Koppány Tímea: Kristálytolvaj

Koppány Tímea ismét Ammerúnia kietlen, rothadó vidékére kalauzol el bennünket a Kristálytolvaj című legújabb regényében. Még mindig nagyon illik a szerzőhöz a Ködcsempészben (ITT írtam róla) megkezdett útja a fantasy zsánerében,  ennél a kötetnél pedig egyre jobban érződik, hogy piszkosul élvezi a műfajt. Emellett úgy tűnik, megtalálta a helyét a Delta Vision Kiadónál, ami szerintem minden író életében fontos állomás, és ez a szövegen is érződik, mert egy szórakoztató kalandos történetet kaptunk.

A Kristálytolvaj a Ködcsempészhez hasonlóan a grimdark zsánerében maradt a maga antihőseivel, akik ezt tudják is magukról. Feldobta a kötetet, hogy jobban érződött benne A nép igazságát és A rendszer ellenségét (ITT és ITT olvashattok róluk) egyaránt jellemző szatirikus jelleg, aminek mindkét regény sokat köszönhetett. Sőt nekem is megdobta az élményt, mert e művek szeretették meg velem az írónő stílusát, és nagyon örültem, hogy az új kötetében is megjelent. De felesleges attól tartani, hogy ez elnyomta a fantasy világépítést, inkább az atmoszférateremtéshez tett hozzá, ami nagy erőssége a kötetnek.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Raana Raas: Vezetők

Az Időcsodák negyedik, egyben befejező kötetének, a Vezetőknek nem volt könnyű dolga. Egyrészt sok idő telt el az előző rész, a Menekülők (ITT írtam róla) megjelenése óta, ami olyan magasra tette a lécet, hogy annak iszonyú nehéz megfelelni, másrészt egy záró kötetnek mindig nagyot kell domborítania, hogy az olvasók elégedettek legyenek. Az elvárásaim nekem is az egekben voltak, noha próbáltam nem a Csodaidők lezárásához, a Hazatérőkhöz hasonlítgatni, mert attól a történettől időközben teljesen eltávolodtunk. Ami nem baj, sőt nagyon érdekes volt látni, a szerző hogyan képzelte el az alternatív története megoldását. 

Az előző kötet értékelésénél kitértem rá, hogy a részek egy határozott történeti ív mentén mozognak. Az első, az Elágazó utak (ITT olvashattok róla bővebben) a bevezetés szerepét töltötte be, lefektette az alapokat, és megágyazott a további történéseknek, a második, az Ellenállók (ITT írtam róla) a CSU és a Kaven közötti konfliktust hivatott elmélyíteni. A harmadik rész, a Menekülők (EBBEN a cikkben olvashattok róla) még erre is rátett egy lapáttal, mégpedig azzal, hogy a tetralógia tetőpontjává vált, a Vezetők pedig a megoldást, a lezárást adja a történethez. Noha minden hosszabb történet körülbelül ezekből az egységekből épül fel, de ritkaság az ennyire jól felépített, sodró lendületű sorozat. Mert hiába telt el több év egy-egy kötet megjelenése között, a történeti és érzelmi ív mégis töretlen maradt, ami nem kis teljesítmény. Ritkán találkozni ennyire határozott négy köteten keresztül egyenletesen és erőteljesen vezetett történettel, de a szerzőnek (a végső zárást leszámítva) tökéletesen sikerült tartania a történetfolyam elején felvett ritmust.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

500. bejegyzés - Dr. Seuss: Kalapos Macska

Elérkezett a blog az 500. bejegyzéshez, amit egy könyvértékeléssel ünneplek meg. A Kalapos Macska története pont tökéletes ehhez az őszi időhöz is.

Dr. Seusstól eddig két mesét, az A Grincset (ITT olvashatjátok a véleményem róla) és a Kalapos Macska visszatért (amiről ITT írtam) olvastam eddig. E két mese után eléggé vegyes érzések fűznek a szerző munkásságához, mert A Grincs a hirtelen lezárása miatt hagyott bennem némi hiányérzetet, viszont a Kalapos macska visszatér játékossága jó néhány vidám percet szerzett. Egészen mostanáig nem tudtam, hogy a Kalapos Macska is megvan, amíg a fiam oda nem hozta, hogy olvassuk el. Nagyon megörültem neki, mert régóta kíváncsi voltam a Kalapos Macska visszatér előzményére.

