Bodnár Alexandra – Monos Anett (szerk.): Lámpások Éjszakája

A Lámpások éjszakája a C&H Project harmadik antológiája. Mindhármat olvastam, így végigkövettem az írások minőségének fejlődését. A szerzők és a kötet összeállítói immár összeszokott csapatként dolgoznak együtt, ami nekünk olvasóknak különösen örvendetes, mert a kötetben összességében jó írásokat olvashatunk.

 

Az antológia 2022 Halloweenjére jelent meg, benne tizenkét szerző tizenhárom novellája olvasható. Sokrétűen dolgozza fel a halloweeni témát, a gyerekcsínyen és a romantasyn át a kaszabolós horrorig minden megtalálható benne. Az összeválogatás is kiválóan sikerült, és néhány gyengébb írás kivételével nagyon élvezetes, borzongató kötet, ahogy az egy halloweeni válogatáshoz illik.

 

Halloweenkor a lehetetlen is lehetséges. Úgy tartják, ilyenkor szellemek tucatjai árasztják el a világunkat. Halloween a visszajáró, kóborló lelkek éjszakája. Halloweenkor a megtévesztésé, a misztikumé és a borzongásé a főszerep.

Milyen titkot rejt egy idős néni súlyos bőröndje?
Hogyan végződik egy véres tündérmennyegző?
Milyen formában találnak vissza hozzánk a szeretteink?
Mi ölthet testet egy cvikker mágikus lencséjén keresztül?

…Tarts velünk egy fergeteges szellempartiba, eredjünk együtt a legendák nyomába. Mutasson utat a reszketeg gyertyafény a lámpások éjszakáján!

 

Julia Lewis Thomson: Többek által

Eddig még nem olvastam az Álomgyártól, de a Többek általlal megtört a jég. Örülök, hogy először ebbe a könyvbe kezdtem bele a kiadótól, mert kellemesen csalódtam, bár ez lehet nem annyira a kiadónak, mint inkább az írónak köszönhető. Julia Lewis Thomson ugyanis kifejezetten olvasmányos stílusban ír, jól bánik a szavakkal, főleg a könyv elején tetszett a tinikre jellemző nyelvhasználat, de a második felében is jól hozta a történethez szükséges nyelvi szintet, így ezzel a részével nem volt baj. Amivel inkább azok a new adult könyvek gyerekbetegségei, amibe itt is majdnem beleesett a szerző, de szerencsére csak majdnem, mert a végére nagyrészt kikeveredett a lehetséges buktatókból, és egész jóra sikerült a lezárás, így összességében egy jó könyvet foghattam a kezemben. A karakterek közül már az első perctől megkedveltem Annát, ami a végéig kitartott. De a legnagyobb erőssége a könyvnek, Maxim karaktere lett, akinek nagyon kíváncsi vagyok a történetére, így a folytatást is biztos el fogom olvasni.

A montgomery-i nővérek

Ez a novella már egy régebbi darab, még 2016-ban íródott az Arany 200-ra, de ha már megtaláltam a gépemen, gondoltam megmutatom. A walesi bárdok sci-fi köntösben.

A montgomery-i nővérek

 

Két elhaló kiáltás hallatszott, majd ismét néma csend uralta az utcát. A két testőr kilépett a mocskos sikátorból, lerázták karjukról a vért. Egy intéssel jelezték az őrszemeknek, hogy kiiktatták a két támadót, mire azok odaléptek egy leplekbe bugyolált alakhoz, akit további egy tucat szamuráj vett körül.

− Elhárult a veszély, helytartó úr – jelentette az egyikük.

