Kemendy Júlia Csenge: Az időlátók balladája

Kemendy Júlia Csenge nevével először a Kalandra fel! (ITT írtam róla) olvasókönyvben találkoztam, amiben A sötétség, aki félt a gyerekektől című novellája jelent meg. Már akkor felkeltette az érdeklődésemet a gördülékeny stílusával és a szerethető történetével. Aztán megjelent két kisiskolásoknak szóló regénye, Az Anyacsalogató Hadművelet (ITT olvashatsz róla bővebben) és A Bertibátorító Hadművelet (EBBEN a bejegyzésben írtam a könyvről); ezek után az egyik kedvenc szerzőmmé lépett elő, ezért nagyon kíváncsi voltam az ifjúsági könyvére is, amiben szintén nem csalódtam.

Az időlátók balladája a szerző harmadik regénye, és ez minden szempontból meg is látszik rajta. A stílusa még letisztultabb, és az első pillanattól kezdve érezni a szövegen, hogy a szerző otthonosan mozog ebben a műfajban is. A hosszabb terjedelemmel sincs gondja, sőt, az írói eszköztárát sokkal jobban ki tudta bontakoztatni ebben a kamaszoknak szóló történetben. Érezhető a folyamatos fejlődés, és nagyon kíváncsi vagyok, meddig juthat el még az író.

Darvas Petra: Ikrek Mágiája

Kifejezetten szeretem az ifjúsági fantasyket, így örültem mikor a szerző felkért a kötet elolvasására. Az elején kissé bajban voltam ezzel a könyvvel, mert nagyon darabosnak éreztem, és nehezen indult be, de úgy a századik oldal környékén elkapott, és egészen a végéig nem eresztett. A korai döcögést abban látom, hogy a szerző túl sok szereplőt akar bemutatni, túl sok információt akar átadni, és nem találja a ritmust. Aztán magára talál, és onnantól kezdve a világépítési információk is jobban belesimulnak a történetbe, így egy nagyon élvezetes, olvasmányos ifjúsági regény kerekedik ki belőle.

A túl sok szereplő miatt az elején senkit nem tudtam megkedvelni, talán csak Garyt a kezdeti esetlensége miatt, de a többiek eleinte közömbösek maradtak, pedig a szerző sikeresen próbálja árnyalni őket, és szépen ki is rajzolódtak a jellemek. Ám a többiek csak később tudtak utat találni hozzám, mikor már letisztultabb lett az információadagolás, és nem vesztem el annyira az infótengerben.

Ellyne: Fagyos december

A szerző felkérésére olvastam el a könyvet, de sokáig halogattam. Valamiért mindig hátrébb tolódott a sorban, de tavaly év végén mégis sort kerítettem rá. Az ifjúsági romantikus nem az én zsánerem, de ennek furcsamód már a fülszövege megfogott, mert ennek alapján is éreztem, hogy ez a kötet más lesz, mint az ebben a zsánerben íródottak zöme.

A feltételezésem be is igazolódott. Ahogy fogytak az oldalak, egyre erőteljesebben rajzolódott ki előttem a gondosan felépített, minden részletében kidolgozott történet, amihez határozott írói hang társul. Érződött, hogy ez nem a szerző első műve, meglátszott rajta az írás terén szerzett tapasztalata, a megtanult fogásokat pedig jól építette be a regényébe. A kötet a hangulatokat is kiválóan váltogatja, egyszerre tud komoly és könnyed lenni, és remekül vegyíti ezt a két atmoszférát, miközben a szereplői útját egyengeti. Egy jó ifjúsági regény minden alkotóeleme  megvan benne.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Alex L. Hooper – Monos Anett – M. Z. Chapelle (szerk.): Sssh!

Mivel olvastam már néhány olyan antológiát, amit egy írócsoport hívott életre, elmondhatom, hogy kifejezetten érdekes és izgalmas egy-egy ilyen kötetet elolvasni. Nem csak azért, mert a csoportok összetételétől függően az adott főtéma köré épült történetek nagyon sokszínűek, hanem azért is, mert ezáltal újabb tehetséges írókat ismerhetek meg, akikre érdemes a jövőben is odafigyelni. Nem volt ez másként a Sssh! antológiával sem.

A válogatást a C&H Projects jelentette meg. A kezdeményezést M. Z. Chapelle és Alex L. Hooper szervezte. A csoport is róluk kapta a nevét, a Chapelle és Hooper Projects rövidítéséből jött létre. A Sssh! az első megjelentetett kötetük, 12 szerző 13 novelláját tartalmazza. Az írások a titok témája köré épültek, és a romantikus-erotikus műfajban íródtak. Véletlen találkozások, összefonódó sorsok kusza, máskor fájdalmas vagy épp felemelő, szenvedélyes románcait követhetjük nyomon. A novellák mindegyike más-más világba, helyre vagy korba kalauzolják el az olvasót. Legyen szó a való világról, a képzelet és a valóság határáról vagy éppen egy fantasy háttérről – elég széles a skála. Ez már önmagában is teret adott a főtéma egyedi értelmezésének, a szerzők pedig kiválóan éltek vele.