A magyar változatot ismét Szabó T. Anna tolmácsolásában olvashatjuk, a szövegei újfent ötletesek és viccesek, gördülékenyen olvashatók. Rímei remekbeszabottak, dallamossá, játékossá változtatja a szöveget, amit így öröm olvasni.

Az illusztrációk – kék, piros, fekete, fehér – színvilága tökéletesen illeszkedik a történet hangulatához. Kiváló kísérői a mesének, egyben jól egészítik ki a leírtakat. Már Dr. Seuss előző könyveiben is nagyon megtetszett ez a rajzstílus, így a képi világ ismerősként köszöntött, és még jobban megszerettem.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Shane McCarthy – Simon Furman – Mike Costa – Andy Schmidt – Nick Roche – James Roberts – Denton J. Tipton – Zander Cannon – Josh Van Reyk – Shaun Knowler: Transformers: Éljen Megatron!

Gyerekkorom egyik legmeghatározóbb képregény élménye a Superman és az X-men mellett a Transformers volt. A Semic-es füzetek közül jó néhányat a mai napig gondosan őrzök a szekrényben, a többi füzetes képregény között, és alkalmanként szívesen olvasgatom őket.

Igaz, öcsém volt az igazi rajongó, de rám is nagy hatással voltak az Autobotok és az Álcák összecsapásai, a jó és rossz az egész franchise-t meghatározó küzdelme. Én magam Autobot párti vagyok, Optimus fővezér és Racsni a két kedvencem, Megatronék megmaradtak szükséges rossznak, ami minden efféle képregényhez elengedhetetlen.  Egészen addig, míg a kezembe nem került az Éljen Megatron!

Az első, egyben legszembetűnőbb különbséget a formátum jelentette. Nagyalakú, keménytáblás, masszív, öröm kézbe venni, a fekete-piros borító pedig csillagos ötös. Minden együtt van ahhoz, hogy egy igazán jó képregényt kapjunk. Azonban a külcsín nem minden, kell hozzá a történet is, ami csavar egy kicsit a fent felvázolt jó-rossz küzdelmen, méghozzá a lehető legjobbat hozva ki az alapvetésből.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Ellyne: Fagyos december

A szerző felkérésére olvastam el a könyvet, de sokáig halogattam. Valamiért mindig hátrébb tolódott a sorban, de tavaly év végén mégis sort kerítettem rá. Az ifjúsági romantikus nem az én zsánerem, de ennek furcsamód már a fülszövege megfogott, mert ennek alapján is éreztem, hogy ez a kötet más lesz, mint az ebben a zsánerben íródottak zöme.

A feltételezésem be is igazolódott. Ahogy fogytak az oldalak, egyre erőteljesebben rajzolódott ki előttem a gondosan felépített, minden részletében kidolgozott történet, amihez határozott írói hang társul. Érződött, hogy ez nem a szerző első műve, meglátszott rajta az írás terén szerzett tapasztalata, a megtanult fogásokat pedig jól építette be a regényébe. A kötet a hangulatokat is kiválóan váltogatja, egyszerre tud komoly és könnyed lenni, és remekül vegyíti ezt a két atmoszférát, miközben a szereplői útját egyengeti. Egy jó ifjúsági regény minden alkotóeleme  megvan benne.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Erberling Judit: Vers a tengerben

Három utazókönyv után elmondhatom, nagyon szeretek így olvasni könyvet. Ad egy kis pluszt az élményhez, hogy előttem több kézben is járt a könyv. Érdeklődve olvastam a többiek gondolatait, a szerző üzenetét a könyv elején. Egyedi hangulatot teremtettek az olvasáshoz, ezért különösen köszönöm Juditnak, hogy útnak indította a könyvét, és elolvashattam.

Azzal a meglepetéssel kezdeném, ami a boríték felnyitásakor ért. Egyrészt a borító sokkal szebb élőben, mint képen. Gyönyörű a grafika és a színösszeállítás. Tökéletesen illik a kötet hangulatához, egyszerre borús és derűs, pont, mint a versek. Másrészt a kemény kötés ugyancsak kellemesen meglepett, mert puhára számítottam, a lapok vastagságáról nem is beszélve. Nagyon igényes kivitel.

