Robert Jackson Bennett: City of Miracles (The Divine Cities 3.)

Bennett világa eléggé addiktíven hatott rám, így az első, de főleg a második kötet után, ami kedvencem lett, tudnom kellett, hogy is ér véget ez a remek történet. Nem mondom, hogy csalódtam, mert nem, azt sem, hogy nem tetszett ez a kötet, mert nagyon is, de nálam tetszésben valahol a Lépcsők városa és a Pengék városa között van. Ennek oka talán, hogy egy olyan karakter a kötet főszereplője, akit nem éreztem úgy, hogy teljesen előtérbe kellene helyezni. Bár a fülszöveget olvasva megörültem, hogy Sigrud is kapott egy könyvet, de nem működött olyan jól, mint az előző két kötet. Mert így, hogy beleláttam a fejébe számomra elvesztette azt a varázsát, amiért szerettem a karaktert, a kiismerhetetlenségét, titokzatosságát. Némileg a keménységét is így, hogy érző lényt csinált belőle a szerző. Mert nekem ő volt az a karakter, aki pont jó volt a háttérben (első kötet) és megosztott főszereplőként (második kötet). Viszont azt meg kell hagyni, hogy az életemben olvasott egyik legszebb könyvlezárás pont a marcona drejlinghez kötődik. Ez azért kicsit helyrebillentette nálam a dolgokat.

A fentebb említettektől eltekintve egy jó lezárást kapunk, a szálak nagy része elvarrásra kerül, a rejtélyek megoldódnak, történik ez a szerzőtől megszokott pörgős cselekménnyel, érdekes és szerethető karakterekkel.

A BEJEGYZÉS TOVÁBBI RÉSZÉBEN SPOILEREK ELŐFORDULHATNAK!

Karin Tidbeck: Amatka

“Egy disztópikus vízió, amely meggörbíti maga körül a teret.”

Ez a mondat áll a borítón. A teret ugyan nem tudom, meggörbítette-e, de világomat biztosan. A new weird irányzat a Lépcsők városával lépett be az életembe, de az ehhez képest egy könnyű olvasmánynak mondható, pedig abban a sorozatban is történnek dolgok, nem is kevés. De az Amatkánál éreztem azt, hogy igazán bejön nekem ez az irányzat, és több hasonlót is el akarok olvasni. Mert ez a könyv egyszerre volt, furcsa, bizarr, abszurd, nyomasztó. Rátelepedik az ember agyára a hangulatával, a lelki drámájával, és nehéz kikeveredni belőle. Máig nem tudtam, mert valamiért mindig visszatér a történet a gondolataim közé, mindig ott pörög egy-egy apró mozzanata a háttérben. Szóval, mint fentebb már említettem, nem tudom, hogy a teret elgörbítette-e, de maradandó élmény az biztos. Viszont felmerül bennem néhány kérdés: Mit is olvastam? Miért úgy történnek a dolgok, ahogy? Lehet-e egyáltalán egy ilyen világban élni? Van-e valami értelme ennek az egésznek? Egyelőre nincsenek meg a saját válaszaim erre, csak azt érzem, hogy még mindig utazok a könyvvel, de majd csak megállok valahol.

Top 5 Wednesday #11

Csatlakoztam a Top 5 Wednesdayhez, amit Gorkie blogján, az Olvasókörúton fedeztem fel, és nagyon megtetszett a koncepció, így én is belevágtam. 

Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva. 

Eheti téma: Olyan könyvek, amikért hálás vagyok.

Top 5 Wednesday #10

Csatlakoztam a Top 5 Wednesdayhez, amit Gorkie blogján, az Olvasókörúton fedeztem fel, és nagyon megtetszett a koncepció, így én is belevágtam. 

Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva. 