Mielőtt rátérnék a művekre, írnék egy pár sort a kötet kivitelezéséről. A borító letisztult és egyszerű, mégis sokat sejtető. A fekete-fehér-rózsaszín/lila színhármas nagyon jól mutat együtt, ebből emelkedik ki a cím pirosa, ezáltal rögtön felkelti és a témára irányítja a figyelmet, amire a fedlapon szereplő nőalak is ráerősít. Tökéletes választás volt a kötethez.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Dobó Dorottya: A zapumai kóbor villamos

Korábban még sosem jelentkeztem utazókönyvre a Molyon, egészen eddig, mivel a kötet ötletességére már a megjelenésekor felkaptam a fejem. Azonban eddig mégsem jutottam el az elolvasásáig, de most kihasználtam a lehetőséget, és nem bántam meg. Már csak azért sem, mert az alapötlet, hogy valaki egy elszabadult villamosról írjon történetet, egyszerűen zseniális. Arról nem is beszélve, hogy a végén kiderült, annak idején több ilyen eset is történt nálunk, más szóval Dobó Dorottya valós alapra építette történetét, ami aztán messzi szárnyal a képzelet szárnyán, két főhősével végigkalandozva Európát.

Az illusztrátor, Buzási Viktória remek partner ehhez a képtelen ötlethez, egyszerű és tónusos ceruzarajzaival kíséri végig. De a borító a belső képeket is túlszárnyalja a bohókás, kalandos történet ígéretével, és ezt nagyrészt be is váltja. Ám akadnak mélyebb rétegei is, amikkel összetett művé áll össze. A szerző másik erőssége a sziporkázó humor, amit kiválóan támogatnak vagy épp fokoznak az illusztrációk. Így a szavak és a képek együttesen keltik életre Zapumát és lakóit, és vezetik be ezt a képzeletbeli országot az olvasók szívébe.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Louisa May Alcott: Kiasszonyok; Jó feleségek

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat!

Sokat gondolkoztam azon, hogyan is írhatnék a Kisasszonyokról, és végül úgy döntöttem, hogy egymagában nem igazán tudom értékelni ezt a kötetet, mert – a háromévnyi időugrás ellenére – szerves egységet alkot a Jó feleségekkel. Ezért úgy döntöttem, egy cikkben írom le a véleményemet. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a filmadaptációk – mind a 1994-eset, mind a 2019-eset nagyon szeretem – is együtt dolgozzák fel ezeket, ami erősítette bennem, hogy „egy könyvként” kezeljem őket. A történeti ív és a mondanivaló is így teljes, ami szintén a fent leírtakra erősít rá.

Egy filmadaptáció esetében általában szeretem előbb elolvasni az eredeti művet, viszont a Kisasszonyoknál úgy esett, hogy a filmadaptációval előbb találkoztam a tévében, még tizenegy-két évesen, minthogy megtudtam volna, hogy létezik belőle könyv. Akkoriban mondjuk ez nem is foglalkoztatott annyira, és csak később, mikor felrémlettek a filmmel kapcsolatos pozitív emlékeim, ötlött fel bennem, hogy jó lenne elolvasni. Viszont csak a 2019-es feldolgozás mozis megtekintése ösztönzött arra igazán, hogy kölcsönkérjem és elolvassam. A legújabb film ugyanis nagyon jól sikerült, főleg Saoirse Ronan alakításának köszönhetően, így nagyon kíváncsi lettem az alapműre.

Megyeri Judit: Rózsakő – Liza & Alex

A Rózsakői rejtélyek sorozat nagyon betalált nálam. Mind az első rész, a Holttest az Ambróziában (ITT írtam róla), mind az előzménynovellák, a Rózsakő – Kezdetek (a véleményemet ITT olvashatjátok) nagyon igényes munka szerethető szereplőkkel, és magával ragadó, izgalmas cselekménnyel. Ezért nem meglepő, hogy nagyon várom a sorozat második részét (Csontvázak a szekrényben) is. De előtte úgy döntöttem, hogy mivel ez a rész Liza és Alex könyve lesz, így sort kerítek a karakterüket bevezető, Rózsakő – Liza & Alexre is, amit egyáltalán nem bántam meg, sőt, ezek a rövid írások kitűnő alapot, illetve emlékeztetőt adnak a két karakterhez.

A Rózsakő – Liza & Alex az előző novelláskötethez, a Rózsakő – Kezdetekhez hasonlóan két történetet tartalmaz, ami a két kulcsszereplő szemszögéből mesél egy egy-egy előzménytörténetet, amik betekintést engednek a központi karakter jellemébe, motivációiba (Liza), vagy éppen megmutatnak az adott szereplő életében a későbbiekben fontos szerepet játszó eseményeket (Alex). Abban is hasonlóság mutatkozik a két kiegészítő kötet között, hogy mindkettő a decemberi ünnepekhez (karácsony, szilveszter) kapcsolódik, ezáltal a cselekménytől függetlenül egyfajta kellemes alaphangulat lengi őket körül. Emiatt annak ellenére is jó olvasni ezeket a szövegeket, hogy hagynak némi hiányérzetet maguk után, főleg Liza novellájánál éreztem ezt a végén.