A belbecsről ugyanez mondható el. A verseket nagy gonddal válogatták össze, és látszik, hogy határozott koncepció állt a kötet mögött. Az élet sokszínűségét hivatott bemutatni egy emberi lélek belső hangjain keresztül. Azt, hogy milyen szárnyalni, szeretni, gyászolni és bízni, reménykedni. A sötétség és a világosság egységük révén  kiegyensúlyozzák egymást, és a köztes árnyalatok megjelenítése betekintést enged egy lélek belső titkaiba.

Keiran Rowley: Hanyatlás

A könyv utazókönyvként került hozzám. Régóta érdekelt a történet, így kihasználtam a kínálkozó alkalmat, és egyáltalán nem bántam meg.

Nehéz dolog első könyves szerzőnek lenni. Nem csak nagy általánosságban, de a kis magyar könyvpiacon aztán pláne, ahol nem csak a többi magyar kortárs író, hanem a külföldről beáramló töméntelen mennyiségű könyv közül is ki kell tűnnie. Ez nem könnyű feladat, pláne olyan témát találni, ami megragadja az olvasókat. Erre jelen pillanatban két utat látok: vagy olyan egyedi dolgot alkotni, amivel ki tud tűnni, vagy egy ismert toposzhoz nyúlni, és azon csavarni egyet, hogy felfigyeljenek a szerzőre. Keiran Rowley ez utóbbi csoportba tartozik, ami egyáltalán nem baj, sőt, egyenesen előnyt kovácsolt belőle, mert ugyan biztonsági játékot játszott első regényével, viszont olyan szinten tette, amivel az olvasói egy életre megjegyzik a nevét.

Mivel fanfiction felől jövök, és lettem könyves blogger, a magam részéről nagyon szeretem a retellingeket, az ismert karakterekre épülő történeteket, és nem újdonság számomra, hogy más aspektusból lássak egy ismert történetet. Nincs ez másként a Hanyatlással sem, ami a mesehősök életét, funkcióját értelmezi újra noir köntösbe öltöztetve. Mindezt teszi egyedi látásmóddal és írói hanggal, történetvezetésileg némi videójátékos beütéssel, ami vélhetően nem véletlen.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Ecsédi Orsolya: Meleg a helyzet! (Pokkernapló 1.)

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat!

Ecsédi Orsolya eddig megjelent könyveit nagyon szerettem (ITT, ITT és ITT írtam róluk), mert modernek és aktuális, a gyerekeket érintő és érdeklő témákkal és problémákkal foglalkoznak, a korosztály befogadóképességéhez illeszkedő módon. Emellett nem kevés humorral és nyelvi játékkal fűszerezi meg a történeteit. Ezen összetevők és előzmények után nagyon vártam a Pokkernapló-sorozat nyitókötetét is.

A Meleg a helyzet! hangulatában a Cirrus a tűzfalonhoz áll a legközelebb, főleg a főszereplő, Goni miatt, mert Cirrushoz hasonlóan ő is más, mint a többiek, és viselkedésével, tetteivel kilóg a hozzá hasonló ördögfiókák közül, amit nehezít, hogy sátán apjának nagy elvárásai vannak főhősünkkel szemben. További párhuzam Cirrusszal, hogy Goni is egyedi módon jut el a saját megoldásáig, és suta próbálkozásai végül célt érnek. Ezért némileg a történeti ív is hasonló a két kötetnél, a szerző jól bevált írástechnikai elemekkel dolgozik, amik ennél a regénynél is működnek, viszont a cselekmény teljesen más, így nem éreztem önismétlőnek. 

