Nagyon
szerettem Lovranits Júlia eddigi meséit, közülük is különösen a Macskakőt, így
természetes, hogy Lívió és Gilice történetére is sort kerítettem, és alig
várom, hogy a legújabb, idén megjelent könyvét is a kezemben tarthassam.
A
Lívió és a fehér sárkány más, mint az eddigi könyvei, mert nem egy történetet
mesél el, hanem mesék lazán kapcsolódó füzére állandó szereplőkkel. Ehhez
mérten a szerző stílusa feszesebb, de ennek ellenére sem vesztette el
játékosságát, pozitív életszemléletét. A vidámság is ugyanúgy áthatja a
sorokat, mint az eddigi könyveinél. Viszont ez a kötet a többitől eltérően
kísérletezőbb, ami leginkább a mesék keletkezéstörténetéből adódik. Az író egy
volt osztálytársa kisfiának írta ezeket a meséket, amelyek hosszú
üzenetváltások során formálódtak.
Számomra
nagyon érdekes volt ez a kísérletezés, de érzésem szerint a keretek kissé
visszafogták a szerzőt, és nem tudott annyira kibontakozni, nem jött át annyira
az eddigi történeteiben megszokott saját egyedi hangja.