A heti téma eredetileg: karakterek, akikért odavoltál gyerekkorodban. Én ezt egy kicsit megcsavartam, mivel gyerekként nem voltak annyira meghatározó karakterek, akikért annyira odalettem volna. Így egy kicsit csavarok a témán. Öt olyan karaktert hozok, akik a kedvenc címszereplőim/főszereplőim közé tartoznak, könyvből mangából, animéből vegyesen. Sorrend nélkül.

Robert Jackson Bennett: Pengék városa (Isteni városok 2.)

Általában egy trilógia középső része nem tudja megközelíteni az első rész színvonalát, mert valami mindig félrecsúszik, vagy mert tipikus középső rész. A Pengék városa viszont egy üdítő kivétel, mert érvényes rá az a közhely, hogy jobb, mint az első rész, ami nem kis teljesítmény tekintve, hogy már az első könyv is nagyon tetszett a világépítésével, történetével.

Ebben a kötetben tovább szélesedik Bennett világa, több minden kiderül az isteneiről, a háború mikéntjeiről, és ezt nem máson keresztül mutatja be, mint az első kötetből kedvenc mellékszereplőmön, Turjin Mulaghesh-sen keresztül, aki ebben a kötetben főszereplővé lép elő. De nem akár milyenné. Már az első könyvnél is kitűnt, hogy amellett, hogy keményvonalas katona tud gondolkodni is, nemcsak pusztítani, és az érzelmi világa is elég gazdag, bár nemigen mutatja ki. Ő nekem a “gondolkodó katona”, bár hogy mennyire értelmes definíció ez azt nem tudom, de az én fejemben így élnek a hozzá hasonló karakterek. Valamiért Paul Martin jutott eszembe róla a Csodaidőkből, ne kérdezzétek miért, talán a múltja miatt. Ugyanazért látom őket sokrétű és értékes karakternek. Katonák, de mégis többek annál.

Szegény Mulaghesh mama ismét rejtélyek és pörgős események közepén találja magát, amiben nem kevés szerepe van az isteneknek és Sigrudnak.

Érzelem körülírás 1. - Gyász

Ez egy régebbi írásom, ami egy olyan játék keretében íródott, ahol érzelmeket, élethelyzeteket kellett körülírni. Akkor a gyász körülírását választottam. A címben az egyes szám azt feltételezi, hogy ezt a szériát folytatom. Még nem tudom, mi lesz belőle.

Forrás: TeSó

Gyász

A viharos szél becsapott a nyitott ablakon, belekapva a hajába. Keze megremegett, és átdöfte a tűt a fehér lepel szegélyén. Ujjából kiserkent a vér, mint az üvegesen előre bámuló szemekből a könnyek. Egy életet sirattak, ahogy az eső siratta a napot. Mégis dolgoztak az izmok. Gépies, monoton egymásutánban mozdult a kar.

A fiatal nő szeme fátylán át nem is érzékelte, hogy elkészült, csak az anyag hullott ki a kezéből, ahogy a férje életének szemei is kiperegtek a homokórából.

Nehézkesen felállt. Megremegett, majd felvette a leplet, aztán elhagyta a szobát, és a nappaliba ment, hogy előkészítse szeretett férjét a holnapi temetésre.

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Top 5 Wednesday #9

Csatlakoztam a Top 5 Wednesdayhez, amit Gorkie blogján, az Olvasókörúton fedeztem fel, és nagyon megtetszett a koncepció, így én is belevágtam. 

Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva.  

Az eheti téma: Problémás kedvencek
Karakterek, akiket nem akarsz szeretni, de nem tudsz ellene tenni. 

Egy nyuszi, akit mindenki szeret - Marie-Aude Murail: Lakótárs kerestetik!