Stjepan Šejić: Harleen

Vannak olyan képregényes karakterek, akiknek a sorsa nem, vagy csak kis mértékben tud megérinteni, illetve egész egyszerűen közömbösek maradnak. A Harleen elolvasásáig így voltam Harley Quinn-nel és Jokerrel is. Mert hiábaérdekes a karakter eredettörténete, de nem váltott ki belőlem különösebb érzelmi reakciót. Legalábbis eddig. Jött ugyanis a Šejić-féle újraértelmezés, ami megváltoztatta a két karakterhez való hozzáállásomat. Sikerült izgalmassá tenni őket, olyannyira, hogy a képregény végére azon kaptam magam, hogy olvasnám tovább is. Főleg azért, mert a szerző egyszerűen annyira megfogott a stílusával, a képi világával, hogy még hetek múltán is ez pörög az agyamban, és fel-felvillannak a fejemben az ütősebb jelenetek. Mindezt úgy éri el, hogy újraértelmezi azt, amit már láttunk/olvastunk, de teszi ezt olyan módon, ami hosszú ideig emlékezetes marad. Mondom ezt úgy, hogy ritkán maradnak meg az emlékezetemben képregények cselekményei, maximum csak halványan, de ami mégis, az nagyon erőteljesen, még évek múltán is. Ehhez a nem túl népes táborhoz csatlakozott a Harleen is.

A legendás antihős, Harley Quinn születéséről és Joker iránti, kifacsarodott szerelmének döbbenetes nyitányáról szól a Harleen. Dr. Harleen Quinzel, az ifjú pszichiáter úgy érzi, megtalálta a gyógymódot a bűnözés visszaszorítására Gothamben. Forradalmi elméletét azonban csak úgy tudja bizonyítani a kétkedő szakmai elit számára, ha fejest ugrik az Arkham Elmegyógyintézet legveszélyesebb ápoltjainak elméjébe. Minél több időt tölt el betegesen őrült vizsgálati alanyaival, annál jobban vonzza őt magához az egyik páciens.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Jeph Loeb: Fenegyerek: Sárga

Fenegyerek karakterét a 2003-as filmfeldolgozásban ismertem meg Ben Affleck megformálásában. Hibáival együtt nagy hatást gyakorolt rám a film, főleg Affleck alakítása meg a vakság megjelenítése miatt. Megkedveltem a karaktert, amire a 2015-ös Netflix sorozat rátett még egy lapáttal, mivel Charlie Cox még jobban eltalálta, illetve bejött az egész feldolgozás hangulata. Viszont a filmes benyomás mellett még hiányzott, hogy képregényt is olvassak a karakterről. Ez egészen a Neil Gaiman által jegyzett 1602-ig így is maradt. És habár ott nem egyedül szerepelt, mégis tovább mélyítette a karakter iránti szimpátiámat.

Ilyen előzmények után fogtam bele a Fenegyerek: Sárgába, amit elsőként olvastam el a Loeb és Sale együttműködéséből született „színes” sorozatból, követve ezzel a keletkezési sorrendet. A kritika megírása előtt viszont fordított sorrendben haladtam, Hulk: Szürke, Pókember: Kék, és csak utána következett ez a kötet. Az újraolvasási sorrend miatt néhány dolog feltűnt, amik felett máskülönben talán átsiklottam volna. Az egyik ilyen dolog az volt, hogy első olvasásra a három kötet közül Matt Murdock története tetszett a legjobban, mert kellően sötét hangulatú, ugyanakkor a veszteség ellenére mérhetetlen optimizmus is áradt belőle. Másodjára viszont feltűnt, hogy Loeb és Sale láthatóan előre kitalálták a koncepciót. Határozott elképzeléseik voltak, de mintha itt, az első mininél még érződött volna némi bizonytalanság, legfőképpen az elején, mind képi ábrázolás, mind a szöveg terén. Ami viszont a későbbi darabokra teljesen eltűnt, de már ennek a kötetnek a végére is érződött, hogy egészen belejöttek. Talán emiatt is lehet, hogy az utolsó két fejezet, a Vert helyzetben és A végső gongszó lett a kedvencem.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Könyveken túl - Filmkritika - Ház az erdő mélyén / The Cabin in the Woods (2011)

Ismét egy régebbi bejegyzésemet mutatom meg nektek a Könyveken túl rovatom keretében. Ha emlékeim nem csalnak, akkor 2012-ben jelent meg eredetileg egy Proféta nevű rövid életű on-line magazinban, ahol különböző témákban (zene, film, sorozat, könyv, stb.) jelentek meg cikkek. Előre bocsátom, hogy nem vagyok nagy horrorismerő, sem rajongó, így eléggé kívülálló szemszögből íródott a bejegyzés, de magát a filmet máig nagyon szeretem, ami remélem, az írásomon is átjön.