− Helyes. Induljunk végre! – Edward öklével az oldalán függő kardra csapott. A fogát csikorgatva próbálta visszafogni magát. Nem vált volna a helytartó előnyére, ha megtizedeli a saját embereit, főleg egy ilyen helyzetben. Testőrei gyűrűjében elindult az égtörője felé. Idegessége nem volt alaptalan, mert azon a napon ez volt a második merényletkísérlet, amit elkövettek ellene, és még dél sem volt. Összességében eddig ez volt a négyszáztizenhatodik. Ugyan nem érte el az öt évvel ezelőtti számot, ahol az ötéves jubileumi körút során hatszázharminckétszer törtek az életére, de nem érezte úgy, hogy ez vigasztalhatná. Már csak azért sem, mert hamarosan elérkezett a tizedik évfordulója annak, hogy az Új-Brit Birodalom királya Új-Japán helytartójának választotta. Azóta próbált letörni minden felkelést, de az elesetteket gyászoló nép néma elszántsággal lázadt. Szavak helyett kardokkal beszélt. Ki vele, ki ellene. A japánok felfogását máig nem tudta megérteni. Mindig foggal-körömmel védelmezték az uralkodójukat, de az elnyomást mindennél jobban elutasították. Ez a kettősség a helytartó malmára hajtotta a vizet: aki vele volt, annak bőségesen adott, aki nem, az a vérével fizetett árulásáért.

Az égtörő meredek szögben emelkedett. Pár percen belül elérte a sztenderd közlekedési folyosót, besorolva egy alsó kategóriás suhanó elé. A sofőr nem kapcsolt időben, és visszaelőzött, mire az égtörő ráirányította a fullánkokat, így jobbnak látta, ha visszasorol. Edward unottan figyelte a jelenetet, szeretett volna mielőbb visszatérni Új-Tokióba, az ország virágzó fővárosába, mely a lerombolt Tokió romjain épült, és amit az ő munkálkodása tett naggyá. Minden hűbérese őt ünnepli majd, nők, hódolók veszik majd körül és éltetik nagyságát. De előtte még a körút utolsó előtti állomásaként tiszteletét kellett tennie a Montgomery-erődben, adózni a katonák hűsége, de legfőképpen a haderő tábornoka, Montgomery előtt, akinek Japán leigázását köszönhetik. Az ötévente megrendezett Montgomery Maszkabál jelképezte a tábornok hatalmát, amit, minden egyes alkalommal, kegyetlenséggel és vérrel fűszerezett, ezzel imponálva a helytartónak.

A jármű hirtelen meglódult. A sofőr jobbra rántotta a kormányt, hogy kitérjen a feléjük rajzó torik[1] elől. A drónok egyenesen az égtörőbe csapódtak, áttörve a golyóálló burkolaton, megsebezve az utasokat.

− Vigyázzon, Edward-sama[2]! – kiáltotta az egyik szolga, aki próbálta félrelökni az uralkodóját, de egy fejébe fúródó fémcsőr megállította a mozdulatban. A hegye felsértette a helytartó halántékát. Edward kardjával mérgében átvágta két, homlokát törölgető szolga torkát.

− Hogy nem vagytok képesek megvédeni engem?! Védelmi alakzatba! – üvöltötte, miközben a jármű leghátuljába húzódott. – Ha bejutnak az agyamba, végem van! – tette hozzá magában. – Lehet, hogy már ezzel is…? Nem, az kizárt! – vetette el a gondolatot, azonban a félelem már befészkelte magát a helytartó szívébe, és innentől kezdve lassan emésztette akaraterejét. – Védjetek meg, az életetek árán is! – adta ki a parancsot. Szükségtelenül, mert már aktiválták az égtörőről leváló fullánkokat, amik útnak engedték parazitavírusaikat, percek alatt hatástalanítva a támadókat.

A helytartó égtörője öt óra körül irányíthatatlanul landolt a kijelölt leszállóplatformon, nem egy járművet összetörve kényszerleszállás közben. Montgomery már várta az embereivel, ahogy azt a szokás megkövetelte. A tábornok kezében díszes maszkot tartott, amit az urának készült átadni. Edward kiszállt a megviselt járműből, és önkéntelenül megdörzsölte a karcolást a halántékán, mire a felé közeledő Montgomery gúnyosan elmosolyodott, és így szólt: − Látom, a lázadók már megint majdnem elkapták, helytartó uram.

− Hogy merészelsz így beszélni Edward-samával?! – kiáltotta a védelmi osztag vezetője.

