Interjú Balatoni Józseffel

Fotó: Hajas Orsolya

Még régebben egy tv-s interjú kapcsán találkoztam a szerző nevével, akkor mint tanár kérdezték. Nem tudtam, hogy könyveket is ír, amíg a Jaffa Kiadó meg nem keresett, hogy írjak az Önharckép című könyvéről. Közvetlen, olvasmányos stílusával szinte azonnal megnyert magának. Olvasás közben több kérdés is felmerült bennem, így megkerestem a szerzőt, aki nagy örömömre, igent mondott az interjúra, amit ebben a bejegyzésben ti is olvashattok.

A szerzőről

Balatoni József, azaz Jocó bácsi, a televíziós vetélkedőből és a média különböző felületeiről jól ismert tetkós töritanár. Szakmai celebként már sokan találkoztak vele országszerte, csak úgy, ahogyan a korábbi, a Jaffa Kiadónál megjelent kötetei - Kamaszharc, Osztályharc, Tanulj szabadon, taníts szabadon– kapcsán is. Jocó bácsit több díjat is átvehetett már a szakmai munkájáért: Jövő reménysége-díj, Boldog gyermekekért, boldog családokért-díj, Forbes: 30 sikeres 30 év alatti-díj, Gránit Oroszlán Példakép Díj döntős. A WMN állandó szerzője, a Felelős Szülők Iskolájának szakértője és előadója, a gyerekek jó ügyeinek lelkes harcosa.

Balatoni József: Önharckép

Az első dolog, ami megragadja a szemet, az maga a cím. A címlapon kiemelt H betű miatt többféleképpen értelmezhető „önharcképként” és „önarcképként” is. Mindkettő a főszereplő magával való szembenézésére, belső vívódására utal és a harcára egy új, jobb életért. Ritkán olvasok olyan könyvet, ahol már magában a címben benne van az írói ígéret, hogy miről is fog szólni a regény, így már külön ez is különlegessé tette számomra. Ez a többféle olvasat a borítóban is kifejeződik, ami nagyon ügyesen fejezi ki a történet helyszínének, Haitinek a kettősségét. A nyitható borítón a kisfiú először a makulátlanul tiszta strandon ül, de ha kihajtjuk, akkor egy nyomornegyedben, ami jól mutatja ennek az országnak a két arcát, amire maga a könyv is több helyen reflektál. Egyben az újrakezdés könyve is, ahol az önkéntes munka közben a főhős keresi önmagát, és a helyét a világban. Mindezeket a szerző olvasmányos stílusban tárja elénk. Emellett közérthetően is, a szövegbe simulóan magyarázva meg az esetleges idegen szavakat, helyi ételeket, szokásokat. A könnyed, már-már felszabadult stílus miatt nagyon gyorsan haladtam a könyvvel, amely próbálja mindennek a pozitív oldalát keresni, még ott is, ahol első látásra nem látjuk. Ez teszi könnyen befogadhatóvá a könyvet. Az illusztrációk ehhez az élményhez külön hozzátesznek. A fekete-fehér képek jó kísérői a történetet körüllengő borús-vidám hangulatnak.

Ami hagy némi kívánnivalót maga után, azok a párbeszédek. Nem éreztem őket eléggé kidolgozottnak, sőt néhol, amikor több beszélő is megszólalt, bábeli zűrzavar uralkodott a kevés átkötő szöveg miatt. Bár szerencsére a legtöbb helyen a szerző egyben tudta tartani a párbeszédeket. A másik a karakterek hiányos kidolgozása. Szinte csak a főszereplőre fókuszál, ami tulajdonképpen nem baj, de kis hiányérzetet okozott, hogy a többi szereplőről alig tudunk meg valamit. Emellett, ennek ugyan értettem a funkcióját, kevés tulajdonsággal ruházza fel karaktereit a szerző, a legjellemzőbb, hogy mindenki nyitott, kedves, ami kell a munkájukhoz, de ez kevés. Nem ezen volt a fókusz, hanem az események bemutatásán, és olvasás közben igazából nem is zavart, csak utólag csapódott le hiányérzetként.