Az bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Megyeri Judit: Holttest az Ambróziában

Az írónőtől először A múlt bűneit (ITT írtam róla) olvastam (a felkérésért azóta is hálás vagyok a szerzőnek, mert e nélkül nem ismerek meg egy kiváló írót), amit még Jud Meyrin álnéven jelentetett meg, eredetileg a Magnusz Kiadónál, de azóta a NewLine kiadónál új kiadást kapott. Ennél a könyvénél még éreztem némi döcögést, voltak benne agyonhasznált klisék, de már itt is látszott, hogy a szerző tud írni, a stílusa magával ragadó, kitűnően építi fel a karaktereket. Viszont itt még látszott, hogy nem az író kvalitásaihoz illő a szöveggondozás meg az egyéb háttérmunkák, és nem tudott teljesen kibontakozni.

Aztán jött a Rózsakő – Kezdetek (ITT írtam a novellákról), amit a szerző már a saját nevén, a NewLine Kiadónál jelentetett meg, és már a borítón látszott, hogy minőségibb kiadás, mint Judit első könyve. Ezt végül a szöveg is alátámasztotta. Az új kiadójánál jobban meg tudta mutatni, hova fejlődött írás terén, és a mostani kiadója szöveggondozásban is nagy előrelépést jelent. Ez a két novellát tartalmazó kötet kitűnő kedvcsináló a Rózsakői rejtélyek sorozathoz. Megmutatja a két főszereplő hátterét, lefekteti az alapokat azzal, hogy mindkettőjük életéből kiemel egy-egy fontos fordulópontot. A szerző kiválóan rejti el benne a horgokat, hogy az ember úgy érezze olvasás végén, minél hamarabb meg akarja kaparintani a sorozat első kötetét. A két történet végéhez érve én is így jártam.

Most pedig az író jóvoltából lehetőségem volt elolvasni a Holttest az Ambróziában című kötetet is, amely annyira jól sikerült, hogy Megyeri Judit a kedvenc szerzőim közé lépett elő. A kötet az elejétől kezdve magával ragadott, és ez egészen a végéig kitartott, sőt, ha úgy vesszük, még tovább is, mert nagyon várom, milyen kalandokba keverednek még a szereplők.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Ecsédi Orsolya: Nyanyacraft

A Kell egy csapat! sorozat első részét, a Banyavészt (értékelésem róla ITT olvasható) nagyon szerettem, így nagyon vártam a Nyanyacraftot. Ezt a kötetet hangulatban inkább a Cirrus a tűzfalonhoz (értékelésem ITT olvasható) érzem közelebb, főleg a számítógépes téma és a játék világának megjelenítése miatt. A rajzok, főleg a lidércek a Cirrusban szereplő vírusokat jutatták az eszembe. Ez számomra különösen jó élmény volt.

Ebben a részben is megvan minden elem, amiért az előző kötetet szerettem: kaland, humor, tanulság és a fiatalokat érintő fontos témák. Ez utóbbi kettő volt talán a leghangsúlyosabb a történetben; ezekre a szerző kellő hangsúlyt fektet az újabb kaland megírása során, de egyiket sem tolja direkt az olvasók arcába, hanem, akárcsak a Banyavész esetében, könnyed humorral és játékos stílusával vezet végig a történeten. Közben értéket közvetít, és a kiskamaszokat érintő fontos kérdésekre is felhívja a figyelmet. Mindezt teszi úgy, hogy ismét a valóság és a képzelet határán mozog, bár a kettő látszólag sokkal kevésbé mosódik össze, és élesebben elhatárolódnak, mint az előző történetben.

A versidézetek is fontos szerephez jutnak, bár a gamer téma miatt talán kisebb mértékben, de azért hangsúlyosan jelen vannak a szükséges helyeken. Az efféle idézetek mellett az egész történeten végigvonuló szimbólumok szerepe is erősebb. Az egészet azonban az ötlet koronázza meg, ennek köszönhetően később sokszor gondoltam végig a történetet. Ennek kapcsán, volt egy nagy adag aha-élményem, és ahogy felfogtam, mire is megy ki az egész könyv, végül már zseniálisnak tartottam. Mindehhez ismét jól illeszkednek László Maya rajzai, amelyek jó kísérői a műnek, a történések érdekes aspektusait ragadják meg.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Lovranits Júlia Villő: A tündérkapu titka

Eddig két könyvet olvastam a szerzőtől, a Lea és a viharbanyákat és a Macskakőt. Mindkettő más-más korosztályt szólított meg, előbbi a kiskamaszokat, utóbbi a felnőtteket, és másért szerethető. A tündérkapu titka ismét egy újabb korosztálynak, a kisiskolásoknak íródott. A szerző pozitív életszemlélete és játékos, könnyed stílusa átviláglik a sorokon, miközben egy vidám, varázslatos történet tárul elénk, mely kalandok során át vezeti el a szereplőit a végcéljukhoz, miközben fontos tanulsággal is szolgál. Emellett fontos szerepet kap benne a barátság, kedvesség és a bizalom, és még sok más pozitív tulajdonság, melyek meghatározzák ezt a tündéri mesét, miközben arról is számot ad, hogy hová is vezethet a gonoszság. Teszi ezt a szerző úgy, hogy nagyon szerethető karaktereket alkot, akik élővé teszik az általa kitalált fantázia világot. A kaland közben az is kiderül, hogy mindig a látszat mögött van a lényeg. Ezt az illusztrációk is alátámasztják, melyek sokat tesznek hozzá a történethez. Szimonidesz Hajnalkát ismét csak dicsérni tudom, mert már sokadik alkalommal alkotott gyönyörű, szemet gyönyörködtető képeket, melyeket öröm nézegetni.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Bryan Lee O’Maley: Seconds