− Hagyd csak, Motoi! − Edward kilépett a testőr takarásából. − Különben is, ez semmiség – mutatott hanyagul a homlokára, de válasza ellenére hajával eltakarta a sérülést. Gondolatban hálát adott annak, hogy a támadás után valamelyest sikerült rendbe szednie magát és átöltöznie az égtörőben, így szinte csak ez az apróság emlékeztette arra, hogy az életére törtek. De Montgomerynek ez is elég volt, hogy pimasz megjegyzést tegyen, ahogy mindig. Ez ellen nem tehetett semmit, hiszen a tábornok is a király támogatását élvezte, így akár akarta, akár nem, vele kellett dolgoznia.

− Ahogy gondolja. Szeretne felfrissülni, mielőtt elkezdődne a bál? – ajánlotta fel a tábornok. – Azt a pár órát kellemesen is eltölthetjük.

− Maga mindig kitalálja a gondolataimat, Montgomery. Ez alkalommal mit tartogat nekem?

− Az erőd három legcsodálatosabb gésáját, akiket montgomery-i nővérekként is ismernek.

− Ó, már hallottam róluk. Ők a legszórakoztatóbb felfedezettjeid – élénkült fel a helytartó. – Vezess hozzájuk. Rám férne a gondoskodás. – Edward most először a nap folyamán úgy érezte, megütötte a főnyereményt. Yumi, Yume és Yunia Új-Japán három leghíresebb szórakoztatója volt, és most egész este csak az ő parancsait lesik majd. Három lassan hervadó virág a vérzivataros világban, akik ma este csak neki nyílnak.

− Tessék, a maszkja, helytartó úr – adta át a tábornok egy mély meghajlás kíséretében. Edward magára öltötte a kicune[3] álarcot, majd elindultak az épületbe. A bejárat egy fogadócsarnokba nyílt. − Erre tessék, nagyuram – vezette Montgomery a csarnokból jobbra nyíló hosszú folyosóra. A helytartó intett a kíséretének, és a menet megindult a szórakozások tárházát nyújtó terem felé. A falakat a brit uralkodóház nemeseinek és tábornokainak portréi borították, amik a falakból áradó kék fénybe vesztek, kivéve a folyosó végi ajtó fölött lógó festményt, mely magát Edwardot ábrázolta, és a leghatalmasabb volt az erődben, ezzel is a helytartó uralmának nagyságát hirdetve.

− Kíváncsi vagyok, ma milyen szórakozást nyújt a híres Ao[4]. – Új-Japán ura megállt Montgomery Londontól Új-Tokióig híres terme előtt, ahol bármi megtörténhetett, és csak kevesen élvezhették gyümölcseit.

A terem belseje szintén kékben úszott. A fények, díványok, fotelek, az ablakokon lógó nehéz bársonyfüggönyök, az asztalok, de még a szolgák ruhája is, akik rögtön kínálni kezdték Edwardot mindenféle szemnek és szájnak kellemes étekkel. A helytartó néhány korty és falat után nem győzte elküldeni a túlbuzgó szolgálókat.

− Tény és való, hogy Új-Japán összes étkét és italát felvonultatod nekem, Montgomery, de nem ilyen szórakozásról volt szó – panaszkodott a férfi, és levetette magát a legnagyobb kanapéra a teremben, a tábornok pedig a mellette lévő fotelben foglalt helyet. – Lássuk azokat a nővéreket!

− Ahogy óhajtja, uram, de ajánlom, hogy ne egyszerre hívjuk be őket, mert akkor gyorsan vége lenne a mókának – somolygott Montgomery sejtelmesen. Megvárta, amíg Edward bólint, majd hangosan így szólt: − Yumi, lépj elő! – Szavaira kinyílt egy oldalajtó, amin belépett a legidősebb nővér. Büszke, egyenes tartásával, sötétkék, ezüstmintás kimonójában úgy festett, mint egy londoni úri hölgy. Egyenesen megállt a helytartó előtt, tekintete határozottan az övét kereste.

− Először szeretném hallani a hangodat. Beszélj hozzám! – parancsolta Új-Japán ura.

A nő ajkai megremegtek, arcán sötét grimasz futott át, majd kitört.