A film műfajilag a horror kategóriába sorolható, legalábbis első ránézésre, aztán ha valaki végignézi, akkor rádöbben, hogy bizony ennek története van, nem csak a hentelés és szörnyek - amiket megjegyzem itt a legjobb gonddal válogattak össze - vannak a középpontban. De aki látta a Bosszúállókat, azokat ez a tény nem éri meglepetésként, ugyanis a film egyik forgatókönyvírója nem más, mint a nyár, és szerintem 2012 egyik legjobb filmjének rendezője, Joss Whedon. A másik Avengerses vonatkozás Chris Hemsworth, akit a Thor filmből, a Hófehér és a vadászból meg persze a Bosszúállókból ismerhetünk.

Ezek nekem kellettek ahhoz, hogy meg tudjam nézni a filmet, mert nem vagyok egy horrorrajongó, de egy ismert színész és rendező párosa jó ajánlólevélnek bizonyult. Nem bántam meg, hogy megnéztem, mert a sablonok ellenére nem egy szokványos horrort kapunk, hanem egy jól átgondolt történetet, ami nem véletlen. 

A kritika további része spoilert tartalmazhat!

Rick Remender: Tokyo Ghost – Tokió szelleme

A cyberpunk nem igazán az én világom, de a fülszövegben sejtetett baljós jövőkép, valamint a borítógrafika megnyertek maguknak. Főleg, mert amúgy is egy keményebb történetre vágytam, ami nem finomkodik, és messze van a romantikától. Ez a számításom maximálisan be is jött, mert Rick Remender története minden, csak nem kíméletes. Sőt, kegyetlen, erőszakos, mocsokban dagonyázó, környezetszennyezéstől pusztuló világ az övé, ahol az emberek a digitális tértől és annak minden vívmányától függenek, és csak keveseknek adatik meg, hogy mentesek maradjanak ettől a szintetikus mételytől. És noha van benne szerelem, de az korántsem romantikus, inkább rothadással, problémákkal és keserűséggel szennyezett, viszont ez nagyon is illik a történet által ábrázolt kifordult világhoz.

Az alapsztori nem túl acélos, de a körítés, a mögötte kirajzolódó cyberpunk világ jobb szó híján fenomenális. A teremtett háttér kifejezetten életszerű, tekintve, hogy a jelenünk egy hasonló jövő felé tart, ha nem vesz más irányt, amire jelenleg nem sok esély mutatkozik. A látványvilág élő, a jelenetek már-már lerobbannak a lapokról. Sean Murphy képei részletgazdagok, a karakterek egyediek, az alapvetően szögletes arcformák illenek a történethez, csakúgy, mint a helyszínek színvilágának komorsága.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Karin Tidbeck: Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről

Karin Tidbecktől szerencsére nem ez az első mű, amit olvastam. Az Amatkát (ITT írtam róla) nem sokkal a megjelenés után beszereztem, és kijelenthetem, hogy az egyik legbizarrabb, de ugyanakkor az egyik legtetszetősebb regény volt, amit valaha olvastam, és jó ízelítőt adott a weird irodalomból. Így nagyjából fel voltam készülve arra, hogy mire is számíthatok a Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről című kötettől.

Ezért utaltam rá föntebb, hogy szerencsére nem a novelláskötet került a kezembe előbb. Ha így lett volna, talán el sem olvasom, mert az első történet után néztem volna, mint hal a szatyorban, és feltettem volna a kérdést: mi a fene ez? Aztán nagy eséllyel becsukom a könyvet.

Így viszont az első történet után felcsillant a szemem, hogy ez ismét egy Karin Tidbeck-féle groteszk-abszurd-weird remekmű, amit még 12 másik követett. A végén pedig csak fokozta az élményt az, amit a szerző a fordításról ír: „Svédül és angolul írni két roppant különböző tapasztalás. Az anyanyelved még a csontjaidban is visszhangzik. … Az angol azonban nem hagyja, hogy ugyanígy bánjak vele. Így aztán sokkal óvatosabb vagyok a prózájával… Az elképzelések és történetek határozottan másképp hatnak, anyanyelvüktől függetlenül.” Ezen sorokat olvasva bántam, hogy nem tudok svédül, mert teljesen egyedi és megismételhetetlen tapasztalás lenne az eredeti nyelvén olvasni a kötetet, és teljesen más, mint magyarul vagy angolul, mert egy adott nyelv egy adott gondolkodásmód is egyben. Jó lenne jobban belelátni az író fejébe, amire az anyanyelvén több esély lenne. De azért így, több nyelvi szűrőn keresztül sem volt rossz.