O’Malleyt a Scott Pilgrim képregényekkel ismertem meg, és már azzal a sorozattal a kedvencemmé vált, ami a Seconds-zel csak fokozódott. Nem először olvastam ezt a képregényt, és nem is utoljára. Röviden: szeretem minden oldalát. Mind a képeket, mind a szöveget. A rajzstílus számomra olyan, hogy egyszerűen néznem kell. Főleg az emberek rajzolása, ami tetszik, a kialakításuk, minden apró részlet, ami egy adott karaktert meghatároz. Ez a fajta ábrázolás már a Scott Pilgrimnél is feltűnt, ami itt azzal egészül ki, hogy az egész kötet színes, ami sokat hozzátesz az összképhez.

A történetvezetéssel kapcsolatban, ami nagyon tetszett, hogy a szerző itt is vegyítette a valóságot és a kitalált, fantasztikus, néhol enyhén horrorba hajló elemeket. És milyen jól csinálja. O’Malleynek is, mint minden írónak megvan a saját vesszőparipája, ami mindig visszaköszön a műveiben. Nála ez a fiatal felnőttel problémái, útkeresése, amik teljesen hétköznapiak lennének, sőt klisések, de ezeket megcsavarja azzal, hogy beletesz nem odaillő elemeket, megmagyarázhatatlan eseményeket, amik végül mégis nagyon összeillenek egymással. Ezek a fantasztikus elemek jól összesimulnak a valóságosakkal. Ezen események közben a karakterei is fejlődnek, és végül tanulsággal is szolgál a történet, mikor az összekuszálódó szálak kisimulnak.

Julia Lewis Thomson: Többek szerint

Maxim lett a Többek általból a kedvenc mellékszereplőm, így nagyon vártam, hogy olvashassam a könyvét. Kissé tartottam tőle, hogy főszereplőnek túl sok lesz, de szerencsére nem így lett, sőt, kellemes meglepetést okozott. Sikerült a szerzőnek egyensúlyban tartania a karaktert, így nem esett át a ló túloldalára vele, nem forgatta ki a jellemét, hanem még sikerült néhány réteget rápakolnia, megmutatni a karakter mélységeit. Mert az első kötetből megismert fiú sokkal többet tartogat, mint a Többek által alapján gondolná az ember. Ebben a kötetben csak még jobban megszerettem.

Elsőre ezt a könyvet teljesen másnak találtam, mint az előzőt, de ahogy haladtam előre, úgy jöttem rá, hogy annyira mégsem más. Ugyanúgy borongós részek váltakoznak a romantikus, lazább jelenetekkel, és ebben a kötetben is meghatározó érzelem volt a fájdalom és a gyász is, ami kiegészült a lángoló szerelemmel. Két könyv után arra a következtetésre jutottam, hogy a szerző nagyon jól tud hangulatot teremteni, és ezt a képességét jól ki is használja. A gördülékeny stílusa ugyanúgy megmaradt, sőt az első részhez képest még fejlődött is. Ennél a kötetnél már sehol sem éreztem kapkodást vagy megakasztó jelenetet, mint az első kötetnél. A kötetben elhelyezett horgok is sokkal jobban működnek, észrevétlenül sodorják tovább az olvasót, emiatt szinte letehetetlen a könyv.

Anthony Burgess: Gépnarancs

Emlékeim szerint a Mechanikus narancs volt az első Stanley Kubrick film, amit láttam, és egyben az egyik legbetegebb alkotás, amivel valaha összehozott a sors. A szereplők ruházata különösen irritált, még szerencse, hogy a könyv alapján másként képzeltem el a karakterek kinézetét. Egyébként tanulságos film volt, és a könyv sem kevésbé az.

Nem rémlett, hogy fiataloknak külön szleng nyelvet írt a szerző, így az elején nem értettem, hogy miért beszélnek úgy a szereplők, ahogy. Mikor aztán pár oldal után felfogtam, és nagyjából belejöttem, mi mit is jelent, onnantól barátok voltunk a könyvvel. Érdekes volt ez az orosz eredetű szavakból összerakott egyedi szleng. A hatása nem is maradt el, mert a könyv olvasása után napokig úgy akartam beszélni, mint ahogy a történetben a főhős.

A nyelvezet mellett az írásmód volt a másik, ami nagy hatást keltett nálam. Végig a főszereplő szemszögében vagyunk, ami miatt az ő érzelmein, gondolatain van a hangsúly. Főleg az volt érdekes, ahogy a saját tetteiről gondolkodik, hogy csak évekkel később jutott igazán arra a következtetésre, hogy rossz az, amiket fiatalabb korában tett. Szinte mindig Alex fejében vagyunk, ezért a történet disztópikus világa kissé darabosan tárult elém, ami az elején zavaró volt, de a végére egész jól kirajzolódott a háttérvilág.

