A
grimdark fantasy elemek még mindig kiválóan működnek, a szarkasztikus humor ezúttal
is sziporkázóan üde, Koppány Tímea többnyire továbbra is brillírozik. Kivé a
történet közepén, ami kissé leül és vontatottá válik. Illetve akkor, amikor beüt
némi túlírtság és önismétlés. De ezt leszámítva még mindig remek szórakozás.
Ecsédi Orsolya nem volt ismeretlen számomra, mert korábban mind a hét Könyvmolyképzőnél megjelent könyvét olvastam már, így régi ismerősként üdvözöltem a stílusát és az írásmódját. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a kisebb gyereknek írt könyvei után mit tud nyújtani az ifjúsági korosztálynak, és összességében nem csalódtam, mert a célközönség odáig lesz ezért a könyvéért is. Alapvetően én is szerettem, pedig a közepe táján szerintem kissé leült a történet.
A bejegyzés további része spoilert
tartalmazhat!
De visszakanyarodva a La Belle Sauvage-hoz az tetszett benne a legjobban, hogy a már ismert szereplők is megjelennek, de itt még csak a háttérben, a főhősök mind itt felbukkanó újoncok. Körülöttük zajlik a cselekmény, így a trilógia olvasása nélkül is élvezhető volt a kötet, bár az élmény nem volt hibátlan, és akadtak benne hézagok, amiket a trilógia ismeretében kitölthettem volna, de ennek ellenére ez az előzmény csak még jobban megszerettette velem Az Úr Sötét Anyagai világát.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
A Kristálytolvaj a Ködcsempészhez hasonlóan a grimdark zsánerében maradt a maga antihőseivel, akik ezt tudják is magukról. Feldobta a kötetet, hogy jobban érződött benne A nép igazságát és A rendszer ellenségét (ITT és ITT olvashattok róluk) egyaránt jellemző szatirikus jelleg, aminek mindkét regény sokat köszönhetett. Sőt nekem is megdobta az élményt, mert e művek szeretették meg velem az írónő stílusát, és nagyon örültem, hogy az új kötetében is megjelent. De felesleges attól tartani, hogy ez elnyomta a fantasy világépítést, inkább az atmoszférateremtéshez tett hozzá, ami nagy erőssége a kötetnek.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
A túl sok szereplő miatt az elején senkit nem tudtam megkedvelni, talán csak Garyt a kezdeti esetlensége miatt, de a többiek eleinte közömbösek maradtak, pedig a szerző sikeresen próbálja árnyalni őket, és szépen ki is rajzolódtak a jellemek. Ám a többiek csak később tudtak utat találni hozzám, mikor már letisztultabb lett az információadagolás, és nem vesztem el annyira az infótengerben.
Az eddigi regényeiben (A nép igazságáról ITT, A rendszer ellenségéről pedig ITT olvashattok) a szatirikus társadalomkritikai jelleg dominált, műfajilag pedig a szépirodalom és a mágikus realizmus (fantasy) határmezsgyéjén mozogtak. Különlegességük volt még a leleményes nyelvi fordulatok és a választékos nyelvezet, na meg a gyilkos humor, amivel nem egy sírva röhögős percet szerzett számomra, de ezzel az olvasási mellékhatással nyilván nem voltam egyedül.
Ezekkel
szemben a szerző új kötete merőben más vizekre evez. A Ködcsempész egy vérbeli grimdark fantasy regény, annak minden
finomságával és velejárójával együtt, ami önmagában remek ajánlólevél volt nekem,
mert szeretem ezt a fantasy alzsánert. Arról nem is beszélve, hogy a szerző ezt
a műfajt is ugyanolyan mesterien műveli, mint a szatírát.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
Ezt a vonalat folytatja a szerző második regénye, a Töredezés is. Fokozatosan rajzolódik ki egy lélegző, minden részletében kidolgozott sci-fi világ, amibe az író határozott tudatossággal vezeti be az olvasót. Kiválóan adagolja az információkat, hogy minden fejezetre maradjon valamilyen érdekes világépítési apróság, adatmorzsa vagy fordulat, amivel képes folyamatosan fenntartani a figyelmet, és meglepetést okozni. A történet ugyan nem pörög ezer százalékon, mert hagy időt az érzelmek és az események kibontakozására, de egy percre sem ül le, sőt, ezek a lassabb, elmélkedősebb részek adják a kötet velejét, erre épülnek a nyomozási és az akcióelemek. Jó volt elmerülni ezekben az elgondolkodtató részekben, mert fejben tovább szőhettem a szerző által elhintett gondolatokat.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
Ilyen előzmények után nagyon vártam a folytatást. Ám a kezdeti lelkesedésem olvasás közben kissé alábbhagyott. Úgy éreztem, mintha az alapötlet és a naplóregény-koncepció kezdene kifogyni a lendületből, a szerző pedig az ötletekből, mert néhol egészen leült a kötet, és a nem mindennapi megoldásai, vicces helyzetei és sziporkázó humora dacára néhány helyen untam a könyvet.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
Ebben a kötetben is megvan minden, amitől kiválónak tartottam az előzményeket: sziporkázó humor, versidézetek, sok-sok kaland, fiatalos lendület, tanulság és a történet folyamán megoldandó fontos társadalmi kérdések/problémák. Ez utóbbi kettő a leghangsúlyosabb, de a szerző szokás szerint ezúttal is finoman csepegteti a komolyabb mondanivalót, fokozatosan vezeti szereplőit a történet végkövetkeztetése felé, ami ismét végig a valóság és képzelet határán mozog. A kettő közti választóvonal ezúttal nem olyan éles, sokkal jobban elmosódnak a határok, amivel inkább a Banyavész történetvezetését idézi, és hangulatilag is inkább az első részhez áll közelebb.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