Izolde Johannsen: Észak magányos királya I-II.

Az írónőtől eddig a Harcosok, Vértanúk, Boszorkányok történelmi antológiakötetben (EBBEN az értékelésben írtam a könyvről) megjelent Lebensborn című novellát olvastam. A történet a II. világháború egy megdöbbentő aspektusát dolgozta fel: azokat a norvég állampolgárságú nőket, akik német katonákkal éltek testi-lelki szerelemben a II. világháború alatt, a gyerekeikkel (Lebensborn-gyerekek) együtt megbélyegezték és üldözték. A novella ennek az üldöztetésnek az utóhatásaira reflektál. Személy szerint nagyon megragadott a téma, így örömmel fogadtam, amikor a szerző felkért A Birodalom tengeri bástyái sorozat 5. részének, az Észak magányos királyának az elolvasására. Számomra azért is volt különösen érdekes ez a kötet, mert ez a Lebensborn előzménye, ami feltárja a miérteket, hogy a főszereplő, Signe mit élt át a német orvossal, Viktorral a háború árnyékában, és mi vezetett a novellában leírt megbélyegzéséhez.

Már a novellában megmutatkozott Izolde Johannsen egyedi látásmódja és magával ragadó stílusa, ami a témában való nagymértékű jártasságával párosult. Megdöbbentő volt ezeket olvasni, főleg úgy, hogy olyan író dolgozta fel, aki nagyon ért a hangulatteremtéshez és a tényanyag természetes, gördülékeny átadásához, történetté formálásához. A Tirpitz olvasása előtt furdalt a kíváncsiság, hogy Johannsen tudja-e ugyanezt a kiváló információadagolást, a történelmi adatok történetbe való átültetését regényre is alkalmazni. Erre az egyértelmű válaszom az, hogy tökéletesen. Az egész regény jól megtervezett, minden sora kiválóan koordinált, hogy azt láttassa a korszakból, amit szeretne megismertetni. Ugyanakkor a tengeri hajózás, a német harcmodor bemutatása mellett hagy teret a szórakoztatásnak is, így válik az Észak magányos királya egy tökéletes dokumentum és kalandregény hibriddé.

Deme László: Zsófi és a zoknivadász

A szerző neve nem volt ismeretlen számomra, mikor a kezembe vettem Zsófi történetét, mert a második könyvét, az Orsi és a tankok című, az ’56-os forradalmat gyerekszemmel bemutató, történetét már volt szerencsém olvasni (ITT írtam róla). Ebben a meséjében olyan ötletességről tett tanúbizonyságot, hogy kedvenc íróim közé lépett elő. Ehhez még hozzátesz intelligens humora és kitűnő hangulatteremtő képessége. Ezek miatt nagy érdeklődéssel fogtam bele a Zsófi és a zoknivadászba, melynek a világában már született egy szösszenetnyi előzménytörténet a Kalandra fel! meseantológiában (amiről ITT írtam) Az univerzum egy csomó zokni címmel. Ez a kis történet annyira jó ráhangolódás volt a zoknik világára, hogy nem sokkal utána bele is kezdtem ebbe a mesekönyvbe, amellyel a 3. Aranymosás Irodalmi Válogatón találkoztam először. Már akkor figyelemfelkeltőnek találtam az alapötletét.

Az író ebben a könyvében a mindennapokban is létező jelenségről ír – rendetlenül széthagyott ruhákról, de legfőképpen a zoknikról, amiket a gyerekek és felnőttek szanaszét hagynak –, aztán csavar egyet a dolgon azáltal, hogy belecsempészi a gyermeki fantázia mesébe illő világát. Tetszett ez a mese a mesében formula, mert ez amolyan valóságkeretet is adott a szövegnek, így olvasás közben olyan érzésem volt, hogy ebben a világban bármi megtörténhet, viszont közben azért tapinthatóan szilárd talajon is állt, és nem szakadt el teljesen a realitástól. Legfőképpen ez tetszett benne.

