Az
első dolog, ami megragadja a szemet, az maga a cím. A címlapon kiemelt H betű
miatt többféleképpen értelmezhető „önharcképként” és „önarcképként” is.
Mindkettő a főszereplő magával való szembenézésére, belső vívódására utal és a
harcára egy új, jobb életért. Ritkán olvasok olyan könyvet, ahol már magában a
címben benne van az írói ígéret, hogy miről is fog szólni a regény, így már
külön ez is különlegessé tette számomra. Ez a többféle olvasat a
borítóban is kifejeződik, ami nagyon ügyesen fejezi ki a történet helyszínének,
Haitinek a kettősségét. A nyitható borítón a kisfiú először a makulátlanul
tiszta strandon ül, de ha kihajtjuk, akkor egy nyomornegyedben, ami jól mutatja
ennek az országnak a két arcát, amire maga a könyv is több helyen reflektál. Egyben
az újrakezdés könyve is, ahol az önkéntes munka közben a főhős keresi önmagát,
és a helyét a világban. Mindezeket a szerző olvasmányos stílusban tárja elénk.
Emellett közérthetően is, a szövegbe simulóan magyarázva meg az esetleges
idegen szavakat, helyi ételeket, szokásokat. A könnyed, már-már felszabadult
stílus miatt nagyon gyorsan haladtam a könyvvel, amely próbálja mindennek a
pozitív oldalát keresni, még ott is, ahol első látásra nem látjuk. Ez teszi
könnyen befogadhatóvá a könyvet. Az illusztrációk ehhez az élményhez külön hozzátesznek.
A fekete-fehér képek jó kísérői a történetet körüllengő borús-vidám
hangulatnak.
Ami
hagy némi kívánnivalót maga után, azok a párbeszédek. Nem éreztem őket eléggé
kidolgozottnak, sőt néhol, amikor több beszélő is megszólalt, bábeli zűrzavar uralkodott a
kevés átkötő szöveg miatt. Bár szerencsére a legtöbb helyen a szerző egyben tudta
tartani a párbeszédeket. A másik a karakterek hiányos kidolgozása. Szinte csak
a főszereplőre fókuszál, ami tulajdonképpen nem baj, de kis hiányérzetet
okozott, hogy a többi szereplőről alig tudunk meg valamit. Emellett, ennek
ugyan értettem a funkcióját, kevés tulajdonsággal ruházza fel karaktereit a
szerző, a legjellemzőbb, hogy mindenki nyitott, kedves, ami kell a munkájukhoz,
de ez kevés. Nem ezen volt a fókusz, hanem az események bemutatásán, és olvasás
közben igazából nem is zavart, csak utólag csapódott le hiányérzetként.