Ecsédi Orsolya: Banyavész

Ecsédi Orsolya a Cirrus a tűzfalon című első meseregényével nagyon betalált nálam, és már nagyon vártam, milyen mesével rukkol elő legközelebb. Ezért megvallom, nagyon megörültem a szerző felkérésének, mert nem volt kérdés, hogy a Banyavészt is elolvasom. Egyáltalán nem bántam meg, mert ugyanaz történt, mint az előző könyve esetében: az első pár oldalon beszippantott a regény, és egy egyedi világba repített, ami ezúttal sem tér el olyan nagyon a valóditól. Sőt, ezt még sokkal közelebbinek is éreztem, mint Cirrus digitális világát. Számomra a Banyavész világa sokkal jobban átélhető volt és valóságosabban hatott. A kötet gyerek főszereplői igaziak voltak, olyanok, akikről elhiszi az olvasó, hogy a valóságban is létezhetnek. Ezért sokkal jobban átélhető. Báti és Zizu karaktere a gyerekkori énem egyes aspektusaira emlékeztetett, így általuk újraéltem a gyerekkorom egyes élményeit.

A Banyavészben újra megmutatkozott a szerző egyedi, játékos stílusa, amit már a Cirrus a tűzfalonban megismerhettem. Ehhez társul ismét egy egyedi ötlet, amely végtelen fantáziáról árulkodik, valamint az könnyed, intelligens humor, amiben újra megmutatkozik az író nyelvi zsenialitása. Mindehhez ismét jól illeszkednek László Maya rajzai, amik jó kísérői a műnek, a történések érdekes aspektusait ragadják meg.

Láng és Pihe

 

Téli mese a barátságról.

Láng és Pihe

Pihe a földkerekség legszófogadóbb hópihéje volt. Mindig megfogadta az idősebbek tanácsait. Ügyelt arra, hogy rövid pályafutása során minél később érintkezzen a földdel, és próbálta elkerülni a meleg helyeket, amik a vesztét okozhatják. Társaihoz hasonlóan a szél szárnyán vitorlázott, meglovagolva a legjobb áramlatokat, amik a levegőben tartották. Főleg a vadabb fuvallatokat szerette, amik fel-feldobálták. Élvezettel hagyatkozott ezekre a rakoncátlan szelecskékre. Ám ez kis híján nem várt következménnyel járt, mert a szél egyszer csak megtaszította, és majdnem belefújta egy fáklya fényébe. Próbált leszánkázni a fuvallatról, hogy meglovagoljon egy másikat, de az nem engedte, vonta és taszigálta, amibe bele is szédült. Szállt és kavargott, más hópihékhez verődött, elvesztette minden kapcsolatát a valósággal, nem tudta mi lesz vele ezután.

Egyszer csak elállt a szél, és Pihe arra eszmélt, hogy földet, azaz párkányt ért. Rögtön érezte, hogy hóselyem lábai elnehezülnek, de nem adta fel. Megpróbált elvergődni a párkány szélére, hogy újra felrepüljön az egyik fuvallattal, ám a szél visszataszította, egyenesen egy nyirkos, átlátszó anyagnak ütközött. Ismeretlen érzet járta át a nedvesség és hideg mellett.

− Mi vagy te? – kérdezte hirtelen egy hangocska az üveg túloldaláról. Pihe majdnem leszédült ijedtében az üvegről. Kapkodta a fejét, hogy ki szólhatott hozzá, mire meglátta a gyertyát az ablakban, melynek tetején a fáklyatűz kicsinyített változata imbolygott, ami barátságosan mosolygott rá. – Nem kell félned – tette hozzá. – Láng vagyok. És te?

− Pihe – hebegte a hópihe.

− Mi szél hozott erre? – érdeklődött Láng.

− Egy vad fajta, ami láthatólag nem engedi, hogy újra vitorlázzak – panaszolta.

− Miért nem maradsz itt? Kellemes az idő, és örülök, hogy van kivel beszélnem – lelkendezett Láng.

Hóangyal

Karácsonyi LMBT (fiú-fiú) novella. Ennek tudatában olvassatok tovább.

Hóangyal

Egy papírrepülő landolt a matekfüzetén. A sebtében meghajtogatott kockás lap szélei szakadtak voltak, ahogy a spirálból kitépték. Imi azonban nem törődött a küldemény külalakjával, hanem széthajtotta:

„Óra után, hátul, a szokott helyen. Remélem, jókedvre deríthetlek. P.” – állt a papíron.

Hátrafordult, hogy a két sorral mögötte ülő fiúra nézhessen. Patrik épp akkor nézett fel a füzetéből, és rögtön elmosolyodott, mikor meglátta, hogy őt nézi. Béla bá’ pont ezt a pillanatot választotta, hogy rászóljon, így kénytelen volt előre fordulni. De előtte még elkapta Laura, Patrik gyermekkori barátja szórakozott fejcsóválását. Látszólag senki más nem vette észre a közjátékot, ami nem is volt csoda, mivel lélekben már mindenki a két nap múlva kezdődő téli szünetre készült, így csak a tanáruk hangját lehetett hallani, aki éppen azt ecsetelte, hogy az anyag, amit éppen vesznek, mennyire fontos lesz az érettségin. Valahogy mindegyik tanár hasonlóval jött mostanában, de ez a tizenhét éves kamaszokat nem igazán érdekelte.