Az illusztrációk viszont kissé kizökkentettek. Ráduly Csaba képeivel először a Lívió és a fehér sárkány című mesekönyvben találkoztam, és ahhoz a könyvhöz nagyon nem illettek (erről EBBEN a cikkemben írtam), viszont ennél a könyvnél nem volt ilyen gond. A borító gyönyörű, a belső képek aranyosak, szépek. Itt a szöveghez képest azonban elcsúszik az ábrázolás, mert a grafikus sok esetben eltér a szövegben leírtaktól, ami nem túl szerencsés, mert végig éreztem, hogy valami nem stimmel, ezért nem egyszer kibillentett.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Mosonyi Mara: Olmec

A szerző felkérésére olvastam el ezt a regényt, amit először nem akartam elfogadni, mert a kötetről küldött rövid leírás alapján azt gondoltam, hogy nem az én zsánerem. Romantikus krimit eddig egyet, Jud Meyrin A múlt bűnei című könyvét olvastam (ITT írtam róla), és noha az tetszett, ez a felállás mégsem lett a kedvenc műfajom. De miután az írónő megnyugtatott, hogy nem a romantikus szál a leghangsúlyosabb, úgy döntöttem, teszek egy próbát az Olmec-kel.

Így utólag a kezdeti ódzkodásomat sem értem, mert ha visszautasítottam volna, egy jó könyvtől esek el. Méghozzá nem is akármilyentől. Magával ragadó, pörgős cselekmény, jól megteremtett atmoszféra, kidolgozott karakterek és háttérvilág jellemzi a kötetet. Látszik, hogy a szerző alapos kutatómunkát végzett írás közben, mert olyan természetességgel mozgott a választott közegben, és repítette el oda olvasóját, mintha tényleg ott lennénk a szereplőkkel, és tényleg hihető, amit leír. A krimiszál valóban erősebb, mint a romantikus, az írónő akciódúsan és csavarosan ábrázolja. A fordulatok azonban szerencsére nincsenek túltolva, az elhelyezésük tökéletes, és kellő mennyiségben vannak jelen. A krimivonal közepette a romantikus szál amolyan nyugalmi pontként hat, van értelme és funkciója, remekül mozgatja előre a történetet, motivációkat ad a szereplőknek. Ez által a kettő nincs meg a másik nélkül, jól illeszkednek, és többféle ízt adnak a történetnek. Ami néhány apróbb hibától eltekintve tökéletes.

Megyeri Judit: Rózsakő – Kezdetek

A múlt bűnei című regénye után kíváncsi voltam arra, hogy a szerző milyen novellista, így pont kapóra jött ez a novelláskötet, amit az írónő és a kiadója ingyen elérhetővé tett. Emellett azért is érdekelt, mert a legújabb regényének előzménye, ami a két főszereplő életéből mutat meg fontos mérföldköveket, illetve azt, hogy honnan is indultak. Így mindenképp a Holttest az Ambróziában előtt szerettem volna sort keríteni rá.

Az elsőre feltűnt, hogy A múlt bűnei némiképp eltolódott arányai és néhol döcögő információadagolásához képest a Kezdetek sokkal kiforrottabb, összeszedettebb. A szerző jobban átgondolta, hogy mit is szeretne ebben a két történetben elmondani, és csak arra koncentrált. Ez a feszesség jót tett a szövegnek, sőt az írói hangnak is, amiből két különbözőt – a fiú és lány hangját – is megmutatta. Különösen tetszett, hogy a fiú szemszögénél sem érződött, hogy nő az író, mert jól eltalálta a kamaszsráchoz illő nyelvezetet, motivációkat és a karakterhez illő szituációt, hangulatot. A szöveg gördülékenysége is sokat hozzátesz, jól átgondolt az információadagolás, a használt képek nagyon szépek, és nagyon természetesnek hatnak. Egyik történet sem mesterkélt vagy felszínes, esetleg túljátszott, mint ahová az ilyen YA/NA sztoriknál néha átbillenek a szerzők. Emiatt különösen kellemes volt olvasni, mert a két szöveg alapján a szerző gyakorlott novellistának tűnik.