Marie-Aude Murail az egyik kedvenc írónőm, így nem volt kérdés, hogy ezt a könyvet is elolvasom. Bíztam a Murail által garantált minőségben és most sem csalódtam. Ismét francia országban járunk, ahol egy kis közösség életét követhetjük nyomon, jelen esetben egy fiatalokból álló lakóközösség életét. Ahogy azt már megszokhattuk a írónőtől a kötet címe, Lakótárs kerestetik! most is több mindenre utal. Egyrészt az egyetemista fiatalok bérlőtárs keresésére, másrészt arra, hogy egyikük elveszik a történet során. A témát tekintve is hozza a könyv az írótól megszokott sémát. Itt is megjelenik a betegség, fogyatékosság, másság és az ehhez való viszonyulás vagy éppen a környezet reakciói. Ebben a történetben is szerepet kap egy túlérett gyerek, aki sokszor felnőtt szerepben van, de mindeközben a kamaszokra jellemzően az útját keresi. Mindezeket laza humorral, néhol iróniával kezeli az írónő, de ahol kell, megható is a történet. Ezt a történetet is megszerettem egyrészt Sutyi és Pupák úr miatt, másrészt azért, ahogy Murail az életet kezeli, ahogy az életet bemutatja. Örök kedvenc lesz ez a könyv is.

Nehéz megfogalmazni, mit adott nekem ez a könyv. Egyrészt ismét tágította a világlátásomat, másrészt újra toleranciára tanított, harmadrészt újabb leckét adott az életről, negyedrészt megmutatta, mi a barátság és milyen erő rejlik az emberekben, ha akarják és végül, de nem utolsó sorban ismét elvarázsolt. Ezt a könyvet olvasni kell, mert magával ragad, letehetetlen és utána másképp látja az ember a világot. Ha lehetne Marie-Aude Murail könyveit receptre osztogatnám, mert kikapcsolnak a stresszes mindennapokból és a végén garantáltan fülig ér az ember szája. Nem azért, mert minden soruk vidám, hanem mert instant jókedvet ébresztenek az emberben, amit az írói a stílusával ér el. Murail regénye nem falazótégla mérete miatt emlékezetes, hanem mert sok mindent tanít a világról.

Értékelés: 4,5

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Őszi Book Tag

A HaBár, a könyves kocsma bloggere, Réta hívott ki az Őszi Book Tagre már közel két hónapja. Jól elmaradtam vele, de most jövök a válaszokkal.

Látomások a jövőről - Szélesi Sándor (szerk.): 2045 - Harminc év múlva

Az antológia alapötlete nagyon megfogott. Lássunk a jövőbe, képzeljük el, mi lesz közel 30 év múlva, mindezt 15 novellán, 15 írói hangon keresztül.

Érdeklődve vetettem bele magam, hogy aztán majdnem teljesen csalódjak. Voltak itt jó ötletek, érdekes világnézetek, pillanatok, de nekem nem állt össze valahogy teljes egésszé. Nagyon döcögősen, nyögvenyelősen haladtam a kötettel, és kevés történet volt, ami igazán megfogott. Ilyen volt Kovács Attila: Tudatalatti asszisztens, Somogyi György: A 100. győzelem napja, Trenka Csaba: Kisvárda sejkje, S. Kolozsvári Zsófia: Titok, Valyon Tamás: Északi fény és Hernád Péter: Játékosok című novellája.

A zöme viszont nem tudott megszólítani, lekötni, és néhányat szinte rögtön elfelejtette, miután elolvastam. Nem hagyott a kötet mély nyomot, mint ahogy azt vártam tőle, pedig egy sor tehetséges író munkásságába pillanthattam be. Nem volt baj a választott témákkal vagy az írásmóddal, egyszerűen csak hiányzott a kötetből számomra valami, ami lelket adott volna az olvasott soroknak.

Szállni a darvakkal

Szállni a darvakkal

1946. májusát írtuk. Élénk madárcsicsergés szűrődött be a nyitott ablakon keresztül, amiben nem volt semmi szokatlan, kivéve, hogy ez az apró, fehérre mázolt, kórházi szoba egy kislány mindennapos szenvedéseinek színtere volt. Ugyanolyan törékeny és tehetetlen volt, mint akkoriban a sugárzás összes többi áldozata. Napok óta nem tudott már beszélni sem, arcának rezdülései mutatták, hogy még nem adta fel. Eddig.

