, pici lány? − csettintett egyet az arca előtt Ákos.

− Minden rendben? − csatlakozott a barátjához Enikő.

Az aggódó kék szemeket látva Luca kissé rosszul érezte magát, ezért rögtön szabadkozni kezdett.

− Semmi baj. Csak elgondolkoztam.

− Ó, és csinos a fiú? Mesélj! − bökte oldalba játékosan Ákos, a barna szemeiben lévő csillogás nem jelentett semmi jót.

− Hé, bújj vissza a gatyádba! − ütötte finoman mellkason párját az idősebbik lány. − Ne is törődj vele, Luca! Inkább szerezzünk magunknak valami kaját − húzta a lányt a pult felé Enikő, otthagyva a fiút.

− Várjatok!

A két lány nevetve várta be a fiút. Miután sikerült választaniuk és kifizetniük az ételt, elfoglalták a teraszon még szabadon lévő egyik asztalt. Október közepéhez képest meglepően jó idő volt, így nem fáztak odakint. Egy darabig csak az evőeszközök csaptak zajt köztük. Ám néhány perc múlva leült melléjük egy elsőévesekből álló társaság, akik épp hangosan beszélgettek a frissen hallott városi legendákról. Csupa olyan dologról esett szó, ami a felsőbb éveseknek már rég nem újdonság, de az egyik megjegyzésre Enikő felkapta a fejét.

− Emlékeztek még a Boszorkány-sziget legendájára? A gólyák épp erről beszélgetnek − nézett rájuk a lány várakozón.

− Ki ne emlékezne rá? Szinte ez az első hely, amit megmutatnak a gólyatáborban. Jó hely, főleg éjszaka. Kísértetiesek a hangok. Húhúú! − lengette meg a kezeit karmokat formálva Ákos Luca felé, de a lány fel sem nézett a jegyzőkönyvéből, amit evés közben elővett, hogy átnézzen.

− Na persze, kísérteties hangok, mi? − pillantott a negyedéves srácra a fiatalabb lány kétkedőn.

− Nézd meg, ha nem hiszed. Fogadok, hogy még soha nem voltál ott éjszaka − húzta a fiú.

− Nem. És nem is akarok − utasította el még a gondolatát is Luca.

Nem fogják rávenni arra, hogy odamenjen a sötétben, amitől amúgy is rettegett. Persze, mint mindig, a két barát elérte, hogy megváltozzon a véleménye, és bevonhassák valami újba.

− Csak nem félsz? − kérdezte kíváncsian Enikő.

− Nem, én csak… Nem szeretem a sötétet. Ennyi − válaszolta erre Luca, de már a következő pillanatban rájött, hogy nagyon nyuszin hangzott ez a megnyilvánulás, így hozzátette: − Izé… Együtt mennénk?

− Persze, a sziget szélén fogunk várni. Nyugi. Hozz elemlámpát! Megmutatunk pár jó helyet! Jó móka lesz! − bizonygatta Ákos.

− Rendben, ott leszek − egyezett bele végül Luca.

− Ha megbeszéltétek, rátérhetnénk a tanulásra − fedte meg őket Enikő.

− Ünneprontó − motyogta legyőzötten Ákos.

Egy megrovó pillantást és egy rövid kuncogást kapott válaszul.

***