Tóth Eszter: Pöttöm Pötty és az Ízek Birodalma

Pöttöm Pötty kalandjaival először a VIII. Aranymosás Irodalmi Válogatón találkoztam, és már az a részlet is felkeltette az érdeklődésemet. A meserészletek közül ez lett a kedvencem, így nagyon megörültem, amikor megjelent. A várakozáshoz, majd a későbbi olvasásélményhez sokat hozzátett, hogy részt vettem a decemberi Csillagszóró Könyvkarácsonyon, ahol több mesekönyvvel együtt ez is bemutatásra került, és sok érdekes információ derült ki a kötetről, ami miatt még kíváncsibb lettem rá.

Ilyen előzmények után nagy elvárásokkal vettem kezembe a kötetet, amiknek szinte maradéktalanul megfelelt. Ezt többek közt letisztult, a megcélzott korosztályhoz tökéletesen illő írásmódjával éri el, miközben kalandok közepette játszva tanít. Az élményhez sokat hozzátesznek Imelda Green illusztrációi, amik egyedi ízt adnak ehhez az egyedi hangulatú könyvhöz. Tökéletesen passzolnak az írásmódhoz. A képek fontos momentumokat ragadnak meg, ezért jól kiegészítik a szöveget. Aranyosak, színesek, jó nézegetni őket.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Neil Gaiman: 1602

Gaimantől eddig az Északi mitológiát és a Cartaphilusnál megjelent négy Sandman-kötetet olvastam. Ebből az utóbbi, leginkább a hangulatát tekintve jó alap volt ehhez a képregényhez, legalábbis olvasás közben nem egyszer bevillant egy-egy Shakespeare-korabeli jelenet belőle.  A Sandmanból ezek a részek a kedvenceim közé tartoztak.

A másik, amiért nagyon hamar behúzott a történet az az, hogy Gaiman szeret eljátszani a „mi lett volna ha…” kérdéskörrel, amivel váratlan helyzeteket teremt, váratlan korba és helyszínre helyez ismert figurákat, és megbolondítja bravúros csavarokkal, amitől az olvasó egy percre sem marad izgalom nélkül. Ehhez illeszkednek Andy Kubert ceruzarajzai, melyek jól passzolnak az ábrázolt korszakhoz. Scott McKowen borítógrafikái pedig egyedi elkészítési módjukkal (borzolásos mélynyomással készültek, amiből a mélynyomás egy olyan grafikai eljárás, amelynél a festék a nyomóforma mélyedéseiből kerül át a papírra, a borzolásnál pedig a rajz kialakítása a sűrűn telepontozott, felborzolt felületű fémlemez sötéten nyomtató felületéből a világosabbnak szánt részek lehántolásával, visszanyomásával történik. – forrás: Wikipedia és Axioart) sokat hozzátesznek az élményhez.

A bejegyzés további része spoilereket tartalmazhat!

Lovranits Júlia Villő: Lívió és a fehér sárkány

Nagyon szerettem Lovranits Júlia eddigi meséit, közülük is különösen a Macskakőt, így természetes, hogy Lívió és Gilice történetére is sort kerítettem, és alig várom, hogy a legújabb, idén megjelent könyvét is a kezemben tarthassam.

A Lívió és a fehér sárkány más, mint az eddigi könyvei, mert nem egy történetet mesél el, hanem mesék lazán kapcsolódó füzére állandó szereplőkkel. Ehhez mérten a szerző stílusa feszesebb, de ennek ellenére sem vesztette el játékosságát, pozitív életszemléletét. A vidámság is ugyanúgy áthatja a sorokat, mint az eddigi könyveinél. Viszont ez a kötet a többitől eltérően kísérletezőbb, ami leginkább a mesék keletkezéstörténetéből adódik. Az író egy volt osztálytársa kisfiának írta ezeket a meséket, amelyek hosszú üzenetváltások során formálódtak.

Számomra nagyon érdekes volt ez a kísérletezés, de érzésem szerint a keretek kissé visszafogták a szerzőt, és nem tudott annyira kibontakozni, nem jött át annyira az eddigi történeteiben megszokott saját egyedi hangja.