A borítóval kezdeném. Színválasztása és képi világa illik a történethez, egyben megteremti az alaphangulatot, és megágyaz a fülszövegben ígért kalandnak. A láttán bizakodik az ember, hogy a könyv belseje is hasonló igényességet tartogat. Ez azonban csak részben teljesül, nagyrészt a gyengeségek dominálnak, elhalványítva az élvezhető részeket.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
Az illusztrátor, Buzási Viktória remek partner ehhez a képtelen ötlethez, egyszerű és tónusos ceruzarajzaival kíséri végig. De a borító a belső képeket is túlszárnyalja a bohókás, kalandos történet ígéretével, és ezt nagyrészt be is váltja. Ám akadnak mélyebb rétegei is, amikkel összetett művé áll össze. A szerző másik erőssége a sziporkázó humor, amit kiválóan támogatnak vagy épp fokoznak az illusztrációk. Így a szavak és a képek együttesen keltik életre Zapumát és lakóit, és vezetik be ezt a képzeletbeli országot az olvasók szívébe.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
Azonban bármennyi pozitívuma is van a sorozatnak, a harmadik részre kiderült, hogy maga a szerző sem gondolta és látta át, hogy igazából – egy faműveshez illő hasonlattal élve – mekkora fába is vágta a fejszéjét. Mert az számomra is csak az Árpád és Kurszán olvasása közben tudatosult, hogy annyi mindent akart ezzel a tetralógiával elmesélni, ami legalább egy tíz kötetes, de inkább hosszabb sorozatért kiált. Ezért a harmadik köteten már nagyon látszik, hogy sűrítene a szerző, hogy a végkifejlet előtt minél több információ, helyszín, történés beleférjen a regényébe, viszont ez az eddigi lassabb építkezés rovására megy, és meglehetősen kapkodóvá teszi a művet, ami jócskán ront az élvezhetőségen. Megértem, hogy mindez szükséges a lezárás megértéséhez, de ezt nem egy, hanem legalább két kötetre széthúzva kellett volna megosztani az olvasókkal, mert így a saját stílusát is rombolta a szerző.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
A Battle for Terra egy 2007-es amerikai animációs film, amit Aristomenis Tsirbas rendezett, a hangokat pedig olyan színészek adják, mint Luke Wilson, Amanda Peet és Dennis Quaid. A filmet először a torontói filmfesztiválon mutatták be 2007. szeptember 8-án. Eredetileg 2D-ben készült, majd készült belőle 3D-s változat is, ami a harci jelenetek szempontjából nem egy megvetendő dolog. De a benne megjelenő idegen világ is jobban visszaadható így.
A Chocolate Underground Alex Shearer Bootleg című regényének adaptációja. 2002-ben a BBC készített belőle egy minisorozatot, amit először Angliában, majd az egész világon vetítettek. A történet mangaadaptációját Yamakawa Aiji készítette el, ami 2008 októberében jelent meg a Shueisa magazinban. A mangából egy 13 részes ONA-t (Original Net Anime, kifejezetten az internetre készült 3-5 perces rövid sorozat) készített a Production I. G.
A Rózsakő – Liza & Alex az előző novelláskötethez, a Rózsakő – Kezdetekhez hasonlóan két történetet tartalmaz, ami a két kulcsszereplő szemszögéből mesél egy egy-egy előzménytörténetet, amik betekintést engednek a központi karakter jellemébe, motivációiba (Liza), vagy éppen megmutatnak az adott szereplő életében a későbbiekben fontos szerepet játszó eseményeket (Alex). Abban is hasonlóság mutatkozik a két kiegészítő kötet között, hogy mindkettő a decemberi ünnepekhez (karácsony, szilveszter) kapcsolódik, ezáltal a cselekménytől függetlenül egyfajta kellemes alaphangulat lengi őket körül. Emiatt annak ellenére is jó olvasni ezeket a szövegeket, hogy hagynak némi hiányérzetet maguk után, főleg Liza novellájánál éreztem ezt a végén.
Az bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
Ecsédi Orsolya eddig megjelent könyveit nagyon szerettem (ITT, ITT és ITT írtam róluk), mert modernek és aktuális, a gyerekeket érintő és érdeklő témákkal és problémákkal foglalkoznak, a korosztály befogadóképességéhez illeszkedő módon. Emellett nem kevés humorral és nyelvi játékkal fűszerezi meg a történeteit. Ezen összetevők és előzmények után nagyon vártam a Pokkernapló-sorozat nyitókötetét is.
A Meleg a helyzet! hangulatában a Cirrus a tűzfalonhoz áll a legközelebb, főleg a főszereplő, Goni miatt, mert Cirrushoz hasonlóan ő is más, mint a többiek, és viselkedésével, tetteivel kilóg a hozzá hasonló ördögfiókák közül, amit nehezít, hogy sátán apjának nagy elvárásai vannak főhősünkkel szemben. További párhuzam Cirrusszal, hogy Goni is egyedi módon jut el a saját megoldásáig, és suta próbálkozásai végül célt érnek. Ezért némileg a történeti ív is hasonló a két kötetnél, a szerző jól bevált írástechnikai elemekkel dolgozik, amik ennél a regénynél is működnek, viszont a cselekmény teljesen más, így nem éreztem önismétlőnek.