− Azt képzeled, mindenki dicsőít téged, mindenki imád téged, de néped kiirtásával nem győzhetsz! Nem, ha vérszag árad termeidben! Helytartó, te tetted ezt! – Halomba dobált, megcsonkított holttestek képei törtek elő a gésa csuklóján függő apró holokészülékből. Edward először megkövülten meredt a mészárlás képeire, de hamar lerázta magáról az iszonyatot.

− Vigyék a megsemmisítőbe! – intett a szamurájoknak. – Mit jelentsen ez, Montgomery?! Azonnal magyarázatot követelek! – Felpattant és a Montgomery fölé tornyosult.

A tábornok hátrahőkölt, kezét védekezőm emelte maga elé. − Nyugodjon meg, nagyuram. Én magam sem értem a dolgot, Yumi eddig egy kezesbárány volt – rázta a fejét tanácstalanul. – Talán a legkisebb a kedvére tehet. Ő még nagyon fiatal, nem ronthatta el semmilyen politikai nézet vagy a széthúzás, és nem mellesleg gyönyörűen szaval – hízelgett Montgomery.

A helytartó karba tett kézzel visszaült, és már nyugodtabban így szólt. − Rendben. Lássuk!

− Yunia!

A belépő fiatal teremtés nem volt olyan finom megjelenésű, mint a nővére, sőt, az előkelő leplek, bútorok között szinte már esetlennek hatott a megjelenése.

−  Halljuk, te mit tudsz nekem mondani. Beszélj! – vágta oda Edward durván. Kezdte elveszíteni a türelmét, ujjai eszeveszett sebességgel doboltak a karfán, de még így is alig tudta fékezni magát.

− Lágyan kél az esti szél Szumida folyó[5] felé; árvák és özvegyek panasza nyög belé. Lányok ne szüljetek rabot, anyák ne szoptassatok! – Edward intett, és Yuniát is elhurcolták a testvére után.

Mielőtt még bárki reagálhatott volna, előlépett a középső nővér.

− Népünk a gyásztól szenved, de te szórakozást és örömöt vársz, Eduárd! Tudd meg, nincs a népünkből olyan, aki nevedet dicsőítené!

− El vele! Pusztuljon az összes gésa, aki ellenem van! – A katonák azonnal elindultak végrehajtani a parancsot. Reggelre ötezer gésa vérét ontották, de egy se tudta kimondani, hogy éljen Edward.

Felszabadulás

 

Régen osztottam már meg írásomat. Most egy egyperces hoztam, amit a karcban szereplő kép ihletett.

Felszabadulás

Cathy a tűzbe bámult. A máglya élénknarancs színben lobogó lángja bevilágította a tisztást, már csak az e heti áldozatra vártak. Minden héten egyet, minden kontinensről egyet, kivéve a hétvégéket, mert ki tudja miért, akkor senkit nem vittek el. Az Égi Nép, ahogy mindenki hívta őket, már csak ilyen szeszélyes volt. Ezért a hétvégék se voltak nyugodtak, legalábbis az áldozások elején. Pár hónapig az emberek gyújtogattak, fosztogattak, így élték ki a frusztrációjukat, akik nem, azok rettegve gubbasztottak a házukban. Ám ez mit sem ért, mert az adott kontinensen a földönkívüliek hatására az emberek a kijelölt napon mindig megindultak az általuk megszabott helyre. Nem volt nehéz engedelmeskedni a parancsnak, hisz akkorra már az emberiség nagy része kihalt a környezetszennyezés, valamint a víz- és az élelemhiány miatt, a maradék pedig egy helyre vándorolt, hogy fenn tudják tartani, ami a termőföldből, vizekből megmaradt, és még így is csak hullottak. Aztán megérkeztek Ők, és elkezdődtek az élve hamvasztások. Az emberek eleinte próbáltak ellenkezni, de semmit nem használt, mert csak még több lángra lobbant ember volt a büntetés, így lassan a leghevesebb ellenállók is megtörtek, és beállt a rendszer.