Bár Imi a téli szünetet sem várta, így jobb híján próbálta lejegyzetelni a Béla bá’ által a táblára írt ábrákat, képleteket, számsorokat, és reménykedett benne, hogy Patrik valóban előáll valami bomba ötlettel a nagyszünetben, ami meghozza a karácsonyi hangulatát. Ami ebben az évben a szokásosnál is nagyobb mértékben elkerülte. Még annak ellenére is, hogy napok óta esett a hó. Ahogy kinézett az ablakon, láthatta az enyhe szállingózást. Belefeledkezett a pelyhek bámulásába, és csak a csengő térítette magához. Gyorsan a táskájába gyömöszölte a cuccait, és elindult a kabátjáért, de Patrik már megelőzte, mert épp felé nyújtotta, a sáljával együtt.

– Kösz – mormolta az orra alatt, miközben felkapta mindkettőt.

Megvárták, amíg a többiek kitódulnak a teremből, és elindulnak a büfé vagy az ebédlő felé, majd elsprinteltek az ellenkező irányba, az udvar felé. Rajtuk kívül csak pár alsóbb éves volt odakint, de rájuk sem hederítettek, mivel épp egy gyors hógolyócsatába fogtak. Patrik megfogta Imi kezét, és mikor az ránézett, biztatóan megszorította. A hideg ellenére Patrik keze kellemesen meleg volt, és már ez az az egyszerű érintés is javított valamicskét Imi hangulatán. Beértek a fák mögé. A betont vastag hóréteg borította, ami teljesen érintetlen volt. Nemhiába volt ez a kedvenc helyük kilencedik óta. Senki nem jött ide rajtuk kívül, így itt mindig maguk lehettek. Télen kiváló terep volt hóangyalok készítésére, nyáron pedig a pinceablak külső párkányára ülve egy-egy gyors tízórai vagy ebéd elfogyasztására nyújtott kiváló terepet, miközben néhány percet lophattak maguknak.

Ledobták a táskájukat a párkányra, majd egymásra néztek. Patrik vizsgálódón, Imi várakozón nézett a másikra.

– Csináljunk hóangyalt – vetette fel Patrik hirtelen, miközben a puha porhóba huppant.

– Ez a nagy terved? – kérdezte csalódottan Imi.

– Jaj, ne csináld már! Gyere! – Patrik felült, és maga mellé húzta a másikat.

Imi kelletlenül követte a barátja példáját, és nekikezdett a hóangyalnak. Kar- és lábcsapásai azonban leginkább egy vergődve haldokló madáréra hasonlítottak, így hát gyorsan abba is hagyta. Patrik, mikor észrevette a másik kínlódását, szintén megállt, és oldalra fordult a hóban, hogy láthassa barátja arcát.

– Mi a baj? – kérdezte aggódva, miközben megérintette Imi arcát. Imi felsóhajtott, végül kibökte.

– A szüleim karácsonyra Angliába utaznak a nővéremhez – kezdte grimaszolva. Patrik emlékezett rá, hogy Bianka és Imi nem jönnek túl jól ki egymással, így barátja arckifejezésén egyáltalán nem csodálkozott. – Fel sem merült bennük, hogy esetleg én is menni szeretnék. Magától értetődőnek gondolták, hogy elég idős vagyok hozzá, hogy itthon maradjak, és egyedül töltsem a karácsonyt. Úgy hiszik, jó móka lesz! – csapott a hóba ingerülten. – Hagynak itthon kaját, de az nem ugyanaz, mintha itt lennének. És a legrosszabb, hogy úgy hiszik, ezzel minden el van intézve – fejezte be a kifakadást, tanácstalanul nézve Patrikra.

– Ez súlyos – összegezte a barátja. – De segíthetünk rajta. – Közelebb húzódott hozzá a hóban, és egy puszit nyomott az orra hegyére.

– Mégis hogyan? – firtatta Imi.

– Nálunk töltheted az ünnepeket – válaszolta erre Patrik egyszerűen.

– Nem hinném, hogy a szüleid örülnének, ha egy idegen is ott lenne – tiltakozott rögtön Imi. – És… – folytatni már nem tudta, mert barátja egy csókkal beléfojtotta a szót.

– Pat… rik – kezdte volna újra zihálva, mikor sikerült egy kissé eltolnia magától a másikat, de az nem hagyta, hogy folytassa.

– Először is, a szüleim nem lesznek otthon karácsonykor, mert Laura szüleivel mennek Bécsbe, ez már amolyan két család általi közös hagyomány, így hagynak egy pár napig nyugit nekünk a szünetben. – Miközben beszélt felállt, magával húzta Imit is, és magához ölelte, úgy folytatta: – Másodszor nem vagy idegen. Többször tanultunk már közösen nálunk, így a szüleim már ismernek, és úgy hallottam kedvelnek is. Laura is nálunk lesz, és mondta, hogy elhívhatnálak téged is, a húgom sem tiltakozott, így szeretném, ha velünk ünnepelnél – lehelte a végét Imi szájába. Majd mielőtt amaz tiltakozhatott volna, ismét megcsókolta, de most sokkal szenvedélyesebben és hosszabban, mint előzőleg. A pillanatnak az első csengő megszólalása vetett véget. Kipirulva, csillogó szemmel váltak szét.

– Még gondolkodom rajta – szólt Imi, de már mosolygott.

– Csak ne sokáig – bökte oldalba Patrik.

– Az nem szokásom.

– A nap végére jobb lesz, ha eldöntöd – nevetett Patrik, majd a táskáját felkapva előrerohant.