A kislány szorítása egyre gyengült a mellette ülő édesanyja remegő kezén, aki a könnyeivel küszködött. De a kicsi már nem félt. Fájdalomtól ködös szemekkel még épp megpillantott egy arra szálló darucsapatot, s tudta, hogy egy pillanat múlva ő is velük repülhet.

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Top 5 Wednesday #7 és #8

Csatlakoztam a Top 5 Wednesdayhez, amit Gorkie blogján, az Olvasókörúton fedeztem fel, és nagyon megtetszett a koncepció, így én is belevágtam.
Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva.  

A múlt héten kimaradt, ezért most kettőt összevontam egy bejegyzésbe.

A múlt heti téma: olyan könyvek, amiken nincs horror címke, mégis félelmetes volt.
 
Az eheti téma: Olyan könyvek, amik dacolnak a műfajukkal, vagy amiket nehéz kategóriába sorolni.

A kínzás variációi - Sarah J. Maas - A Court of Thorns and Roses – Tüskék és rózsák udvara (Tüskék és rózsák udvara 1.)

Eddig nem olvastam még semmit Sarah J. Maastól, mert nem akartam egy újabb sorozatba belekezdeni (Üvegtrón), de aztán jött ez a könyv. Ahogy mondani szokták: jött, látott, és győzött! Fölöttem. Először jött a fülszöveg, ami már önmagában felkeltette az érdeklődésem, aztán a borító, ami elvarázsolt. Tudtam, hogy nem minden a borító, így muszáj volt a belbecset is megtapasztalnom. Először nem lettünk barátok, sőt, első próbálkozásra ott is hagytam, aztán csak addig fúrta az oldalamat a kíváncsiság, így újra elkezdtem, és hogy közhellyel éljek: Milyen jól tettem! Csak tovább kellett olvasnom annál, mint ahol először letettem, és eljött a pont nem is sokára, hogy én ezt az egészet szó szerint megszerettem. Hogy a szereplők tették? Részben. A világ? Nagyon. De, ami igazán megfogott az, ami a háttérben zajlott politikai történések címén, mert vastagon volt itt az is. Meg egy kis romantika, de ez körülbelül a könyv egy százaléka, nem ezen volt a hangsúly, csak az események szükséges mellékszála.

A Tüskék és rózsák udvara cím mellé kisbetűvel odaírhatták volna, hogy a kínzás variációi. Mert volt itt minden: testi, lelki, mentális kínzás, megalázás, semmibevétel, elhanyagolás, leigázás, birtoklás, elnyomás, csak hogy néhányat említsek a kínzás fajtákból. Többször kérdeztem meg olvasás közben a szereplőktől gondolatban: hogy vagytok képesek ezt még elviselni? Az írónő nem cicózik, kegyetlen ott, ahol kell, a szereplői szenvednek ott, ahol kell. Nem kímél senkit, mindenkinek megvan a maga keresztje. Az olvasó pedig velük szenved, ki kivel, attól függően, hogy kit szeret meg a karakterek közül. Én Tamlinért és Feyréért izgultam a legjobban.

Amit nem sikerült teljes mértékben eltalálni: az információadagolás. Volt egy pont a könyvben, ahol túl sok információt zúdítanak egyszerre a főszereplőre. Olyannyira, hogy csak pislogtam. Jobban fel kellett volna vezetni az elején, mert így elmaradt nálam az “aha” élmény, amit az eldugott információ morzsák okozhattak volna az igazság kiderülésénél. Nagyon apró jelek azért voltak, de szinte észre sem lehetett őket venni, így túl hirtelennek hatott az információ áradat. Ettől eltekintve viszont megtetszett Sarah J. Maas stílusa, így nem ez lesz az utolsó könyv, amit olvasok tőle.