Benyák Zoltán: A nagy illúzió

Először nem akartam írni erről a könyvről, mert úgy éreztem, nem tudom azt elég jól kifejezni, amit bennem keltett, így inkább hagytam. DE! A nagy betűs “de”-kkel általában az a baj, hogy nem hagyják nyugodni az embert, és addig motoszkálnak  a fejében, míg le nem írja a gondolatait, és ezt már több hete görgettem magam előtt, és még mindig itt van, így már ezen hatása alapján is látszik, hogy tudhat valamit a könyv. Ám egyrészt azért nehéz írnom róla, mert zsánerileg szinte besorolhatatlan, ugyanis annyi elemből táplálkozik, a másik az a sokfajta érzés, benyomás, amit kiváltott belőlem, de azért megpróbálkozom vele, hogy a hozzákapcsolódó gondolatok háttérzaja megszűnjön. Bár azzal, hogy megírom ezt az értékelést, nem biztos, hogy megszűnik, mert már most fontolgatom az újraolvasást (valamikor biztosan sor kerül rá), de talán tompulni fog. A regény hatásához kapcsolódik, hogy elég hosszú volt az olvasási idő, mert folyamatosan elgondolkodtatott az egyes részeknél és egységeknél, így meg-megálltam közben, lassabban bontakozott ki a teljes kép, de nagyon élveztem. A végére viszont begyorsítottam, ahogy közeledtünk a miértek és a végkifejlet felé, mert nagyon érdekelt, mi lesz a vége.

Véráldozat

Véráldozat

A vér a világ éltetője. Az új olaj. Újabban ez tartja fenn a fejlődést, immár környezetszennyezés nélkül. Nem fantasztikus? A 2140-es évek forradalmi áttörése, a vér, mint új energiaforrás. Az új adó. Életek megrontója, az új rák, amely életeket pusztít. Újságíróként sokat írt erről; a vérüket áldozó, kiszipolyozott emberekről. A cikkeket írva úgy gondolta, hogy ő és a családja érinthetetlen, hogy ők nem lesznek betegek, nem adósodnak el, és a vérüket nem kell gyógyszerre vagy pénzre váltani. Most mégis itt volt egy üvegtartály előtt, és a földet bámulta. Tenyere remegett a hideg felületen, képtelen volt az üveg túloldalán álló két emberre nézni. Akiket elárult és most feláldozni készült, hogy az, akit mindennél jobban szeret, élhessen.

− Legalább a lányodat ments ki innen – könyörgött a nő, aki olyan távolinak tűnt, hogy nem tudott többé a feleségeként gondolni rá, mert csak így tudta elengedni.

− Tudod, hogy nem lehet. Miatta…

− Apa! – A lánya szemébe nézve elbizonytalanodott, egy pillanatra majdnem megfeledkezett arról, hogy mi a célja, kiért csinálja. Az a szempár majdnem megtörte. De csak majdnem. Újra leszegte fejét, elvette a kezét az üvegről és ökölbe szorította.

− Kezdhetik!

Valahol az épület mélyén megnyomtak egy gombot. Csövek vágódtak a két remegő alak testébe. A fájdalmas sikolyra felkapta a fejét.

− Kérlek! Kérlek! – hajtogatták folyamatosan. – Kérlek… Kér… lek… Kér…

Elhallgatott a könyörgés, ahogy az éltető folyadékot elszívták a két ártatlanból. Ő pedig csak nézte őket, és semmit sem érzett. Az a két roncs már nem a felesége és a lánya volt, csupán eldobható szemetek. Egyszerű áldozatok azért a másikért, akire mindenkinél jobban szüksége volt.

− A kisfia megkapta a gyógyszereket, hamarosan magához tér – közölte egy érzelemmentes női hang. Ez elég volt a férfinak, hogy elforduljon a két elsorvadt alaktól, és a kórház gyerekosztálya felé vegye az irányt. Még halotta, hogy a testek a szemétledobó falának csapódnak, de már semmit nem számítottak neki.

− Épp jókor ért ide – közölte vidáman egy nővér, amint belépett a fia szobájába. – Most ébredezik.

Minden érzelem egyszerre szakadt fel belőle. Öröm, bánat és gyász. Ahogy magához szorította a fiát, tudta, hogy most már minden rendben lesz. Komolyan hitt ebben.

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!