Imi mosolyogva nézett utána, majd a második csengő felhangzásakor ő is észbe kapott és utána indult.

Esély

Novella arról, amikor két ember egy új esélyt kap.


Esély

Darren

Legnagyobb sajnálatára még nem találták fel a gondolatvezérelt telefont, pedig ezen a reggelen szüksége lett volna rá. Fejben ezerszer végigvette a mozdulatsort, de a karja és a teste nem akart megmozdulni.

– Na, jó, akkor csak lassan és nyugodtan, Darren – győzködte magát, miközben próbálta apránként működésre bírni az izmait. Néhány percig alig történt változás. Az ébresztő hol elhallgatott, hol egyre hangosabban szólalt meg, újra és újra. A feje megfájdult a monoton hangtól, ami növelte a frusztráltságát, de a többi ilyen ébredéshez hasonlóan most sem adta fel. A tétlenül fekvés nem az ő sportja volt. Az erőlködés eredményeként újabb pár perc után sikerült megmozdítani a lábujjait.

– Ez az! Gyerünk! Most ti jöttök! – Szuggerálni kezdte a két kezét. Először csak az első ujjperceit sikerült behajlítania, majd fokozatosan a többit is. Újabb percek elteltével sikeresen ledobta magáról takarót, utána felkönyökölt, végül ülő helyzetbe nyomta magát az ágyon. A műveletsor végére a pizsamája teljesen a testére tapadt, és úgy izzadt, mintha már túl lett volna a napi gyógytornán. Éppen kinyomta a telefonját, mikor meghallotta az ajtó felől a csengetést. Amanda megérkezett.

Volt társa a kelleténél jobban aggódott az egészségéért, így majdnem minden reggel meglátogatta, valamint előszeretettel engedte be magát mások lakásába, ami az FBI-osok esetében idült szakmai ártalomnak számított, így nem hibáztatta érte.  A betegsége súlyosbodása óta ugyanis nem nagyon mozdult ki az FBI San Franciscó-i irodájának lakószárnyából, ezért általában a nő jött hozzá.

– Darren, még mindig ágyban vagy? – robbant be Amanda a szobába, nem volt erénye a kopogás.

– Ma nem vagyok formában, Am – motyogta. – Bár azért kopoghattál volna – tette hozzá a rend kedvéért.

– Várj, segítek! – Az ágyhoz lépett, és besegítette a tolószékébe. – Boldogulsz a fürdőszobában vagy kell segítség?

– Azt hiszem, menni fog – Meg kellett mozgatnia az ujjait párszor, hogy hajtani tudja a széket, de végül sikerült elindulnia.

– Jó. Addig készítek valami reggelit.

Mire Darren végzett, barátja elkészült a reggelivel, és a szokásához híven már rohant is. Újra egyedül maradt. Ideje volt munkához látnia. Ráhalmozta a reggelit egy tálcára, és rakományt az ölében egyensúlyozva a nappali jelentős részét elfoglaló íróasztalához gurult. Félretolt pár aktát, hogy helyet csináljon a tálcának a laptop, a tablet és az asztali gép mellett, majd beindította az összes rendszert. A falra szerelt temérdek monitor életre kell. Egyeseken térfigyelő kamerák és műholdak képei jelentek meg, másokon tévéadások, közösségi oldalak. A laptopon és a tableten az FBI belső rendszereit kezdte futtatni. Evés közben átfutotta a feladatlistát, de a már folyamatban lévőkön kívül nem kapott új feladatot; a legutóbb esedékes személyi profilelemzést tegnap adta le, így nem volt sürgős elintézni valója, a meglévők meg még várhattak. Teendő híján percekig meredt maga elé, míg meg nem látta a headsetét. Ez eszébe jutatta egyik kedvenc hobbiját, és a fülest felvéve már fel is csatlakozott az egyik helyi lelki segélyvonal hálózatára, mert késztetést érzett, hogy segítsen az embereken, még ha ezt csupán szavak segítségével tehette csak meg. Várt a megfelelő alanyra. Pár szórakozó után egy Linda Smith nevű nő jelentkezett be a vonal másik végén. Hangja elmosódottan szólt, és csak úgy áradt belőle a reménytelenség. Hallatszott, hogy kora délelőtthöz képest a kelleténél többet ivott. Az elmúlás áradt felé a szavakból, melyeket a nő folyamatosan zúdított rá. Darren elhatározta, hogy valahogy segíteni fog ezen a nőn.

– Miért döntött úgy, hogy öngyilkos lesz, Linda?

– Mer’ nics má’ seki… ők halottak. – A zavaros beszédbe szipogás vegyült.

– Kik? – kérdezte Darren, hogy szóval tartsa, miközben szám alapján lenyomozta a hívót. A vonal végén közben csend honolt. – Ne hagyjon magamra, Linda. Tudja én is egyedül vagyok, mint maga – mondta az igazságnak megfelelően.

– Nem hiszek magának – jött a válasz meglepően tisztán, ami annyira nem tűnt jó jelnek, mert gyakorta tapasztalta, hogy az öngyilkosok a döntő tett előtt hirtelen határozottá válnak. Közben megtalálta, amit keresett. Az aktában az állt, hogy a nő fél éve veszítette el a férjét és a gyerekét. Autóbaleset. Azóta alkoholproblémákkal küzd, kirúgták a munkahelyéről és most alkalmi munkákból fedezi a piaszükségletét. Valamit tennie kellett.

– Elmondaná, kiket veszített el? – próbálkozott újra, de nem jött válasz, csak zokogás hallatszott. – Hahó, Linda, itt van még?

– Igen.

– Beszélne róla?

– Nem… nem tudom megtenni… én… – Csend a vonal végén.

– Linda?

– Holnap is hívhatom?

Greg úgy meghajtotta, hogy újfent meg kellett állapítania, hogy a fizikoterapeuták szadisták. Ráadásul aznap Amanda is velük edzett, és még lelkesen biztatta is. Ennek eredményeképpen annyira fáradtnak érezte magát, hogy legszívesebben visszafeküdt volna aludni. Egy dolog vette rá arra, hogy mégis munkához lásson: várta Linda hívását. Az elmúlt egy hétben minden nap beszéltek hosszabb-rövidebb ideig, és kezdte élvezni a nővel való beszélgetéseket, annak ellenére, hogy többnyire az első beszélgetésükhöz hasonlóan zajlottak, de azért néha voltak józan pillanatai is. Ma pont egy ilyen pillanatot fogott ki.

– Ahogy hallom, jobban vagy – próbált biztató hangot megütni, de a derekába nyilalló fájdalomtól gyengére sikeredett.

– Te viszont fáradtnak tűnsz – jegyezte meg Amanda. Hangját aggodalom színezte.

– Á, semmi vész, csak edzés közben meghúztam a derekamat. A barátaim erőltették rám, mert mindig csak ülök.

– Miért, mit csinálsz?

– A barátaim szerint kockamelót.

– Csak nem informatikus vagy? – Darren most először hallott lelkesedést a nő hangjában.

– Valami olyasmi. Adatelemző. Cégeknek készítünk felméréseket. Te mivel foglalkoztál azelőtt, mielőtt… – Nem akarta megint felhozni a tragédiát, így inkább félbehagyta a mondatot, de a nő nem vette fel a dolgot.

– Programozó. Több játékfejlesztő cégnél is dolgoztam. Például benne voltam az egyik South Park-játék fejlesztőcsapatában.

– Tényleg? Az utóbbi kettőt kipróbáltam, de az első jobban tetszett.

– Lefogadom, hogy Cartman mellé álltál, ugye?

– Most lebuktam.

Linda nevetése egész napra feltöltötte energiával.

Riley E. Raines: Chloe, a titokzatos - Értélelés és interjú

Amikor egy olyan könyvet olvasol, ami szép emlékeket idéz fel benned és jó érzéssel tölt el az a tökéletes könyv. Számomra ez volt a Chloe a titokzatos. Megidézte a mecha műfaj iránti, de még inkább a mecha animék iránti rajongásomat. Késztetést érzek valamelyik Gundam sorozat újranézésére, mert ez a könyv nagyon adja. Minden benne volt, amiket azokban a sorozatokban, meg egyáltalán a műfajban szeretek.

Noha ifjúsági regény, de ez egyáltalán nem tántorított el, mert ami ténylegesen ezeknek az óriásgépes történeteknek a sajátja, az mind benne volt. Emellett amit még kiemelnék, az az írói stílus és a nyelvezet, ami jól átgondolt és kiforrott, jó nyelvi szinttel és helyesírással, amit az ifjúsági könyveknél még fontosabbnak tartok, mint a felnőtteknek szólóaknál, bár ott sem elhanyagolandó.

Ritka a könyvek között az ilyen "mecha holló", de nekem nagyon kellett már egy ilyen, bár ebből kifolyólag olvastam volna sokkal, de sokkal tovább is még többet megtudva a világról, a háború miértjéről és a szereplőkről. Várom, hogy a szerző a folytatásban még jobban bővítse a világot, mert sok lehetőség rejlik benne. Lentebb a regényen keresztül kitérek a mecha műfaj sajátosságaira is, és a bejegyzés végén egy rövid interjút is olvashattok a szerzővel.

Benjamin Alire Sáenz: Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Sok jó értékelést olvastam erről a könyvről, így amikor a Moly társas kapcsán alkalmam adódott rá, el is olvastam, és ez is erősíti nálam a Cinder és Ellához hasonlóan a jó ifjúsági könyvek sorát, noha már rég kinőttem abból a korból, ami ennek a könyvnek a célközönsége. És nem is maga a két fiú között kibontakozó kapcsolat volt az, ami megfogott, mert ilyenből olvastam már nem egy hasonló történetet, hanem a hátteret adó korrajz. A 80-as évekbeli El Pasoban játszódik a könyv, ahol betekintést nyerhetünk a mexikói-amerikaiak életébe, de legfőképpen a gondolkodásmódjukba, érzelmi világukba.

Hamar kiderül, hogy másként gondolkodnak ezek az emberek, és ennek ábrázolásával Sáenz egyedi atmoszférát teremt, ami jó alapot szolgáltat Ari, Dante és a családjaik történetéhez. Végig olyan érzésem volt olvasás közben, mintha a szerző ezt a könyvet terápiás célzattal írta volt, és most hogy utána néztem az írónak, még jobban megerősödött ez az érzés. Talán ezért is annyira átélhető a történet, mert ennyire benne van magának a szerzőnek is az érzelmi világa.